Háromszék, 1990. június (2. évfolyam, 131-153. szám)

1990-06-01 / 131. szám

HÁROMSZÉK Sepsiszentgyörgy 1990. június 1., PÉNTEK 131. szám ÁRA 1­LEJ társadalmi-politikai napilap AZ IDŐNEK TELJESSÉGE? Tegnap, tegnapelőtt rengett alattunk a föld, szívünk összeszorult, s egyszer­re kezdett munkálni bennünk a féle­lem, az életösztön és szeretteink fél­tése, akik nem voltak éppen testközel­ben a kritikus pillanatokban. S mun­kálni kezdett va­lami más is, több, na­gyon emberi és nagyon dicséretes: minden élő féltése. Amikor Sepsiszentgyörgy főterén az ingó-rengő, recsegő, vakolat-vetkőző épületből Isten szabad ege alá kerül­tünk, s némi megnyugvással vettük tudomásul, hogy itt, minálunk való­színűleg nem történtek jóvátehetetlen tragédiák, valaki felsóhajtott mellet­tem : „Istenem, vajon mi történhetett Bukarestben ! ? “ Igen, az első értelmes szó az emberi szolidaritásé volt, az összetartozás nagy érzéséből táplálkozó segíteni a­­karásé. Jó ezt tudni és tudatosítani, hogy így van, így kell lennie, hogy a baj, lám, azt mozgósítja bennünk, a­­mi közös, esendő-halandó embersé­günket, énünk, lelkünk jobbik részét, a bennünk lakozó — ám sokszor leta­gadott, megtagadott — együttérzést. Minden nagy baj, minden ránk sza­kadó csapás tudatosíthat valamit számunkra. Jelesen azt, hogy egy­másra vagyunk mi utalva e törékeny és veszélyek felé sodortatott bolygón, a létnek olyan csapdái is vannak, mik nem kérdezik a belezuhanót sem po­litikai meggyőződésről, sem nyelvi, etnikai hovatartozásról, a sors játék­szereivé válhatunk mindannyian. Ami­kor az elemek elszabadulnak, milyen nevetségesekké válnak a mi törpe in­dulataink, a gyűlölködés. Ha cinikus lennék — soha nem tud­tam azzá válni! —, most megkérdez­tem volna sokaktól: kinek az ősi föld­jét rázza Isten ? ő kit akar lerázni, és kit akar megtartani ezen a földön ? Vajon tudna-e válogatni aszerint, hogy ki mondja magát ezer-, ki kétezer­­éves gazdának ? Aligha. Én azt hiszem, minden baj, minden fölöttünk álló, erőnket, képességeinket porszemként táncoltató kataklizma ar­ra kell hogy figyelmeztessen : kicsiny­ségünkben egyformák vagyunk, egy­aránt meleg vér csörgedez ereinkben, egyaránt szeretjük az életet és féljük a halált. Isten kezében egyazon faj porszemei vagyunk, s ha emberi nagy­ságról szólhatunk egyáltalán, hát az nem a kivagyiság gőgjéből eredne, hanem alázatból és szeretetből inkább. Abból a közös emberi képességünkből, hogy szívós élni akarással átlábolunk a megpróbáltatásokon, így-úgy úrrá leszünk a minket megpróbáló nagy bajokon, s közben kimunkáljuk lel­künkben a társak iránti megértést, a segítő jóságot, az önzetlen emberséget. A világ ma nagy-nagy változások színterévé vált. Emberek, embercso­portok, népek, nemzetek szabadságra és igazságra szomjasan keresik a jövő útját. Merthogy a szabadsághoz és az igazsághoz minden egyénnek és min­den közösségnek joga volna. Ám, ezt a jogot csak úgy érvényesítheti, ha az­által nem rövidít meg senkit, hanem éppen gazdagít, példájával jóra indít, tanít és fölemel. A második évezred végéhez közeledve a szabadság és a jog fogalma nem téveszthető immár össze a jogbitorlással és a szabadság­korlátozással, inkább — kétezer év táv­latából — immár az igére kellene fi­­gyelmezni: ne tedd azt mással, amit magadnak nem kívánnál. Ilyen egysze­rű lenne ? Igen, ilyen egyszerű, és mégis ez a filozófia és az erkölcs leg­bonyolultabb kérdése, mert önzésünk­ben még képtelenek vagyunk magunk­kal egyenértékű embertársakat látni a milliárdokban és a mi közösségünkkel azonos értékű közösségeket a többi kommunitásban. Ez csak a nagyon jámboroknak, a nagyon bölcseknek és a nagyon önzetleneknek adatott meg egyelőre, figyelmeztetvén, hogy mé­lyebbre kellene ereszteni már a lel­kekben a keresztényi tanításokat. Egy­re kevesebb helyet hagyva bennük az acsarkodó gyűlöletnek. MAGYARI LAJOS Minket mindig Mind­annak a gyereknek esete jut eszembe, akit oly nagyon szeretett édesanyja, hogy adott pillanatban megfojtotta, annyira magához szorítot­ta. Iskolaügyünk hasonlatos ehhez. A kormány, a Tanügyminisztérium ille­tékesei, csupa féltésből, a nemzetisé­gekhez tartozó fiatalok jövője iránti ó­­riási felelősségből napról napra próbál­ják lefaricskálni azokat a zsenge hajtá­sokat is, amelyekbe eleddig legalább belekapaszkodhattunk. Tisztázzunk egy dolgot: a megye, a tanfelügyelőség vezetői kutyaszorítóba kerültek. Bárki elhiheti: két malom­kerék között őrlődnek, egyrészt a törvény előtt, ők lennének felelősek a fentről kapott intézkedések, határoza­tok végrehajtásáért, másrészt viszont minden lépésükért felelnek azok e­­lőtt, akik őket betöltött tisztségükbe emelték. A megye egész lakossága e­­lőtt. A magyar oktatás ügye, általában az oktatás ügye még decemberben túl­nőtte azokat a szűk kereteket, ame­lyek közé addig beszorították, s a­­melyeket, sajnos, a jelenlegi ország­vezetés mintha még inkább sikátorrá szeretne keskenyíteni. Az annyit em­legetett kormányhatározat, amelyet Petre Román miniszterelnök május 12- én írt alá, hátraarcot jelent még a­­zokhoz az „adományokhoz“ képest is, amelyekben a volt diktatúra részesí­tett. Nyilvánvaló, a megye vezetőségének, a megyei tanfelügyelőségnek határo­zott álláspontjára azért is szükség van, mert a közvélemény nem tér el azoktól a követelésektől, amelyekért több rendben is kiálltunk az utcára, s amelyek gyakorlatba ültetésére valaki féltett... számtalan ígéretet is kaptunk. Minden kétely elkerülése végett, hadd álljon itt fordításban, az a fel­­terjesztés, amelyet 1990. május 24-én Kozsokár Gábor megyei főpolgármes­ter, Szász Árpád megyei főtanfelügye­lő és Voinescu Paul megyei főtanfel­­ügyelő-helyettes személyesen nyújtott át a tanügyminiszternek, Şora Mihai úrnak és Moţiu Adrian miniszteri rangú államtitkárnak. (Azt nem tud­ni, ő milyen minőségben avatkozott az ügybe, tudtunkkal ugyanis nemzetisé­gi minisztérium nincs. Lenne ellenben nemzetiségügyi miniszter?!) A felter­jesztést egyébként a tanügyminiszter­nek címezték: „Kérjük, közöljék velünk írásban e­­gyetértésüket a Kovászna megyei ok­tatási intézmények újraszervezésével kapcsolatosan, a megyei tanfelügye­lőség által az 1990/1991-es tanévre ki­dolgozott, s Kovászna megye polgár­­mesteri hivatala által jóváhagyott be­iskolázási programnak megfelelően.­­Arról a programról van szó, amelyet a tanfelügyelőség hetekkel ezelőtt to­vábbított a minisztériumnak — szerk. megj.) Az illető programban előirányozzuk külön román, tannyelvű és magyar tannyelvű tanintézetek működését., I­­lyen értelemben szem előtt tartottuk a megye lakosságának­ követeléseit, a­­melyeket kifejezésre juttattak az 1990. február 10-én és március 20—21-én tartott nagy tüntetések alkalmával is, amelyeken több tízezer állampolgár vett részt. Úgyszintén, figyelembe vet­tük a Nemzeti Megmentési Frontnak az 1989 decemberi forradalom utáni PÉTER SÁNDOR (folytatása a 4. oldalon) Térjünk magunkhoz Csernátonból­­ fájdalmas panasszal keresett fel a 62 éves Csorba István, aki fő­állásban egészségügyi alkalma­zottként működött az utóbbi években, de amellett falusi lakosként gazdálko­dott, s gazdálkd­ik mindmáig a ház körül. Éppen abból a nagyközségből érkezett a tudósítás,­ ahonnan jobbára az összefogás szép emberi megnyilvá­nulásairól, a szorgos gazdálkodásról írhatott ez idáig a krónikás. Csorba István 1962-ben állt be a kollektív gazdaságba több mint négy hektár földdel és nem éppen önként meg vidáman, felvirágozott kalappal. Más is beállt, többek között Oláh Ba­­ch Béla falusfele és szomszédja, de az utóbbi számára kedvezőbb szelek jár­tak, minthogy vezető ember lett belő­le, alelnök, az akkori hivatalokkal já­ró előnyökkel, amelyekkel mindenki úgy élt, amint neki tetszett. Talán igen megszokta a kiváltságokat, mert a közelmúltban alaposan megfeledke­zett magáról, hirtelen haragú, papri­kás és meggondolatlan emberekre jel­lemző módon. Csorba visszatartotta volna magának a Bándi elnevezésű belsőséget, alkalomadtán építeni akart rajta az utódoknak. Négyévi használat után az alelnök kezet tett a kérdéses parcellára és 1989-ig használta. 1990- ben a panaszos feleségestől nyugdíjba vonult, és az 5 755 négyzetméternyi, vagyis egy hold kiterjedésű kerthelyisé­get a 2301/1. számú telekkönyvi szám alatt visszaigényelte a gazdaságtól. Kérését a vezető tanács jóváhagyta, s a tulajdonos el is vetette árpával a parcellát. Megjelent az alelnök is ezek TOMPA ERNŐ (folytatása a 4. oldalon) Romokban az illyefalvi téesz magtára. A katasztrófa utáni órában már százan jelentkeztek, fogtak a mentéshez. A kár tetemes. (írásunk a 2. oldalon). » (gyermeknap — 1990 Kis göndör szöszik, csupa könyök, térd és kék-zöld-lila­­folt, barna lurkók, kikre ráírhatnák , tisztaságát megőrzi max. 5 percig, szerető-féltő simogatásaink és a fakanál célpontjai : gyerekeink. Nyugodtabb perceinkben mosolyogva figyeljük, miként tömik magukba — marokkal —, mert úgy finomabb, a cso­kit, bármi nyalánkságot, szétmaszatolván selymes bőrükön. Egészségtelen, de kétségtelenül: úgy finomabb. Nyaggatnak ezért­ azért, türelmetlenek, jó pár decibellel jobb a zajtűrő­képességük, és mindent azonnal, de azonnal akarnak. Türelmesebbnek, figyelmesebbnek kell lennünk a sok­­éves szülői átlagnál. Már csak azért is, mert legtöbbünk gyerekkorának színhelyét — úgy is fogalmazhatnánk, hogy — ellopták. Pedig csak átgyúrták, beépítették, lebetonoz­ták. Ha majdan öregapák leszünk — ha leszünk —, csak időben, történésekben tudjuk emlékeinket elhelyezni Mindennapos kötelességünk lenne belopni egy-egy szín­foltot ebbe a majdani gyerekemlék­világba; a lépcsőház környéke, a beton, homok és acél játszótér nem maradhat meg élménynek, nem szabad megmaradnia — mert silány és sivár. Fa, fű, guruló macskakölykök, a boci nedves szeme, ha­talmas fáramászások, araszos hiányosságokkal ünneplő, frissen mosott ruhánkban, még hatalmasabb elfenekelések hazaérkeztünkkor fáradt édesanyánktól, elkobozott parit­­­tyák, íjak, elszenvedett vereségek vagy jól megérdemelt győzelmek a rivális utca vagy a Felszeg hasonszőrű (és u­­gyancsak maszatos, lókötő) indiánjaival vívott harcokban. A Zengő Ábécé nyárestéken, egész napos kószálás és für­dőzés után, a folyóparton eső utáni fűszállal és mondókák­­kal izgatott csigák. Ilyesfajta emlékeknek kellene megmaradniok gyerme­keinkben. És ki kell törölnünk — ha lehet —, azokat a hónapokat, éveket, amikor gázzal, hősugárzóval próbáltuk óvni a tüdőgyulladástól, meghűléstől; a felnőttnek tabu volt a nehezen megszerzett citrom, vaj, sajt, bármilyen tej­termék vagy vitamintartalmú gyümölcs. Maradhassanak meg, minél hosszabb ideig nekünk és önmaguknak is , gondtalan gyereknek. WILLMANN WALTER

Next