Háromszék, 1990. december (2. évfolyam, 263-281. szám)

1990-12-01 / 263. szám

HÁROMSZÉK 4 Antigoné «P VT V v Vr r •‡£•›? W 0 0 0 0 0.0 o o oo ABVA BETHLEN AT A ■› Bethlen Kata életének, kutatói, mű­vének némely értelmezői és magyará­zói „kettős egyéniség“-éről írnak, pon­tosabban kétszer kettős egyéniségéről. Egyrészt különválasztják a végzetétől bekerített, a sors elleni védekezésként a hit mélységeibe merülőt a tevékeny, erős valóságérzékű, kitartóan cselekvő, társadalmi lényként is jelentős szere­pet betöltő főnemes földbirtokos asz­­szonytól. Másrészt az önéletírásban, feltáruló és megnyilatkozó, kétségtelenül sajá­tos és rendhagyó egyént osztják két­felé, egy — több írásban megismétlő­dő — kérdőjeles­ mondattal s a­ mögé­je sorjázó fejtegetésekkel: „Szent vagy szörnyeteg?“. Vizsgálódásainkhoz elsősorban a le­velek nyújtanak támpontot. A fennmaradt, illetve az általunk ez ideig ismeretes levélanyag csak ré­sze, feltételezhetően csak nagyobb tö­redéke az egykori teljes levelezésnek. Bethlen Kata, „a mi protestáns Anti­gonénk, erdélyi Sevigné is" — írta kétszeres értelemmel Németh László. Valóban az. A patriarchális főúri élet, a tájakig sokféle szétindázó vagyon, a tág családi és rokoni kör, nem csak sűrű levelezésre késztette az állan­dóan kölcsönös szívességre szoruló, egymást támogató rokonokat, baráto­kat, ismerősöket, hanem hősnőnk, a társadalmi érintkezés szigorú etikett szabályait betartva — és áthágva! — egyéni hajlamai szerint is buzgó leve­lező volt. Az ismert levelek jelentős hányada az Önéletírás előtti időkben­­keletke­zett, és szorosan összefügg írójuk öz­vegyi mivoltából következő magára­­utaltságával és önállósultságával. Min­den lehetséges eszközzel, úton-módon biztosítania kellett gazdasága működé­sét, megtartani, megvédeni, gyarapíta­ni­­ e meglévő vagyont, ami ama or­­tály­kodó, pereskedő,­ szüntelenül ter­mészeti csapások által sújtott, más­ként is nehezített életben egyáltalán nem volt könnyű­ feladat. Ha az egé­szében hanyatlónak, sötétnek, vonszol­­gatva haladónak rajzolt élet függö­nyeit szétrántva, benézünk Bethlen Kata házaiba Olthévízen, Sárostélyon, Kercesován, Szebenben, Fogarason, s követjük napi ténykedését, színes, e­­leven, nyüzsgő életet találunk,a mely­nek egy jó­ szervező, erős­­gyakorlati érzékű asszony a gravitációs közép­pontja: mindent tud, lát, intéz. A leveleit mai olvasóját a mi föld­rengést­, aszályos, árvizes világunk­ban is meghökkenti, hogy milyen köz­ponti helyet foglaltak el az emberek életében, a XVIII. század első felében a természeti csapások. Bethlen Kata mind a levelekben, mind az önélet­írásban bőségesen beszámol az 1751 nyarán rázúdult árvizekről: „Elsőben is az árvíz minémit és mennyi károkat tett légyen, mind másoknak közönsé­gesen, mind nékem, azt kiírni nem le­hetne. Nékem a kaszáló réteimet, me­lyek az Olt mellett voltak, minthogy nagyobb része mind ott is volt, any­­nyira elrontotta, hogy ott egy marok­kal sem kaszáltátok, hanem az erdőn vagyon valami kevés, de abban a pa­tak kárt tehetett. Ezenkívül törökbúza, káposzta, fuszulyka mind elveszett a víznek sokáig való rajta állása miatt. A szegénység­ határának is egy részét a víz felvette, de ahová a víz árja el nem hatott is, nem tudom, hogy ve­heti az ember hasznát, mert már sár­­gódni kezdett sok helyen a gabona a sok eső miatt.“ Hogy a dologban sem­mi túlzás sincs, Bod Péter önéletírá­sának XXX. §-a igazolja, hol „iszonyú jégesők“-ről is beszámol: „Hévízen, a szomszédos falvakban igen nagy súlyú jégdarabok estek, úgyhogy nagyságuk akkora volt, m­int a libatojás és sok bajt és kárt okoztak a vetésekben“. A baj nem jár magában. „Másodszor a tűz által tetszők Istennek a maga lá­togatását reám bocsátani — írja Beth­len Kata idézett, Teleki­ Lászlónak címzett, 1751. június 22-én Scait leve­lében —, midőn ezen holnapnak 18- dik napján éjszaka 12 óra után a kert­ben egy mészverem meggyúlván, attól a gabonásom is meggyulladt, melyben mindenféle gabona elégett épületivel együtt. Ami kevés megmaradott is benne, a füst úgy általverte, hogy ab­ból igen kevésnek lehet hasznát ven­ni; de az élésház és szalonnásház minden benne lévő éléssel együtt, egy­néhány szalonna és néhány dézsa tú­rón kívül a földig leégett, olyan ke­mény tűzzel pedig, hogy öreg csűrben sem lehet keményebb tűz. Mindazon­által a maga ítéleteiben is mutatj az Úristen irgalmasságát hozzám, mert a tiszttartó háza is meggyűlt vala, de a szél megfordulván megverék, mely ha égni kezdett volna tovább is, ta­lán minden épületem odalett volna.“ Mindez szűkszavú és szemérmes ösz­­szefoglalása a drámai eseményeknek, melyekről sokkal részletezőbben ír önéletírása CCIX., CCX., CCXI. fe­jezeteiben. Érdemes lenne — amit ter­jedelmi okokból nem tehetünk meg — ezt a négy sűrű könyvoldalnyi anyagot egészében idéznünk, nem utolsósor­ban annak igazolására, hogy Bethlen Katában egy mikesi képességű próza­írónk működött, várván mindmáig az irodalomtörténeti feltámadást, az ár­víz, a jégeső, a sárostélyi tűzvész le­írása irodalmilag is remeklés. A közállapotok Erdélyben akkor­tájt nem voltak­ biztonságosak és meg­nyugtatóak. Két példát hozunk fel er­re, ugyancsak Bethlen Kata pontos­­gondos szavaival, kommentár nélkül: „A Teleki Pál uram cselédei közül kettő a korcsomára menvén, ott ülté­nek. Egy részeg német reájuk ment, pofon kezdette verni minden igaz, ok nélkül a Teleki Pál uram szolgáját. Az is visszaütötte, és a koresom­ából a németet kitaszította. Azonban a német onnan dimenvén, a Teleki Pál uram cselédei is az udvarban visszamente­nek, de a német más nyolc németet maga mellé vett, és a koresomára visszatért, ott keresvén a Teleki Pál uram cselédeit. Ebben nem tudván semmit, a Teleki Pál uram cselédei közül az egyik, Teleki Pál uram itt, nálam lévén ebéden, mikor a hintó őkegyelmek után jött volna, a h­intó előtt is megindult, kit meglátván a németek, megtámadták, és igen rútul összevagdalták. A hintón lévő inas látván, az is leszállt a bakról, kérvén, hogy ne öljék meg a nyavalyást. An­nak is fejét betörték, hasonlóképpen más inasának is. Ezen dolgot, mi­kor az udvarban hírét tették volna, a­­zon legény bátyjának, akit összevag­­daltak, még egy legénnyel együtt kardra kapott, és kimenvén, a testvér­­öccsét vagdaló németeket öccséről le­hajtotta, hogy meg ne öljék. Kettőt a németek közül a Teleki Pál uram cse­lédjei is igen rútul megvagdaltak.“ A film pereg tovább, megjelenik a vár­beli kapitány ift. „Teleki Pál uram itt lévén nálam, szent a kapitánynak, hogy nem szükség lármázni, mert ha vétkesek lesznek a szolgái, illendő sa­­tisfactot (elégtételt) ad. De arra sem igen hajtottak, sőt a kommendánshoz is felkü­ldvén Teleki Pál uram, az is az egész magyar nemzet ellen illetle­nül szólott, s összeverebellisezte.“ A dolgok végkifejlete is olyannyira tipi­kus: „Teleki Pál uram írt komraca­­dérozó generálisnak, mind guberná­tor uramnak. Mi lesz válasza, az idő megmutatja.“ A tolvajok látogatásáról — Németh Lászlót idézve — „mikesi bájjal és részletességgel ír, aminthogy a tolva­jok is századhoz alkalmazottan illem­­tudók.“ „Az Olt-partra csináltattam egy vendégfogadót, akiben is a korcso­­máros a hajós, oda bemenvén, égett bort, bort ittanak, de a hajósokat is erősen itatták. Aztán megkérdezték, hogy pénz van-e náluk? Két forintnál több nem volt, s elvitték. A hajósok­tól is erősen tudakozódtak irántam a feljebb írt módon, mikor azok is meg­mondották, hogy nem vagyok otthon, meghagyták, hogy mondják meg ne­kem, hogy tudják ők, hogy előttük fu­tottam el, de bátorságosan otthon lak­hatom, mert ők engemet és Teleki Pál uramat nem bántanak. Mikor a csó­nakban államvitették is magukat, egy a többi közül a révésznek meghagyta, hogy köszöntsön engemet szavával, és meghagyta, hogy adjon Isten egészsé­get nekem. Ezek csak itt voltanak, és menjenek Csík felé, onnan be Mol­­dovába.“ A­­levelekben többször ismétlődik a szökött jobbágyok keresése. Bethlen Kata szigorú birtokosasszony lehetett, meglehet, hogy éppenséggel özvegyi — tehát valamelyest akaratlanul is ki­szolgáltatott — állapota kényszerítette, hogy emancipáltan, erőős kézzel vezesse birtokai ügyeit. Egyik, 1740-ban kelt, Teleki Lászlónak címzett levelében ekként számol be gondjáról: „Köve­tem kedves öcsémuramot bátorságos terhelésemről, hogy hűsítem kedves öcsémuramot. Ilyen dolgom történt: doktor Pápai uramot (Pápai-Páriz András kolozsvári orvosról, Pápai-Pá­­riz Ferenc fiáról van szó, V.D.) kiho­zatván magamhoz, mikor visszakü­l­­dettem őkelmét Kolozsvárra, küldet­tem el őkelmével egy szolgámat, aki is midőn a kocsim visszafele jőne Ko­lozsvárról, elmaradott a kocsitól és el­szökött. Az legényt hívják Jancsó Gyurkának. Magas szál termetiben, szőke, a haját hátraköti, kék szemű. Két rendbeli dolmányban ment el. Egyik dolmánya három pecsétü, sö­­tétzild posztó, ón gombokkal, karma­zsin színű zsinórral készült; a másik dolmánya világoszöld francia posztó, veres rojtos selyem készülettel. Két nadrágban, egy magas szál pej lovon ment el, melynek az alsó lába bogos, s az én bélyegem vagyon rajta. N.B. elvitte egy szolgámnak nyeregszerszá­mát és hosszú rezes kardját is. Kérem atyafiságosan kedves Öcsémuramot, minthogy Öcsémuramnak sok ismerő­je vagyon Magyarországon, ne terhel­­tessék ott jártában tudakozni iránta, ha nyomába igazodnék kedves Öcsém­­uram. Levelet, mikor elment, írt Ko­lozsvárról, úgymint 19. Julii, írván le­veliben, hogy csak mestersége ts ruhá­sára ment, mivel már a szabómester­ségben belekapott volt, s reménlem, Debrecenben vagy’ Szatm­árra ment. Útjában igazodván penig, engemet tudósítani ne terheltessék kedves Ö­­csömáram. Idevaló hévízi magyar is volt.“ A levelek témaköre tág. Nagy helyet foglal el bennük a soha nem szűnő pereskedések sorozata, birtokmegosz­tási és használati huzavonák. Bősége­sen esik szó betegeskedéséről, né­hányszor azt hiszik, hogy halálán van. Markáns arcvonások jellemzik az é­­pítőt: vízimalmot, üveghutát építtet, templomot renováltat, napirenden az ipa­rosem­berek kölcsönkérése és köl­csönzése, asztalosoké, kőmíveseké, a facsemeték, vető- és virágmagok­ cse­réje, orvosságok igénylése és ajánlása. Az esküvők s­ még inkább a temeté­sek erősítették a háztartások egymás­rautaltságát. Érdekes, hogy korában Bethlen Kata — szélesebb körben, és Veszpré­­m­ István nagy orvostörténete nyomán is —­ elsősorban mint gyógyító, mint orvos tartatott számon. Nyilván kép­zettsége nem volt, de sokat tanulha­tott a doktoroktól, s a betegségekkel, járványokkal megvert időkben volt alkalma gyakorolni. Bod Péter írja: „sokszor a betegek sereggel állottak/ kik hozzája mentek, s megorvosol­­tattak.“ Népszerűségéhez az is hozzá­járulhatott, hogy ingyen gyógyított, önzetlenül segített elesett embertár­sain, lévén maga is négy évtizeden át szüntelenül beteg. Szűkebb, de mégis eléggé tág kör­ben mint gyönyörű kézimunkák ké­szítőjét és adományozóját tartották számon; több mint húsz parókián vol­tak több tucatot kitévő térítői, melye­ket részben maga varrt, részben az ő tervei és felügyelete alatt készültek házi varrodájában. A levelek szerint olthévízi, ma is látható szürke, két­tornyú kastélyában varrónőket, var­rókat, takácsokat, gombkötőket szép számban foglalkoztatott. „Amely v­ir­­rom­ast nékem az Asszony adott volt — írja Teleki Sándornénak 1731 ő­­szén —, melynek is a nyáron múlt esztendeje, az­ elszökött volt. Most ú­­jabban megkapattam és itt vagyon, de evvel bizony most itt semmit nem tehetni; a varrásra semmiképpen nem vehetni. Bizony elméje nincs hozzá­való." Márpedig a Bethlen Kata által igényelt­­ mesterségbeliség szintjén hozzáértés, belső ambíció és ízlés is kellett ehhez a munkához. A varrók bársonyra, posztóra, selyemre hímez­tek. Úttörőként kárpitozott székeket készíttetett. „Én nekem sehol fa szé­keim nincsenek, mivel mind posztós, varratos székeim vannak“ — írta. Erdélyben a fonalas munkák isme­rőjének, valóságos szaktekintélynek tekintették. Otthonos volt a vászon­félék mintavilágában, maga is értért a szövéshez, ismerte a régiek ruhamin­­ta szokásait, de tájékozott volt a nyu­gati divat kérdéseiben is. A finomabb anyagokat, melyeket Erdélyben nem tudtak előállítani, mint a vékony és áttetsző „patyolatot“, valamint az e­­züst-aranyszál „skófiumot“ örmény kereskedőktől vásárolta, akik keletről hozták. Ez lenne az erdélyi Niobé „kettős egyénisége“ közül az egyik. VERESS DÁNIEL

Next