Háromszék, 1992. július (4. évfolyam, 658-680. szám)
1992-07-01 / 658. szám
Szent László és a székelyek (folytatás lapunk tegnapi számából) A zsegrai és a bántornyai falképen látjuk is, amint a lány lerántja lováról a kunt, a többi falképen is, ahol ez a jelenet hiányzik, az ellenséggel a lány kardcsapása végez, így a szent lovag harcát az egyház győzelme koronázza meg. A Magyar Anjou Legendárium a képsor értelmezésében tovább is megy: Szűz Mária gyógyítja meg a harcban megsebesült Szent László sebeit (beata virgo medicatipsum), és végül Szent László megdicsőülése zárja a képsort (... elevatus est in aerem). A gelencei Szent László-legenda falképeinek krisztianizált értelmezésére még más támpont is kínálkozik. A László-legendát őrző északi falon maradt ránk Krisztus Szenvedéstörténetének hat jelenete. A két képsor, mely egy-egy mester(műhely) műve, különkülön zárt és befejezett, együttvéve viszont egy monumentális, jelképekkel átszőtt, egységes kompozíció. A két képsor tudatos egybeszerkesztésére gondolhatunk abból is, hogy az ikonográfiai szempontból Krisztus Szenvedéstörténetéhez tartozó Feltámadás jelenet a templom szemközti, déli falán jelenik meg, más témájú falképek között. Talán azért, mert e kép és a László-legenda jelenetei között nem lehetett jelképi összefüggést felmutatni. II. Gelencén kívül a László-legenda krisztianizált értelmezésének lehetünk tanúi, ha megnézzük a többi falképciklust is. Figyeljünk a falképeken megjelenő Szent László alakjára, akiről így ír egy 1210 körül feljegyzett legenda: „... mint a csillagok közül támadt új csillag, testi-lelki alkatával már születésekor Isten kegyelmének szándékát nyilvánította”. „Természeti adottságaiban pedig az isteni irgalom különös kegyelme a kiválóság kiváltságával a közönséges emberi értékek fölé emelte. Mert erős volt a keze, tetszetős a külseje, s miként az oroszlánnak hatalmas lába-keze, óriási a termete, a többi ember közül vállal kimagaslott.” A legenda Szent László jellemzését így folytatja: „Mert bőkezű volt az ínségben, nagy türelmű a tűrésben, derűs király a kegyességben, a kegyelem ajándékaival teljességben, az igazság gondozója, a szemérem pártfogója, meggyötörtek vigasza, elnyomottak támasza, árvák megkönyörülője, gyöngék gyöngéd gyámszülője, a nyomorultak s nincstelenek szükségét bensőséges irgalommal gazdagon orvosolta.” Kire illenének ezek a tulajdonságok jobban, mint a falképeken ábrázolt Szent Lászlóra, akinek Krisztus arcával azonos vonásain az ellenséggel való küzdelemben sincs nyoma dühnek, felindultságnak, hanem az átszellemült, isteni alázat lengi be, mint ahogy Krisztust festette meg a gelencei mester a Szenvedéstörténetben. Nincs Gelencén közvetlen párhuzam, de igen izgalmas még egy másik motívum is. Szinte minden Felvonulás vagy Ütközet jelenetben a falképeken, a sűrű tömegben egy kutató, kíváncsi vagy biztató arc tűnik fel, amint Lászlóra (Rimabányán, a Felvonulás jelenetében a lányra) visszanéz. A keresztet vivő Jézusra néz így valaki mindig a bámész, csúfolódó vagy együttérző sokaságból, a szenvedéstörténet-ábrázolásokban. Nem véletlen továbbá az sem, hogy a pogánnyal küzdő Szent László fölött a bibarcfalvi falképen egy angyal jelenik meg. A Képes Krónika Salamon pozsonyi látomását így írja le: „Történt azután, hogy László a déli csöndben a várhoz közeledett. Látta Salamon, hogy jön, megcserélte fegyverzetét, és mit sem sejtve, kiment elébe, de László sem ismerte fel őt. Salamon vitézei a várfalon ültek, úgy nézték őket. Salamon egyszerű nemesnek nézte őt, ezért ment ki, hogy megvívjon vele, mihelyt azonban a közelébe ért, az arcába nézett, két angyalt látott László feje fölött tüzes karddal röpdöstek, és fenyegették ellenségét. Ennek láttára Salamon a várba menekült. Szólottak hozzá vitézei: — Uram! Mit láttunk? Sohasem tapasztaltuk, hogy kettőtől, háromtól megfutamodtál volna, mi történt most? Mondotta erre nekik: — Tudjátok, hogy ember elől meg nem futok, de ez nem ember, mert tüzes kardok védelmezik. Ennek hallatára elcsodálkoztak. Ettől fogva még jobban félni kezdtek tőle.” * A László-legenda krisztianizált értelmezése és mély vallásos töltete nemhiába jelenik meg középkori templomaink északi, a liturgia evangéliumi oldalán. A hajdani szentbeszéd olyan témája lehetett, olyan „olvasni való életírás”, amelyre méltán figyeltek az öregek hagyományait is ismerő középkori határ menti népek. Tudjuk, hogy történelmi témájú monumentális festészetről a XIII—XV. századi magyar művészetben nem beszélhetünk. Így a László-legenda falképei sem lehettek— tele teológiai jelképekkel — valós történelmi esemény elbeszélői. Részleteiben viszont a legenda valóságelemeket őriz, olyan valóságelemeket, amelyek a határ menti népréteg hagyományaiban lelhetők fel, és amelyekre az egyház mint „sziklára” építhette fel örök mondanivalóját. Ha tovább akarunk jutni a Lászlólegenda titkainak felderítésében, a legenda valóságelemeit kell megkeresnünk, és ugyanakkor a hagyományok őrzőit kell pontosan megneveznünk. Mielőtt azonban továbbmennénk, idézzük fel a gelencei és a homoródszentmártoni falképciklusok első jelenetét. A gelencei első jelenet három alakját a következőképpen azonosítottuk: középen, trónon ülve, kezét áldásra emelve Krisztus alakját látjuk, mögötte egy álló szent, akinek azonosíthatatlan személyét az egyház jelképeként értelmeztük. Krisztus előtt egy térdelő, sisakos katonát ismertünk fel, aki segítségért fohászkodik. Idézzük hát a krónika ide vonatkozó részét: „A székelyek az Úr 1345-ik évében vízkereszt táján egynéhány magyarral kiszállván a tatárokra, számtalan pogányt kardra hánytak. A harc három álló napig tartott. És beszélik, hogy míg az öldöklés folyamatban volt, Szent László király fejét a váradi egyházban sehol sem találták. Az egyház őre negyednap újból bement keresésére, akkor már ott volt szokott helyén, de átizzadva, mintha élve, nehéz munkából vagy forróságból tért volna viszsza. Az őr elmondta a csodát a kanonokoknak és egyéb jámbor embereknek, egy öreg tatár pedig megerősítette állítását. Azt beszélte ugyanis, hogy őket nem a székelyek és a magyarok verték meg, hanem ama László, akit mindig segítségül hívnak. És a többi tatár szintén bizonykodott, hogy mikor a székelység rajtuk ment, egy hatalmas termetű vitéz járt előtte magas lovon, fejében arany korona, kezében szekerce, és mindnyájunkat elfogyatott rettenetes csapásaival és vagdalkozásával. A vitéz feje fölött pedig a levegőben egy szépséges asszonyszemély tündöklőtt csodálatos fényességben, fejében arany korona. — Világos ebből, hogy a székelyeket Krisztusért harcoltukban maga a Boldogságos Szűz Mária és Szent László segítette a pogányok ellen, akik saját erejökbe és sokaságukba vetették bizodalmukat.” A tatár rabok beszámolója Szent László csodás megjelenéséről a székelyek körében a székelyekévszázados hagyományát rögzítette, amelynek, alapjául egy másik történelmi ütközet szolgált, és amelyet mint a kerlési vagy cserhalmi ütközetet tart számon máig az emlékezet. Történelmi tény, hogy 1068-ban, Gyula besenyő vezér Osul nevű főembere a Moldvában lakó besenyőkkel („kunokkal”) és az úzokkal a borgói szoroson át Erdélybe, onnan a meszesi kapun át pusztítva Biharig hatol, majd Szatmáron át a Szamos mentén visszatér Erdélybe, ahol Salamon király, Géza és László hercegek a kerlési (vagy cserhalmi) ütközetben (Doboka vm.) szétszórják seregét. Az események két fontosabb színhelye Bihar Vára és vidéke, valamint a meszesi kapu (gyepű) bejáratánál fekvő Kerlés (Chiraleş) község határában emelkedő Cserhalom, önként adódik a feltételezés, miszerint e vidékek lakossága részt vehetett a „kunok” elleni harcokban. Anonymustól tudunk a székelyek X. századi bihari jelenlétéről: „Árpád vezér és nemesei közös elhatározással sereget küldtek Mén-Marót bihari vezér ellen. Ennek a hadseregnek Ősbő meg Velek lettek a kapitányai és vezetői. Ezek a szigetről nekiindulva a homokon keresztüllovagoltak, majd a Bod-révnél áthajóztak a Tisza folyón. Innen továbblovagolva a Kórógy vize mellett ütöttek tábort. Ott a székelyek, akik előbb Attila király népe voltak, Ősbőnek hírét hallva, békés szándékkal elébe jöttek, s önként kezesül adák fiaikat különféle ajándékokkal. Sőt, Ősbő serege előtt első hadrendként indultak Mén-Marót ellen harcba. A székelyek fiait azonnal elküldték Árpád vezérnek, s ők maguk elöljáróban a székelyekkel Mén-Marót ellen lovagoltak.” Több helynév utal a székelyek hajdani Bihar környéki jelenlétére. Dél-Biharban Székelytelek, Észak-Bihar területén Székelyhíd falunév. Telegd község nevére utal a „telegdi székelyek” megnevezés. Kalotaszegi székely összetételű helynév Székelyó folyónév Székelytető és Székely dűlőnév. Számos helynév felsorolásával erősíti meg a székelyek hajdani bihari tartózkodását Benkő Lóránd is. A bihari székelyek társadalmi szervezetére hoz adatot a Váradi Regestrum, melyben Eber falu lakóit (ma puszta Nagyszalonta mellett) 1217 ben mint a Székelyszáz centurionátushoz tartozó várjobbágyokat említik. Az 1068-i események másik színhelye a Meszes-hegység közelében fekvő Kerlés falu és annak határában Cserhalom. A Meszes-hegység keleti lábánál, az ún. Meszesi-kapu védelmére Szent István telepített Doboka várához csatolt egyharmadon „Jenő-törzsbeli vitézeket és székelyeket”. E vidék helynévanyagában is szerepel székely-összetételű név: Székelyúj. Székely György a Szolnok-Doboka vármegyei székely településekkel kapcsolatban a következőket állapítja meg: „A magyar település szempontjából pedig fontos volt a Meszes-hegység, egy, a Szamosba ömlő Egregy-patak és a Kraszna vízvidéke közötti középhegység. Ez eredetileg gyepű volt, de a XII. század második felében, amikor a szászokat Erdélybe telepítették és a" szász telepek védelmében a székelyek szerephez jutottak, a meszesi gyepűket feladták, az őrök pedig az új védelmi vonalra kerültek.” A bihari és szolnok-dobokai székelyek X—XII. századi településtörténeti adatait megvizsgálva nézzük most miként kapcsolódhattak hagyományaik Szent László alakjához. A bihari székelyek hercegpárti magatartása adva volt, hiszen Bihar vára a honfoglalás óta az Árpád-házi hercegek vára. Mindezek után nem kételkedhetünk abban, hogy László oldalán ott voltak a székelyek a kerlési ütközetben és László uralkodása idején, a későbbi besenyő betörések (1085,1091) visszaverésében is jelentős szerepet játszottak. E küzdelmek során a korábbi harcos hagyományok László tetteiben testesültek meg. László keresi legendája megszületik a szerptanúk ajkán, majd elkészülnek az első falképek is: Váradon és Magyarremetén Bihar megyében, Dés, Désakna, Ördöngösfüzes és Páncélcseh helységek templomaiban Szolnok-Doboka megye területén. Az első falképek megszületéséig viszont László halála után talán több mint két évszázad telt el. Eközben a legendának csak bizonyos részletei élhettek a nép ajkán. Úgy tűnik, László király szentté avatásakor 1192-ben még nem állt össze a későbbi falképek, krónikák oly eleven cserhalmi története. Szent László sok csodája mellett, amelyek csakis egy szent életére jellemzőek, talán nem is volt szükség a profán cserhalmi történetre hivatkozni a szentté avatáskor készített kanonizációs jegyzőkönyvben. Hangsúlyozni szeretnénk, hogy miközben a László-legenda keletkezésének valós történelmi alapjait próbáltuk megtalálni, egy pillanatra sem feledkeztünk meg azokról az elsősömén László Gyula kutatásaiból ismert keleti, vagy más szerzők által feltételezett nyugat-európai legendaformáló motívumokról, amelyek a falképek ikonográfiájában felismerhetőek. Nem lehet célunk elhallgatni nagy tudású kutatók eredményeit, amelyek a Szent László legenda megfogalmazásában ószláv vagy bizánci legenda-remeket véltek megtalálni. Mindez nem változtat azon a tényen, hogy a faliképek legendája a körlési ütközet történeteként élt évszázadokig a köztudatban, és hogy e hagyomány őrzői vagy továbbadói a határ menti törzsek pontosabban a székelyek voltak. • JANÓ MIHÁLY (folytatjuk) 1992. JÚLIUS 1. Háromszék 5