Háromszék, 1992. március (4. évfolyam, 575-595. szám)
1992-03-10 / 580. szám
HÁROMSZÉK Valóság és analógia MARTON áron levele az erdélyi magyarság helyzetéről 1946 Közhelyszámba megy immár az a megállapítás, hogy a történelem időnként ismétli önmagát. Az analógiaépítés, bár kétes értékű, mégsem mondható fölöslegesnek, hiszen kitől tanuljon egy nép, egy népcsoport, ha nem éppen az előtte járóktól, kinek a példája intse-óvja-vigasztalja, ha nem éppen az elődöké? Erényeik és hibáik, felismeréseik és tévedéseik fonalán járva, kor analógiákon túl épül belénk alkotó életük értelme. MARTON ÁRON római katolikus püspök igazi hagyatéka még feldolgozásra és főképp ismertetésre vár. Bár könyvek jelentek meg életéről, beszédeiből, leveleiből válogatások láttak napvilágot, egyházi és ezáltal közéleti jelentőségét teljes méreteiben nem ismerjük. Pedig az Európa szegélyére sodródott magyarság benne találta meg lelki és szellemi vezetőjét. Az egyetemes értékkel istápoló népvezér és néptanító a népszolgálati küldetéstudat erejével hatott egyházára, társadalmára egyaránt. Hiányt pótolunk tehát azzal, ha egyik, akkori hatalmasságoknak írt levelét közzétesszük. A levelet egy másik nagy klasszikus, Domokos Pál Péter Az én Erdélyem című könyvéből vettük. A pontos, leltárszerű, de ugyanakkor átfogó és értelmező, tanulmány jellegű levél 1946. január 28-án kelt Gyulafehérváron. Címzettje az a politikus, akihez akkor nagy reményeket fűzött az éledező nemzetiségi elit: dr. Petra Groza. Terjedelmi okokból néhány kisebb rövidítést végeztünk, ezek helyét pontozással jelöltük. FERENCZ CSABA Nagyméltóságú Miniszterelnök Úr! A Nagyméltóságod részéről ismételten tapasztalt kitüntető szívesség folytán kötelességemnek tartom, hogy a román hatóságok alatt élő magyarság helyzetét föltárjam. Mivel e kérdés éppoly kényes, mint amilyen nagy horderejű, úgy vélem, legcélszerűbb, ha véleményemet szépítés és kertelés nélkül elmondom. A konklúzió miatt kénytelen vagyok az előzményekkel is legalább vázlatosan foglalkozni, ezért szíves elnézését kérem, hogy hosszú és nem kellemes levéllel igénybe vegyem idejét. I. A román kormány az 1944. augusztus 25-i események alkalmával hivatalosan a demokratikus elvek mellett foglalt állást, ezen elveknek megfelelően meghirdette az állampolgárok egyenjogúságát is, ugyanakkor azonban — ellentétben a kijelentésekkel — olyan általános támadást indított a magyarság ellen, mely népünket megsemmisítéssel fenyegette. A magyar kisebbség sorsa román fennhatóság alatt soha nem volt rózsás, sőt egyre súlyosbodott, de kisebbségi életének ez volt a legsötétebb szakasza. A magyarság akkori sérelmeinek egy részét néhányan 1914 őszén Nagyméltóságod elé terjesztettük, ezért azokra itt csak utalok. Azzal kezdődött, hogy a kormány elrendelte a magyarság vezetőinek internálását. E rendelet végrehajtásaképpen a hatósági közegek több ezer magyart fogtak össze, és hurcoltak el emberkínzásba menő módon különböző lágerekbe. Akiket nem vittek lágerbe, azokat lakásukon vagy lakhelyükön internálták. A 16—20 éves ifjakat az ország keleti részébe kezdték szállítani munkaszolgálatra anélkül, hogy megfelelő élelmezésükről és szállításukról gondoskodtak volna. (...) A családfenntartó férfiak jelentős része — immár több év óta — még mindig munkatáborokban sínylődik embertelen körülmények között, amit már a baloldali újságok is szellőztetnek, a csendőr- és rendőrterror mellett külön csapásként jelentkeztek az ún. Maniu-gárdák. Fegyveres bandák portyáztak a magyar falvakban, a magyar lakosságot verték és fosztogatták. Ezek a bandák a harcoló magyar hadsereg nyomában bevonultak Észak- Erdély magyarlakta területeire, és hajmeresztő kegyetlenségek sorozatát követték el, terror alatt tartva egész vidékek lakosságát. Ezekről a kegyetlenkedésekről az újságok is megemlékeztek. A magyarellenes román támadás legnagyobb sikerét azáltal érték el, hogy a városokból és falvakból Észak- Erdélyben a békés magyar földművesek, munkások és értelmiségiek ezreit vitik el mint „partizánokat“ az óromániai és oroszországi táborokba. Pedig az így elhurcoltak között sokan voltak olyanok is, akik megszöktek a harcoló csapatoktól, és részt vettek a megszálló németek ellen szervezett magyar ellentámadásban. A szintén kiszolgáltatottság állapotában lévő dél-erdélyi magyarságnak heteken át kellett látnia a magyar foglyok elszomorító sorsát. Az őszi, esős időkben hosszú útszakaszokon gyalog és élelmezés nélkül hajszolták ezeket az elcsigázott embereket. (...) II. Az általános gyűlölködés közepette megértő hangon csak Nagyméltóságod szólott Ennek tulajdonítható, hogy a magyarság a Nagyméltóságod elnöksége alatt, 1945. március 6-án alakult kormányt rokonszenvvel fogadta abban a feltevésben élve, hogy ez a kormány őszintén értelmezi az állampolgárok egyenjogúságát, és végre meg fogja valósítani. A magyarságnak ehhez fűzött reménye, sajnos, nem ment teljesedésbe. A helyzet alakulásának illusztrálására legyen szabad felhoznom az alábbi eseteket: 1. Az 1945. február 6-án megjelent rendelettörvény, az ún. kisebbségi statútum kimondja, hogy a nemzetiségeknek is joguk van anyanyelvi oktatáshoz minden fokon. A magyar iskolafenntartó hatóságok megkapták az ezen törvényen felépülő nemzetiségi iskolatörvény tervezetét, azzal kapcsolatos javaslataikat el is juttatták az illetékes Minisztériumhoz, még 1945 közepén. A tervezetből azonban a mai napig sem lett törvény. A magyar kisebbség iskolaügyét ma is rendeletekkel intézik el, s ezekben a rendeletekben általában a Magánoktatási Törvény kisebbségellenes szelleme érvényesül. Az állami magyar tanerők nagy többségének az ígért fizetés helyett a kormány olyan kis összegű előlegeket folyósít, amelyek a megélhetéshez teljesen elégtelenek. (...) 2. Az 1945. május 29-én megjelent rendelettörvény , biztosítja Kolozsvárott az egyetem működését, az egyetem 42 épületét azonban a visszatérő román egyetem vette birtokába, a magyar orvosi fakultást pedig, a román egyetem meg nem értő magatartása miatt, átkényszerítették Marosvásárhelyre. 3. Az ugyancsak május 29-én megjelent rendelettörvény szerint az augusztus 30-a után Észak-Erdély területéről elmenekült, összes román iskolák kötelesek előbbi működési helyükre visszatérni. Ez a rendelkezés lehetőséget nyit, hogy a hírhedt kultúrzónás állapot visszaállíttassák és újból megkezdődjék a magyar nyelvű állami iskoláztatás szétzüllesztése. Csak példaképpen említjük meg hogy a 86 %-ban magyar lakosságú Kolozsváron az állami középiskolák összes épületeit ezen a címen átvették a román tanügy céljaira. 4. Az 1945. március 22-én megjelent földbirtokreform-törvény végrehajtása során, hozzávetőleges becslés szerint, a magyarságtól több mint 100 000 hold földet vettek el. Ennek 75 °/o-át a román igénylők kapták, holott a magyarok között vannak nagy arányban földnélküliek Viszont a román birtokosok jelentős részét — mintagazdaság címen — mentesítették a kisajátítás alól. 5. Az 1945. február 10-i 91. számú törvény az ellenséges vagyonok zár alá vételéről intézkedik. A törvényt az 1946. április 25-i rendelettel kiterjesztették Észak-Erdélyre. A törvény végrehajtása a CASEX-t létesítő rendelet,a román fegyverszüneti szerződés 8. pontjára való — véleményünk szerint, téves — hivatkozással az ellenséges vagyonok közé sorolja azoknak a román állampolgároknak minden ingó és ingatlan vagyonát, akik 1944. szeptember 12-e előtt vagy után Németországba vagy Magyarországra menekültek. Az 1945. augusztus 13-án megjelent rendelettörvény, amely Észak-Erdély lakóinak állampolgárságát szabályozza, a 4. cikkében úgy intézkedik, hogy elveszítik állampolgárságukat mindazok, kik 1940. augusztus 30-án állampolgárok voltak és önként távoztak Erdély területéről az ellenséges hadseregek visszavonulása idején, szolidaritást vállalva azokkal. (...) Mindkét rendelet súlyosan érinti az erdélyi magyarságot. (...) 7. A román közigazgatásnak Erdélybe való bevezetése idején felelős kormánytényezők ismételten kijelentették, hogy a magyar tisztviselőket alkalmazni fogják. Ezzel szemben a vezető állásokat rendszerint románokkal töltötték be, s a magyar tisztviselők a magyar többségű városokban is csak alárendelt kategóriákban maradhattak meg. Ehhez hasonló a kormánynak az a törekvése, hogy a magyar többségű városok jellegét a román tisztviselőik minél nagyobb létszámával lehetőleg megváltoztassa. E célból Kolozsvárról 24 000 magyar kitelepítését vették tervbe 1945 novemberében, tekintet nélkül a téli időszakra és a háborús nyomorúságra. 8. Észak-Erdélynek a román közigazgatásba való bekapcsolása óta, különösen a falvak román lakossága körében, egyre fokozódó magyarellenes izgatás észlelhető. Ez az izgatás kezdetben a magyar lakosság megfélemlítésére, kifosztására, földjének elvételére irányult, később pedig mind gyakoribbak lettek a verések, sőt a gyilkosságok is. A román közigazgatás és rendőrség pedig semmit nem tesz ennek az anarchiának megfékezésére. (...) III. Mindezek természetesen nem voltak és nem is lehettek alkalmasak arra, hogy a magyarság bizalmát a román kormányzat iránt erősítsék. Ellenkezőleg: siettették és a magyarság minden rétegében átható meggyőződéssé érlelték annak a felismerését, hogy a magyarság nem lehet bizalommal egyik román kormányzat iránt sem — bármilyen demokratikus elveket hangoztat is az. (...) Amikor a Nagyméltóságod elnöklete alatt megalakult kormány vette át az ország vezetését, a Magyar Népi Szövetség őszintén állott be a kormányt támogató pártok közé. S voltak az ettől a csoporttól távol állók tömegében is olyanok, akik reménykedni kezdtek a két nép őszinte közeledésének lehetőségében. Ezek a remények az ismertetett okoknál fogva hamar elhervadtak, a Magyar Népi Szövetség pedig a kormány támogatásában elvérzett. (...) Ha elfogulatlanul nézik, a román szemlélőnek is el kell ismernie, hogy a magyar kisebbség magatartása lojális volt, és nem a magyarság hibája, ha a két nép a román fennhatóság ideje alatt egymáshoz nem közelebb került, hanem egymástól eltávolodott. A magyarság a múlt világháború után — mivel nem tehetett egyebet — kényszerűségből tudomásul vette a hatalmak diktátumát, és az adott helyzetbe beilleszkedve, az állampolgári kötelességek lojális vállalásával igyekezett jogait, kultúráját, nemzeti életét biztosítani. A román kormányzat azonban — nem törődve sem a párizsi kisebbségi statútum rendelkezéseivel, sem a gyulafehérvári ígéretekkel, sem az önrendelkezési elvvel aminek pedig Nagyrománia létét köszönhette — a magyar nemzetiséggel szemben az elnemzetlenítés áldatlan politikáját alkalmazta, s e célból olyan gazdasági és politikai elnyomás alá vetette a magyarságot, amely már a legelemibb emberi jogokat is sértette. A nemzeti kultúrájában és létében megtámadott magyarság az egyre fokozódó nyomásra az ellenállóereje megsokszorozásával felelt. És a Nagyméltóságod kormányának sem sikerült a magyarság bizalmatlanságát eloszlatnia. Népünket a 27 év alatt egymást váltogató kormányoknak velük szemben változatlan magatartása tanította meg, hogy az ígéretek értékét az intézkedésekkel mérje. Népünk szívesen ajándékozza meg bizalmával azt, aki jó szándékkal közeledik hozzá, de igen bőséges tapasztalattal rendelkezik ahhoz, hogy a szavak és a tettek, az ígéretek és az intézkedések, a törvény és a végrehajtás között az ellentmondást észrevegye. A román közvélemény ellenállása és a végrehajtó közegek szabotálása kétségtelenül sokban gátolja a kormányt jó szándékú terveinek végrehajtásában is, de Nagyméltóséget, aki szereti saját nemzetét, bizonyára megérti, hogy a magyarság sem áldozhatja fel magát a nagyromán eszme oltárán. Az erdélyi románság számbeli többségére és a 27 éves birtoklásra hivatkozva igényt tart Erdély egész területére. A magyarság a maga igényét jelenleg számbeli többséggel nem indokolhatja (mert elvérzett a török-tatár elleni küzdelemben), de felhozhat ugyanilyen értékű gazdasági és politikai érveket, melyeket a történelem is támogat. A románság Erdélyből nem akar eltávozni — természetesen nem akarjuk ezt elhagyni mi, az ezer esztendő óta itt lakó és Erdély kultúráját megalapozó magyarság sem. Az autonóm vagy független Erdély létesítése sem oldaná meg a vitát. Ma, a nagy politikai egységek kialakulásának idején az ilyen kis egységek sokáig nem tudnának ellenállni az erősebb szomszéd vonzásának. Az erdélyi románság — nevelése folytán — a magyar fennhatóság alá nem kívánkozik. A magyar nemzetségből erőszakkal kiszakított erdélyi magyarságot pedig kisebbségi élete győzte meg arról, hogy román fennhatóság alatt sem egyedeiben, sem mint nemzetiség nem élhet szabad emberhez méltó életet. (...) Befejezésül hangsúlyozni kívánom, hogy nem a magyarság nevében beszélek, mert ilyen megbízásom nincs. Azonban a magyarság helyzetével és hangulatával tisztában vagyok, s úgy ítélem, hogy a levelemben adott rajz megfelel a valóságnak. Érintkezem a magyar társadalom minden rétegével, ismerem a falu helyzetét éppúgy, mint a városokét, az értelmiség gondolkodását éppúgy, mint a munkásságét. Isten magyarnak teremtett, s természetesen fajtestvéreim sorsa és sorsának alakulása iránt nem lehetek közömbös. A papi hivatásom pedig arra kötelez, hogy a kérdéseket erkölcsi szempontból is mérlegeljem. A román fennhatóság alatt élő magyarság helyzete nem felel meg azoknak a nagy erkölcsi követelményeknek, melyeket az Egyesült Nemzetek Szövetségének alapokmánya a békés együttélés rendező elveiként megjelölt. És ha a nemzetek közötti békét őszintén akarjuk elindítani, úgy gondolom, a kibontakozás útját abban az irányban kell keresnünk. Ezért voltam bátor ezt a legkényesebb kérdést Naiyméltóságod előtt leplezetlen nyíltsággal felvetni, és arra kérem, hogy őszinteségemet ne vegye rossz néven. (...) Az idős püspök