Háromszék, 1992. december (4. évfolyam, 768-782. szám)
1992-12-31 / 782. szám
ILLYÉS GYULA: (folytatás az első oldalról) nép új út előtt állt, szomjasan a szóra és a jelre. És hasztalan várakozott. Akinek a történelem a nagy szerepre hangot és elmét adott, nem tűnt fel. Talán ötéves korában megfojtotta a torokgyík. Vagy nem tudott kivergődni a sötét mélységből, amelyben e nép milliói éltek, s halála napjáig tehénpásztor maradt, s nyugtalansága legfeljebb szegénylegénynek sodorta. Teste megszületett, de szelleme nem jöhetett napvilágra, mert mégsem gondoltak vele, mert a nemzet rossz anya volt. Ilyen izgalomban élt a nemzeti újjászületés hajnalán is Magyarország. Az izgalom, a láz az oka, mint mindig, most is az: meg tud-e újulni ez az ország? A népek újkori nagy versenyében megállja-e helyét? Lesz-e egyáltalában magyarság, a nagy múlt után a jövő nem a halált tartogatja-e az ő számára? Hisz voltaképpen csak most kezd magához térni a csaknem négyszáz esztendős rettentő erőfeszítés után, amellyel az Európára rontó törököt föltartotta, végül szinte a saját testén, a főidőn hemperegve vele, de még ott is úgy szorítva, hogy tovább ne eressze, bármibe kerüljön is. Abba került, hogy az ország háromnegyedén, a legvirágzóbb részen a városoknak s falvaknak csak a fundamentuma maradt meg, a termőföldek mocsárrá változtak, a lakosság kilenctizede elpusztult. S most erre a maradékra is új, igazán váratlan veszély vár. Ki akarják gyökerét is vágni a népek gyümölcsöséből. Csak azért, mert — most kezd kiderülni — nemcsak fajtára nézve olyan, amelynek az ismert világrészekben nincs rokona, hanem nyelvet is olyat beszél, amelyből rajta kívül más egy betűt sem ért, „még a németek sem”, írja egy fölháborodott német. A régi szép mondást, hogy Magyarország a kereszténység pajzsa, már csak a magyarok ismételgetik, szájszögletükben öngúnnyal, s afféleképp bólogatva, ami azt jelenti: megérte! Vannak, akik már nem tudnak hinni. Az óra, amikor e könyv története megindul, szinte kínálkozik egy szimultán körültekintésre, olyanfajtára, amilyennel az irodalmi életrajzok kezdődni szoktak, s amelyre ebben az esetben sem ez az első vállalkozás. Szilveszter estje van, ilyenkor mindenki mond vagy följegyez valamit, aminek nyoma marad. Az ország legnagyobb költője — így kell elképzelnünk — békétlenül jár-kel niklai kúriájában. Negyvenkét éves. Jó gazda. KPÚDY GYULA: Öreg hölgy meséje Petőfi Sándor nem volt szép ember — mesélte nekem egyszer egy öreg színészhölgy téli estén a kandalló mellett —, és semmi szerencséje nem volt a nőknél. Azon fajtájú emberek közé tartozott,akiket a nők közönségesen bolonddá szoktak tenni. Akiknek ígérni, szoktak, és akiknél az ígéretüket sohasem szokták beváltani. És talán ő maga csodálkozott volna legjobban azon, ha egyszer valamely nő komolyan belebolondult volna, mint valami kereskedősegédbe. Ha egyszer egy nő letérdepelt volna előtte, ha egyszer egy nő kezét-lábát megcsókolta volna, ha egyszer egy nő őrjöngő szerelemmel ölelte volna meg a nyakát, amely dolog akármelyik férfival megesett már. Petőfi Sándorral ez sohasem történt. Mert Petőfi Sándor sohasem ismert bennünket. Egyszer nekem is volt szerencsém a nagy költőhöz ... Ha tudtam volna, egykor milyen magasztos férfiúvá válik, talán barátságosabb lettem volna hozzá. Hogy is volt csak?... Engedje meg, hogy összezavarodnak az emlékeim, hiszen akkoriban valóban nem gondoltam arra, hogy erre az esetre mére emlékeznem is kell valaha. Senki sem hitte a társulatnál, hogy Petőfi Sándornak valaha szobra lesz a Duna-parton, mert akkor a nők nem nyugodtak volna bele olyan könnyedén, hogy Sándor csupán belém legyen szerelmes. Mert az volt... Határozottan merem állítani, hogy szerelmes volt, mert feleségül akart venni. Várjon csak ... Szatmáron játszottunk akkoriban, és tét volt. De az is meglehet, hogy már tavaszodon az idő, mert ő gyalog jött Szatmárra nagyon vásott csizmában. Éppen ezen csizmák miatt nem is igen mert nappal mutatkozni a városban, hanem világosnál a Szamosnál bolyongott, és mint mondta, én reám gondolt. De este ott volt a színházban. Hátul állott a diákok és mesterlegények között és sohasem tapsolt... Csak állott mozdulatlanul, feszült érdeklődéssel, de annyira nem bírtam meghatni, hogy tapsra üsse össze a tenyerét. Ezért egy kicsit haragudtam is reá . . . Tél volt? Azt mondtam? Nem, nyár volt, most már jobban emlékszem mert az előadás után sétálni mentünk a Szamos partjára. Fiatal, bohó teremtés voltam, nem tudtam, hogy ez illetlen cselekedet.t hívott, és én vele mentem, mert kíváncsi voltam, hogy csakugyan meg fog-e hódítani. A Szamoson ragyogott a holdvilág, és messze egy csónnak himbálózott a füzesek alatt, ő csónakázni hívott, de én nem mertem vele a vízre szállani mert nagyon forgatta a szemét. Az a bolondság járt a fejemben, hogy ez a fekete, komor fiatalember még a Szamosba fordítja velem a csónakot... Tehát csak a parton, a füzesek alatt sétálgattunk. A korhadt faderekakat minduntalan leskelődő színészeknek néztem. És azért elhúztam a kezem, amikor meg akarta fogni. Ő nem szerette a hallgatag nőket. Szerette, ha a nők beszélnek körülötte, mert ő maga rendesen egy szót sem ejtett ki női társaságban. Ezt is már csak később tudtam meg, amikor a színháznál hallottam, hogy életrajzot írtak róla s az életrajzban benne vagyok én is. Az orvos úr nagyon megtiltotta az olvasást, de azt a részletet mégis elolvastam, ahol én is szerepelek mint Petőfi egyik szerelmese... Hát hol is hagytuk el, kedves uram? Igen, a Szamos-parton vagyunk, és a holdvilág ragyog, ő pedig letérdepel, és minden bevezetés nélkül így szól hozzám: „Szívem hölgye, legyen a feleségem!" Lehetséges, hogy nem egészen így mondta, sőt arra sem emlékszem teljes bizonyossággal, hogy valóban letérdepelt-e? Csak későbben jutott eszembe, hogy ez a jelenet nem történhetett meg másképpen, miután Petőfi Sándor érdemükön felül tisztelte a nőket, meg aztán színész is volt valamikor. Tehát tudhatta, hogy ilyenkor le szokás térdepelni. De, mondom, megesküdni már nem mernék erre a dologra. Fellép vonult a holi elé, mint későbben megtudtam, és én igent mondtam, mert hiszen abban az időben fiatal, bohó teremtés voltam. Azt hittem, hogy csupa tréfa ez a dolog. És most hogy visszaemlékszem, ezért a kimondott „igen” szócskáért történt a további dolog. Sándor kijelentette, hogy menyasszonyának tekint, és a legnagyobb tisztelettel kezdett velem bánni. Megesküdött, hogy az esküvőnk napjáig egy ujjal sem fog érinteni, tehát bízvást sétálgathatok vele továbbra is a holdvilágban. Mentünk mentünk a kanyargó Szamos mentén . . . Mentünk, mentünk a holdvilágban csillogó habok nyomán, és egy távoli toronyban tompán ütött a toronyóra. Igazán nem tudom megmondani már önnek, hogy mire gondoltam. Azt hiszem — de ez csak egy bohókás öregasszony feltevése —, hogy az akkori fiatalságomban jobban szerettem volna, ha Sándor nem tisztel annyira... De, kérem, ne nevessen ki ezért. Istenkém, bocsásd meg itt és a túlvilágon, hogy én bizony szépségesen elfelejtettem az egész Szamos-parti jelenetet, amikor egy napon levelet kaptam Sándortól. Kedves menyasszonyának nevezett és írja, hogy Debrecenből Pestre utazik, mert állás után akar nézni. Akkor azután nagyon megijedtem és sírva fakadtam, hogy olyan szívtelen, körmetlen teremtésnek ismertem meg magam. Egész évet sírdogáltam, és a barátnőm, akivel együtt laktam, alaposan összeszidott. „Ostoba liba vagy! — mondta. — Hát nem tudsz neki írni?” Erre leültem és levelet írtam. Szomorodott szívvel tudomására hoztam, hogy nem lehetek a felesége. Azután Nagybányára pályáztunk. 1992. DECEMBER 31. 170 éve született Petőfi Sándor bizonyára megcsinálta már az óév számadásait: a birtokkal nincs baj. De annál reménytelenebb a másik ügy, az igazi, amelyre életét feltette: a magyarság sorsa. Ha megkérdeznék, Berzsenyi Dániel keserű választ adna. A nemesség, amelyet ő oly sokáig, a magyarsággal azonosított, puhány, megromlott, méltatlan elődeihez. S a nép, amelytől a nyugati nemzetek legjobbjai annyit várnak: mi a magyar nép, a jobbágyság? Tudatlan, hanyag, elmaradott, a földmíveléshez sem ért. .. ő ismeri ezt a népet, közelről figyelheti. Az mentené meg a sülylyedő hazát? Berzsenyi — folytassuk a kínálkozó játékot a képzelettel — elhízott testéből hatalmas sóhajt bocsátva szomorúan legyint. A huszonkét esztendős Vörösmarty ezt az estét egypár járással arrébb, a Tolna megyei Görbőn, Csehfalvay alspán kastélyában töltötte. Ő reménykedik ... Ha a szilveszteri vidám társaságból kérdéseivel valaki sarokba szorítaná kiderülne, hogy csak önmagában. Novemberben hagyta el Bormányt, Görbő az első állomás Pest felé... Nagy terveket forgat, nagy feladatra készülődik. Fölrázni a nemzeszítőnek tekinti, csak a közvetlen tennivalót látja. Épp ezért reménykedik. Ha ő elvégzi a maga feladatát, a többire, a későbbire is akad majd ember. A harminckét éves Széchenyi ezen a napon a lótenyésztésről ír naplójába néhány mondatot. A főurakat kellene valami ürüggyel megmozdítani, megszervezni — , ezzel foglalkozik. És a huszonegy éves Kossuth? És mind a fiatal emberek, akik készülődtek — pontosan maguk sem tudták, mire? Mit gondoltak, amikor összekoccintották a szilveszteri poharat, s amikor a bor forró sugallatára mindenki nagyobbat gondol a saját sorsánál? „Itt az idő, hogy valaki hangot testet adjon a sokféle akaratnak” — ilyesmit gondolhattak. Nem valószínű, hogy magukra vagy csak magukra gondoltak. Az ifjúság önzetlen. És mit gondolhatott Metternich, akit az öregek is, a fiatalok is csaknem kivétel nélkül röviden Európa sátánjának tartottak? Mindnyájuknál többet tud: ostoba politikus, de ravasz diplomata. Hűvös és tárgyilagos, szinte kirí ebből a fellengző seregszemléből. Tételezzük fel, hogy a kép egysége kedvéért ebben az órában is azon gondolkozott hogyan fojtsa meg Magyarországot. Tisztán látja a jövőt. Tudja, hogy a nemzetieskedés, amely Európa után a Monarchiát is elöntötte, első tünete csak a szabadság nevű nyavalyának. Tudja, mi következik ezután, ismeri a francia történelmet. A „megújhodás” legjobban a magyarokat gyötöri. Mi lesz, ha onnan terjed tovább, ha a magyarok az új eszme csillogtatásával mamik köré gyűjtik a többi kis nemzetet? Akkor vérre az osztrák hegemóniának vége a Dinasztiának is.És mit gondolt nőnének jóságos atyja, a harmincéves ötödik Ferdínánd, aki akkor ugyan még csak trónörökös, de hiteles, írásos orvosi jelentések hossh-iek róla — máris kész agyalágyult? „Ki lesz ennek a szegény gyereknek a támasza?” — ezt egy öreg parasztasszony s egy még öregebb parasztember gondolhatta Szalontán, egy nyomorúságos vályogviskóban. Az ágy végében csenevész, ötéves fiúcska feküdt ugyancsak azzal a sorssal, hogy nagy költő legyen, de mindvégig olyan betegesen érzékeny, mint most, Arany Jánoska korában. Amire embersorba jut, amikor a férfi csak a szülei vagy a jó barát szavára hallgat, ők, a szülők, már a föld alatt lesznek. Akad-e majd olyan barátja, aki úgy szól hozzá, mintha édestestvére volna? „Mi történik velünk?” — gondolták szerte az ország minden részén, ezer meg ezer parasztviskóban azok, akik virrasztva várták az új esztendőt. Külön-külön mindnyájan csak egy évre, az akkor kezdődő évre gondoltak, de a sok külön gond együttvéve tízmillió esztendei kínt jelentett. Kint harangoztak, megkezdődött az új év, az 1823-as. Mint a függöny szétválásakor a gongütés, ez indítja meg előttünk is a cselekményt. Egy kis alföldi faluban, Kiskőrösön egy parasztházban, amely semmiben sem különbözött az ország ezer meg ezer parasztházától egy kicsi, fekete hajú asszony fölkiált, vajúdik. Szlovákul rajong. Napközben rendesen magyarul beszél, de az ima és a sírás gyermekkora szavait szakítja föl benne. Férje a konyhából hallgatja. Az öntudatlan szavak, amelyeket az aggodalom és a tehetetlenség lök a nyelvére, magyarul szűrődtek ki fogai közül. Végre bentről gyermeksírás hangzott, a csecsemők nemzetközi panasza az éles levegő, a hideg, az élet miatt, amiatt, hogy világra születtek. Fiú született, e könyv hőse. Anyja későbbi szavai szerint ökölnyi csöppség volt. Szalvétába kötötték, megmérték egy piaci fölakasztható mérlegen, igen könnyűnek találták. Aztán gyorsan megfürösztötték, mégpedig úgy, hogy a langyos vízbe némi spirituszt öntöttek, az egyik komaaszszony szerint ez megerősíti a gyönge csecsemőt abban, hogy megmaradjon. Piros, ráncos arcú kis emberke volt, semmivel sem különb, mint ilyenkor akármilyen más csecsemő, ő volt, akire vártak, akit a történelem kiszemelt. (...) PETŐFI SÁNDOR A székelyek Nem mondom én : előre, székelyek! Előre mentek úgyis, hős fiúk: Ottan kíván harcolni mindegyik, Hol a csata legrémesebben zúg. Csak nem fajult el még a székely vér! Minden kis cseppje drága gyöngyöt ér. Úgy mennek a halál elébe ők, Amint más ember menyegzőre men . Virágokat tűznek kalapjaik Mellé, s dalolnak a harc mezején. Csak nem fajult el még a székely vér! Minden kis cseppje drága gyöngyöt ér-Ki merne nekik ellenállani ? Ily bátorságot szívében ki hord ? Mennek, röpülnek, mint a szél, s űzik Az ellenséget, mint a szél a port ! Csak nem fajult el még a székely vér, Minden kis cseppje drágagyöngyöt ér! Karánsebes, 1849. április 17. tét, amely az ő szemében, a szegény urasági ispánfiú szemében, már nemcsak a birtokos nemességet jelenti. Fölrázni — mire? öntudatra, tettekre végre! Milyen tettekre? Majd elválik — ez már talán nem is az ő gondja. Mint mindenki, akit igazi nagy törekvések fűtenek, magát ő is csak előké — _______- HÁROMSZER -1