Háromszék, 1991. március (3. évfolyam, 322-343. szám)

1991-03-01 / 322. szám

HÁROMSZÉK - ---- ------------------------------------------------ 5 vegyes házasságban H­OMORÚ MONOLÓG Szemében könny, fájdalom. Tekintetében rémü­let. Hangja elcsukló. Zsebkendője átázott. Ajkai szétnyílnak, hangtalanul. Beszélni szeretne, ám kínok kínjával szakad föl belőle egy-egy szófosz­lány. Keservesen szenved. Gyónni jött. Hosszan készült arra, hogy fájdal­mát valakivel megfelezze. Amikor már nem bírta egyedül viselni a keresztet. Amikor már semmi nem rettenthette vissza a vallomásoktól. Amikor büdös ungurájkának szidta a férje és fia... Remeg, egész testében, ötven körüli lehet. Most látom először az életben. Pedig nem is lakunk oly messze egymástól. És néhány ■perc u­tán már magam is ott vagyok, vele, alányúlok, segíteném megmász­ni az ő Golgotáját, s közben torkommal küszkölöm, valami keserű lé szorítja hangszalagjaimat... Elvi­selhetetlen a gyötrődő arcot kívülállóként figyelni, elfordítom fejem, az ablakon túl, a sűrű havazás­ban emberek százai rohannak, saját kálváriájukat járnák... Sokan vagyunk. Megszámlálhatatlanul sokan, itt, Európa eme sarkában, a világ közepén, s még­is az árnyékban, ahol nem az a gond, hogy fejed fölött födém legyen, az asztalodon kenyér és só­­tested és lelked épüljön, szépüljön eme keserves árnyékvilág megfutására, nem a személyiséged kiteljesedése a legfontosabb, hanem az, hogy a megaláztatásokat, a vádaskodásokat, a kiutasításo­kat, a megkülönböztetéseket, az üldöztetésedet na­ponta megkapd és ne veszítsd el fejed. maradj józan, maradj helyeden, lakd meg szülőfölded, melyben őseid csontjai pihennek, és ne roppanj ösz­­sze. ne szakadjon meg szíved még akkor se, ami­kor fiaid, lányaid vándorbottal és az utolsó hamu­ban sült pogácsával a faluhatárból még egyszer visszaintenek... Valahol, van ahol, az ember már eljutott fejlő­dése ama szintjére, hogy felismerte, észrevette, hogy a körülöttte élő, hozzá hasonló lények is emberek. Még akkor is, ha színük más, a szokásaik másak, a nyelvük is másképp képzi a szót, sőt, más rituálék­kal jönnek a világra, nőnek föl, nemzenek utódo­kat, vezetik egymást oltár elé, s majdan, más szer­tartás kíséretében hantoltatnak­ el... Ismerik a más­ságot, tisztelik, elfogadják... És valahol, van ahol egy ötvenéves nő, anya, meggyötört lény arra kény­szerül, hogy óva intse az utánajövő lányokat, fiu­kat: «vigyázzatok, vigyázzatok, sorsom ne válasszá­tok — ha cigány vagy, cigányt válassz élettársul, ha szász vagy, szásznak mondd el a holtomiglant, ha román vagy, akkor románt keress, s ha magyar­nak születtél, akkor magyart keress... Különben úgy jártok, mint jómagam: büdös ungurájkák, hit­vány bozgorok lesztek...» Hát igen, ezt hozta nekünk a nagy december. Ezt is... Hogy gyűlöljük egymást, hogy gyalázzuk egymást, hogy megtanítsanak a hatalom birtoko­sai az ő csodálatos eszközeikkel, az ő csodálatos kulturális egyleteivel mindarra, ami önismeretün­ket kiteljesítheti, ami arra készteti a vegyes há­zasságban eleddig kiegyensúlyozottan élő embere­ket is hogy a rádió, a sajtó, a televízió «üsd, vágd, nem apád!» biztatásában egymás fejéhez vágják a vérigsértő szitkokat, majd az elmozdítható bútor­darabokat, hogy gyermek megtagadja anyját vagy apját, hogy ujjal mutogassanak az utcán egymás­ra azok, akik eddig együtt dolgoztak, szenvedtek és örültek, hogy ebben a «kies Erdélyben», ahol a vi­lágon először hirdették meg a felekezetek szabad­ságát, nos, ott ismét hazátlannak, büdös ázsiaiak­nak, összeférhetetleneknek, terroristáknak, hitvány árulóknak (s tovább folytathatják önök, hisz gazdag e fogalomkör), nevezzenek egy több mint kétmilli­ós nemzetiséget... És még nincs vége. Mert a mi mindennapi meghurcoltatásunkból táplálkozhat, lo­boghat ama hires tűzhely... Csak abból... Ül szemben egy ,,büdös ungurájka“. Orcája lucs­kos, a sós váladék a bőr ráncaiban fut alá, szája szögletében megtelik a kis gödör, nyelve hegyével igyekszik eltüntetni könnyeit... Az ablakon túl sű­rűn hull a hó, letisztul a város, szűzies fehér lepel alatt szunnyad a kín, a szenvedés... Itt, benn surrog a magnószalag... — K. kisvárosban lakom. Mindjárt két évtizede. A férjem román. És nem bírtam tovább, higgye el, nem tudom tovább egyedül elviselni azt, ami ve­lem, ami velünk történik. Én büdös ungurájka let­tem az ő szemében Állandóan rettegek. Fenyeget, hogy megöl. Részegen jön haza, állandóan szid engemet, a fajtámat. Mindenért én vagyok a hibás, mi vagyunk a hibásak. Van egy fiúnk, árva fiú, úgy vettük örökbe, alig kétéves volt. Egy román asszony gyermeke volt. Én neveltem föl, én a magyar asszony, egy román anya gyermekét. Ugye, az én szívem jobb volt. Akkor jobb volt... És ott voltunk mi is azon az emlékezetes decemberi napon B. városában már a tankok is a pártház előtt álltak. És én akkor megláttam az én fiamat. Egy tank tetején állt, fehér dzsekiben volt. Rohantam abba az irányba, mert láttam, hogy nagyon jó cél­pont. Kínoztam magamat át a tömegen, hogy szól­jak hozzá, hogy vigyázzon... Hisz olyan fiatal, még húszéves sincs... S én, mint egy magyar anya, é­­reztem, hogy nekem nem számít semmi, csak az, hogy tudjam mentetni a fiamat. A nevelt gyerme­kemet... Mert én nem szégyellem azt, hogy magyar vagyok. Sőt, büszke vagyok rá. De tetszik tudni, a szívemben nincsen tükör, oda nem lát be senki. Csak én tudom, hogy nekem mi fáj... Nagyon fáj, amikor hallom, hogy mocsok magyarok, és nagyon fáj, amit írnak az újságok, hogy Szentgyörgyön ro­mán fejekkel futballoznak a főtéren. Tetszik tudni, én R. faluban születtem, a háború alatt. Édesapám román ember volt. Édesanyám volt magyar. Majd elköltöztünk onnan, a határszé­len, Erdélyben nevelkedtem sokáig... A mi csalá­dunkban ezért soha nem volt összetűzés. Nagyon szép házasságban éltek szüleim. Egészen halálukig... És az én uram... Ne tessék megharagudni, na­gyon ziláltan beszélek, úgy, összevissza, mert olyan rossz állapotban vagyok... Az én uram moldvai származású, aztán, amikor költöztünk egyszer, azt mondja nekem, menjek, beszéljek én a kontajne­­rért, mert itt magyarok élnek, engem jobban ki­szolgálnak. Én akkor azt mondtam neki, nem fiam, menj te, te vagy a férfi, beszélj csak románul, meg­látod milyen lesz a fogadtatásod, nézd meg, hogy téged itt hogy fognak a magyarok kiszolgálni... Hát tessék elhinni, hogy sírva jött vissza, azt mornd­­ta, hogy sose hitte volna, hogy ilyen szép Erdély­nek a szíve, hogy ilyen szépen tudnak az erdélyi emberek gondolkodni, így tudják tisztelni egymást. No, mondom, látod, még az Isten is megmutatta neked, hogy nem igaz, mit, tücsköt-bogarat, reánk raktok..... Mi jól éltünk mindaddig, amíg megvolt ez a forrada­lom. Addig kijöttünk a családban. Azóta pokol az éle­tünk, azóta uszítanak egymásnak... Hát ezt meddig lehet bírni. Még az utcán is nehéz elviselni, hát a négy fal között. Hát erre senki sem gondol, ami­kor a televízióban gyaláznak, arra senki nem gon­dol, hány vegyes házasság van Erdélyben, szerte az országban. És hova legyen el a férj vagy a fele­ség, amikor olyan rettenetes dolgokat mutatnak és mondanak. Minden este.... Sorsom úgy hozta, hogy az Universitate-térre is eljutottam, épp a forró napok idején. A fővárosban voltam, és elmentem, lássam, mi a helyzet a téren? Ott voltam­, képem is van, az egyik újság fotósa épp engem fogott ki... Én akkor rájöttem arra, tessék elhinni, a regáti emberek nem rossz emberek... Hogy fejezzem ki magamat? Nem olyanok, nem so­viniszta emberek... Nekünk még itt, Erdélyben, vágják a fejünkhöz, hogy menjünk haza. Hova? Magyarországra me­gyünk, azt mondják, hogy romániai, még jó, ha er­délyi magyarnak neveznek. De nem kívánnak ben­nünket. De miért is menjünk? Ennyi élet után, eny­­nyi együttlét után, hova lehet menni. Nagyon ne­héz új életet kezdeni... S akkor miért vagyunk mi hazátlanok? Itt születtünk, itt dolgoztunk, itt épí­tettünk. Ugye, sehol se olyan szép, mint a mi Erdé­lyünkben... Hát együtt dolgoztunk, hát nekem szá­szok, svábok, románok, cigányok voltak a munka­társaim. A barátaim...­Hát azok a svábok, a határ­szélen, hát azok reggel már a földön voltak, ahogy pirkadt, s amíg a nap le nem ment, azok ott dol­goztak. De most tessék elmenni Cs.­faluba, ott lakik egyik rokonom, hát olyan gazdaságok vannak ott, hogy fáj az embernek a lelke. A sváboké. Hát kép­zelje el, ott hagyták azokat a nagy bennvalókat, és elmentek. Mindent elhagytak. Hát miért kellett idejutnia ennek az országnak. Utcák maradtak üre­sen. Hát annak a svábnak nem hasadt meg a szí­ve? Nem kellett meghasadnia annak a szívnek? A­­mikor mindenét itt kellett hagynia... Hát velünk is ezt akarják tenni? Mi hova menjünk, kihez men­jünk? Ezt tessék nekem megmondani... Az én családomban hogy kezdődött ez a nézet­­eltérés? Hát, főleg akkor, amikor a marosvásárhe­lyi események kitörtek. Mert fájt, nagyon. Mi fájt? Az igazságtalanság, a hazugság. Nem tűrtem, a­­mikor láttam a tévében ezeket a dolgokat, hát nem tűrtem, ordítottam, hogy ez nem igaz, ez hazugság. S akkor kaptam a döféseket tőle, hogy fogjam be a pofámat, mert ezt mind mi, a magyarok csinál­tuk. Mondtam neki, de hiába, hogy honnan tudod te, hogy azt, akit a földön ütnek, azt nem éppen a románok ütik? Honnan tudod, rá van írva az ar­cukra, a homlokukra, hogy ki a román és ki a magyar? Honnan tudod olyan biztosan? Talán még hamarabb kezdődött ez a csúnya vi­szálykodás. Még onnan, amikor kitört a forrada­lom. Amit mondtam, hogy láttam a fiamat fehér dzsekiben, a tank tetején. S én rohantam feléje, hogy ne lőjék meg... Ott rengeteg ember volt ak­kor. Egymás kezét fogtuk románok, magyarok, szá­szok. Mindenki ment, tudta, ismerte az ellenséget... Ott voltak a magyar, a székely munkatársaim. Elöl voltunk a sorokban... Hozzám szaladt egy szász is­merősöm, zászló volt a kezében, és akkor minden­ki reánk figyelt. Én akkor már teljesen más vol­tam, nem féltem semmitől. Én nem gondoltam az­­arra, hogy lőni fognak, hogy mi a zászlóval milyen célpont vagyunk. Nekem olyan jólesett az a társa­ság, az az együttlevés... Hogy a magyarok, a ro­mánok, ott kézenfogva... Nem volt ott olyan, hogy menj el innen, te, büdös magyar vagy román, vagy lőnek, vagy a vízágyú sugara alá kerülünk Olyan egyek voltunk. Olyan gyönyörű volt. Hát miért kel­lett így meggyalázni ezt a szép ügyet? Miért? Ak­kor nem volt kivétel köz­ünk. Úgy spriccoltak minket is, mint a románokat, másokat... És amikor mondták, hogy Ceauşescu leesett, sose tudom elfe­lejteni, mert, mondom, a fiam fenn volt a tankon, a fehér dzsekiben, a párt előtt, akkor én ordítot­tam a fiamat, a fiamat! Mentem, hogy a fiamat onnan vegyem le... S akkor egy ilyen katonaduba volt, egy kolonel lehetett, mert olyan nagy csillag­jai voltak, megfogta a kezemet, s én mondtam, jaj, a fiamat, adják ide a fiamat, s akkor ez a tiszt azt mondta, Doamna, ne féljen, nem lövünk, és megcsókolta ez a kolonel a kezemet. Tetszik tudni, belőlem akkor úgy megindult a könny, a zokogás, hogy ilyen szép emberi összefogást én ad­dig soha nem értem meg... És nem volt nálam a táskámban sok pénz, de én azzal is elszaladtam, vettem valami kekszet, más nem volt, vettem ciga­rettát. Akkor odamentem a kicsi katonákhoz, s ki­szemeltem egy kékszemű fiúcskát, olyat, mint az én fiam, s arra gondoltam, hogy ennek a gyermeknek engem kellett volna meglőnie, s akkor azt mond­tam, vedd el fiam, románul, vedd el és edd meg. Megkérdeztem, cigarettázol? Mondta, én nem, doamna, de a kollégám szívja. Akkor azt a csomag cigarettát odaadtam a másik kiskatonának. S akkor úgy magamhoz öleltem azt a kiskatonát, s kérdez­tem tőle, mondd, fiam, hova való vagy. Azt mond­ta, nagybányai. Akkor úgy jött nekem, mint akit fejbe ütöttek, hogy ezeket a gyermekeket onnan idehozták, hogy minket lőjenek meg, megöljenek. Bele voltam betegedve... És nemsokára elkezdődött a családban a csúnya viszálykodás. Én akkor, ab­ban a pillanatban, ott a forradalom lázában olyan boldog voltam, olyan nagy reményekkel tele. Én azt hittem, most mind igazi testvérek leszünk... És mi lett mindebből? Mi lett... Tetszik tudni, én most azért jöttem ide, hogy valakinek a lelkemet mondjam el. Mert tovább már nem bírtam egyedül... Én úgy kerültem erre a vidékre, hogy mi többen voltunk testvérek, és el kellett indulnunk, hogy megéljünk. Akkor én ide, erre jöttem, egy családhoz, egy liberális román családhoz kerültem. Több mint húsz éve ennek. Ez a család, ahol én szolgáltam, ez ma is a liberálisok találkozóhelye, a liberálisok vezetője, Radu Câm­­peanunak nagyon jó barátja. Én is liberális érzel­mű vagyok, nem szégyellem elmondani. Habár csak magamban vagyok liberális. A pártnak nem vagyok tagja, de lelkemben velük­ vagyok. Énbennem ott nagyon megbíztak, úgy voltam ott, mint egy család­tag... A férjemmel az ismerkedés abban az időben történt... De erről­ most olyan nehéz nekem beszél­ni... Spontán ismerkedtünk össze... Abban a talál­kozásban, az elsőben, nagyon tetszettem a leendő férjemnek, mert utána aztán mondta nekem, hogy ő nagyon szereti a magyar lányokat, mert tiszták, rendesek, jó gazdasszonyok, becsületesek... Akkor minden szép volt... Ma minden pokol... Én most úgy érzem, hogy az ő baráti köre, a környezete készíti föl, ülteti föl ellenem. Mindennap. Mert nagyon megromlott a világ, úgy látszik, nem le­het másképpen élni, csak ha állandóan gyalázzuk egymást. Neki azt mondják ezek a jó barátok, hogy te azért beszélsz így, mert a feleséged magyar. Hogy te nem kaptál magadnak egy román lányt, egy román asszonyt? S akkor énrajtam tölti ki a bosszúját. Itt addig, én úgy érzem, én úgy vélem, hogy amíg az ember az emberhez vissza nem talál, addig nem lesz békesség. Elvégre mind emberek vagyunk. Eddig is együtt éltünk. És ak­kor honnan jön ez a sok rossz, mi ráuszítja a gyermeket az anyára, a férjet a feleségre? Ki szítja ezt a bor­zasztó nagy gyűlöletet? Honnan jön ez? Én ezt nem tudom megérteni. Hát mit ártottunk mi? Vagy mit ártottam én a férjemnek? Vagy a gyerme­kemnek, mert én neveltem föl, kétéves korától... Hogy most azt mondja nekem, hogy te büdös ma­gyar. Hát tessék elképzelni, hát milyen szívem van nekem? Hogy legyek optimista? Ennek én már nem látom értelmét. Olyan mélyen van, olyan mélyről jön ez a gyűlölet. Tetszik tudni, úgy érzem, mint­ha jönne egy földrengés, s összeráz mindent, ami­kor a férjem bejön a házba. Hogy most megint or­dítani fog, megint cirkuszolni fog, megint kiabál... Attól, hogy megver, nem félek. Már próbált meg­verni, s azt mondtam neki, ide figyelj, ezt még egyszer ne próbáld, hogy hozzám üssél, mert engem még édesapám sem ütött meg, ezt ne próbáld, mert akkor tényleg megmutatom neked a magyarok is­tenét. Ahogy te szoktad mondani nekem... Ilyenkor látom azt a gyűlöletet a szemében, hogy «tu, un­guroaică împuţită, dute-n..., în ţara ta», tetszik ér­teni, tetszik tudni, tetszik érteni ugye, mit jelent... Hogy én, lennék a büdös magyar, hogy menjek az én édesanyám..., oda, az én hazámba? Tetszik tudni, úgy összevissza vagyunk már, nem tudok én már se románul, se magyarul, úgy összekevered­tünk... Hogy «dute-n tara ta, asta nu-i tara ta», és azt, hogy mi csináltuk ezt a nagy szegénységet nekik, minden rosszat... Megmondtam én akkor is, megmondom én mindig, hogy ki csinált ebből a gazdag országból koldusvilágot, hogy az egész for­radalom Temesvárról gyűlt ki, egy szikrától, hogy az is magyar ember volt... Egy magyar kezdte... E­­zért nem birtok minket? Ezért gyűlöltök minket? Itt a demokrácia, de legalább őriznétek meg, bár tudnátok, mit kell kezdeni vele? Mert ez nagyon nehéz, s nem nagyon mutatjátok meg, hogy értetek hozzá... Miért nem hiszitek el, hogy az első se­gélyszállítmányok épp a magyaroktól jöttek? Miért nem láttok az orrotokon túl? Miért? Én szégyell­jem, hogy magyar vagyok? Soha! Soha! Nem csak előtted, bárki előtt büszke vagyok, és büszke le­szek azért, mert magyar vagyok... Ahogyan te is büszke vagy... Nem vagyok sem lusta dög, sem kurva, már ne tessék haragudni, hogy ezt kell mondanom. Ha feleség voltam s mindvégig kor­rekt. Ezt tudd meg tőlem, mert te mindig büszke voltál a feleségeddel, akárhol megjelentünk, nem TORMA SÁNDOR (folytatása a 6. oldalon)

Next