Háromszék, 1991. november (3. évfolyam, 494-515. szám)

1991-11-01 / 494. szám

TÉL TÁBORNOK Így nevezte a minap egyik fővárosi újságíró kollégánk az új miniszterel­nök, Theodor Stolojan legnagyobb ,,el­lenfelét“. Akivel nem lehet tréfálk­oz­­ni, hiszen már most, október végén, mutogatja oroszlánkörmeit, s védekez­ni bajosan tudunk ellene, hiszen az ország energetikai helyzete a szomo­rúnál is szomorúbb, katasztrofális. Mit tapasztalhat az átlagember pél­dául Sepsiszentgyörgyön vagy Kézdi­­vásárhelyen? Most még annyit, hogy egyre elégtelenebb lesz a lakások fű­tése, a közmű­vállalat nem tudja biz­tosítani a meleg víz szolgáltatását (kü­lönben a hidegét is bajosan), s hiá­ba is szidnánk az ,,illetékeseket", mert az égvilágon semmit nem tehet­nek az áldatlan helyzet ellenében: 0,3 atmoszférás gáznyomással üzem­ben lehet ugyan tartani a kazánokat, de hevíteni már nem, hiszen ahhoz legalább másfél atmoszférás nyomás kellene. Tehát fázni fogunk. Várhatóan egyéb kalóriákban sem fogunk bővelkedni, dúskálni. Olyan volt eddig az ellátás, amilyen, de a téli hónapokra, tavaszra előrelátható­lag még jobban fognak kongani az üzletek. A termés és a termelés egy­aránt csapnivaló volt, s a bajt te­téztük még azzal is, hogy a meglévőt sem takarítottuk be tisztességesen, ar­ról már nem is beszélve, hogy jósze­rével nem is vetettünk... Meddig és miért halmozzuk meg a bajt? Miért cselekszünk (illetve: nem cselekszünk) önmagunk ellen? A kér­désre amúgy lehetne fellengzős és nagyképű választ adni, csakhogy a bajok mélyebben gyökerezőek és sok­kal messzebbre indázók, semhogy a felületen jelentkező tünetek számba­vételével, majd kiküszöbölésükk­el le­hetne orvosolni őket. Az energia tekintetében például az egész ország egész gazdaságát immár évtizedek óta lappangva átfogó, foj­togató betegségről van szó. Európa a­­lighanem legprimitívebb, valóságos e­­nergiafaló ipargazdaságáról van szó, amit sürgősen szanálni kellene, átala­kítani, átrendezni, korszerűsíteni, mert különben tovább „zabálja“ jele­nünket és jövőnket. Persze, ez olyan örökség — mond­hatja bárki —, amelyet nem lehet e­­gyik napról a másikra leküzdeni, mert az iszonytató társadalmi megrázkódta­tással járttá: nem százezrek, de mil­liók lennének már munka és kereset nélkül. Így van. De mikor kezdjük meg legalább az elodázhatatlan átala­kítást, az őrült központosítás megszün­tetését, a bürokrácia és az óriásira növelt adminisztráció polipkarjainak lefejtését a gazdaságról és a társada­lom torkáról? Ez nagy, fölmeredő kér­dőjel. Válasz nincs még, mert azok nem lépnek, kiknek kezükben a dön­tés, s akármilyen furcsán is hangzik, ők e tarthatatlan helyzet haszonélve­zői. Tehát korszerű ipargazdaságunk még sokáig nem lesz, s a szegényes, mérleghiányos energiakészleteinket és -forrásainkat továbbra is veszteséges tevékenységekre pazaroljuk. És fázni fogunk emiatt, vakoskodni is fogunk, ezután is híját látjuk a létfontosságú ipari termékeknek, a fogyasztási cik­keknek. Ám ha ez egy áldatlan örök­ség következménye is, már bajosan mondhatjuk el ugyanezt a teljesen be­­züllött és szétzilált mezőgazdaságról, mert várható koplalásunkért „felelős". Ez már nem örökség következménye, hanem egy országrontó országvezetés, egy felelőtlen és dilettáns, kétszínű törvényhozás műve, mely nem tudott, de nem is akart megfelelő intézkedé­seket hozni e létfontosságú gazdasági ágazat dolgainak rendbehozására. Ha­nem teremtett ehelyett zűrzavart, bi­zonytalanságot, kiábrándulást, s elérte a teljes kedveszegettséget, minek a következménye évekig tartó nélkülö­zés lészen. Ha a mai többségi párt csak ezt a hibát követte volna el, már akkor is megérdemelné, hogy sürgősen kiuta­­síttassék a hatalomból. De, amint tud­juk, ez a balfogása csupán egyetlen­egy bajkeveréseik halmazából. MAGYARI LAJOS társadalmi-politikai napilap A civil társadalom győzelme BESZÉLGETÉS SMARANDA ENACHE ASSZONNYAL — A tömeggyűlés után vagyunk. Mi a véleménye a helyi Polgári Szövetség eme rendezvényéről. — Én azt, ami itt volt, a civil tár­sadalom szép, nagy győzelmeként könyvelem el Kiderült, hogy az em­berek képesek ezekben a nehéz pilla­natokban összefogni, és i’an bátorsá­(folytatása a 7. oldalon) A megbékélés politikai ereje Interjú GABRIEL ANDREESCUVAL, a Polgári Szövetség alapító tagjával — A Kovászna megyei Polgári Szö­vetség által szervezett nagygyűlés „meghosszabbításában“ miit mondana azoknak, akik nem tartották fontos­nak eljönni erre a közös megmozdu­lásra ? — Az objektív részletkérdések­en túl­­nem hallotta, nem tudott eljönni stb.) tudatosítanunk, tudatosítanuuk (folytatása a 7. oldalon) A HARGITA—KOVÁSZNA JELENTÉS MARGÓJÁRA Kinek magyarázzuk? (1.) Egyik „elüldözöttünk” Oprea Maria román szakos tanárnő, aki Bukarest­ben jelentkezett „nagy panaszával”. Előbb Kézdiszentkereszten, majd Kéz­­divásárhelyen, a Turóczi Mózes Álta­lános Iskolában tanított. Innen egye­nesen a fővárosi Nemzeti Könyvtár könyvtárosi állásába került. Hétfőn este az egyik képviselő idézett O.M. „megrázó” vallomásából: pólyár ma­gyar gyerekek bántalmazták, terrori­zálták román társaikat, a tanárnőt pe­dig az utcán fenyegették meg, kést szegezve a nyakának. Úgy tűnik, hogy ennek az emeletes hazugságnak kö­szönheti fővárosi állását és (talán) la­kását. A kézdiszentkereszti gyerekek azért sem hajthatták véghez „barbár tettüket” román kollégáikkal szem­ben, mivel a községiben színmagyar, illetve magyar ajkú cigány lakosság él, az iskolában nem lévén egyetlen román tanuló sem! Hazudni hazudhat, kedves tanárnő, de ekkora szarvas- SOCHOM ISTVÁN (folytatása a 2. oldalon) A 3. oldalon Benkő Levente faluriport­ja Albert Levente fotóival Ötvenhat forgószelében (4.) Volt, akire rálőttek. Például Ungureanu Já­nosra, őt kivitték az 59-esből, fejen lőtték, érted-e, s a golyó a feje bőrét érte. Ahogy felhasította a golyó a fejbőrt, persze, ez nagy vérzést idézett elő, azt hitték, hogy halott, megfogták, és bedob­ták a halottaskamrába. Éjjel, amikor mentek, hogy a hullákat szállítsák el, János magához tért a hi­degben — tudod, ott, a hármasban, amelyet mu­togattak a múltkor a tévében —, s felült, ott ad­dig tapogatózott, amíg kapott egy chiblát, az egy... — ...kübli... — Igen, mi chiblának mondtuk, szóval felült oda, a tetejére, s amikor ezek éjjel mentek be a lámpásokkal, hogy a hullákat cibálják ki, János félig megfagyva reszketett. Ezek megijedtek, s el­futottak. Egy gnóm, egy torzszülött, Bobnak hív­tuk, egy felcser, ki minden piszkos munkát el­végzett, az egy százharminc kilós torz alak volt. SYLVESTER LAJOS (folytatása a 7. oldalon) '56. november 1., 19:50 óra: Nagy Imre a rádióban ,­a ma­gyar nép millióinak osztatlan akaratát kifejezve, kinyil­vánítja az ország semlegességét­. Mén■mr:fü» i |'«.'S‘.' Az igazság, a józanság, a szolidaritás! polgári szövetség — Kovászna megyei ITOK FELHÍVÁS-NYILATKOZAT Mi, Kovászna megye román és magyar lakói folya­modunk az egész országhoz és Románia alapvető intéz­­ményeihez. I. FIGYELEMBE VÉVE: — hogy minden valótlanság, amely a Kovászna és Hargita megyéről szóló bizottsági jelentésben szerepel, és amelyet a parlament is magáévá tesz, mesterséges és indokolatlan feszütségeket és Románia más lakói részéről téves megítéléseket eredményezhet; a­hogy az illető jelentés a megtörtént, valós esete­ken kívül rengeteg valótlanságot tartalmaz, egyesek kö­­­zülük célzatosan értelmezettek, részrehajlóak, szöveg­­környezetből kiemeltek, kitaláltak, jogilag ellenőrizhe­tetlenek, bizonyíthatatlanok;­­ hogy a jelentés a magy­ar kisebbséget egészében indokolatlanul bűnösnek nyilvánítja. (folytatása a 2. oldalon) Novemberi mementó A Halottak Napjával köszönt be november, az emlékezés és a ke­gyelet gyászünnepével. Az ember egy koszorút, egy csokrot, egy szál virágot helyez az eltávozott szeret­tei sírdombjára, gyertyát gyújt emlékezetükre, hogy fájdalmán, vesztesége érzetén így enyhítsen valamelyest. És belenyugodjon a megváltoztathatatlanba: esendők, múlandók, halandók vagyunk mind­annyian. „Porból vétettünk és por­rá leszünk.“ Sok drága barátunk, rokonunk, kedves ismerősünk távozott mosta­nában, sokasodnak a halottaink. Akik még maradunk, fölvállaljuk az ő félbehagyott munkájukat is, átvesszük a terhet, és visszük to­vább, tesszük a dolgunkat ezen a földön. Ők pihennek már, s ki­­gyúl felettük az emlékezés gyertya­fénye, a szeretetünk és kegyeletünk gondolat­mécsese, pompáznak a krizantémok. M. L.

Next