Háromszék, 1990. július (2. évfolyam, 154-174. szám)
1990-07-03 / 154. szám
Az író irodalmon kívüli gondjairól IZAU. ÁRPÁD BESZÉLGETÉSE SÜTŐ ANDRÁSSAL (3.) A következő esztendőkben aztán eltűntél Kolozsvárról. 1948-ban az MNSZ központja Bukarestbe költözött. Hívtak, hát mentem ifjúsági sajtófelelősnek. S még annak az évnek a nyarán fölkértek: vennék részt egy újonnan létrejött magyar lap, az Ifjúmunkás szerkesztésében. Én ezt megpróbáltam, sikertelenül. A lapnak akkori belső munkatársai egy-két kivételtől eltekintve, nem tudtak tisztességesen magyarul írni, olyan bajosak voltak, hogy a kutya megveszett tőle, érzékük a nemzetiségi lét iránt elcsökevényesedett, a kézirataimba otromba demagógiát csúsztattak és fütyültek az én stiláris igényeimre. Még azon a nyáron otthagytam őket. Egy hét múltán, hogy bevágtam magam mögött az ajtót, kizártak a szerkesztőségből, majd azután nyüstelni kezdtek, hogy zárjanak ki a pártból is. Az MNSZ akkori vezetői közül Kacsó Sándor és Révy Ilona állt a pártomra, így dorgálással úsztam meg az ügyet. S visszatérhettem sajtófelelősnek az ifjúsági bizottsághoz. Ámott is más szelek kezdtek túldorgálni, többek közt a népi kollégiumok fölszámolásának szándéka, aztán az úgynevezett tisztogatások — nálunk elterjedt szóval: purifikálások — hírhedett testvér háborúja vette kezdetét. Én a lenini—sztálini elvet a parasztság társadalmi tagozódásáról elfogadtam, mert tapasztalatom igazolta. Gyakorlati kivitelezésében azonban folyvást szembekerültem azokkal, akik a baloldal balszárnyán működve csak kínt, keservet okoztak a középparasztok óriási tömegeinek. Az MNSZ — régi vezetőinek félreállításával, Kurkó Gyárfás és harcostársai egy részének börtönbe vettetésével — akkor már minden tekintetben híven tükrözte a pártvezetés változó politikáját és gyakorlatát. Eredeti, sajátos célkitűzéseitől eltérve, meghosszabbított karja lett olyan pártpolitikai akciónak, amelyeket majd csak Sztálin halála után bíráltak felül, akkor is csak részben. Álmomban sem jutott eszembe, hogy politikusi pályára lépjek; munkám értelmét a romániai magyarság művelődési életének szolgálatában láttam, ám a dialektika törvénye szerint az is függvénye volt az általános politikának. Szaporodó konfliktusaim folytán bejelentettem: viszsza szeretnék térni Kolozsvárra. Lehetővé tették, annál is inkább, mert a Falvak Népe, amelyet akkor Asztalos István és Horváth István szerkesztett, fiatal újságírókat keresett. Osztálytársaim annak az esztendőnek nyarán érettségiztek, 1948-ban. Akkor jómagam valahol a Székelyföldön jártam az MNSZ megbízásából a falvakat. Az is szándékom volt tehát, hogy Kolozsvárra visszatérve leérettségizem, majd az egyetemen folytatom magánúton a tanulmányaimat. Mert a lapszerkesztés mindennél jobban érdekelt. A két neves író örömmel fogadott, s hogy írói terveit megvalósítsa, a lapot minden gondjával rám bízták. Egy évvel később Asztalos István azt mondta: énnekem regényt kell írnom, rád hagyom, fiam a főszerkesztést. Ügy lett. A Falvak Népe főszerkesztőjeként —s az újból elhalasztott érettségi vizsga rossz álmaival — dolgoztam ennél a hetilapnál 1953 végéig. Közben leköltöztettek bennünket — mármint a lapot és a szerkesztőket — Bukarestbe, ahol emlékezetem szerint egy évvel Sztálin halála előtt fölszámolták a Magyar Népi Szövetséget. A lapok azt írták: az MNSZ úgy határozott, hogy feloszlatja önmagát, mivel történelmi feladatát teljesítette már... Valójában Gheorghiu- Dej főtitkár és az akkori pártvezetés döntött így, fölszámolván egyúttal minden más, nemzetiségi tömegszervezetet és Groza Péter parasztpártját, az Ekésfrontot is. Érthető módon szaporodtak tehát azok a tényezők, amelyek diákkorom álmainak teréről másfelé űztek azután. Példának okáért: kötelező módon kellett közzétennünk minél több falusi levelet, melyekben a szegényparasztok leleplezik az átkozott kulákokat. Kezdtem személyesen is utánanézni egy-egy ilyen tudósításnak. Véletlenül se találtam esetet, hogy úgy lett volna igaz, ahogyan megírták. Ezzel szemben kiderült minden egyéb: bosszúszem, tény hamisítás, karrierizmus és más hasonlók. Lapunk nevét is átkeresztelték. Falvak Népéből Falvak Dolgozó Népe lett, nehogy azt gondolja valaki, hogy a kuláksághoz is szólunk. A káderosztályok közvetlen munkatársaimat is kezdték bogarászni, elűzni azon a címen, hogy egyiknek-másiknak a szülei kuláklistára kerültek. A szerkesztőségbe beköltözött egy varrónő, az volt a káderesünk. Titokzatos iratgyűjteményeivel külön szobát kellett biztosítani neki, ahol az általános tisztogatás dolgában működött. Közben a szüleim is kuláklistára kerültek. Ekkor felmondtam. Nem fogadták el. Két könyvem volt már, állami díjam is kettő, hát azt mondta Goldberger elvtárs a pártközpontban: majd kivizsgáltatják az ügyet. Megtették, szüleimet a kuláklistáról levették, maradhattam volna, de változatlanul olyan feladatok elé állítottak, amelyek kikezdték az ember önbecsülését. Nem vállalhattam tovább a lap szerkesztését. Közben hívtak is Marosvásárhelyre irodalmi folyóirathoz, az Igaz Szóhoz. Mentem reménnyel, hogy közügyekben eleget tapasztaltam már, lesz mit megírnom regényben vagy novellában, így tehát 1954-ben bukaresti lakosból újra erdélyi lettem, az akkori Magyar Autonóm Tartomány székhelyén, Marosvásárhelyt. Azt jelentse ez, hogy közösségi munkáiddal eljövendő irodalmi munkákhoz gyűjtőnél tapasztalatot — tudatosan? Azt hiszem, erről így nem lehet szó. Tény ugyan, hogy a kollektivizálás kezdeti korszakának mozzanatait csak úgy írhattam meg, hogy személyes tapasztalataim voltak róla. 1949 tavaszán például, amikor Magyarlónán Kolozs megye legelső kollektív gazdaságát elkezdték szervezni, néhány hetet ebben a faluban töltöttem. Nem volt szervezői megbízatásom, pusztán csak arra kértek föl, hogy ifjú íróként figyeljem meg, mi történik ottan. A folyamat akkor nem mutatkozott még olyan drámainak, amilyenné később komorodott. Egy valamit azonban már észlelhettem: a paraszti társadalom alakításának felülről jött kezdeménye valójában sohasem vált alulról induló tömegmozgalommá. Mai öregek nem véletlenül kezdik így az emlékezést, amikor a közösbe hajtottak bennünket ... Ezt a történelmet a parasztság nem csinálta, hanem átvészelte vagy elszenvedte. Tudatos ábrázolási módnak nevezhető ez? Nem hinném, hogy így lenne. Hangvételemet, azt hiszem, két tényező határozza meg: az az elbeszélő mód, amit részint a családból örököltem, majd Asztalos Istvántól, Tamási Árontól, Móricz Zsigmondtól tanultam a zsenge korszakban. A második tényező pedig az, amit az életben tapasztaltam. Hát a dráma? Ennek jelei valójában akkor mutatkoztak igazán, amikor a kollektivizálás optimista krónikájából annak magam is szenvedő alanya lettem, vagyis amikor a szüleimet kuláklistára vették, szobakonyhás lakásukból kilakoltatták, istállóba költöztették. Más az, valóban, mikor egy történelmi kísérletezést saját bőrén tapasztal az ember. Mert apám, anyám bőre, az én bőröm is. Kérdésed lényegére térve pedig azt mondanám, hogy egyáltalán nem irodalmi célokkal vettem részt közösségi, szervezeti munkákban. Nem. Hanem azzal a reménnyel, hogy oly hosszadalmas szenvedés, nemzeti és társadalmi nyomorúság után a magyar kisebbség is emberi léthez juthat, ha minden hű fia segíti őt ebben. Nem az irodalom, az életünk megújításában, egyenjogúságunk megteremtésében próbáltam a társadalmi cselekvés részese lenni. Marosvásárhelyre költözve is ez a remény éltetett? Igen. De itt fel kell kapnom egy teljes szálat, amely visszavezet Bukarestbe. Az MNSZ megszüntetése után a párt központi bizottságának keretében létrehoztak egy úgynevezett nemzetiségi bizottságot, amelynek magam is tagja lettem. Ennek feladata volt pótolni valamelyest az elveszített nemzetiségi tömegszervezetünket azzal, hogy a párt legfelsőbb vezetősége előtt fölveti rendszeresen az épp időszerű kisebbségi ügyeket. Ez a bizottság a hatvanas évek közepe tájáig működött. Hogy mit végzett? Mentési munkálatokat az ötvenes évek elejéig elnyert jogaink fokozatos lemorzsolódásában. A bizottság legfőbb bajának azt tartottam, hogy fellépésében, vélekedéseiben nem egységes. Volt rá számos eset, hogy az anyanyelvi oktatást folyvást szűkítő tanügyminisztérium helyett mi egymással vitatkoztunk. Szélsőbalos, a nacionális, karrierista embereink néhányunkat sérelmi politikával, nacionalizmussal is megvádoltak. A mindennapi élettől elszakadottan, ócska teóriákban gondolkozva, holmi elvont egységet csak önmagunk feladása árán tudtak elképzelni. Ennek ellenére a bizottság sok-sok gyakorlati kérdésben ért el eredményt is. (Valamely iskola visszaállítása, múzeumi részleg engedélyeztetése, tankönyvszerkesztés, satöbbi). Nos, e bizottság munkájában marosvásárhelyi szerkesztőként is részt vettem. És ezzel egyidejűleg észrevétlenül sodródtam bele a helyi politikai életbe is. Az időben szinte kötelező gyakorlat volt az írók részvétele ilyen-amolyan testületi tanácskozáson. Persze, hogy elmondtam mindazt, amit botrányos ügyként a paraszti életben tapasztaltam. A szemenszedett törvénytelenségeket. Hát ez már itt is negativista! — szólt a hivatalos értékelés. A huszadik szovjet pártkongresszus utáni időben az általános hangulat kezdett feszültté válni, s az írói vélekedések is polarizálódtak. Megírtam közben egy újabb munkámat, melynek a címe: Félre járó Salamon, s ebben megpróbáltam kilépni a kötelező szocialista realizmus bűvös köréből. Részben talán sikerült is. Az olvasók elismerő leveleket küldtek, a kritika jó része a könyvet fölpártolta, de az úgynevezett aktíva balos fele szidott, mint a bokrot. A könyvet később megfilmesítették, aztán mint a jobboldali elhajlás jelét, betiltották. Azt a román kritikust, aki a párt napilapjában a filmet megdicsérte, ugyancsak elhajlónak minősítették és megbüntették. Utána következő néhány kísérletemet a cenzúra ugyancsak kidobta a lapokból. Egyre kevesebbet írtam, azért meg, amit esszében, publicisztikában közöltem, valamikor 57—58-ban bélyegeztek elhajlónak és revizionistának. Közügyi konfliktusaim közül most csak azokat említem röviden, amelyek az ötvenhatos magyar eseményekhez kapcsolódnak. Forradalom vagy ellenforradalom? A hivatalos álláspont ez utóbbit vallotta, rendkívül fontosnak tartván, hogy erről a marosvásárhelyi írók is nyilatkozzanak, felhívással forduljanak a magyarországi írókhoz. Ennek aláírását néhányan megtagadtuk, akkor le akartak tartóztatni bennünket. Akartak, mondom, mert végül is Fazekas János, a párt központi bizottságának egyik akkori titkára, a főtitkár, Gheorghiu-Dej előtt vállalt értünk felelősséget. Mármint, hogy nem fogunk Marosvásárhelyt ellenforradalmat szervezni. Ilyet nem is akartunk ugyebár. Konfliktusaink kortársainkkal is a magyarországi események megítélésében támadtak, no meg abban, hogy mi az, ami az itthoni társadalmi életben tűrhetetlenné vált, főleg a parasztkérdésben. Ismeretes mégis a marosvásárhelyi írók ötvenhatos nyilatkozata, melyet valamenynyien az aláírásunkkal szentesítettünk. Ez már annak az időnek a lenyomata, mikor a budapesti fegyveres harcok kitörésével az események súlyos fordulatot vettek. Akkor a felhozott érvek, Kádár János vezette kormányküldöttség tájékoztatásai mindannyiunkat meggyőztek arról, hogy Magyarországon a szocializmus ügye végveszélybe került. Ennek a megítélésnek — távol az eseményektől — nem lehetett tapasztalati háttere; elvi konstrukciójában tehát az akkori pártvezetés értékelését tükrözi. Marosvásárhelyt ilyenformán elcsitultak akkor a konfliktusok? Igen. Biztató változások is jöttek a politikai életben, például a beszolgáltatások törlése a mezőgazdaságban, az éleződő osztályharc elvének valamelyes felülvizsgálata is. Ezt csak azért említem itt, mert ezek is meghatározták újabb közösségi megbízatásaimat. Amikor beválasztottak a Maros Magyar Autonóm Tartomány Tanácsának Végrehajtó Bizottságába, az az indoklás is elhangzott, hogy „az író elvtárs hasznos észrevételekkel segítette parasztpolitikánkat“. Gondoltam, valóban hasznára lehetek az olyannyira megsanyargatott humánum ügyének. Fölemlítenél néhány akkori problémát, amely elvont az írástól? Ha nem csóválod a fejed, sorolhatom: tartományi beruházás, építkezés, útjavítás, vízgazdálkodás, állattenyésztés, gyümölcstermesztés, szőlőgazdálkodás, a rajoni és falusi néptanácsok munkája, tanügy és kultúra, műkedvelő mozgalom, a sérelmes középparasztok ügye, ügyészségi, rendőrségi problémák, egészségügy és így tovább, és így tovább . . . Nem mondhatnám, hogy épp neked való dolgok. Az ügyek nagy részében csak megfigyelőként vettem részt. Amiben talán illetékesen szólhattam, az az általános művelődés ügye volt, És főleg a tanügy, amelyre évtizedek folyamán a legtöbb időmet áldoztam mindaddig, amíg gyakorlati értelme is volt a cselekvésnek. Hogy én mi kérvényt, folyamodványt, memorandumot, panaszt, tiltakozást fogalmaztam tanítókkal, tanárokkal együtt iskolaügyekben! Kötetekre menő munkálkodás. Volt, amit meghallgattak, volt, amit nem. Volt öröm is, csalódás is, fogadkozás is, bolond, aki folytatja, de folytatni kellett. Említettem már: egy idő után ez afféle mentőszolgálat volt, úgy jártam vele, mint a hetvenes árvíz idején. Látván, hogy a pincénk megtelt vízzel, vedret ragadtam, kezdtem a vizet hordani. Egy merítés, két futás a ház sarkáig. Aztán csak jön a feleségem, s kérdi, te mit csinálsz? Mentem a pincét. Hagyd abba! Miért hagynám? Hát csak ezért! – mutatott az udvar felé. A Maros irányából zúduló méteres árvíz akkor nyomta be a nagykaput és lepte el az udvart, aztán bezúdult a házba. El kellett hajítanom a vedret. A méteres árvíz elől kimenekültünk a házból. (folytatjuk) Megjelent az Alföld 1990. 5. számában. KISGYÖRGY TAMÁS illusztrációja HÁROMSZÉK 3.