Háromszék, 1990. december (2. évfolyam, 263-281. szám)
1990-12-01 / 263. szám
HÁROMSZÉK 4 Antigoné «P VT V v Vr r •‡£•›? W 0 0 0 0 0.0 o o oo ABVA BETHLEN AT A ■› Bethlen Kata életének, kutatói, művének némely értelmezői és magyarázói „kettős egyéniség“-éről írnak, pontosabban kétszer kettős egyéniségéről. Egyrészt különválasztják a végzetétől bekerített, a sors elleni védekezésként a hit mélységeibe merülőt a tevékeny, erős valóságérzékű, kitartóan cselekvő, társadalmi lényként is jelentős szerepet betöltő főnemes földbirtokos aszszonytól. Másrészt az önéletírásban, feltáruló és megnyilatkozó, kétségtelenül sajátos és rendhagyó egyént osztják kétfelé, egy — több írásban megismétlődő — kérdőjeles mondattal s a mögéje sorjázó fejtegetésekkel: „Szent vagy szörnyeteg?“. Vizsgálódásainkhoz elsősorban a levelek nyújtanak támpontot. A fennmaradt, illetve az általunk ez ideig ismeretes levélanyag csak része, feltételezhetően csak nagyobb töredéke az egykori teljes levelezésnek. Bethlen Kata, „a mi protestáns Antigonénk, erdélyi Sevigné is" — írta kétszeres értelemmel Németh László. Valóban az. A patriarchális főúri élet, a tájakig sokféle szétindázó vagyon, a tág családi és rokoni kör, nem csak sűrű levelezésre késztette az állandóan kölcsönös szívességre szoruló, egymást támogató rokonokat, barátokat, ismerősöket, hanem hősnőnk, a társadalmi érintkezés szigorú etikett szabályait betartva — és áthágva! — egyéni hajlamai szerint is buzgó levelező volt. Az ismert levelek jelentős hányada az Önéletírás előtti időkbenkeletkezett, és szorosan összefügg írójuk özvegyi mivoltából következő magárautaltságával és önállósultságával. Minden lehetséges eszközzel, úton-módon biztosítania kellett gazdasága működését, megtartani, megvédeni, gyarapítani e meglévő vagyont, ami ama ortálykodó, pereskedő, szüntelenül természeti csapások által sújtott, másként is nehezített életben egyáltalán nem volt könnyű feladat. Ha az egészében hanyatlónak, sötétnek, vonszolgatva haladónak rajzolt élet függönyeit szétrántva, benézünk Bethlen Kata házaiba Olthévízen, Sárostélyon, Kercesován, Szebenben, Fogarason, s követjük napi ténykedését, színes, eleven, nyüzsgő életet találunk,a melynek egy jó szervező, erősgyakorlati érzékű asszony a gravitációs középpontja: mindent tud, lát, intéz. A leveleit mai olvasóját a mi földrengést, aszályos, árvizes világunkban is meghökkenti, hogy milyen központi helyet foglaltak el az emberek életében, a XVIII. század első felében a természeti csapások. Bethlen Kata mind a levelekben, mind az önéletírásban bőségesen beszámol az 1751 nyarán rázúdult árvizekről: „Elsőben is az árvíz minémit és mennyi károkat tett légyen, mind másoknak közönségesen, mind nékem, azt kiírni nem lehetne. Nékem a kaszáló réteimet, melyek az Olt mellett voltak, minthogy nagyobb része mind ott is volt, anynyira elrontotta, hogy ott egy marokkal sem kaszáltátok, hanem az erdőn vagyon valami kevés, de abban a patak kárt tehetett. Ezenkívül törökbúza, káposzta, fuszulyka mind elveszett a víznek sokáig való rajta állása miatt. A szegénység határának is egy részét a víz felvette, de ahová a víz árja el nem hatott is, nem tudom, hogy veheti az ember hasznát, mert már sárgódni kezdett sok helyen a gabona a sok eső miatt.“ Hogy a dologban semmi túlzás sincs, Bod Péter önéletírásának XXX. §-a igazolja, hol „iszonyú jégesők“-ről is beszámol: „Hévízen, a szomszédos falvakban igen nagy súlyú jégdarabok estek, úgyhogy nagyságuk akkora volt, mint a libatojás és sok bajt és kárt okoztak a vetésekben“. A baj nem jár magában. „Másodszor a tűz által tetszők Istennek a maga látogatását reám bocsátani — írja Bethlen Kata idézett, Teleki Lászlónak címzett, 1751. június 22-én Scait levelében —, midőn ezen holnapnak 18- dik napján éjszaka 12 óra után a kertben egy mészverem meggyúlván, attól a gabonásom is meggyulladt, melyben mindenféle gabona elégett épületivel együtt. Ami kevés megmaradott is benne, a füst úgy általverte, hogy abból igen kevésnek lehet hasznát venni; de az élésház és szalonnásház minden benne lévő éléssel együtt, egynéhány szalonna és néhány dézsa túrón kívül a földig leégett, olyan kemény tűzzel pedig, hogy öreg csűrben sem lehet keményebb tűz. Mindazonáltal a maga ítéleteiben is mutatj az Úristen irgalmasságát hozzám, mert a tiszttartó háza is meggyűlt vala, de a szél megfordulván megverék, mely ha égni kezdett volna tovább is, talán minden épületem odalett volna.“ Mindez szűkszavú és szemérmes öszszefoglalása a drámai eseményeknek, melyekről sokkal részletezőbben ír önéletírása CCIX., CCX., CCXI. fejezeteiben. Érdemes lenne — amit terjedelmi okokból nem tehetünk meg — ezt a négy sűrű könyvoldalnyi anyagot egészében idéznünk, nem utolsósorban annak igazolására, hogy Bethlen Katában egy mikesi képességű prózaírónk működött, várván mindmáig az irodalomtörténeti feltámadást, az árvíz, a jégeső, a sárostélyi tűzvész leírása irodalmilag is remeklés. A közállapotok Erdélyben akkortájt nem voltak biztonságosak és megnyugtatóak. Két példát hozunk fel erre, ugyancsak Bethlen Kata pontosgondos szavaival, kommentár nélkül: „A Teleki Pál uram cselédei közül kettő a korcsomára menvén, ott ültének. Egy részeg német reájuk ment, pofon kezdette verni minden igaz, ok nélkül a Teleki Pál uram szolgáját. Az is visszaütötte, és a koresomából a németet kitaszította. Azonban a német onnan dimenvén, a Teleki Pál uram cselédei is az udvarban visszamentenek, de a német más nyolc németet maga mellé vett, és a koresomára visszatért, ott keresvén a Teleki Pál uram cselédeit. Ebben nem tudván semmit, a Teleki Pál uram cselédei közül az egyik, Teleki Pál uram itt, nálam lévén ebéden, mikor a hintó őkegyelmek után jött volna, a hintó előtt is megindult, kit meglátván a németek, megtámadták, és igen rútul összevagdalták. A hintón lévő inas látván, az is leszállt a bakról, kérvén, hogy ne öljék meg a nyavalyást. Annak is fejét betörték, hasonlóképpen más inasának is. Ezen dolgot, mikor az udvarban hírét tették volna, azon legény bátyjának, akit összevagdaltak, még egy legénnyel együtt kardra kapott, és kimenvén, a testvéröccsét vagdaló németeket öccséről lehajtotta, hogy meg ne öljék. Kettőt a németek közül a Teleki Pál uram cselédjei is igen rútul megvagdaltak.“ A film pereg tovább, megjelenik a várbeli kapitány ift. „Teleki Pál uram itt lévén nálam, szent a kapitánynak, hogy nem szükség lármázni, mert ha vétkesek lesznek a szolgái, illendő satisfactot (elégtételt) ad. De arra sem igen hajtottak, sőt a kommendánshoz is felküldvén Teleki Pál uram, az is az egész magyar nemzet ellen illetlenül szólott, s összeverebellisezte.“ A dolgok végkifejlete is olyannyira tipikus: „Teleki Pál uram írt komracadérozó generálisnak, mind gubernátor uramnak. Mi lesz válasza, az idő megmutatja.“ A tolvajok látogatásáról — Németh Lászlót idézve — „mikesi bájjal és részletességgel ír, aminthogy a tolvajok is századhoz alkalmazottan illemtudók.“ „Az Olt-partra csináltattam egy vendégfogadót, akiben is a korcsomáros a hajós, oda bemenvén, égett bort, bort ittanak, de a hajósokat is erősen itatták. Aztán megkérdezték, hogy pénz van-e náluk? Két forintnál több nem volt, s elvitték. A hajósoktól is erősen tudakozódtak irántam a feljebb írt módon, mikor azok is megmondották, hogy nem vagyok otthon, meghagyták, hogy mondják meg nekem, hogy tudják ők, hogy előttük futottam el, de bátorságosan otthon lakhatom, mert ők engemet és Teleki Pál uramat nem bántanak. Mikor a csónakban államvitették is magukat, egy a többi közül a révésznek meghagyta, hogy köszöntsön engemet szavával, és meghagyta, hogy adjon Isten egészséget nekem. Ezek csak itt voltanak, és menjenek Csík felé, onnan be Moldovába.“ Alevelekben többször ismétlődik a szökött jobbágyok keresése. Bethlen Kata szigorú birtokosasszony lehetett, meglehet, hogy éppenséggel özvegyi — tehát valamelyest akaratlanul is kiszolgáltatott — állapota kényszerítette, hogy emancipáltan, erőős kézzel vezesse birtokai ügyeit. Egyik, 1740-ban kelt, Teleki Lászlónak címzett levelében ekként számol be gondjáról: „Követem kedves öcsémuramot bátorságos terhelésemről, hogy hűsítem kedves öcsémuramot. Ilyen dolgom történt: doktor Pápai uramot (Pápai-Páriz András kolozsvári orvosról, Pápai-Páriz Ferenc fiáról van szó, V.D.) kihozatván magamhoz, mikor visszaküldettem őkelmét Kolozsvárra, küldettem el őkelmével egy szolgámat, aki is midőn a kocsim visszafele jőne Kolozsvárról, elmaradott a kocsitól és elszökött. Az legényt hívják Jancsó Gyurkának. Magas szál termetiben, szőke, a haját hátraköti, kék szemű. Két rendbeli dolmányban ment el. Egyik dolmánya három pecsétü, sötétzild posztó, ón gombokkal, karmazsin színű zsinórral készült; a másik dolmánya világoszöld francia posztó, veres rojtos selyem készülettel. Két nadrágban, egy magas szál pej lovon ment el, melynek az alsó lába bogos, s az én bélyegem vagyon rajta. N.B. elvitte egy szolgámnak nyeregszerszámát és hosszú rezes kardját is. Kérem atyafiságosan kedves Öcsémuramot, minthogy Öcsémuramnak sok ismerője vagyon Magyarországon, ne terheltessék ott jártában tudakozni iránta, ha nyomába igazodnék kedves Öcsémuram. Levelet, mikor elment, írt Kolozsvárról, úgymint 19. Julii, írván leveliben, hogy csak mestersége ts ruhására ment, mivel már a szabómesterségben belekapott volt, s reménlem, Debrecenben vagy’ Szatmárra ment. Útjában igazodván penig, engemet tudósítani ne terheltessék kedves Öcsömáram. Idevaló hévízi magyar is volt.“ A levelek témaköre tág. Nagy helyet foglal el bennük a soha nem szűnő pereskedések sorozata, birtokmegosztási és használati huzavonák. Bőségesen esik szó betegeskedéséről, néhányszor azt hiszik, hogy halálán van. Markáns arcvonások jellemzik az építőt: vízimalmot, üveghutát építtet, templomot renováltat, napirenden az iparosemberek kölcsönkérése és kölcsönzése, asztalosoké, kőmíveseké, a facsemeték, vető- és virágmagok cseréje, orvosságok igénylése és ajánlása. Az esküvők s még inkább a temetések erősítették a háztartások egymásrautaltságát. Érdekes, hogy korában Bethlen Kata — szélesebb körben, és Veszprém István nagy orvostörténete nyomán is — elsősorban mint gyógyító, mint orvos tartatott számon. Nyilván képzettsége nem volt, de sokat tanulhatott a doktoroktól, s a betegségekkel, járványokkal megvert időkben volt alkalma gyakorolni. Bod Péter írja: „sokszor a betegek sereggel állottak/ kik hozzája mentek, s megorvosoltattak.“ Népszerűségéhez az is hozzájárulhatott, hogy ingyen gyógyított, önzetlenül segített elesett embertársain, lévén maga is négy évtizeden át szüntelenül beteg. Szűkebb, de mégis eléggé tág körben mint gyönyörű kézimunkák készítőjét és adományozóját tartották számon; több mint húsz parókián voltak több tucatot kitévő térítői, melyeket részben maga varrt, részben az ő tervei és felügyelete alatt készültek házi varrodájában. A levelek szerint olthévízi, ma is látható szürke, kéttornyú kastélyában varrónőket, varrókat, takácsokat, gombkötőket szép számban foglalkoztatott. „Amely virromast nékem az Asszony adott volt — írja Teleki Sándornénak 1731 őszén —, melynek is a nyáron múlt esztendeje, az elszökött volt. Most újabban megkapattam és itt vagyon, de evvel bizony most itt semmit nem tehetni; a varrásra semmiképpen nem vehetni. Bizony elméje nincs hozzávaló." Márpedig a Bethlen Kata által igényelt mesterségbeliség szintjén hozzáértés, belső ambíció és ízlés is kellett ehhez a munkához. A varrók bársonyra, posztóra, selyemre hímeztek. Úttörőként kárpitozott székeket készíttetett. „Én nekem sehol fa székeim nincsenek, mivel mind posztós, varratos székeim vannak“ — írta. Erdélyben a fonalas munkák ismerőjének, valóságos szaktekintélynek tekintették. Otthonos volt a vászonfélék mintavilágában, maga is értért a szövéshez, ismerte a régiek ruhaminta szokásait, de tájékozott volt a nyugati divat kérdéseiben is. A finomabb anyagokat, melyeket Erdélyben nem tudtak előállítani, mint a vékony és áttetsző „patyolatot“, valamint az ezüst-aranyszál „skófiumot“ örmény kereskedőktől vásárolta, akik keletről hozták. Ez lenne az erdélyi Niobé „kettős egyénisége“ közül az egyik. VERESS DÁNIEL