Háromszék, 1990. március (2. évfolyam, 57-83. szám)

1990-03-01 / 57. szám

t­örvénerejű rendelet az állami szervek, közintézmények, párt- és politikai szer­vezeti székházak, a honpolgárok nyugalma és a jogrend védelmére vonatkozó egyes intézkedésekről Az ország demokrácia felé haladásá­nak folyamatát veszélyeztető bármi­lyen erőszakcselekmények megelőzésé­ért, az állami szervek, közintézmények, párt- és politikai alakulati székházak védelméért, a honpolgárok nyugalma és a jogrend biztosításáért olyképpen, hogy a biztonság és a szabad, de­mokratikus megnyilvánulás légköre honosodjon meg. A Nemzeti Szövetség Ideiglenes Tanácsa elrendeli 1. SZAKASZ. — A törvény által megszabott hatásköre betöltésében a Belügyminisztérium rendelkezik az ál­lami szervek, közintézmények, pártok és politikai alakulatok, valamint a nemzeti kisebbségek társadalmi szer­vezetei székházai körüli őrség erősíté­séről és a rendfenntartó intézkedések meghozataláról ezek tevékenységének normális körülmények közötti szavato­lásáért, hogy megakadályozzon bármi­lyen erőszakos megnyilvánulást, amely bármilyen formában veszélyezteti ezek épületeinek és javainak biztonságát, a­­kárcsak a személyek testi épségét. U­­gyanakkor meghozza az összes szüksé­ges intézkedéseket a nyilvános helye­ken való erőszakos megnyilvánulások ellen. A Honvédelmi Minisztérium, törvé­nyes hatásköre keretében, együttmű­ködik a Belügyminisztériummal és támogatja ennek az 1. szakaszban elő­irányzott kötelezettségei teljesítéséért kibontakoztatott akcióit. 2. SZAKASZ. — A központi és he­lyi állami szervek, más közintézmé­nyek, a politikai pártok és alakulatok székházaiban való jogtalan, a tevé­kenységük normális menetét megzava­ró behatolás tette törvénysértésnek minősül és 6 hónaptól 3 évig terjedő fegyházzal sújtandó. Abban az esetben, ha a tettet fegy­veres személy, két vagy több személy együtt, éjszaka, erőszakosan vagy be­töréssel követik el, a büntetés 2 év­től 7 évig terjedő fegyház. A kísérlet büntetendő. 3. SZAKASZ — A központi és helyi állami szervek, más közintézmények, a politikai pártok és alakulatok székhá­zainak vagy e székházakban lévő ja­vaknak a lerombolása, megrongálása vagy hasznavehetetlen állapotba hoza­tala a büntetőtörvénykönyv szerint büntetendő, ha pedig a speciális ma­ximum nem elegendő, a büntetést meg lehet növelni el egészen öt évvel, a­­nélkül azonban, hogy túllépnék a bör­tönbüntetés általános maximumát. A kísérlet büntetendő. 4. SZAKASZ. — Az egyén élete, tes­ti épsége, egészsége vagy szabadsága elleni bűncselekmény, amit az állami szerveknek, a közintézményeknek és a politikai pártoknak a tevékenységük gyakorlatában vagy az ezzel kapcsola­tos tevékenységben lévő képviselői el­len követnek el, a törvény által az el­követett tettre előírt büntetéssel súj­tandó, amelynek maximumát el egé­szen öt évvel lehet növelni, anélkül a­­zonban, hogy túllépnék a büntetőtör­vénykönyv által előírt börtön általános maximumát. 5. SZAKASZ. — A 2., 3. és 4. sza­kaszban feltüntetett bűncselekmények nyomozása és tárgyalása a nyilvánva­ló bűncselekményekre vonatkozó sür­gősségi eljárás alapján történik. Van-e nemzetiségi­ kérdés Bardócon (folytatás az első oldalról) nem számoltak, kinek vagy kikrnek használnak, illetve ártanak azáltal, ha ezt a problémát feszegetik. Mert lám, akadtak szülők, akik a ta­nárnő pártjára álltak. Nyilván, ma­gától értetődően, a gyerekek szájából hallottak alapján indulhatott el ez a rokonszenv-nyilatkozás, mert melyik az a szülő, aki képes csatatérre is ki­állni az olyan tanárért, akit a gyerek otthon állandóan szid és elmarasztal? A „csata“ — mert az volt a javából — még inkább kiteljesedett a svájci testvérfalu. Prilly küldötteinek fogadá­sa körüli vitával. Mert felvetődött a kérdés:­­ki legyen a tolmács? Marad­jon egyedül a helybéli tanárnő, avagy kérjenek fel valaki mást, aki franciá­ról magyarra fordít? Úgy vélem, en­nek a dolognak egyáltalán nem is kellett volna különösebben felmerül­nie, hisz ahogyan Bardócz Ferenc pol­gármester megjegyezte, végeredmény­ben annyi tolmácsra lett volna szük­ség, ahányan a testvérfaluból érkeztek. Mert mondanivalója mindenkinek rengeteg volt. A Háromszékben megjelent cikkre fogalmazott válaszlevél aláírói, Ben­kő Vilmos, a Nemzeti Szövetség köz­ségi Tanácsának alelnöke, Dénes Ilo­na, Dénes Jónás, Lázár András becsü­letes szándékában nincs, amiért kétel­kednünk. Hadd idézzünk: „Tehát semmi jogsértés nem történt azzal, hogy a román nyelvet továbbra is ro­mánul tanulják a gyermekek, kik na­gyon ragaszkodnak tanárnőjükhöz. Ennek bizonyítéka a tanulók által alá­írt kérés hogy Popa tanárnővel akar­ják a román és francia nyelvet ta­nulni. Ilyen előzményekkel indultunk az 1990. február 10-re meghirdetett néma tüntetésre ahol tulajdonkénnen az anyanyelvi oktatás megvalósítá­sáért tüntettünk volna — némán. A néma­ tüntetésnek csúfos kimenetele lett... Bartha Imre «szónoklatában» azzal foglalkozott hogy a svájci Pril­ly nevű testvérfaluból érkező vendé­geknek Popa Mária tanárnő fordít­son-e vagy más. Különben a szónoklat szó szerint így fejeződött be: «A mi iskolánkban az anyanyelvű oktatás meg is történt, még csak egy személy van, aki ezt nem akarja megérteni. Vannak még a faluban akik e mel­lett foglalnak állást, azok mind a ceausescu-korszak maradványai.» Kér­dezzük mi, jó érzésű, magyar embe­rek, ha valaki az igazság mellett fog­lal állást, a barátság és kölcsönös megbecsülés szellemében, az nem ma­gyar, az ellenség, az megtagadja nem­zeti identitását?“ Magam is olvastam a svájci újság­ban megjelent cikket, amelyben — Popa Mária tanárnő levele alapján — e faluról is szólnak — néhány szót csupán. Mert bővebben Erdélyt mutat­ják be, s amit ezzel kapcsolatosan talán a tanárnő szemére lehet vetni, annyi, hogy nem említi meg: tulaj­donképpen színmagyar faluról van szó, amelyet ők testvérfaluként vá­lasztottak. Ám a hibát, időben, sze­rencsére korrigálta Antal István tisz­­teletes úr, akinek közvetítésével a svájciak tudomására jutott, kik a lakói e településnek. És hozták is, barátsá­guk jeleként, a huszonegy magyar nyelvű Bibliát. Visszapergetve a két gyűlésen tör­ténteket és elhangzottakat, nem tu­dom visszafojtani a magam indulatait. Mindannyian Kormos-mentiek, akik egymásnak feszültek — kivéve Popa tanárnőt. Nem hiszem, akadna kö­zöttük olyan, aki ne a falu, ne az is­kola javát akarná. Tekintsünk csak vissza: a sokat emlegetett citerazene­­kart valóban Tyihák András, a folk­lóregyüttest Fazak­as Judit alakította. Azt is tudjuk, mennyi sikert arattak szerte a megyében műsorszámaikkal. Az igazsághoz tartozik viszont, hogy Bartha Imre tanár, sokáig az iskola igazgatója, rengeteget tett azért, hogy a csoport fennmaradjon, és sikerült nekik az addigiaknál is magasabbra emelniük a mércét, az elismerést min­den évben jogosan érdemelték ki. Benkő Emőke magyar szakos tanárnő jó szándékához ugyancsak nem férhet kétség. „Merre tartasz, Bardóc?“ Teszem fel magam is a kérdést, Benkő Vil­­mosékkal együtt. Úgy érzem, ez a ma­gára sokat adó falu, amelyik hajda­nán a fiúszék nevét is adta, s amelyik olyan embereket nevelt, akikre nem­­csupán ők, de egész Erdővidék, az e­­gész magyarság büszke lehet, jó irányba halad. Ezt nyugtázta, biztos vagyok ebben, Bartha Imre és Benkő Vilmos baráti kéznyújtása is. Mert itt, a Kormos-mente központ­jában a felpaprikázott, feldúlt indula­tok megnyugtatásában e kézfogásnak nagy szerepe lehet. És egyáltalán: nem kerül sor a bé­kés falusi élet felbolygatására. « HÁROMSZÉK Megszólal az ötágú síp DINNYÉS JÓZSEF ÜZENI KÖRÜTJÁRÓI, Az 1990. év a Kárpát-medence sza­badságának éve. Ezért vállalkoztam egy nagy körutazásra, amely 25 elő­adás megtartására ad lehetőséget. Po­zsonytól, Kassán, Ungváron, Bereg­szászon át, Szatmárnémetitől, Sepsi­­szentgyörgyön keresztül Kolozsvárig, Szabadkától Lendváig és Alsóőr tele­püléseinek útvonalán szeretném kö­szönteni a magyar vers megzenésített változatának megszólaltatásával a ma­gyar közönséget. Az ajánlott napok, a részben telefo­non megbeszélt dátumok a követke­zők: Budapest április 11. A befejező, zárókoncert Budapesten a Költészet Napján lesz A műsorban Tőzsér Árpád, Gál Sán­dor, Zs. Nagy Lajos, Kulcsár Ferenc, Vári Fábián László, Kovács Vilmos, Fodor Géza, Szilágyi Domokos, Kányá­di Sándor, Farkas Árpád, Király Lász­ló, Magyari Lajos, Szőcs Géza, Gulyás József, Kontra Ferenc, Ács Károly, Fehér Ferenc, Sziveri János, Bence Lajos, Szunyogh Sándor, Ratkó József, Buda Ferenc, Bella István, Baka Ist­ván, Kalász László, Döbrentei Kornél és más magyar költők versei hangza­nak el. Pozsony február 10. Komárom február 11. Dunaszerdahely február12. Párkány február13. Rozsnyó február14. Szepsi február15. Kassa február16. Ungvár-Vári február24. Beregszász február25. Szatmárnémeti március 3. Nagyvárad március 4. Temesvár március 5. Arad március 6. Székelyud­varhely március14. Sepsiszentgyörgy március15. Csíkszereda március16. Gyulafehérvár március17. Kolozsvár március18. Marosvásárhely március19. Szabadka március24. Új­vidék március25. Eszék március30. Lendva március31. Alsóőr április 1. Képzelt interjú egy XX. századi dalnokkal Bevallom, titokban dédelgettem egy Cseh Tamással készítendő interjú gon­dolatát. Készülni sem kellett volna rá, hiszen ki tudja, hány éve, élettelen barázdákba rögzítetten bár, mégis itt él ő közöttünk, bújkál, mint egy kese­rű fintorral nevető lelkiismeret. Egy­­pár évvel ezelőtt hallott rádióinterjú egyetlen kérdését akartam parafrazál­­ni: hogy vagy Cseh Tamás? Ezzel a­­kartam most is előhozakodni, de elő­adás után már nem volt szükség rá. Mert a felelet benne volt minden té­tova gesztus, minden egyszerűségében szaggatott, szaggatottságában egysze­rű szöveg, minden erőltetett vidámság­ba burkolózott keserűség felhangjában. Nem lehet jól. Igazi, hosszú vidám­ságba sem feledkezhet egy olyan mű­vész, aki az imától a fonák, néhol ba­nálisan egyszerű világi vesződésekig bejáratja velünk az ujjongás és a fé­lelem, a fintor és a belefeledkező mo­solygás, a pillanatnyi szabadság és a vé­geérhetetlen bezártság minden zegzu­­gát. Sokszor egy kis rögtönzöttnek tűnő dalocskában (azt hiszem, elfelejtettem említeni, hogy Cseh Tamás két ze­nésztársával együtt Bereményi Géza szövegeire írt dalait énekelte hétfőn a színház nagytermében), szóval esv­­egy látszólag gügye dalocskán belül úgy ráncigál egyik végletből a másik­ba, mintha egy egész, bonyodalmak­ban gazdag, világot bontana szemünk, illetve fülünk előtt alkotó elemeire. Ami az egészből végül is összeáll, attól akár Valóság nagybácsira is emlékez­hetünk, eszünkbe juthat Vetró Irén, Mari, Sas elvtárs, Antoine vagy De­­sirée, eszünkbe juthat minden elté­­velygett generáció, akik egy kis nosz­talgiát keverve alkoholmámorba, saját mag­­át siratják. A pályaudvari vára­kozásban, a levélben, a dizőzben, a házban, jelképre talál az a velőkig ható intellektuális beleérzés, amelytől sziporkázik a levegő. Benne vergődünk mi is, utólagos szavaink csak üres konzervdobozok kongása járdaszegé­­lyek hideg, faragott peremén. Így szin­te rákényszerülünk, hogy úgy, ahogy ő, álmában önzsebből előhúzottakként induljunk, ha már intettek, hogy gyerünk — gyerünk. Mert a csendes, egyszerű házban megváltó született — löktük a világra — és szögletes mosoly­­lyal, kéz a kézben figyeljük, hogyan viszik keresztre feszíteni. Végtelen szomorúság húzódik min­den mozdulat mögött, és ha néha át­csap a vidámság harsány démona a fohászba nyugvó csendes könyörgésen, csak marcangoló megértés lesz a vége. „Hát nincsen más ebben a dalban, Nincsen más csak egy utca. Ahol valaha laktam És még egy délelőtt. “ Ezeket és még sok egyebet felelted arra az egyetlenegy kérdésre, amit nem tettem fel neked. Köszönöm, hogy megakadályoztál ebben. Köszönöm az interjút, amit már nem kellett elké­szítenem. FERIINCZ CSABA 2»

Next