Háromszék, 1991. február (3. évfolyam, 302-321. szám)
1991-02-01 / 302. szám
HÁROMSZÉK 3 (Folytatás lapunk keddi számából) — Részletek — Nemzetiségi meghasonulásunk az egyházban jelentkezett a legkirívóbban. Kontraszelekcióval kiválasztódott „főpapjaink és írástudóink“ elárulták vagy legalábbis megtagadták egyházuk népét, magyarságunkat, mint Júdás és Péter Jézust a keresztre feszítés idején. Az egyetemes és történelmi nagyságrendű romániai „BULDÓZERPOLITIKA“ magyarságunk végső kálváriáját készíti elő. Érték- és hitevesztett magyarok tömegei menekülnek a határon túlra, vagy az önfeladásba. Pusztulunk. Nyakunkon a hurok. Ácsolják a keresztet. Eljött az ideje a kakas háromszori megszólalásának. Meg kell kondítani a vésziharangokat. Romániában azonban még ehhez sincs jogunk. Betelt a pohár. Nem lehet tovább hallgatni. „Nem tehetjük, hogy amit látunk és hallunk, azt ne szóljuk.“ Nem várhatjuk meg a — bontásból és rombolásból származó — kövek megszólalását. Elérkezett a megszólalás ideje, mert: „ideje van a szólási és ..bűnösök közt cinkos, aid néma“ (Babits). Élet- és értékmentő SEGÉLYKIÁLTÁS hangzik mind gyakrabban Erdélyből. Magam is azok közé tartozom, akik megelégelték a hallgatást és elhallgatást. A településrombolási program durva jelképi erejével segített végképp megértenünk, hogy mi megy végbe rajtunk, és áttörni a hallgatás masszív falát. Élni akarásunknak és önazonosságunkhoz való ragaszkodásunknak hangot kell adnunk. Néma gyereknek ki érti a szavát? Egeket ostromolni hallgatással nem lehet. Égbekiáltó helyzetünknek meg kell találnia hiteles szavait és képviselőit. — Ezért szóltam. Úgy érzem, másképp nem tehettem. Most látom, hogy a feltett kérdésre jobbára eszmetörténeti és pszichológiai természetű választ adtam. A megsónak azonban vannak más, kevésbé elvont összetevői is, melyeket a következőkben érintek. Mielőtt a legszélesebb nyilvánosság elé léptem volna, már teológiai éveim alatt és óta (1971—75) barátaimmal és elvtársaimmal együtt egyre tudatosabban és határozottabban kerestük a megnyilvánulás lehetőségeit. Mindig figyelembe véve az adott egyházi-társadalmi viszonyok korlátait és belső lehetőségeit. SZÁMTALAN ESETBEN LÉPTÜNK FEL ÍRÁSBAN ÉS SZOBÁN a fennálló visszásságok, egyházi problémák orvoslása érdekében, nem egy esetben éles összeütközésbe kerülve az egyházi és világi hatalmasságokkal. Így például a teológián harcoltunk a diákönkormányzatért, a hallgatók természetes jogaiért, az egyházi életben pedig egyedül vagy másokkal szövetkezve, beadványokban, nyílt levelekben, elemző dolgozatokban tettem szóvá egyházunk sok égető kérdését (egyházi nyomtatványok hiánya, választási visszaélések, lelkészhiány stb.). Kritikai munkásságom és — kevésbé látványos — egyházon belüli megnyilatkozásaim vezettek aztán papságból való eltávolításomhoz (1984—86) és — hosszú távon — temesvári televíziós interjúmhoz. Betartottam tehát a szólás stratégiai követelményeit, miszerint hosszú időn át az adott lehetőségek tiszteletben tartásával, az egyházon belül maradva, a minimális kockázattal a lehető legmesszebb menjek el, mindig tovább, egyre tágítva a kimondhatóság határait. Volt egy egészen SZUBJEKTÍV OLDALA is szólásra bátorodásomnak. Az tudniillik, hogy bármibe belefogtam életemben, mindig leküzdhetetlen akadályokba ütköztem. Saját bőrömön kellett tapasztalnom, hogy a körülvevő társadalmi elnyomorodásban, sötétségben magam is elnyomorodom, nem tanulhatok, nem fejlődhetem, egyéniszakmai kibontakozásom ára önmagam megtagadása, hivatásom és eszményeim elárulása volna. Erre az útra nem voltam hajlandó rálépni, s mivel a kényszerű helyzethez nem tudtam alkalmazkodni, a helyzet megváltoztatásának a rögös útját választottam. Végül fontos szerepe volt megszólalásomban a közép-kelet-európai REFORMSZELLEMNEK, melynek térhódítását szorongással és reménykedve követi szemmel minden hazai gondolkodó ember, úgy gondoltam, hogy az általános megújulás kedvező politikai környezetet és viszonyokat teremtett ahhoz, hogy minálunk is elkezdődjék valami — bár a segélykiáltás szintjén. Sokszor gondoltam Király Károlyra, az „első mohikánra“, akinek már a „derengés“ előtt, kedvezőtlen viszonyok közt volt erkölcsi bátorsága és jövőt előlegező hite szót emelni érdekünkben. Példája kezdettől fogva bennem munkált. 2. Bízvást állíthatjuk, hogy az ön nyilvánosságra jutott hangja, mondanivalója és üldöztetése figyelmet keltett, sőt megrázott embereket olyan körökben is, a társadalom olyan rétegeiben is, ahol eddig a negyvenéves bűnös nevelés-oktatás következményeként közömbösség volt tapasztalható a romániai állapotokkal és a magyarság üldöztetésével kapcsolatban. Reméljük, hogy ön tiltakozó szavával ezután sem lesz egyedül. Várható-e Erdélyből mások tiltakozó hangja is, természetesen tekintetbe véve bármely nemzeti és vallási közösséget? — Meglepetés, az igazmondás szikár örömét tetéző ráadás volt; számomra tapasztalnom, hogy milyen mély érzéseket kavart fel, mennyi együttérzést, szolidaritást, mekkora visszhangot váltott ki — önmagában véve szerény — televízióbeszédem, és magyarok tízezrei — de nemcsak a magyarok — milyen csüggő figyelemmel követik tovább a fejleményeket. Ez a tapasztalat megerősítette bennem a meggyőződést, hogy a helyén mondott szó értéke a „teremtő ige" értékével vetekszik, ereje pedig az ősi hitvallások elemi erejével képes közösséget teremteni az egyetemes elidegenedésben. Szavaink hitelével és a szókimondás bátorságával kell tehát megkísérelnünk rendezni sorainkat, úrrá lennünk aggasztó helyzetünkön. Biblikus kifejezéssel élve: helyre kell állítanunk az Ige becsületét. Észre kell vennünk, hogy — ebben az összefüggésben — a hallgatás vagy az artikulálatlan mellébeszélés: vétek, hogy: „csak növeli, ki elfödi a bajt“ (Illyés Gyula). Hosszú távon nincs felmentés a hallgatásra. Ezzel a meggyőződéssel, de a mások személyes szabadságát és felelősségét mégis tiszteletben tartó ELVÁRÁSSAL tekintek másokra: fog-e még valaki szólni? Mert joggal elvárható, hogy megszólaljanak már azok, akiknek az írás és a szólás a kenyerük, az írók, az igehirdetők, a tudatos értelmiség, annál is inkább, mert az üldözések ellen viszonylag ők a legvédettebbek. Van egy társasági szólás, mely ízesen juttatja kifejezésre a hallgatók — értelmes — beszéd iránti igényét. „HALLJUNK SZÓT“ — úgy szokták szólásra biztatni a ódzkodó szónokokat a közösség bátorító figyelmével gyűrve le a hallgatás tehetetlenségi erejét. Teljes bizonyossággal érzékelem, hogy népünk „szót akar hallani“, rejtett jelzéseket küldözget felénk a mélységből, ahová süllyedt és süllyesztették, hogy: szóljunk. Artikulálatlan és fojtott szavakat mi vagyunk hivatottak hiteles, érthető beszéddé transzponálni. „Hallván nem hall“, vétkesen gyáva vagy megalkuvó, kényelmes, „ki most nem kell, szólni nem mer“. Úgy érzem, hogy történelmi és jelenlegi nemzetiségi-társadalmi helyzetünk elégségesen igazolja álláspontom helyességét, másfelől pedig a fellazult-meglódult politikai helyzet, a nemzetközi szolidaritás soha nem látott felerősödése is indokolja megszólalásunkat. Úgy ítélem, hogy véleményem nem csupán vágyálom vagy puszta erkölcsi elvárás, hanem megalapozott helyzetértékelésből és -ismeretből fakad. Mások megszólalását nemcsak remélem, hanem bizonyos vagyok benne. Sokan vannak, akik utolsó csatáikat vívják önmagukkal, régi beidegződésükkel, kicsinyhitűségükkel, szellemi válságba sodró félelmeikkel és meg fognak szólalni. Felemelt szavuk remélhetőleg megtalálja kedvező közegét és csatornáit a hazai és nemzetközi fegyelem és szolidaritás kiterjedt „mezőiben“. A szabadság és demokrácia erőit nagy mértékben gátolják a NEMZETI ELLENTÉTEK. Durván leegyszerűsítve, a magyarok azt mondják: miért mi szóljunk, hogy megint rajtunk csattanjon az ostor, s minden bajnak az ódiumát reánk hárítsák? — hadd szóljanak előbb a románok. A románokat viszont demokratikus polgári hagyományaik gyengesége mellett manipulált pánnacionalista beállítottságuk tartja vissza a régi területi félelmeket is „kondicionáló“ szabadságért és demokráciáért való küzdelemtől. Éppen ezért mi sem fontosabb, mint végre egymásra találnia a két népnek, s lebontva a nemzeti megosztottságból származó korlátokat, együtt fellépniük a társadalom demokratikus átalakításáért. Ennek már mutatkoznak is szerény, kivételes jelei, legfőképpen a tömegek lelke mélyén élő, még néma szolidaritásban. 3. Mi, akik évtizedek óta szűkölködünk közösségi, megyei és országos szinten olyan világi vezetőkben, akik flérdemelték volna teljes bizalmunkkkat, ritkán tapasztalt jóleső érzéssel figyeljük a temesvári református gyülekezet és az ön példamutató együttműködését a megpróbáltatások idején. Kérjük, beszéljen arról, hogy vezetettek és vezetők között hogyan hozható létre és min alapszik a bizalomnak, az összetartozásnak az a mértéke és formája, ami nélkül valódi emberi közösség nem is létezhet? — Utólag magam is jóleső érzéssel és nem kevés meglepődéssel nyugtázom volt és jelenlegi gyülekezeteim, Dés és Temesvár felém áradó bizalmát és támogatását —, ami a legnagyobb jutalma egész eddigi pályafutásomnak. Józanul állíthatom, hogy az ő kiállásuk, odaadásuk és közreműködésük nélkül elszánt közéleti és jogvédelmi harcaimban semmire sem mentem volna. Nem akarok ömlengő népi vallomásokba bocsátkozni, ezért elég, ha azt mondom, amit egykor így tanultam: a pap az Isten szája a nép felé, és a nép szája Isten felé. Az ebből fakadó felelősséget mindig komolyan vettem, s úgy érzem, ezzel nyertem meg bizalmukat annyira, hogy szószólójukká válhattam, a közös sorsvállalás nem hivatalos „mandátuma“ alapján. Vezetők és vezetettek viszonyával kapcsolatban két szélsőséges vélemény hangzik el nagyon gyakran. Egyik szerint a népben, a gyülekezetben, „széthúzó magyarságunkban“ van a hiba. A másik értelemben a vezetők, a lelkipásztorok, az „írástudók“ felelősek a romlásért. Azt tapasztaltam, hogy a második álláspont közelebb áll a valósághoz. Többnyire tehetségtelen, gyenge jellemű, önönérdekű vezetők szokták ócsárolni a népet — saját mentségükre. Én úgy látom — egyházi szemszögből —, hogy „rossz pap“ nagyon sok van, de nincs „rossz gyülekezet“. Mindig ezzel a — ha tetszik — ELŐLEGEZETT BIZALOMMAL viszonyultam egyházunk népéhez, hozzáadva azt a krisztusi megértést, hogy „a lélek kész, de a test erőtlen“. És a bizalom bizalmat termett A hívek sokszorosan „megtérítették“ a velük szemben tanúsított megértést. Ez a kölcsönösségen alapuló kapcsolat legtöbb esetben a válságos helyzetek, a mesterségesen keltett bizalmatlanság próbáját is kiáltotta. Végül a jó kapcsolatok és kölcsönös bizalom „elmélete“ helyett hadd szóljak e viszony gyakorlati megvalósulásáról, például a temesvári gyülekezetben, az utóbbi félévben. Amikor április elején, a falurombolást, valamint az egyházi állapotokat bíráló megnyilatkozásaink után hatósági és főpapi közreműködéssel beindult ellenem a megsemmisítő hajsza a temesvári gyülekezet és presbitérium egy emberként állott mellém, felismerve, hogy közös ügyünket képviselem. Nehéz erről dicsekvés nélkül szólni, de való igaz, hogy április 2. óta az istentiszteleti élet egy valóságos ünnep- és demonstráció-sorozat. Különösképpen így van ez júliusi Panoráma-beszédem óta, mely még a máskülönben közömbös gyülekezeti tagokat is a templom felé indította. Tipikus esete ez annak, amikor a megpróbáltatások még jobban összekovácsolják a közösséget, a bomlasztó hatások új erőket mozgósítanak a túlélésre. A lelkesültségnek ebben a felfokozott közegében még az Ige is könnyebben talál utat a szívekhez és a tudatosodó értelemhez. Az együttérzésnek és a közösségváltazásnak ebből az istentiszteleti centrumából gazdagon sugárzott ki az ERŐ a nehézségek püspöki terror és hatósági zaklatások elviselésére. Elérkeztünk abba a stádiumba, amikor a presbitereket és buzgóbb híveket munkahelyükön és a szekuritátén meghurcolják, fenyegetik, zsarolják. Legutóbb megértük azt, hogy egy presbiteri gyűlésünket a hatósági közegek erőszakkal oszlatták szét. Egy másik gyűlést viszont, melyet a püspök hívatott össze az ellenállás letörésére, ugyanezen hatóságok kényszerítő eszközökkel tereltek össze, autóval menve a tiltakozástól távol maradókért. A „meggyőző munkát“ a titkosrendőrség kihallgatószobáiban is folytatták. Ennek ellenére senkiben nem ébredt kétely ügyünk igazával szemben, s az ingadozók is legfeljebb saját félelmeikkel és a durva kényszerrel nem tudnak végül is megbirkózni. Nem tudni, mivel végződik a huzamos ideje tartó terror, a nemzetiségi és vallási elnyomás ez újabb, temesvári fejezete, de az bizonyos, hogy Temesvárt csak fortéllyal, árulással és tisztességtelen túlerővel sikerülhet térdre kényszeríteni Éppen ezért, ezt a harcot nem lehet elveszíteni, legyőzni nem, csupán leigázni tudnak bennünket. 4. Bár nem láthatunk a jövőbe, mégis milyen kedvező változások volnának várhatók, ha a természet mindenkire vonatkozó törvénye előbb-utóbb megoldaná a romániai egyszemélyes diktatúrát? — Erre a kérdésre nem kívánok válaszolni. 5. ön református pap. Mi, akik aggódunk önért, tiltakozunk üldöztetése ellen és segíteni kívánjuk gyülekezetét és önt tehetségünk szerint, különböző vallásokhoz tartozunk, amelyek a magyar nemzet körében honosak, sőt vannak közöttünk ateisták is. Mi volna az ön ökumenikus üzenete szervezetünk számára? — „Földhözragadt“ (e földhöz!) módon, megint helyi példával élek. Amióta a televízió és a rádió sugározza szövegeimet, a hatalmasra duzzadt templomi gyülekezet soraiban sok a katolikus és más felekezetű résztvevő, sőt román ortodoxok is nemritkán eljönnek. Értékelésem szerint, bármely mozgósítás nélkül, ökumenikus színezetet nyertek istentiszteleteink. Ez a tény igehirdetésemre is visszahatott: önkéntelenül is úgy prédikálok és imádkozom, hogy közösségünkben mindenki itthon érezze magát. Mi ebből a tanulság — túl a helyi, sajátos viszonyokon? Az, hogy az ÖKUMENET nem lehet voluntarista módon, jelszavakkal és központi egyházpolitikai irányelvekkel gerjeszteni. (Folytatjuk) Tőkés László nagyváradi püspökké szentelésekor beszél.