Háromszék, 1992. március (4. évfolyam, 575-595. szám)

1992-03-10 / 580. szám

HÁROMSZÉK ­ Valóság és analógia MARTON áron levele az erdélyi magyarság helyzetéről 1946 Közhelyszámba megy immár az a megállapítás, hogy a történelem időnként ismétli önmagát. Az analógia­építés, bár kétes értékű, mégsem mondható fölösleges­nek, hiszen kitől tanuljon egy nép, egy népcsoport, ha nem éppen az előtte járóktól, kinek a példája intse-óvja-vigasztalja, ha nem éppen az elődöké? Erényeik és hibáik, felismeréseik és tévedéseik fonalán járva, kor­ analógi­ákon túl épül belénk alkotó életük értelme. MARTON ÁRON római katolikus püspök igazi hagyatéka még fel­dolgozásra és főképp ismertetésre vár. Bár könyvek jelentek meg életéről, beszédeiből, leveleiből válogatások láttak napvilágot, egyházi és ezáltal köz­életi jelentőségét teljes méreteiben nem ismerjük. Pedig az Európa szegé­lyére sodródott magyarság benne találta meg lelki és szellemi vezetőjét. Az egyetemes értékkel istápoló népvezér és néptanító a népszolgálati kül­detéstudat erejével hatott egyházára, társadalmára egyaránt. Hiányt pótolunk tehát azzal, ha egyik, akkori hatalmasságoknak írt levelét közzétesszük. A levelet egy másik nagy klasszikus, Domokos Pál Pé­ter Az én Erdélyem című könyvéből vettük. A pontos, leltárszerű, de u­­gyanakkor átfogó és értelmező, tanulmány jellegű levél 1946. január 28-án kelt Gyulafehérváron. Címzettje az a politikus, akihez akkor nagy remé­nyeket fűzött az éledező nemzetiségi elit: dr. Petra Groza. Terjedelmi okokból néhány kisebb rövidítést végeztünk, ezek helyét pontozással jelöltük. FERENCZ CSABA Nagyméltóságú Miniszterelnök Úr! A Nagyméltóságod részéről ismétel­ten tapasztalt kitüntető szívesség foly­tán kötelességemnek tartom, hogy a román hatóságok alatt élő magyarság helyzetét föltárjam. Mivel e kérdés éppoly kényes, mint amilyen nagy horderejű, úgy vélem, legcélszerűbb, ha véleményemet szé­pítés és kertelés nélkül elmondom. A konklúzió miatt kénytelen vagyok az előzményekkel is legalább vázlatosan foglalkozni, ezért szíves elnézését ké­rem, hogy hosszú és nem kellemes le­véllel igénybe vegyem idejét. I. A román kormány az 1944. au­gusztus 25-i események alkalmával hivatalosan a demokratikus elvek mellett foglalt állást, ezen elveknek megfelelően meghirdette az állampol­gárok egyenjogúságát is, ugyanakkor azonban — ellentétben a kijelenté­sekkel — olyan általános támadást in­dított a magyarság ellen, mely né­pünket megsemmisítéssel fenyegette. A magyar kisebbség sorsa román fennhatóság alatt soha nem volt ró­zsás, sőt egyre súlyosbodott, de ki­sebbségi életének ez volt a legsöté­tebb szakasza. A magyarság akkori sé­relmeinek egy részét néhányan 1914 őszén Nagyméltóságod elé terjesztet­tük, ezért azokra itt csak utalok. Azzal kezdődött, hogy a kormány elrendelte a magyarság vezetőinek in­ternálását. E rendelet végrehajtása­képpen a hatósági közegek több ezer magyart fogtak össze, és hurcoltak el emberkínzásba menő módon különbö­ző lágerekbe. Akiket nem vittek lá­gerbe, azokat lakásukon vagy lakhe­lyükön internálták. A 16—20 éves ifjakat az ország ke­leti részébe kezdték szállítani munka­­szolgálatra anélkül, hogy megfelelő é­­lelmezésükről és szállításukról gon­doskodtak volna. (...) A családfenntartó férfiak jelentős része — immár több év óta — még mindig munkatáborokban sínylődik embertelen körülmények között, amit már a baloldali újságok is szellőz­tetnek, a csendőr- és rendőrterror mellett külön csapásként jelentkeztek az ún. Maniu-gárdák. Fegyveres bandák por­­tyáztak a magyar falvakban, a ma­gyar lakosságot verték és fosztogatták. Ezek a bandák a harcoló magyar had­sereg nyomában bevonultak Észak- Erdély magyarlakta területeire, és hajmeresztő kegyetlenségek sorozatát követték el, terror alatt tartva egész vidékek lakosságát. Ezekről a kegyet­lenkedésekről az újságok is megemlé­keztek. A magyarellenes román támadás legnagyobb sikerét azáltal érték el, hogy a városokból és falvakból Észak- Erdélyben a békés magyar földműve­sek, munkások és értelmiségiek ezre­it vit­i­k el mint „partizánokat“ az ó­­romániai és oroszországi táborokba. Pedig az így elhurcoltak között so­kan voltak olyanok is, akik megszök­tek a harcoló csapatoktól, és részt vet­tek a megszálló németek ellen szer­vezett magyar ellentámadásban. A szintén kiszolgáltatottság állapotában lévő dél-erdélyi magyarságnak hete­ken át kellett látnia a magyar fog­lyok elszomorító sorsát. Az őszi, esős időkben hosszú útszakaszokon gyalog és élelmezés nélkül hajszolták ezeket az elcsigázott embereket. (...) II. Az általános gyűlölködés köze­pette megértő hangon csak Nagymél­tóságod szólott Ennek tulajdonítható, hogy a magyarság a Nagyméltóságod elnöksége alatt, 1945. március 6-án a­­lakult kormányt rokonszenvvel fo­gadta abban a feltevésben élve, hogy ez a kormány őszintén értelmezi az állampolgárok egyenjogúságát, és végre meg fogja valósítani. A magyar­ságnak ehhez fűzött reménye, sajnos, nem ment teljesedésbe. A helyzet a­­lakulásának illusztrálására legyen sza­bad felhoznom az alábbi eseteket: 1. Az 1945. február 6-án megjelent rendelettörvény, az ún. kisebbségi sta­tútum kimondja, hogy a nemzetisé­geknek is joguk van anyanyelvi oktatáshoz minden fokon. A magyar iskolafenntartó hatóságok megkapták az ezen törvényen felépülő nemzetisé­gi iskolatörvény tervezetét, azzal kap­csolatos javaslataikat el is juttatták az illetékes Minisztériumhoz, még 1945 közepén. A tervezetből azonban a mai napig sem lett törvény. A ma­gyar kisebbség iskolaügyét ma is rendeletekkel intézik el, s ezekben a rendeletekben általában a Magánok­tatási Törvény kisebbségellenes szel­leme érvényesül. Az állami magyar tanerők nagy­ többségének az ígért fi­zetés helyett a kormány olyan kis összegű előlegeket folyósít, amelyek a megélhetéshez teljesen elégtelenek. (...) 2. Az 1945. május 29-én megjelent rendelettörvény , biztosítja Kolozsvárott az egyetem működését, az egyetem 42 épületét azonban a visszatérő román egyetem vette birtokába, a magyar or­vosi fakultást pedig, a román egyetem meg nem értő magatartása miatt, át­­kényszerítették Marosvásárhelyre. 3. Az ugyancsak május 29-én meg­jelent rendelettörvény szerint az au­gusztus 30-a után Észak-Erdély terü­letéről elmenekült, összes román is­kolák kötelesek előbbi működési­ he­lyükre visszatérni. Ez a rendelkezés lehetőséget nyit, hogy a hírhedt kul­­túrzónás állapot visszaállíttassák és újból megkezdődjék a magyar nyelvű állami iskoláztatás szétzüllesztése. Csak példaképpen említjük meg hogy a 86 %-ban magyar lakosságú Kolozs­váron az állami középiskolák összes épületeit ezen a címen átvették a román tanügy céljaira. 4. Az 1945. március 22-én megjelent föld­bi­rtokref­orm-törvény végreha­j­tása során, hozzávetőleges becslés szerint, a magyarságtól több mint 100 000 hold földet vettek el. Ennek 75 °/o-át a ro­mán igénylők kapták, holott a magya­rok között vannak nagy arányban földnélküliek Viszont a román birto­kosok jelentős részét — mintagazda­ság címen — mentesítették a kisajá­títás alól. 5. Az 1945. február 10-i 91. számú törvény az ellenséges vagyonok zár a­­lá vételéről intézkedik. A törvényt az 1946. április 25-i rendelettel kiterjesz­tették Észak-Erdélyre. A törvény vég­rehajtása a CASEX-t létesítő rendelet,­­a román fegyverszüneti szerződés 8. pontjára való — véleményünk sze­rint, téves — hivatkozással az ellen­séges vagyonok közé sorolja azoknak a román állampolgároknak minden in­gó és ingatlan vagyonát, akik 1944. szeptember 12-e előtt vagy után Né­metországba vagy Magyarországra me­nekültek. Az 1945. augusztus 13-án megjelent rendelettörvény, amely Észak-Erdély lakóinak állampolgárságát szabályoz­za, a 4. cikkében úgy intézkedik, hogy elveszítik állampolgárságukat mindazok, kik 1940. augusztus 30-án állampolgárok voltak és önként tá­voztak Erdély területéről az ellensé­ges hadseregek visszavonulása idején, szolidaritást vállalva azokkal. (...) Mindkét rendelet súlyosan érinti az erdélyi magyarságot. (...) 7. A román közigazgatásnak Erdély­be való bevezetése idején felelős kor­mánytényezők ismételten kijelentették, hogy a magyar tisztviselőket alkal­mazni fogják. Ezzel szemben a vezető állásokat rendszerint románokkal töl­tötték be, s a magyar tisztviselők a magyar többségű városokban is csak alárendelt kategóriákban maradhattak meg. Ehhez hasonló a kormánynak az a törekvése, hogy a magyar többségű városok jellegét a román tisztviselőik minél nagyobb létszámával lehetőleg megváltoztassa. E célból Kolozsvár­ról 24 000 magyar kitelepítését vették tervbe 1945 novemberében, tekintet nélkül a téli időszakra és a háborús nyomorúságra. 8. Észak-Erdélynek a román köz­­igazgatásba való bekapcsolása óta, különösen a falvak román lakossága körében, egyre fokozódó magyarelle­nes izgatás észlelhető. Ez az izgatás kezdetben a magyar lakosság megfé­lemlítésére, kifosztására, földjének el­vételére irányult, később pedig mind gyakoribbak lettek a verések, sőt a gyilkosságok is. A román közigazga­tás és rendőrség pedig semmit nem tesz ennek az anarchiának megféke­zésére. (...) III. Mindezek természetesen nem voltak és nem is lehettek alkalmasak arra, hogy a magyarság bizalmát a román kormányzat iránt erősítsék. Ellenkezőleg: siettették és a magyar­ság minden rétegében átható meggyő­ződéssé érlelték annak a felismeré­sét, hogy a magyarság nem lehet bi­zalommal egyik román kormányzat iránt sem — bármilyen demokratikus elveket hangoztat is az. (...) Amikor a Nagyméltóságod elnöklete alatt megalakult kormány vette át az ország vezetését, a Magyar Népi Szö­vetség őszintén állott be a kormányt támogató pártok közé. S voltak az et­től a csoporttól távol állók tömegében is olyanok, akik reménykedni kezdtek a két nép őszinte közeledésének lehe­tőségében. Ezek a remények az ismer­tetett okoknál fogva hamar elhervad­tak, a Magyar Népi Szövetség pedig a kormány támogatásában elvérzett. (...) Ha elfogulatlanul nézik, a román szemlélőnek is el kell ismernie, hogy a magyar kisebbség magatartása lojá­lis volt, és nem a magyarság hibája, ha a két nép a román fennhatóság ideje alatt egymáshoz nem közelebb került, hanem egymástól eltávolodott. A magyarság a múlt világháború u­­tán — mivel nem tehetett egyebet — kényszerűségből tudomásul vette a hatalmak diktátumát, és az adott helyzetbe beilleszkedve, az állampol­gári kötelességek lojális vállalásával igyekezett jogait, kultúráját, nemzeti életét biztosítani. A román kormány­zat azonban — nem törődve sem a pá­rizsi kisebbségi statútum rendelkezé­seivel, sem a gyulafehérvári ígéretek­kel, sem az önrendelkezési elvvel a­­minek pedig Nagyrománia létét kö­szönhette — a magyar nemzetiséggel szemben az elnemzetlenítés áldatlan politikáját alkalmazta, s e célból o­­lyan gazdasági és politikai elnyomás alá vetette a magyarságot, amely már a legelemibb emberi jogokat is sér­tette. A nemzeti kultúrájában és lé­tében megtámadott magyarság az egy­re fokozódó nyomásra az ellenálló­ereje megsokszorozásával felelt. És a Nagyméltóságod kormányának sem sikerült a magyarság bizalmat­lanságát eloszlatnia. Népünket a 27 év alatt egymást váltogató kormá­nyoknak velük szemben változatlan magatartása tanította meg, hogy az ígéretek értékét az intézkedésekkel mérje. Népünk szívesen ajándékozza meg bizalmával azt, aki jó szándékkal közeledik hozzá, de igen bőséges ta­pasztalattal rendelkezik ahhoz, hogy a szavak és a tettek, az ígéretek és az intézkedések, a törvény és a vég­rehajtás között az ellentmondást ész­revegye. A román közvélemény el­lenállása és a végrehajtó közegek sza­­botálása kétségtelenül sokban gátolja a kormányt jó szándékú terveinek vég­rehajtásában is, de Nagyméltóséget, aki szereti saját nemzetét, bizonyára megérti, hogy a magyarság sem ál­dozhatja fel magát a nagyromán esz­me oltárán. Az erdélyi románság számbeli többségére és a 27 éves bir­toklásra hivatkozva igényt tart Erdély egész területére. A magyarság a maga igényét je­lenleg számbeli többséggel nem indo­kolhatja (mert elvérzett a török-tatár elleni küzdelemben), de felhozhat u­­gyanilyen értékű gazdasági és politi­kai érveket, melyeket a történelem is támogat. A románság Erdélyből nem akar eltávozni — természetesen nem akarjuk ezt elhagyni mi, az ezer esz­tendő óta itt lakó és Erdély kultúrá­ját megalapozó magyarság sem. Az autonóm vagy független Erdély létesítése sem oldaná meg a vitát. Ma, a nagy politikai egységek kiala­kulásának idején az ilyen kis egysé­gek sokáig nem tudnának ellenállni az erősebb szomszéd vonzásának. Az erdélyi románság — nevelése folytán — a magyar fennhatóság alá nem kí­vánkozik. A magyar nemzetségből e­­rőszakkal kiszakított erdélyi magyar­ságot pedig kisebbségi élete győzte meg arról, hogy román fennhatóság alatt sem egyedeiben, sem mint nem­zetiség nem élhet szabad emberhez méltó életet. (...) Befejezésül hangsúlyozni kívánom, hogy nem a magyarság nevében be­szélek, mert ilyen megbízásom nincs. Azonban a magyarság helyzetével és hangulatával tisztában vagyok, s úgy ítélem, hogy a levelemben adott rajz megfelel a valóságnak. Érintkezem a magyar társadalom minden rétegével, ismerem a falu helyzetét éppúgy, mint a városokét, az értelmiség gon­dolkodását éppúgy, mint a munkás­ságét. Isten magyarnak teremtett, s természetesen fajtestvéreim sorsa és sorsának alakulása iránt nem lehetek közömbös. A papi hivatásom pedig ar­ra kötelez, hogy a kérdéseket erkölcsi szempontból is mérlegeljem. A ro­mán fennhatóság alatt élő magyarság helyzete nem felel meg azoknak a nagy erkölcsi követelményeknek, me­lyeket az Egyesült Nemzetek Szövet­ségének alapokmánya a békés együtt­élés rendező elveiként megjelölt. És ha a nemzetek közötti békét őszin­tén akarjuk elindítani, úgy gondolom, a kibontakozás útját abban az irány­ban kell keresnünk. Ezért voltam bá­tor ezt a legkényesebb kérdést Naiy­­méltóságod előtt leplezetlen nyíltság­gal felvetni, és arra kérem, hogy ő­­szinteségemet ne vegye rossz néven. (...) Az idős püspök

Next