Háromszék, 1991. szeptember (3. évfolyam, 451-470. szám)
1991-09-03 / 451. szám
ÉLŐ TÖRTÉNELEM Mai Mikesek, Aporok képviselőivel Úgy ülünk az asztal körül, hogy az már történelemszagú, a fizikai jelenlét mégis valóssá, maivá teszi. Akár napokig is maradhatnánk így együtt, akkor sem lenne elég, annyi a kérdezni- és felelnivaló. Megyénk azon 63 családja közül, akiket 1949. március 2-án éjszaka elhurcoltak, kettővel „járjuk be“ ,a meghurcoltatás éveit. Mindkét család igazi nemesi rang viselője. A torjai báró Apor Péter fia, Csaba és a zabolai gróf Mikes Ármin lánya, Hanna és unokája, Katalin vallanak a keserű évekről, a kisemmizettségről. Akik ma választott hazájukban azt saját munkájuknak és emberi tartásuknak köszönhetik. „...Csak akkor mentünk el, amikor az oroszok már Kolozsvárnál voltak, és akkor is csak Budapestig. Nem akartam túsznak maradni ezen az oldalon, így követtem a férjemet...“ — emlékezik Mikes Hanna. Férjét, Teleki Gézát (Teleki Pál fia), aki akkor földrajzot és geológiát tanított a kolozsvári egyetemen, politikusok és az egyház főemberei azzal bízták meg, hogy menjen egyenesen a kormányzóhoz üzenetükkel: „Hia a kormányzó nem köt fegyverszünetet, Erdély leválik“. Az aláírók között találjuk a Teleki Béla, a Márton Áron és a Vásárhelyi János nevét is. A címzett: Horthy Miklós. A folyamodvánnyal Moszkváig is eljutottak, csak éppen a fegyverszünet sikerült szerencsétlenül. Ez volt a II. világháború. Mikes Ármin halála (1944) után felesége, Klementina maradt a zabolai kastély örököse. Egy év alatt más csapások is érték a családot. Az általuk alapított (kezdetben a saját portán 6 munkással) szövődét is elvették. Ekkorra már komoly műhellyé vált, és a 65 munkással kierősödött. A legfiatalabb lány, Hanna vette át annak vezetését öregedő édesanyjától meghonosítva műhelyében a fonalelőkészítést is, a festést és a ványolást. Az itthon maradottak közül Mikes Árminnét és unokáját, Katalint találták a zabolai kastély egy melléképületében azon a március 2-ai éjszakán, 1949-ben. „...híznap lepecsételt, zárt utasításokat hordtak szét a falvak, községek csendőrségeire, amelyeket csak éjjeli két órakor szabadott felbontani. Akkor tudták meg a falu kommunistái, hogy a szentgyörgyi pártaktivistákkal és a helyi csendőrökkel mely családokhoz mennek örökre megpecsételni azok életét“. „Tima“ néni (özv. Mikes Klementina) tolvajokat gyanított a betörőkben, akik az üveges ajtót betörték. „Vihetnek mindent, csak minket hagyjanak békében“ — mondta Tima néni. — Csendőr: „Mi csak magukat akarjuk elvinni“. „Női tagja is volt a küldöttségnek, aki nekem segített öltözni. Akkor én négy és fél éves voltam. Fél óra múlva már az utcán voltunk kis motyónkkal“ — emlékszik Mikes Katalin. Ettől a perctől többet nem volt az ősi porta Mikes-tulajdon. A középső Mikes lány ezalatt Torján, a jó barát Apor családnál tartózkodott, akiknél azon az éjszaka ugyancsak hangosan döngették az ajtót. Az Aporék kérdésére, hogy „mi van, bíró úr?“ — mert, ugye, abban az órában és csak úgy esőstől berontani fegyveresen —, jött a válasz: „Vegye tudomásul, minden ingót és ingatlant elveszünk. Mit szól hozzá?“ Hát volt-e mit szólni pakolás közben, míg két rend ruhát és kétnapi élelmet szedett össze a család? Így gyűjtöttek egy kalap alá 63 családot, és a sepsiszentgyörgyi csendőrségen kiadták a parancsot: „Szentgyörgy határát elhagyni nem szabad!“ Ez mindaddig érvényes volt, amíg el nem következett az 1950-es deportálás. Az egy év alatt családoknál vagy kényszerlakhelyen húzódtak meg. Rakodómunkásként, útépítőként ők végezték az alja munkát („munca de jos“). Az akkor 29 éves Apoti Csaba bírta a fizikai munkát, de nem úgy a sárba tiprást. Sugashin a sorára várakozott a fürdőnél, amikor egy úriemberi?) — amint később kiderült, pártaktivista — durván szólt hozzá: „Álljon félre. Maga bulik, és magának nincs joga fürödni. Nem tudja, én ki vagyok?“ És ő nem tudta, így került az Apor család Balázsfalvára, 1950. február 15-én. Akkor még nem tudták, hogy ők jártak jobban, mert ez a büntetés enyhe volt ahhoz képest, ami a többiekre várt. Mikeséket, másokkal együtt, Tulceára irányították. A nagymamát betegsége mentette meg az elhurcolástól, a kicsi Katalint a szentkatolnai Künle család sírta magához. De Mikes Évát semmi sem mentette meg a tulceai rizsföldektől, csak másfél év múlva trombózisa. 1963-ban Románia először kért kölcsönt az ENSZ-től, amelyet csak úgy folyósítanak, ha beszüntetik a deportálást. Apor Péter és felesége 1970-ig Balázsfalván maradnak, majd halálukig (1982) Erzsébet leányuknál laknak Kolozsváron. Csaba fiuk most költözött haza Torjára, hogy átvegye jogos tulajdonát Mikes Évát útja a kolozsvári lakatgyárba vezeti, ahol munkásként keresd a kenyerét. Időközben Szentkatolnán a Künnle családot is kilakoltatták, de Pus néni (Künle Ilona) továbbra is gondoskodik a Mikes unokáról. A Katalin saját emlékezése szerint, akkoriban rókán segítették, élelmet, ruhát vittek nekik a falubeliek. Katalin Szeratkatolnán végzi az általános iskolát, majd másfél évet a Király utcai Református Gimnáziumban tanul Kolozsváron. 1960-ban Tisna nagynénjéhez (a legidősebb Mikes lány) költözik Ausztriába (ekkor ér véget a hét évig tartó kikérés az országból). Ott érettségizik, és végzít egyetemet, ma Grazban egyetemi könyvtáros. Eddig a történelem, amelyben csak azokról a családtagokról szóltam, akik magukról vallottak, akiket közvetlenül érintett a '49-es kilakoltatás. Apor Csaba 70, Mikes Hanna 80 évesen, családjaik legidősebb élő úrjaiként együtt idézik múltjukat. És ha lehet harcnak nevezni szerény jelenlétüket, úgy együtt harcolnak jogos örökségükért. Torján már kis részben igazság létezett, de Zabolán, úgy néz ki , most kezdődik az igazi lefoglalás. Mert hogy az ősi kastélyt beteg gyermekek felépülésére használják, a Mikes család akaratával is egyezik, de hogy katonaság költözzön a portára, ezt nem hagyhatta szó nélkül. Ez már a mai valóság, de nem szabad felednünk a tegnap történéseit sem. FEKETE RIK A zabolai Mikes-kastély Csánéó-magyar csaláskönyv „Titokzatos tartomány“ — írta Moldváról legjobb ismerője, Domokos Pál Péter. Hegyeiről, völgyeiről, forrásairól, folyóiról legendák keringnek. Moldva a költészet, mese, festészet, muzsika bőven termő hazája. Mai lakóinak őseiről ahány ethosz, annyi egymást keresztező nézet. A túlsúlyban lévő románság megjelenését a XIV. sz.-ra teszi a történettudomány, a román tankönyvírók a Krisztus születése előtti századokra. Bizonyos, hogy a XIV. sz.-ban már jelentős számban éltek magyarok a tartományban. Föltehető, az Etelközből nyugati irányba vándorló őseink kisebb csoportjai moldvai telephelyeiken maradtak. Igazolható, hogy az Árpád-házi királyok katonákat állomásoztatok az akkori keleti gyepűn, a Szeret folyó partján. szent István és Szent László emlékezete ma is él a csángó nép mondáiban, dalaiban. A középkorból püspökség alapításáról, templomépítésről szólnak a források, de népirtásról is; az Arany Horda és a török hadsereg felvonulási útjait vér, üszök és hamu szegélyezte. Cezúrát a moldvai magyarok történetében Mátyás király kora jelentett. Akkor húzták meg hosszú századokra érvényesen a magyar-moldvai határt a Kárpátok mentén. Nyomon követhető, amilyen mértékben csökkent a Magyar Királyság befolyása Moldvában, oly mértékben nőtt az ortodox fejedelemség intoleranciája a katolikus magyar alattvalókkal szemben. Az újkor felemás, ellentmondásos viszonyok között találta a csángókat. Egyrészről, sorsfordító, tragikus események nyomán (a Rákóczi-szabadságharc leverése, Siculicidium, az 1848—49-es szabadságharc bukása, hogy csak néhányat említsünk), ezrek kerestek menedéket Moldvában magyar testvéreiknél. A bojárok igényelték az új munkaerőt, az Erdélyből átköltözőknek, átcsábítottaknak időlegesen adómentességet biztosítottak. Másrészről, fokozódott az idegengyűlölet, oroszokkal, zsidókkal, örményekkel, törökökkel, németekkel és magyarokkal szemben egyaránt. A magyarok helyzetét egyházuk is nehezítette. Róma olasz és lengyel papokat küldött hozzájuk, az elnemtelenítés alig leplezett szándékával. Hiábavalónak bizonyultak a csángók Vatikánhoz címzett kétségbeesett kérelmei, hogy magyar papok szolgálhassanak náluk. Mintegy válaszul, a múlt század utolsó negyedében, Iaşi-ban papneveldét hoztak létre, csángó fiatalokat okítnak benne magyarfalókká. A fokozódó elnyomással párhuzamban erősödött a magyar klérus, történészek, irodalmárok, nyelvészek érdeklődése a csángók iránt. Petrás Ince János, tragikus sorsú minorita misszionárius, Rokonföldi álnéven, a Magyar Tudós Társaság fölkérésére közölte Budapesten népköltészeti gyűjtését (1874—1881). Élénkült a tudományos világ érdeklődése is. Az első csángó-magyar szótárt finn tudósnak, Irjö Jooseppi Wichmannnak köszönhetjük (1936). Az agresszív asszimiláció politikája a XX. sz.-ra lett általánossá. Mind a világi, mind az egyházi hatalom az „egy állam — egy nemzet“ eszméjének bűvkörében cselekedett. A csángó népdal első gyűjtője, Domokos Pál Péter, nem pusztán a népzenéről számolhatott be, a románosítás praktikái sem kerülhették el a figyelmét (1931). Az elnyomás némi enyhülését a 40-es évek vége, 50-es évek eleje, majd a 70-es évek hozták. A 40-es évek végén alkalom nyílt anyanyelvű iskolák megnyitására. Tiszavirág -életűk voltak, alig pár évig tarthattak nyitva. Ugyanekkor került sor az első, intézményesen szervezett gyűjtőutakra. A nyelvészek csoportját Szabó T. Attila, a néprajzosokét dr. Kós Károly, a zenefolklóri siókét Jagamas János irányította. Részben közzé is tehették kutatásaik eredményeit. A 70-es évek és a 80-asok elejét a könyvkiadás rendkívüli gazdagodása fémjelzi — a sovinizmus és erőszak eszkalációja közepette. A moldvai titkok legmélyebbike: Hogyan maradhatott fenn annyi évszázadon áta csángó magyarság, anyanyelvű iskolák és egyház nélkül. kívül a magyar történelem? A titok őrzői fognak a könyv lapjairól hozzánk szólni. Sorsát gyűjteményünk tárgyában hordozza. Dugva dolgoztunk rala. A hatóságok és besúgók elől bujkálva gyűjtöttünk, a magnókazettákat és a kéziratot évekig rejtegettük, nehogy illetéktelen kezekbe kerüljenek. Könyörtelenül elkobozták volna. 1988 augusztusában készen állt a munka. Leírhatatlan utakon és félelmek között került át a teljes anyag 1989 februárjában Szombathelyre. Most végre napvilágot láthat, hírt adva földrészünk legárvább etnikumának teremtő-megőrző értjéről. SZ. CS. Seres András a Brassó megyei Krizba községiben született 1935-ben. Néprajzi gyűjtő, a Néni Alkotások és a Művészeti Tömegmozgalom Kovászna megyei Irányító Központjának munkatársa Sepsiszentgyörgyön. Középiskolai tanulmányait Brassóban végezte. Barcasági és háromszéki magyar népművészettel és népi mesterségekkel foglalkozó cikkei és tanulmányai a romániai magyar lapokban és folyóiratokban jelentek meg. Barcasági magyar népköltészet és népszokások c. könyve a Kriterion Könyvkiadó gondozásában jelent meg 1984-ben. * Szabó Csaba 1936-ban született a Maros megyei Ákosfalván. A zenei szakközépiskolát Marosvásárhelyen, a zeneművészeti főiskolát Kolozsvárott végezte, zeneszerzés szakon. 1959-től 1987-ig az Állami Székely Népi Együttes karmestere volt. 1963-tól 1987-ig a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán tanított, 1988-ban átköltözött Magyarországra. 1988 decembere óta a szombathelyi Berzsenyei Dániel Tanárképző Főiskolán tanít. Művei — szimfonikus, ének-zenekari, színpadi és kamarazene-kompozíciók, dalok, kórusok — részben Romániában, részben Magyarországon jelentek me. Két könyvét — Hogyan tanítsuk korunk zenéjét: Zene és szolgálat — a Kriterion Könyvkiadó adta ki 1977, ill. 1980-ban. UAKaid SZEK 5