Háromszék, 1992. december (4. évfolyam, 768-782. szám)

1992-12-31 / 782. szám

ILLYÉS GYULA: (folytatás az első oldalról) nép új út előtt állt, szomjasan a szóra és a jelre. És hasztalan várakozott. Akinek a történelem a nagy szerepre hangot és elmét adott, nem tűnt fel. Talán ötéves korában megfojtotta a torokgyík. Vagy nem tudott kivergőd­ni a sötét mélységből, amelyben e nép milliói éltek, s halála napjáig tehén­pásztor maradt, s nyugtalansága leg­feljebb szegénylegénynek sodorta. Tes­te megszületett, de szelleme nem jö­hetett napvilágra, mert mégsem gon­­doltak vele, mert a nemzet rossz anya volt. Ilyen izgalomban élt a nemzeti újjá­születés hajnalán is Magyarország. Az izgalom, a láz az oka, mint min­dig, most is az: meg tud-e újulni ez az ország? A népek újkori nagy ver­senyében megállja-e helyét? Lesz-e egyáltalában magyarság, a nagy múlt után a jövő nem a halált tartogatja-e az ő számára? Hisz voltaképpen csak most kezd magához térni a csaknem négyszáz esztendős rettentő erőfeszítés után, amellyel az Európára rontó tö­rököt föltartotta, végül szinte a saját testén, a főidőn hemperegve vele, de még ott is úgy szorítva, hogy­ tovább ne eressze, bármibe kerüljön is. Abba került, hogy az ország háromnegyedén, a legvirágzóbb részen a városoknak s falvaknak csak a fundamentuma ma­radt meg, a termőföldek mocsárrá változtak, a lakosság kilenctizede el­pusztult. S most erre a maradékra is új, igazán váratlan veszély vár. Ki akarják gyökerét is vágni a népek gyümölcsöséből. Csak azért, mert — most kezd kide­rülni — nemcsak fajtára nézve olyan, amelynek az ismert világrészekben nincs rok­ona, hanem nyelvet is olyat beszél, amelyből rajta kívül más egy betűt sem ért, „még a németek sem”, írja egy fölháborodott német. A régi szép mondást, hogy Magyarország a kereszténység pajzsa, már csak a ma­gyarok ismételgetik, szájszögletükben öngúnnyal, s afféleképp bólogatva, ami azt jelenti: megérte! Vannak, a­kik már nem tudnak hin­ni. Az óra, amikor e könyv története megindul, szinte kínálkozik egy szi­multán körültekintésre, olyanfajtára, amilyennel az irodalmi életrajzok kez­dődni szoktak, s amelyre ebben az esetben sem ez az első vállalkozás. Szilveszter estje van, ilyenkor minden­ki mond vagy följegyez valamit, ami­nek nyoma marad. Az ország legna­gyobb költője — így kell elképzel­nünk — békétlenül jár-kel niklai kú­riájában. Negyvenkét éves. Jó gazda. KP­ÚDY GYULA: Öreg hölgy meséje Petőfi Sándor nem volt szép ember — mesélte nekem egyszer egy öreg színészhölgy téli estén a kandalló mellett —, és semmi szerencséje nem volt a nőknél. Azon fajtájú emberek közé tartozott,­­aki­ket a nők közönségesen bolonddá szoktak tenni. Akiknek ígérni, szoktak, és akiknél az ígéretüket sohasem szokták beváltani. És talán ő maga cso­dálkozott volna legjobban azon, ha egyszer valamely nő komolyan belebolondult volna, mint valami ke­­reskedősegédbe. Ha egyszer egy nő letérdepelt vol­na előtte, ha egyszer egy nő kezét-lábát megcsókol­ta volna, ha egyszer egy nő őrjöngő szerelemmel ölelte volna meg a nyakát, amely dolog akármelyik férfival megesett már. Petőfi Sándorral ez sohasem történt. Mert Petőfi Sándor sohasem ismert bennün­­ket. Egyszer nekem is volt szerencsém a nagy költő­höz ... Ha tudtam volna, egykor milyen magasztos férfiúvá válik, talán barátságosabb lettem volna hozzá. Hogy is volt csak?... Engedje meg, hogy összezavarodnak az emlékeim, hiszen­­ akkoriban valóban nem gondoltam arra, hogy erre az esetre mére emlékeznem is kell valaha. Senki sem hitte a társulatnál, hogy Petőfi Sándornak valaha szobra lesz a Duna-parton, mert akkor a nők nem nyugod­tak volna bele olyan könnyedén, hogy Sándor csupán belém legyen szerelmes. Mert az volt... Ha­tározottan merem állítani, hogy szerelmes volt, mert feleségül akart venni. Várjon csak ... Szat­­máron játszottunk akkoriban, és tét volt. De az is meglehet, hogy már tavaszodon az idő, mert ő gyalog jött Szatmárra nagyon vásott csizmában. Éppen ezen csizmák miatt nem is igen mert nappal mutatkozni a városban, hanem világosnál a Szamos­nál bolyongott, és mint mondta, én reám gondolt. De este ott volt a színházban. Hátul állott a diákok és mesterlegények között és sohasem tapsolt... Csak állott mozdulatlanul, feszült érdeklődéssel, de annyira nem bírtam meghatni, hogy tapsra üsse össze a tenyerét. Ezért egy kicsit haragudtam is reá . . . Tél volt? Azt mondtam? Nem, nyár volt, most már jobban emlékszem mert az előadás után sé­tálni mentünk a Szamos partjára. Fiatal, bohó te­remtés voltam, nem tudtam, hogy ez illetlen csele­kedet.­t hívott, és én vele mentem, mert kíváncsi voltam, hogy csakugyan meg fog-e hódítani. A Sza­moson ragyogott a holdvilág, és messze egy csónnak himbálózott a füzesek alatt, ő csónakázni hívott, de én nem mertem vele a vízre szállani mert na­gyon forgatta a szemét. Az a bolondság járt a fe­jemben, hogy ez a fekete, komor fiatalember még a Szamosba fordítja velem a csónakot... Tehát csak a parton, a füzesek alatt sétálgattunk. A kor­hadt faderekakat minduntalan leskelődő színészek­nek néztem. És azért elhúztam a kezem, amikor meg akarta fogni. Ő nem szerette a hallgatag nőket. Szerette, ha a nők beszélnek körülötte, mert ő maga rendesen egy szót sem ejtett ki női társaságban. Ezt is már csak később tudtam meg, amikor a színháznál hal­lottam, hogy életrajzot írtak róla s az életrajzban benne vagyok én is. Az orvos úr nagyon megtiltotta az olvasást, de azt a részletet mégis elolvastam, ahol én is szerepelek mint Petőfi egyik szerelme­se... Hát hol is hagytuk el, kedves uram? Igen, a Szamos-parton vagyunk, és a holdvilág ragyog, ő pedig letérdepel, és minden bevezetés nélkül így szól hozzám: „Szívem hölgye, legyen a feleségem!" Lehetséges, hogy nem egészen így mondta, sőt arra sem emlékszem teljes bizonyossággal, hogy valóban letérdepelt-e? Csak későbben jutott eszembe, hogy ez­ a jelenet nem történhetett meg másképpen, miután Petőfi Sándor érdemükön felül tisztelte a nőket, meg aztán színész is volt valamikor. Tehát­ tudhatta, hogy ilyenkor le szokás térdepelni. De, mondom, megesküdni már nem mernék erre a dologra. Fellép vonult a hol­i elé, mint későbben meg­tudtam, és én igent mondtam, mert hiszen abban az időben fiatal, bohó teremtés voltam. Azt hittem, hogy csupa tréfa ez a dolog. És most hogy vissza­­emlékszem, ezért a kimondott „igen” szócskáért történt a további dolog. Sándor kijelentette, hogy menyasszonyának tekint, és a legnagyobb tisztelet­tel kezdett velem bánni. Megesküdött, hogy az esküvőnk napjáig egy ujjal sem fog érinteni, tehát bízvást sétálgathatok vele továbbra is a holdvilág­ban. Mentünk mentünk a kanyargó Szamos men­tén . . . Mentünk, mentünk a holdvilágban csillogó habok nyomán, és egy távoli toronyban tompán ütött a toronyóra. Igazán nem tudom megmondani már önnek, hogy mire gondoltam. Azt hiszem — de ez csak egy bohókás öregasszony feltevése —, hogy az akkori fiatalságomban jobban szerettem volna, ha Sándor nem tisztel annyira... De, kérem, ne nevessen ki ezért. Istenkém, bocsásd meg itt és a túlvilágon, hogy én bizony szépségesen elfelejtettem az egész Sza­­mos-parti jelenetet, amikor egy napon levelet kaptam Sándortól. Kedves menyasszonyának nevezett és írja­, hogy Debrecenből Pestre utazik, mert állás után akar nézni. Akkor azután nagyon megijedtem és sírva fakadtam, hogy olyan szívtelen, körmetlen teremtésnek ismertem meg magam. Egész évet sír­­dogáltam, és a barátnőm, akivel együtt laktam, alaposan összeszidott. „Ostoba liba vagy! — mond­ta. — Hát nem tudsz neki írni?” Erre leültem és levelet írtam. Szomorodott szívvel tudomására hoz­tam, hogy nem lehetek a felesége. Azután Nagybá­nyára pályáztunk. 1992. DECEMBER 31. 170 éve született Petőfi Sándor bizonyára megcsinálta már az óév számadásait: a birtokkal nincs baj. De annál reménytelenebb a másik ügy, az igazi, amelyre életét feltette: a magyarság sorsa. Ha megkérdeznék, Berzsenyi Dániel keserű választ adna. A nemesség, amelyet ő oly sokáig, a magyarsággal azonosított, puhány, megromlott, méltatlan elődeihez. S a nép, amelytől a nyugati nemzetek legjobbjai annyit várnak: mi a ma­gyar nép, a jobbágyság? Tudatlan, ha­nyag, elmaradott, a földmíveléshez sem ért. .. ő ismeri ezt a népet, közel­­ről figyelheti. Az mentené meg a süly­­lyedő hazát? Berzsenyi — folytassuk a kínálkozó játékot a képzelettel — elhízott testéből hatalmas sóhajt bo­csátva szomorúan legyint. A huszonkét esztendős Vörösmarty ezt az estét egypár járással arrébb, a Tolna megyei Görbőn, Csehfalvay al­­­spán kastélyában töltötte. Ő remény­kedik ... Ha a szilveszteri vidám tár­saságból kérdéseivel valaki sarokba szorítaná kiderülne, hogy csak önma­gában. Novemberben hagyta el Bor­­mányt, Görbő az első állomás Pest felé... Nagy terveket forgat, nagy fe­ladatra készülődik. Fölrázni a nemze­szítőnek tekinti, csak a közvetlen ten­nivalót látja. Épp ezért reménykedik. Ha ő elvégzi a maga feladatát, a töb­bire, a későbbire is akad majd ember. A harminckét éves Széchenyi ezen a napon a lótenyésztésről ír naplójába néhány mondatot. A főurakat kellene valami ürüggyel megmozdítani, meg­szervezni — , ezzel foglalkozik. És a huszonegy éves Kossuth? És mind a fiatal emberek, akik készülődtek — pontosan maguk sem tudták, mire? Mit gondoltak, amikor összekoccintot­ták a szilveszteri poharat, s amikor a bor forró sugallatára mindenki na­gyobbat gondol a saját sorsánál? „Itt az idő, hogy valaki hangot testet ad­jon a sokféle akaratnak” — ilyesmit gondolhattak. Nem valószínű, hogy magukra vagy csak magukra gondol­tak. Az ifjúság önzetlen. És mit gondolhatott Metternich, akit az öregek is, a fiatalok is csak­nem kivétel nélkül röviden Európa sátánjának tartottak? Mindnyájuknál többet tud: ostoba politikus, de ravasz diplomata. Hűvös és tárgyilagos, szinte kirí ebből a fellengző seregszemléből. Tételezzük fel, hogy a kép egysége kedvéért ebben az órában is azon gondolkozott hogyan fojtsa meg Ma­gyarországot. Tisztán látja a jövőt. Tudja, hogy a nemzetieskedés, amely Európa után a Monarchiát is elöntöt­te, első tünete csak a szabadság nevű nyavalyának. Tudja, mi következik ezután, ismeri a francia történelmet. A „megújhodás” legjobban a magya­rokat gyötöri. Mi lesz, ha onnan terjed tovább, ha a magyarok az új eszme csillogtatásával mamik köré gyűjtik a többi kis nemzetet? Akkor vérre az osztrák hegemóniának vége a Dinasz­tiának is.­­És mit gondolt nőnének jóságos atyja, a harmincéves ötödik Ferdínánd, aki akkor ugyan még csak trónörökös, de­­ hiteles, írásos orvosi jelentések hoss­h-iek róla — máris kész agyalá­­gyult? „Ki lesz ennek a szegény gyereknek a támasza?” — ez­t egy öreg paraszt­­asszony s egy még öregebb parasztem­ber gondolhatta Szalon­tán, egy nyo­morúságos vályogviskóban. Az ágy vé­gében csenevész, ötéves fiúcska feküdt ugyancsak azzal a sorssal, hogy nagy költő legyen, de mindvégig olyan bete­gesen érzékeny, mint most, Arany Já­noska korában. Amire embersorba jut, amikor a férfi csak a szülei vagy a jó barát szavára hallgat, ők, a szülők, már a föld alatt lesznek. Akad-e majd olyan barátja, aki úgy szól hozzá, mintha édestestvére volna? „Mi történik velünk?” — gondolták szerte az ország minden részén, ezer meg ezer parasztviskóban azok, akik virrasztva várták az új esztendőt. Kü­­lön-külön mindnyájan csak egy évre, az akkor kezdődő évre gondoltak, de a sok külön gond együttvéve tízmillió esztendei kínt jelentett. Kint harangoztak, megkezdődött az új év, az 1823-as. Mint a függöny szét­­válásakor a gongütés, ez indítja meg előttünk is a cselekményt. Egy kis alföldi faluban, Kiskőrösön egy parasztházban, amely semmiben sem különbözött az ország ezer meg ezer parasztházától egy kicsi, fekete hajú asszony fölkiált, vajúdik. Szlová­kul rajong. Napközben rendesen ma­gyarul beszél, de az ima és a sírás gyermekkora szavait szakítja föl ben­ne. Férje a konyhából hallgatja. Az ön­tudatlan szavak, amelyeket az aggoda­lom és a tehetetlenség lök a nyelvére, magyarul szűrődtek ki fogai közül. Végre bentről gyermeksírás hang­zott, a csecsemők nemzetközi panasza az éles levegő, a hideg, az élet miatt, amiatt, hogy világra szü­lettek. Fiú született, e könyv hőse. Anyja későbbi szavai szerint ökölnyi csöppség volt. Szalvétába kötötték, megmérték egy piaci fölakasztható mérlegen, igen könnyűnek találták. Aztán gyorsan megfürösztötték, még­pedig úgy, hogy a langyos vízbe némi spirituszt öntöttek, az egyik komaasz­­szony szerint ez megerősíti a gyönge csecsemőt abban, hogy megmaradjon. Piros, ráncos arcú kis emberke volt, semmivel sem különb, mint ilyenkor akármilyen más csecsemő, ő volt, aki­re vártak, akit a történelem kiszemelt. (...) PETŐFI SÁNDOR A székelyek Nem mondom én : előre, székelyek! Előre mentek úgyis, hős fiúk: Ottan kíván harcolni mindegyik, Hol a csata legrémesebben zúg. Csak nem fajult el még a székely vér! Minden kis cseppje drága gyöngyöt ér. Úgy mennek a halál elébe ők, Amint más ember menyegzőre men . Virágokat tűznek kalapjaik Mellé, s dalolnak a harc mezején. Csak nem fajult el még a székely vér! Minden kis cseppje drága gyöngyöt ér-Ki merne nekik ellenállani ? Ily bátorságot szívében ki hord ? Mennek, röpülnek, mint a szél, s űzik Az ellenséget, mint a szél a port ! Csak nem fajult el még a székely vér, Minden kis cseppje drágagyöngyöt ér! Karánsebes, 1849. április 17. tét, amely az ő szemében, a szegény urasági ispánfiú szemében, már nem­csak a birtokos nemességet jelenti. Fölrázni — mire? öntudatra, tettekre végre! Milyen tettekre? Majd elválik — ez már talán nem is az ő gondja. Mint mindenki, akit igazi nagy törek­vések fűtenek, magát ő is csak előké­ —­ _______- HÁROMSZER -1

Next