Háromszék, 1990. szeptember (2. évfolyam, 198-218. szám)

1990-09-01 / 198. szám

DE KIÉ AZ ORSZÁG? Az előbbi drámai kérdést egyre sű­rűbben teszem fel magamnak, s szi­lárdul meggyőződésem, hogy nem va­gyok egyedül, kit e főbenjáró problé­ma foglalkoztat. Nem határokról, szu­verenitásról beszélek, hanem arról, hogy az átmenet néha szinte átte­kinthetetlen zűrzavarában ki érez iga­zi felelősséget a nemzeti vagyon egé­széért, mely most csakugyan a „min­denkié és senkié“ konfúz állapotába jutott. Olyan ez a vagyon, amilyenné az elmúlt évtizedben tettük, rengeteg „felújításra“, restaurálásra, „rekondí­­cionálásra“ vár, de ettől eltekintve, egy hallatlanul nagy érték, s végül is jövendő létünk egyetlen biztos alap­ja, amit mai állapotaitól ziláltabbá tenni jóvátehetetlen bűn, végzetes hi­ba lenne. Könnyen mondhatja — talán némi­ joggal is — azt az állampolgár, hogy most az ország s vagyonának illeté­kes gazdája a Kormány, itt van tehát az ideje, hogy bizonyítsa kompeten­ciáját, s úgy mozgassa a kormányru­­dat, hogy a köz hajója, a társadalom, minden megtartandó értékét megtart­va, minden kölöncét-koloncát végre már eldobálva, a mostani viharos vi­zeken elinduljon a jó irányba, a jólét ígéretének partjai felé. Nos, a kormány meg is próbál kor­mányozni, de úgy tűnik, kormányzó mozdulatai kuszák és tétovák, s — to­vább is a hajó hasonlatánál maradva — a hajótest nem akar engedelmes­kedni, válaszolni a kormánylapát moz­gásaira. Így ki kell mondani: határo­zottabb kormányrúdmozgatásra van szükség, el kell dönteni végre, merre haladjon a hajó: előre-e, hátra-e, jobb­ra vagy balra? Az eddigi kormányosi tevékenységből ezt egyértelműen még lehetetlen megállapítani. A kormányzást pedig azzal kellene kezdeni, mielőtt még az első irányt­­szabó mozdulatot tennénk, hogy hatá­rozottan döntsük el a hajó követendő irányát, s ezt a döntésünket fogadtas­suk is el a hajó összes utasaival, fő­leg pedig az evezősökkel, a vitorlafe­szítőkkel, a kazánfűtőkkel, szóval mindazokkal, akik tehetnek valamit azért, hogy egyáltalán mozogjon, ha­ladjon a hajónk. S ennek utána az összes, első-, másod-, harmadosztályú és fedélközi utast győzzük meg arról, hogy a választott útirány jó, ama partok felé hajózni érdemes, az oda való megérkezés ígéretes, tehát érde­mes részt venni a hajótest mozgását gyorsító összes tevékenységben. Az e­­vezésben, de még a kormányzásban is. Akkor is, ha közben feltörik, felhó­lyagzik a tenyerünk. Ha így teszünk, akkor egyre kevésbé fenyeget annak a veszélye, hogy hajónk a viharnak ki­szolgáltatva, egy helyben forogjon, e­­setleg felboruljon és elsüllyedjen. Most pedig — fölhagyva a hajózó hasonlattal — azzal folytatnám, hogy, ezer egyéb baj mellett, a legsúlyosabb gondnak látom az állami és a szövet­kezeti vagyon iránti egyre mélyülő közönyt és érdektelenséget. Tudom én, hiában kongatnám azzal immár a vészharangot, hogy, jóemberek, a mi­énkről, a mi gyárunkról, a mi föl­dünkről, a mi vasutunkról, közutunk­­ról, épületeinkről van szó, túl hosszas volt annak rosszízű tapasztalása, mit is jelent ez a „miénk“, milyen gyü­mölcsöket termett nekünk, milyen hasznokat fiadzott. A kopott, üres, ma már senkit nem lelkesítő-nyugtató jelszót hát el is vetem tiszta szívvel, s inkább a rációra apellálok, azt el­mondván, hogy a köztulajdonban — tehát állami és szövetkezeti kezelésben — lévő — nemzeti vagyonrész az össz­­vagyonnak több mint háromnegyed részét teszi ki, s ha azt közönyünkkel elherdáljuk, tönkremenni engedjük, akkor a saját jövőnket tettük tönkre, holnapi létünk alapjait. Az emberi természethez tartozik a birtoklás ter­mészetes vágya, az embert a tulaj­donérzet nagy dolgokra sarkallhatja — a kommunizálás apostolai est tagad- M­AGY­ARI LAJOS (folytatása a 7. oldalon) MEGBESZÉLÉS A „FEHÉRHÁZBAN“ (2.) „A f­alvak törődésre, jóindulatra várnak“ Orbán Dezső: Jól példa a mai hely­zetre a szentivánlaborfalvi gazdakör. Itt van az elnök, mondja el ő, mi a faluban a helyzet. Bódi István, a szentivánlaborfalvi gazdakör elnöke: Mi pontosan nem is ide jöttünk, hanem a szövetséghez. Szentivánban 23 család 73 hektár szántót és 32 hektár legelőt használ, és átlagban 5000 kiló árpát arattunk le. Most már 221 család figyelt fel ránk, s összesen 650 hektárt kértek, a­­hogy olvastuk, hosszú lejáratú szerző­déssel. Be akartuk nyújtani a kérése­ket, de a jogtanácsossal a szó nem ta­lált. Ők nem azt akarják, hogy dol­gozni lehessen, hanem azt, hogy a téesz és a komplexum tovább éljen. Ezek tovább nem maradhatnak meg. Azt mondják, hogy a kollektíve a föld. De ha a telekkönyv szerint az enyém, az apámé... Orbán Dezső: Vagy itt van Var­­gyas... Szász Péter, a vargyasi gazdakör elnöke: Március közepén 262 személy vett részt az alakuló gyűlésen, de a gazdaság képviselete nem jelent meg. Végül 128-an kaptunk 36 hektár föl­det, valahol hátul, a leggyengébb he­lyeken. Legkevesebb 5­6-szor jöttem az UJCAP-hoz, hogy közösen oldjuk meg, de a mai napig sem tudtunk megegyezni. (A Vargyason történtek­ről már részletesen beszámoltunk — a szerk. megj.) Nálunk a 42-es rendelet értelmében sincs jogunk a földre, az apámét nem kaphatom meg? Tudjuk, hogy a gaz­daság nem képes az egész határt­ meg­művelni. Mi lettünk egymás ellensé­gei? Fodor Ferenc: Ne menjünk túl messzire a vitában. Maradjunk pilla­natnyi gondjainknál, és gondoljunk arra, hogy nem csak falun, de vára- FERENCZ CSABA (folytatása a 2. oldalon) TÜRELEMBŐL PÉLDÁT... NYÍLT LEVÉL Finnország, Belgium és Svájc kormányfőihez A Ceauşescu-diktatu­ra súlyos örök­séget hagyott Románia politikai, gaz­dasági, szociális, kulturális, tudomá­nyos életünkben, valamint a társadal­mi és nemzeti kérdés területén. Ceauşescu stratégiai célja az ország lakosságának nemzeti homogenizálása — vagyis a több mint kétmilliós ma­gyar nemzetiség —, valamint az or­szág összes nemzeti kisebbségei meg­szüntetése és beolvasztása. Soviniszta, antiszemita szellemben nevelte az if­júságot, soviniszta szellemben íratta meg­­Románia történelmét, az iskolák történelmi tankönyveit. Csak azoknak a történészeknek, tudósoknak, tudo­mányos kutatóknak, volt közlési lehe­tősége, akik soviniszta, népuszító és történelmi hamisításokkal foglalkoz­tak és ilyen könyveket írtak. Önök a decemberi események után nagy segítséget nyújtottak a román népnek és a romániai magyar nemze­tiségnek is. Most azzal a kéréssel fordulok Önökhöz, hogy­ adjanak át Tisztelettel és nagyrabecsüléssel FAZEKAS JÁNOS, nyugalmazott miniszterelnök-helyettes (folytatása a 7. oldalon) CSOÓRI SÁNDOR : A VÉGTELENSÉG ÉRZETE Válasz a Liberation c. lap körkérdésére Hogy miért írok? Eddig sem tudtam, s az a gyanúm, hogy ezután nem tudnék pontosan válaszolni erre a kérdésre. Nem azért, mert az indítékaim kuszák és homályosak, hanem mert sokfélék, sőt ellentmondásosak, s gyakran engem is meglepnek. Most például a téli vihartól megtépázott vi­déki faházam körül téblábolok, nézem a lesodort cserepeket a hóban, a megbontott tetőt, eszembe jut a háború, a tömérdek rom, amely között felnőttem, de a balszerencse jelképes díszleteit vizsgálva sem a vesztesé­gemen kesergek. Ellenkezőleg, valami ismerős dac kezd szétáradni bennem. (folytatása a 6. oldalon) st Sepsiszentgyörgy 1990. szeptember 1­, SZOMBAT , 198. szám ÁRA 1 LEJ | társadalmi-politikai napilap Mikor alapították a komandói fűrészüzemet? — írásunk a 3. oldalon (ALBERT LEVENTE felvétele) A VOLT POLITIKAI ELÍTÉLTEK ÉS ÜLDÖZÖTTEK NEVÉBEN Az igazgatónő kétségbe vonja ... azt, hogy mi, húszan, akiknek ügy­irat-csomóját az erre felhatalmazot­t bizottság összeállította, politikai foglyok lettünk volna. Munteanu Marieta kétségbe vonja, mert való­színűleg olyan indulatok munk­á­nak benne, amelyek idegenek fia­tal demokráciánktól. Ezeknek az­­indulatoknak a színét a hivatalos szöveg mögé bújtatva, nehéz lenne megmondani. Mindenesetre, általá­nos megütközést és felháborodást váltott ki a Munkaügynek általa megszerkesztett hivatalos okmánya (száma: 315/A, augusztus 20 án kelt), amelyben megfellebbezi a Volt Politikai Elítéltek és Üldözöt­tek Megyei Szövetsége által előter­jesztett és a jogászokból összerán­tott bizottság döntését. Miért há­borodtunk fel mi, akik éveken át megszenvedtük egy elnyomó, dik­tatórikus rendszer minden nyomo­rúságát? Mert a nyilvánvaló bi­zonyítékok ellenére, ez a hölgy (a­­ki mindenkor jól élt) azt feltétele­zi, hogy netán közjogi elítéltek vol­tunk? Mi nem büszkélkedünk ellenálló múltunkkal. Jómagam, aki 20 évre voltam elítélve, kiszabadulásomtól a rendszer bukásáig, tehát mintegy 24 éven át állandó zaklatásnak vol­tam szenvedő alanya. Házkutatá­sok, befejezések, felszólítás a besú­­gásra, visszautasított útlevél-ké­relmek... soroljam még? Mondjam el a zsarolási kísérletek legalja­­sabbjait? Nem ide tartozik. De az a nyilvánosságra tartozik, hogy az irányunkban érzett ellenszenv ilyen sértést szüljön. Nem ismerem ezt a hölgyet, nem is akarom. Mi tör­vényszéki ügyet csinálunk a „kon­­tesztáció“-ból. Mert a törvényhozó testület adta jogainkról van szó (Decret-Lege 118 art. 6) nyilván „megnyerjük“ a pert. De szükség van arra, hogy húsz olyan embert sértsenek vérig, akik nem decem­ber után lettek antikommunisták? PUSKÁS ATTILA Indul a Barátság Staféta Kedden reggel 8 órakor indul a Bo­­dok szálloda elől a Barátság staféta. Hat atléta —Csutak Tamás, Gombser Mikdós, Ferenczy L. Tibor, Ferencz János, Vajda Zsigmond és Suciu­­Sán­dor — vállalkozott arra, hogy váltás­ (AROS) (folytatása a 7. oldalon)

Next