Háromszék, 1991. február (3. évfolyam, 302-321. szám)

1991-02-01 / 302. szám

HÁROMSZÉK 3 (Folytatás lapunk keddi számából) — Részletek — Nemzetiségi meghasonulásunk az egy­házban jelentkezett a legkirívóbban. Kontraszelekcióval kiválasztódott „fő­papjaink és írástudóink“ elárulták vagy legalábbis megtagadták egyházuk népét, magyarságunkat, mint Júdás és Péter Jézust a keresztre feszítés ide­jén. Az egyetemes és történelmi nagy­ságrend­ű romániai „BULDÓZERPOLI­­TIKA“ magyarságunk végső kálváriá­ját készíti elő. Érték- és hitevesztett magyarok tömegei menekülnek a ha­táron túlra, vagy az önfeladásba. Pusztulunk. Nyakunkon a hurok. Á­­csolják a keresztet. Eljött az ideje a kakas háromszori megszólalásának. Meg kell kondítani a vésziharangokat. Romániában azonban még ehhez sincs jogunk. Betelt a pohár. Nem lehet tovább hallgatni. „Nem tehetjük, hogy amit látunk és hallunk, azt ne szóljuk.“ Nem várhatjuk meg a — bontásból és rombolásból származó — kövek megszólalását. Elérkezett a megszóla­lás ideje, mert: „ideje van a szólás­­i és ..bűnösök közt cinkos, aid néma“ (Babits). Élet- és értékmentő SEGÉLYKIÁLT­ÁS hangzik mind gyakrabban Erdélyből. Magam is a­­zok közé tartozom, akik megelégelték a hallgatást és elhallgatást. A telepü­­lésrombolási program durva jelképi erejével segített végképp megérte­nünk, hogy mi megy végbe rajtunk, és áttörni a hallgatás masszív falát. Élni akarásunknak és önazonosságunk­hoz való ragaszkodásunknak hangot kell adnunk. Néma gyereknek ki érti a szavát? Egeket ostromolni hallga­tással nem lehet. Égbekiáltó helyze­tünknek meg kell találnia hiteles sza­vait és képviselőit. — Ezért szóltam. Úgy érzem, másképp nem tehettem. Most látom, hogy a feltett kérdésre jobbára eszmetörténeti és pszicholó­giai természetű választ adtam. A meg­­s­ónak azonban vannak más, ke­vésbé elvont összetevői is, melyeket a következőkben érintek. Mielőtt a legszélesebb nyilvánosság elé léptem volna, már teológiai éveim alatt és óta (1971—75) barátaimmal és elv­társaimmal együtt egyre tudato­sabban és határozottabban kerestük a megnyilvánulás lehetőségeit. Mindig figyelembe véve az adott egyházi-tár­sadalmi viszonyok korlátait és belső lehetőségeit. SZÁMTALAN ESETBEN LÉPTÜNK FEL ÍRÁSBAN ÉS SZO­BÁN a fennálló visszásságok, egyházi problémák orvoslása érdekében, nem egy esetben éles összeütközésbe kerül­ve az egyházi és világi hatalmassá­gokkal. Így például a teológián harcol­tunk a diákönkormányzatért, a hallgatók természetes jogaiért, az egyházi élet­ben pedig egyedül vagy másokkal szö­vetkezve, beadványokban, nyílt leve­lekben, elemző dolgozatokban tettem szóvá egyházunk sok égető kérdését (egyházi nyomtatványok hiánya, vá­lasztási visszaélések, lelkészhiány stb.). Kritikai munkásságom és — kevésbé látványos — egyházon belüli megnyi­latkozásaim vezettek aztán papságból való eltávolításomhoz (1984—86) és — hosszú távon — temesvári televíziós interjúmhoz. Betartottam tehát a szó­lás stratégiai követelményeit, misze­rint hosszú időn át az adott lehető­­ségek tiszteletben tartásával, az egy­házon belül maradva, a minimális kockázattal a lehető legmesszebb menjek el, mindig tovább, egyre tágít­va a kimondhatóság határait. Volt egy egészen SZUBJEKTÍV OLDALA is szólásra bátorodásomnak. Az tudniillik, hogy bármibe belefog­tam életemben, mindig leküzdhetetlen akadályokba ütköztem. Saját bőrömön kellett tapasztalnom, hogy a körülve­vő társadalmi elnyomorodásban, sötét­ségben magam is elnyomorodom, nem tanulhatok, nem fejlődhetem, egyéni­szakmai kibontakozásom ára önma­gam megtagadása, hivatásom és esz­ményeim elárulása volna. Erre az útra nem voltam hajlandó rálépni, s mivel a kényszerű helyzethez nem tudtam alkalmazkodni, a helyzet megváltoz­tatásának a rögös útját választottam. Végül fontos szerepe volt megszóla­lásomban a közép-kelet-európai RE­FORMSZELLEMNEK, melynek térhó­dítását szorongással és reménykedve követi szemmel minden hazai gondol­kodó em­ber, úgy gondoltam, hogy az általános megújulás kedvező politikai környezetet és viszonyokat teremtett ahhoz, hogy minálunk is elkezdődjék valami — bár a segélykiáltás szintjén. Sokszor gondoltam Király Károlyra, az „első mohikánra“, akinek már a „derengés“ előtt, kedvezőtlen viszo­nyok közt volt erkölcsi bátorsága és jövőt előlegező hite szót emelni ér­dekünkben. Példája kezdettől fogva bennem munkált. 2. Bízvást állíthatjuk, hogy az ön nyilvánosságra jutott hangja, monda­nivalója és üldöztetése figyelmet kel­tett, sőt megrázott embereket olyan körökben is, a társadalom olyan réte­geiben is, ahol eddig a negyvenéves bűnös nevelés-oktatás következmé­nyeként közömbösség volt tapasztal­ható­ a romániai állapotokkal és a magyarság üldöztetésével kapcsolat­ban. Reméljük, hogy ön tiltakozó sza­vával ezután sem lesz egyedül. Vár­ható-e Erdélyből mások tiltakozó hangja is, természetesen tekintetbe véve bármely nemzeti és vallási kö­zösséget? — Meglepetés, az igazmondás szikár örömét tetéző ráadás volt; számomra tapasztalnom, hogy milyen mély érzé­seket kavart fel, mennyi együttérzést, szolidaritást, mekkora visszhangot vál­tott ki — önmagában véve szerény — televízióbeszédem, és magyarok tízez­rei — de nemcsak a magyarok — mi­lyen csüggő figyelemmel követik to­vább a fejleményeket. Ez a tapasztalat megerősítette bennem a meggyőző­dést, hogy a helyén mondott szó ér­téke a „teremtő ige" értékével vetek­szik, ereje pedig az ősi hitvallások e­­lemi erejével képes közösséget terem­teni az egyetemes elidegenedésben. Szavaink hitelével és a szókimondás bátorságával kell tehát megkísérel­nünk rendezni sorainkat, úrrá len­nünk aggasztó helyzetünkön. Biblikus kifejezéssel élve: helyre kell állíta­nunk az Ige becsületét. Észre kell vennünk, hogy — ebben az összefüg­gésben — a hallgatás vagy az artiku­­lálatlan mellébeszélés: vétek, hogy: „csak növeli, ki elfödi a bajt“ (Illyés Gyula). Hosszú távon nincs felmentés a hallgatásra. Ezzel a meggyőződéssel, de a mások személyes szabadságát és felelősségét mégis tiszteletben tartó ELVÁRÁS­SAL tekintek másokra: fog-e még valaki szólni? Mert joggal elvárható, hogy megszólaljanak már azok, akik­nek az írás és a szólás a kenyerük, az írók, az igehirdetők, a tudatos értel­miség, annál is inkább, mert az üldö­zések ellen viszonylag ők a legvédet­­tebbek. Van egy társasági szólás, mely íze­sen juttatja kifejezésre a hallgatók — értelmes — beszéd iránti igényét. „HALLJUNK SZÓT“ — úgy szokták szólásra biztatni a ódzkodó szónoko­kat a közösség bátorító figyelmével gyűrve le a hallgatás tehetetlenségi e­­rejét. Teljes bizonyossággal érzékelem, hogy népünk „szót akar hallani“, rej­tett jelzéseket küldözget felénk a mélységből, ahová süllyedt és süllyesz­tették, hogy: szóljunk. Artikulálatlan és fojtott szavakat mi vagyunk hiva­tottak hiteles, érthető beszéddé transz­ponálni. „Hallván nem hall“, vétke­sen gyáva vagy megalkuvó, kényel­mes, „ki most n­em kell, szólni nem mer“. Úgy érzem, hogy történelmi és jelenlegi nemzetiségi-társadalmi hely­zetünk elégségesen igazolja álláspon­tom helyességét, másfelől pedig a fellazult-meglódult politikai helyzet, a­ nemzetközi szolidaritás soha nem látott felerősödése is indokolja meg­szólalásunkat. Úgy ítélem, hogy véleményem nem csupán vágyálom vagy puszta erköl­csi elvárás, hanem megalapozott helyzetértékelésből és -ismeretből fa­kad. Mások megszólalását nemcsak remélem, hanem bizonyos vagyok benne. Sokan vannak, akik utolsó csatáikat vívják önmagukkal, régi be­idegződésükkel, kicsinyhitűségükkel, szellemi válságba sodró félelmeikkel és­­ meg fognak szólalni. Felemelt sza­vuk remélhetőleg megtalálja kedvező közegét és csatornáit a hazai és nem­zetközi fegyelem és szolidaritás kiter­jedt „mezőiben“. A szabadság és demokrácia erőit nagy mértékben gátolják a NEMZE­TI ELLENTÉTEK. Durván leegyszerű­sítve, a magyarok azt mondják: miért mi szóljunk, hogy megint rajtunk csattanjon az ostor, s minden bajnak az ódiumát reánk hárítsák? — hadd szóljanak előbb a románok. A románo­kat viszont demokratikus polgári ha­gyományaik gyengesége mellett mani­pulált pánnacionalista beállítottságuk tartja vissza a régi területi félelmeket is „kondicionáló“ szabadságért és de­mokráciáért való küzdelemtől. Éppen ezért mi sem fontosabb, mint végre egymásra találnia a két népnek, s le­bontva a nemzeti megosztottságból származó korlátokat, együtt fellépniük a társadalom demokratikus átalakítá­sáért. Ennek már mutatkoznak is szerény, kivételes jelei, legfőképpen a tömegek lelke mélyén élő, még néma szolidaritásban. 3. Mi, akik évtizedek óta szűkölkö­dünk közösségi, megyei és országos szinten olyan világi vezetőkben, akik f­lérdemelték volna teljes bizalmunk­kkat, ritkán tapasztalt jóleső érzéssel figyeljük a temesvári református gyü­lekezet és az ön példamutató együtt­működését a megpróbáltatások idején. Kérjük, beszéljen arról, hogy vezetet­tek és vezetők között hogyan hozható létre és min alapszik a bizalomnak, az összetartozásnak az a mértéke és formája, ami nélkül valódi emberi közösség nem is létezhet? — Utólag magam is jóleső érzéssel és nem kevés meglepődéssel nyugtá­zom volt és jelenlegi gyülekezeteim, Dés és Temesvár felém áradó bizal­mát és támogatását —, ami a legna­gyobb jutalma egész eddigi pályafu­tásomnak. Józanul állíthatom, hogy az ő kiállásuk, odaadásuk és közre­működésük nélkül elszánt közéleti és jogvédelmi harcaimban semmire sem mentem volna. Nem akarok ömlengő népi vallomásokba bocsátkozni, ezért elég, ha azt mondom, amit egykor így tanultam: a pap az Isten szája a nép felé, és a nép szája Isten felé. Az ebből fakadó felelősséget mindig ko­molyan vettem, s úgy érzem, ezzel nyertem meg bizalmukat annyira, hogy szószólójukká válhattam, a közös sorsvállalás nem hivatalos „mandátu­ma“ alapján. Vezetők és vezetettek viszonyával kapcsolatban két szélsőséges vélemény hangzik el nagyon gyakran. Egyik sze­rint a népben, a gyülekezetben, „széthúzó magyarságunkban“ van a hiba. A másik értelemben a vezetők, a lelkipásztorok, az „írástudók“ fele­lősek a romlásért. Azt tapasztaltam, hogy a második álláspont közelebb áll a valósághoz. Többnyire tehetség­telen, gyenge jellemű, önön­érdekű vezetők szokták ócsárolni a népet — saját mentségükre. Én úgy látom — egyházi szemszögből —, hogy „rossz pap“ nagyon sok van, de nincs „rossz gyülekezet“. Mindig ezzel a — ha tetszik — ELŐLEGEZETT BIZALOM­MAL viszonyultam egyházunk népé­hez, hozzáadva azt a krisztusi meg­értést, hogy „a lélek kész, de a test e­­rőtlen“. És a bizalom bizalmat ter­mett A hívek sokszorosan „megtérí­tették“ a velük szemben tanúsított megértést. Ez a kölcsönösségen alapu­ló kapcsolat legtöbb esetben a válsá­gos helyzetek, a mesterségesen keltett bizalmatlanság próbáját is kiáltotta. Végül a jó kapcsolatok és kölcsönös bizalom „elmélete“ helyett hadd szól­jak e viszony gyakorlati megvalósulá­sáról, például a temesvári gyülekezet­ben, az utóbbi félévben. Amikor áp­rilis elején, a falurombolást, valamint az egyházi állapotokat bíráló megnyi­latkozásaink után hatósági és főpapi közreműködéssel beindult ellenem a megsemmisítő hajsza a temesvári gyülekezet és presbitérium egy ember­ként állott mellém, felismerve, hogy közös ügyünket képviselem. Nehéz er­ről dicsekvés nélkül szólni, de való igaz, hogy április 2. óta az istentisz­teleti élet egy valóságos ünnep- és demonstráció-sorozat. Különösképpen így van ez júliusi Panoráma-beszédem óta, mely még a máskülönben közöm­bös gyülekezeti tagokat is a templom felé indította. Tipikus esete ez an­nak, amikor a megpróbáltatások még jobban összekovácsolják a közösséget, a bomlasztó hatások új erőket mozgó­sítanak a túlélésre. A lelkesültségnek ebben a felfokozott közegében még az Ige is könnyebben talál utat a szívek­hez és a tudatosodó értelemhez. Az együttérzésnek és a közösségvál­­­tazásnak ebből az istentiszteleti cent­rumából gazdagon sugárzott­­ ki az ERŐ a nehézségek püspöki terror és hatósági zaklatások elviselésére. El­érkeztünk abba a stádiumba, amikor a presbitereket és buzgóbb híveket munkahelyükön és a szekuritátén meg­hurcolják, fenyegetik, zsarolják. Leg­utóbb megértük azt, hogy egy presbi­teri gyűlésünket a hatósági közegek e­­rőszakkal oszlatták szét. Egy másik gyűlést viszont, melyet a püspök hí­vatott össze az ellenállás letörésére, u­­gya­nezen hatóságok kényszerítő eszkö­zökkel tereltek össze, autóval menve a tiltakozástól távol maradókért. A „meggyőző munkát“ a titkosrendőrség kihallgatószobáiban is folytatták. En­nek ellenére senkiben nem ébredt ké­tely ügyünk igazával szemben, s az ingadozók is legfeljebb saját félelme­ikkel és a durva kényszerrel nem tud­nak végül is megbirkózni. Nem tudni, mivel végződik a huzamos ideje tartó terror, a nemzetiségi és vallási elnyo­más ez újabb, temesvári fejezete, de az bizonyos, hogy Temesvárt csak fortéllyal, árulással és tisztességtelen túlerővel sikerülhet térdre kényszerí­teni Éppen ezért, ezt a harcot nem lehet elveszíteni, legyőzni nem, csu­pán leigázni tudnak bennünket. 4. Bár nem láthatunk a jövőbe, mégis milyen kedvező változások vol­nának várhatók, ha a természet min­denkire vonatkozó törvénye előbb-u­­tóbb megoldaná a romániai egyszemé­lyes diktatúrát? — Erre a kérdésre nem kívánok válaszolni. 5. ön református pap. Mi, akik ag­gódunk önért, tiltakozunk üldöztetése ellen és segíteni kívánjuk gyülekeze­tét és önt tehetségünk szerint, külön­böző vallásokhoz tartozunk, amelyek a magyar nemzet körében honosak, sőt vannak közöttünk ateisták is. Mi volna az ön ökumenikus üzenete szer­vezetünk számára? — „Földhözragadt“ (e földhöz!) mó­don, megint helyi példával élek. A­­mióta a televízió és a rádió sugároz­za szövegeimet, a hatalmasra duzzadt templomi gyülekezet soraiban sok a katolikus és más felekezetű résztvevő, sőt román ortodoxok is nemritkán el­jönnek. Értékelésem szerint, bármely mozgósítás nélkül, ökumenikus színe­zetet nyertek istentiszteleteink. Ez a tény igehirdetésemre is visszahatott: önkéntelenül is úgy prédikálok és imádkozom, hogy közösségünkben mindenki itthon érezze magát. Mi ebből a tanulság — túl a helyi, sajátos viszonyokon? Az, hogy az ÖKUMENET nem lehet voluntarista módon, jelszavakkal és központi egy­házpolitikai irányelvekkel gerjeszteni. (Folyt­a­tj­u­k) Tőkés László nagyváradi püspökké szentelésekor beszél.

Next