Háromszék, 1991. május (3. évfolyam, 363-384. szám)

1991-05-01 / 363. szám

HÁROMSZ EK Sepsiszentgyörgy 1991. MÁJUS 1., SZERDA 363. SZÁM ÁRA 3 LEJ társadalmi-politikai napilap A korlátlan lehetőségek országa Sportnemzet vagyunk — csikordu.1 megelégedetten a lumbágám, hogy e- gyéb nyavalyáimat most ne is szellőz­tessem, valahányszor egy-egy derék honatya, hazaérkezése alkalmával, nyilatkozik. Felnőttünk, megemberesedtünk, min­den dolgunk rendezése csak miránk bízatott — halljuk, és ki az a honfiú vagy honleány, aki ilyenkor ne erezné magát a nemzeti tizenegy fürge, ütő­képes, örökös középcsatárának? Men a tréner (hadd használjam ezt, a számomra kellemes zamatú, a szá­zad elején még gxjakran használt szót), a tréner, az mestere a szakmájának. Jó kedélyű, kellemes modorú, a pszi­chológiában is tájékozott, egyenesen beléd sugározza a magabiztosságot. Minden mozdulata, szavai bizakodó, a jövőbe tekintő szeme azt mondja: ezt a meccset megnyerjük! Tegyetek félre kishitűséget, bánatot, gondokat — nyerünk! Hazánk a korlátlan lehetőségek or­szága. Ez érvényes ighzság: akár sza­kállas populista szövegbe ágyazva, a- kár az utcasarkon- Mi nem ismerünk lehetetlent. Gondoljuk végig. Létezik olyan engedély, eszköz, anyag, gom­bostű, ritka gobelintől kezdve 1929-es évjáratú Ford-féktárcsáig vagy fúróto­ronyig, amit nálunk ne lehetne elintéz­ni vagy megszerezni? Nem létezik. (A felsorolásból egyelőre — nyilván­való okok miatt — kihagytam a geo- stacionárius műholdakat.) Mindazok, akik másként értelmezik a korlátlan lehetőségeket — kevés ki­tétellel a világválogatott (hogy a foci­példára visszatérjünk) — talán a mód­szereinkben találják a legtöbb kivetni­valót; eléggé el nem ítélhető ez a vi­selkedésük. ök ugyanis — ugyan­csal: a korlátlan lehetőségek egy-egy hazájában —, példásan meg­szabták korlátáikat, és ezek szerint élnek, kereskednek, termelnek — nem is rosszul- Ha nem így csinálnák, nem folyamodnánk tanácsért. kölcsönért, hitelért hozzájuk. Nekünk egyelőre törvényeink, ren­deletéin!:, szabályozóink szekérderék- nyi halmazából kell válogatnunk, a- melyeket — szakemberek tanúsága szerint — feltehetően az „átmenet“ megkönnyítése érdekében többnyire ..kiskapusra“ terveztek az arra hiva­tottak. (Ha nem értjük meg, hogy mégis miért cséplik honatyáink, a tör­vényhozó testület hetekig, hónapokig, az örökkévalóság igényének hevével ezeknek, a helyenként — nagyon sok helyen! — igazításra szoruló törvé­nyeknek a szövegezését, az csak szel­lemi szűkkebelűségünk bizonyítéka.) De gondot, bajokat félretéve: min­den a legnagyobb rendben széles e ha­zában. Ha eltekintünk az izgága, fél­reértelmezhető sajtó randalírozásaitól — vélekedett a Strasbourgból haza­térő parlamenti küldöttségünk vezető­je. Ezek szerint még csak a sajtót kel­lene rendbe tenni, ,,imázs unicat“ meg­javítandó. Mert „ezek” (ez a sajtó), mindenütt neokommunista reflexeket látnak, s ami szomorúbb, telekürtölik vele a világot. Mit tehetnénk, szená­tor úr? Emlősök lágyunk, s a vil­lanykapcsoló leszerelte után is napo­kig végigtapintjuk a falat, a sötétben. Nehéz a reflexekről leszokni. Hát még akkor, ha ottfelejtik a villanykap­csolót azok a fránya lakberendezők. WILLMANN WALTER g|f|Ní«iKta Ez is „társas“, ám enyhén szólva döbbenetes, két „agrárforradatoin“ után (ALBERT LEVENTE felvétele) A FÖLDTÖRVÉNY UTÄN, HOGYAN TOVÁBB? Társas-bemutató (1.) Dr. Csapó József, parlamenti képviselő, az RMGE országos elnöke va­sárnap találkozott a Sepsiszentgyörgv környéki gazdák néhány képvise­lőjével. Megyei RMGE-választásra is sor kellett volna kerüljön, de a fel- sőháromszéki gazdakörök szintén vasárnapra hirdetett találkozója meghiú­sította ezt. (Erre még visszatérünk.) A találkozó után beszélgettem a rádió­ból már sokak által ismert szakemberrel. A LEGEGYSZERŰBB TÁRSASÁGI FORMA — A mezőgazdaságban szervezhető társulások törvénye a jóváhagyás utol­só szakaszába érkezett. Bár elég sok ellenszavazattal és tartózkodással, de a parlament is megszavazta. Milyen tár­sulási formákat ír elő ez a törvény? — Az itteni megbeszélések egyik FERENC/ CSABA (folytatása a 2. oldalon) A FÖLDTÖRVÉNY ÖRVÉNYÉBEN Agitálunk, agítálgatunk ? „Én 84 éves vagyok, a feleségem 81. Mindketten kollektívnyugdíjasok va­gyunk, és most, hogy feloszlott a té- esz, választanunk kellett a föld meg­művelésével kapcsolatban. Három le­hetőségünk volt: a gazdakör, a magán- termelés és a társulás. Az elnök úr azt mondta, hogy ha nem maradunk a társulásban (kollektív gazdaságban), akkor tovább nem folyósítják a nyug­díjat. Nem tudom, törvényes-e ez az eljárás? Tekintettel arra, hogy elég ö- reg vagyok, és nem tudom követni az újságban a válaszokat, kérem a tisz­telt szerkesztőséget, hogy írásban vá­laszoljon levelemre.“ — kérte a szer­esei Demeter B. József. Olvasónknak postáztuk jogtanácso­sunk válaszát, de a kérdésről nyilvá­nosan is szólnunk kell, hiszen a jelzés nem az első és nem az egyedüli, a- melyből kitűnik: megyénkben is a- kadnak új keletű agitátorok, akik a törvényeknek homlokegyenest ellent­mondó híresztelésekkel próbálják (rá­venni az embereket: álljanak be a társulásba, mert ellenkező esetben nem kapják a nyugdíjukat, nem lesz ez, meg az, így leszen, meg amúgy le­szen... Újfajta, de a jól ismert régi módszerekkel történő agitálás folyik tehát falvaink egy részében, ahol nem riadnak vissza a minősíthetetlen prak­tikáktól sem. Emiatt látjuk fontosnak ismételten! — közzétenni az alábbi tudnivalókat: Minden földigénylőnek, későbbi föld- tulajdonosnak elvitathatatlan joga, hogy maga döntse el: társasban, avagy egyénileg gazdálkodik-c ? A téesznyug- dijasok nyugdijainak a folyósítását nem köti semmiféle törvényes előírás ahhoz, hogy milyen formában óhaj­tanak gazdálkodni a továbbiakban. Ellenkezőleg, a földtörvény 97. szaka­(INCZE) (folytatása a 2. oldalon) SZABAD VAGYOK?! EGY VOLT POLITIKAI FOGOLY VISSZAEMLÉKEZÉSEI (1.) F. L. a rossz emlékű diktatúra égjük uzoni áldozata, túlélője. Az alábbiakban közöljük a vele folytatott beszél­getést. — Az életemből eltelt háromezer szürke napról szeret­nék mesélni. Kovásznán jártam középiskolába, ahol kivá­ló tanáraim emberi méltóságra neveltek. Mint diák, sokat akartam, sok mindent másképp akartam. Én lettem az is­kola „fekete báránya“, minden szabálysértést, mind a bent­lakásban, mind az iskolában, az én nyakamba . varrtak. Történelemórákon sokat kommentáltam bizonj’os fejezete­ket, mivel az ott leírtak nem egyeztek azzal, amit én ré­gebbi k-adványokban olvastam. Figyelmeztettek is ezért: „Fiam, ha tovább így folytatod, hamarosan befejezed pá­lyafutásodat, nincs előtted semmi jövő“. Jövő? Jövőm?! Azt kellett eldöntenem, hogy az a bizonyos jövő az általuk előírt legyen, vagy én alakítsam azt tetszésem, akaratom szerint. Az utóbbit választottam. Érre a választásomra eddig számtalanszor ráfizettem. Alig érettségiztem, rá egy hónapra megjött a katonai behívóm... Tizennyolc évesen már katona voltam... Gyer­mekfejjel még nem tudhattam, hogy besúgók a katonaság­nál is vannak. Buzgón beszámoltak feletteseimnek minden szavamról, mozdulatomról. Azt kifogásoltam, hogy sok a duma azokon a bizonyos politikai felkészítőkön, azoknak A MUNKA ÜNNEPÉN Május elseje — a munka ünnepe. A remény zöldje, az áldozatok vö­röse, a tisztaság fehérje .„ 1091. május elseje: a bizonyta­lanság napja, a gyarapodó munka- nélküliek siráma, a létminimum szintjén kínlódó tömegek vívódása, az elszabadult árak tajtékzó roha­ma, a félrevezetés-elgáncsolás-üldö- zés-hazugság-kitolás-balkánl ügyes­kedés-mindennapi tolvajlás diada­la... Jó százöt esztendővel ezelőtt egy amerikai metropolisban a rendőr­ség brutális módon verte szét a nyolcórás munkanapot, az ímben élethez méltóbb feltételeket követe­lő munkástömegeket — és lön má­jus elseje... Ma újfeni pir-,s rt.pru fo’dult a naptár, s mintha mi sem változott volna, p'iyzsos. gumibotos egyenruhások verik szét követhe­tetlen gyakorisággal a fővárosi E- gyetem tér ,,golánjait.“ Mert ma­holnap mindenki tekergő, hitvány hazaáruló, összeférhetetlen. kibír­hatatlan, egyensúlyzavar ó-kavaró- aláaknázó — ha arra vetemedik, hogy más véleményen legyen, mint az uralkodó pártnak, elnöknek, kor­mánynak... És lön újabb május el­seje, és vörös g tér... Május elseje megérte immár a matuzsálemi százötödik születésnap­ját is. Az évszázadnál is hosszabb korban a hatalom időnként kiadta a parancsot — cseng vissza vala­honnan a költő szava —, hogy ne legyen ünnep május elsején, aztán kiadta az ukázt, hogy legyen ün­nep, és skandáljuk a hatalmassá­gok nevét, és mosolyogjunk hozzá, fogcsikorgatva, és meneteljünk, jobbra tisztelegve, a magasságban tündöklő elvtársainkat istenítsük — legyünk boldogok! Ha belegebbe- dünk is! Ma isméi ünnep volna — május elseje. A hatalom nem adott ki semmilyen parancsot- A ha o om megengedte, hogy ezen a szerdai napon belekotorjunk zsebeinkbe, jóízűen elfogyasszunk egy száz' ?i"s fatányérost, igyunk rá huszonöt »- jért üveg sört. ha igényesebbek va­gyunk, akár újabb százast is le­gombolhatunk, a dobozosért, és le­gyünk boldogok, mert ünnep ran ma. És ha valamihez értünk ebben a jobb sorsra érdemesült hazában, akkor a megemlékezéshez, a nagy népi megnyilvánulásokhoz meste­rien, irigylésre méltó buzgósánqal. Tehát, vagyis, ugyebár, nahát, ün­nepeljünk, sorstársaim! TORMA SÁNDOR semmi értelmük sincs. Ezek után megígérték, hogy „se­gítenek“ rajtam. 83 februárjában a rovinari-i bányába küldtek többed- magammal. Vîrţan egy koncentrációs táborhoz hasonló ka­tonai alakulat volt, munkaszolgálatosokból. Télen-nyáron fabarakkokban laktunk, ivóvíz alig volt, fürdésről pedig még álmodni sem mertünk. Éjszaka villanyfénynél alud­tunk a poloskák miatt. Sajnos, a tetű nem ijedt meg a vil­lanyfénytől. Nappal a külszíni fejtésnél dolgoztunk napi tíz órát, sokszor derékig érő sárban. Irtózatos volt látni a ha­lálos kimenetelű baleseteket. Katonatársaim közül sokan a szemem láttára vesztették életüket — értelmetlenül. A szállítószalag felcsavarta őket, csak a csontjukat és húsca­fatjaikat lehetett összeszedni; sokan kéz és láb nélkül ma­radtak, mások pedig belezuhantak a próbafúrás-lyukakba, a- melyek tele voltak sárral és vízzel. Amíg meg nem találták a holttestüket, addig katonaszökevényekként tartották számon. Igen, megszöktek a földi pokolból, a másvilágba. Leg­többször a családjuk zárt koporsóban kapta meg a holttes­tüket, elhantolás végett. Olyan kollégáim is voltak, akiket a föld élve temetett el, és csak egy-két hét múlva sikerült kiszabadítani a holttestüket. Ennek a sok balesetnek is megvolt a magyarázata: a meghibásodott gépeket és hely­telen technológiát emberi erővel helyettesítették. Mindent az emberért, volt a jelszavuk, nemde?! A munkások nem vállalták az embertelen munkakörülményeket, így t ka­IOCHOM ISTVÁN (folytatása a Î. oldalon)

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék