Háromszék, 1993. február (5. évfolyam, 803-822. szám)

1993-02-02 / 803. szám

ROMÁNIA ÉS AZ EURÓPAI Közösség Tegnap délután Nicolae Văcă­­roiu miniszterelnök Brüsszelben a­­láírta Románia társult tagkénti csatlakozását az Európai Közösség­hez. A Trilateraléhoz viszonyítva több mint egyéves késéssel aláírt szerződés hazánk európai integrá­ciójának első lépését jelenti. Az ez alkalommal tartott beszé­dében a miniszterelnök elmondta, hogy a romániai reform folyama­tában bekövetkezett akadályok kés­leltetik annak megvalósítását. A társult tagsági státus a parlamen­tek ratifikálása révén válik végle­gessé. A STRASBOURGBAN megkezdte munkálatait az Európa Tanács parlamentjének 44. rend­szeres ülésszaka, amelyen mint kü­lönleges meghívott a román parla­ment küldöttsége is részt vesz. A SZERB HAJÓKONVOJOK, név szerint a Bihac, Orasac, Vale­­bit, Kaimakalan, Kumanovo von­tatók folytatják kísérletüket, hogy a több tízezer tonnás, kőolajtermé­keket tartalmazó rakományukat az embargó ellenére Kisjugoszlávia kikötőibe juttassák.­­ Az ukrán külügyminisztérium és maga Leo­nid Kravcsuk elnök cáfolta, hogy a kőolaj Ukrajnából származna. Állításuk szerint a hajók a Dunán „tankoltak“, és az orosz, bolgár, görög, ciprusi és török cégektől származó rakomány rendeltetése szerint Ausztria, Bosznia-Hercego­vina, Horvátország és a volt Cseh­szlovákia területére kellene jussa­nak.­­ Ugyanakkor kudarcot val­lott a román hatóságok azon kísér­lete, hogy a Calafatnál belépő ha­jókat feltartóztassák.­­ A vaska­pus zsilipeknél a forgalom rendes mederben folyik. JÚNIUS VÉGÉIG TART a szenátus és a képviselőház teg­nap kezdődött­­rendes ülésszaka. A napirendi pontok megvitatása és elfogadása után a szenátorok és képviselők interpellációi hangzot­tak el. TÖBB ELLENZÉKI politikus és újságíró tiltakozott Paul Everac tévéelnökké való kine­vezése ellen. A tegnapi sajtókonfe­renciáján a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt egyik képvise­lője kijelentette, hogy nincsen sem­milyen jogi alapja a kinevezésnek. A televízió fő műsoridejében tett kijelentéseket is ellenszenvvel fo­gadta az ellenzéki sajtó. SZERVEZKEDNEK A SZEKUSTISZTEK Gheorghe Ivaşcu volt szekuritate­­tiszt kezdeményezőbizottságot ho­zott létre az elnyomó gépezet volt tagjait tömörítő szervezet létreho­zása érdekében. A Becsület, Mél­tóság, Demokrácia és Igazság Or­szágos Ligája elnevezésű szervezet tagja lehet a volt szeku és a Ro­mán Hírszerző Szolgálat, a volt és jelenlegi belügyminisztérium, a külső és a katonai hírszerzés min­den olyan tagja, akit méltatlanul mellőztek, üldöztek, illetve múltja miatt kompromittálnak. 1993. FEBRUÁR 2. NYÚJTÓDI PANASZOK NYOMÁBAN 99Ha kapni kell, akkor nyújtódiak vagyunk“ Nyújtód az 1968-as megyésítés óta közigazgatásilag Kézdivásárhelynek a­­lárendelt község. A falu népének eb­ből a ,,nagy“ függőségből semmi hasz­na nem származott sem a diktatúra, sem a posztkommunista rendszer ide­jén. Ha adót kellett fizetni, ha köz­­munkázni kellett, akkor a városhoz tartoztak, de ha netalán ők követel­tek valamit, akkor már falusiaknak minősültek. Kézdivásárhely önkormányzatában Gajdó Gusztáv tanácsos képviseli a faluközösség érdekeit. Tőle érdeklőd­tünk a nyújtód­iák legégetőbb gondjai felől. Gajdó Gusztáv elmondotta, hogy falusfelei panasza jogos és meg­alapozott. Máskülönben ők nem is követelnek kiváltsá­gokat, csupán azo­kat a jogokat kérik, amelyek a váro­siaknak is kijárnak. Kézdivásárhelyen visszavezették a jegyrendszert az aragázpalack-cserére. A nyújtódiaknak — a Kőolajtermékeket Forgalmazó Vállalat helyi részlege szerint — nem jár tartály, mivel fa­lusiak. E diszkriminatív intézkedés kb. háromszáz nyújtódi családot é­­rint. „Ha adni kell, kézdivásárhelyie­ k vagyunk, de ha kapni kell, akkor már nyújtódiak vagyunk“ — mondja a ta­­nácsos. A nyújtódi kultúrotthont lebontot­ták, újjáépítéséhez nincs pénz. Ez is egy fájó pontja e faluközösség­nek. Az autóbuszok programja szintén kifogásolható. Hét köz­ben van, ahogy van, de szombaton és vasárnap több tucat ingázó kény­szerül arra, hogy téli hidegben gya­log vagy biciklin induljon munkába és onnan haza. Szombaton egy regge­li és egy esti járat még létezik, ellen­ben vasárnap egyáltalán nem közle­kednek az autóbuszok. Hét közben sem ritka, hogy az ingázók nem ér­nek be idejében a gyárakba. „55 lejes jeggyel és négyszázvalahány lejes bér­lettel hogy nem jövedelmező a helyi szállítási vállalatnak ez a tíz km-es útszakasz?“ — kérdezi Gajdó taná­csos, aki 22 évig dolgozott a szállítá­si vállalatnál. A helyi tanácstól elvárjuk a fenti jogos panaszok mielőbbi orvoslását, mivel a nyújtódiakat önhibájukon kí­vül csapták a városhoz, ezért pedig nem tekinthetjük őket Kézdivásárhely „mostohagyermekeinek“. SOCN­OM ISTVÁN Én nem tanúskodom... Január 18-án rokoni látogatáson voltunk Köröspatakon. Délután hat óra körül szalad egy kislány, hogy a „piros autó“ ablakait beverték. Roha­nunk ki, közben már a szomszédos házakból is többen kijöttek. Mondják, hogy három ember ment felfele az utcán, s közülük egyik rácsa­pott az autóra. Szerencsére az abla­kok ellenálltak az ütésnek, de a cso­magtartó felhasítva, a visszapillantó tükör összetörve. Hívtam az összegyűlt embereket, jöjjenek, azonosítsuk a tetteseket, hogy jelenthessem a rendőrségen. A közelemben álló három fiatalember összenézett, majd kijelentették, nem jönnek, mert „félnek a cigányoktól". Elmentek. Majd egyik visszatért, s mondta, hogy a rongálók egyike a Sánta Béla fia volt. Nem a veze­tékneve Sánta, hanem a járása. Ez ragadványnév. De tanúskodni — mondta — ő sem jön, sem a rendőr­ségre, sem a törvényszékre, mert fél tőlük. Ott lakik a faluban, agyon is verhetik. Gondoltam, jelentem az esetet a rendőrségnek, de a helyőrség irodái­ban sötét volt. Az ügyet azért kívánom nyilvá­nosságra hozni, mert ez nem magán­ügy. Én eljöttem a faluból, az autó­mat megjavíttatom, de azt elhallgatni nem lehet, hogy egy maroknyi ember (jelen esetben a roma lakosság egy része) rettegésben tartja a falut. Nem kívánok általánosítani, hiszen köztu­dott, hogy a roma lakosság soraiban sok a derék, dolgos ember, de sok a törvényszegő, szabálysértő is. Éppen ezért nem a rendőrségen te­szek panaszt, hanem a közvélemény­hez fordulok, hátha társadalmi össze­fogással tenni lehetne valamit, és ta­lán megmozdulnának azok is, kik a rendfenntartásért kapják a havi fize­tést, jelesen a községi rendőrök. Mert az mégiscsak tarthatatlan, hogy ha baj van valahol, ők tűnnek el leggyor­sabban a színhelyről. BAKAI balázs Közöny vagy valami más Január 5-én este Kolozsvárról utaztam hazafelé. Bras­sóban éppen vonatot váltottam, amikor az emberi közöny — vagy tán valami más? ! — elokvens példájának voltam szemtanúja. A Szentgyörgy felé közlekedő esti vonat az ötödik vá­­gányról indult, míg a hatodikról Bodzafordulór­a. Ahogy a bodzafordulói utolsó vagonja is elhaladt, a szomszéd vá­gányon azonnal észrevettem a peron szélén heverő em­bert. Kezdetben nem is gondoltam semmi rosszra, de az­­tán meghallottam a szegény ember fájdalmas kiáltásait: segítsenek ! A vonat levágta a lábamat. Segítsenek, em­berek ! A sepsiszentgyörgyi szerelvényen mindenki az ablak­hoz tolakodott, de a sötétség miatt nem lehetett tisztán látni, hogy valójában mi is történt. Csupán egy férficsiz­ma árválkodott néhány méterrel arrébb. A szórtólók kö­zül valaki megjegyezte: — Nem kellene valamit tenni, értesíteni valakit? — Minek? A vonatunk mindjárt indul — válaszolta egy hang —, s úgy láttam, a jegykezelő már elment, hogy értesítse az állomást. — De vajon tényleg oda ment-e? — ötlött fel bennem is a kérdés. — Hátha nem is látta a balesetet, s a szegény ember elvérzik — gondoltam. — Minek ivott annyit, hogy ne tudjon lábon állni? — méltatlankodott valaki. — Igen, igen, biztosan tökrészeg ! — mondta másva­­laki. Közben a könyörgő férfi előtt, a peronon terjedni kezdett a sötét folt. Néhány nő irtózva elfordult, és visz­­szaült a helyére. Voltak, akik tovább bámultak ki az ab­lakon, azt vitatva, hogy vajon honnan vágta le a vonata lábát, de senki sem próbált valamiféleképpen segíteni. Pedig a túlsó peron még mindig üres volt, nem jött segít­ség az állomásról, és a szegény embert egyre jobban el­hagyta ereje. Az órámra néztem. Még volt pár perc az indulásig. Felálltam helyemről, és az ajtó felé igyekeztem. Közben egy férfi tűnt fel a szomszéd peronon, de tehetetlenül to­pogott a nyöszörgő ember mellett. — Csináljon már valamit ! — kiáltottam. — De vajon tényleg oda ment-e? — ötlött fel bennem. Levettem nadrágszíjamat, és odadobtam a férfinak, magyarázva, hogy hol kellene elkötni a lábát, aztán elro­hantam az állomás felé. Az első vasutasnak elhadartam a balesetet, mire az ráérősen elindult az elsősegélynyújtó pont felé. Visszarohantam a vonatomhoz, amely már ép­pen kiindult. Már senki sem bámult ki az ablakon, a vagonban nyugodtan beszélgettek. Én még láttam az elalélt testet és a föléje hajló férfit. Ahogy felgyorsult a szerelvény, szomszédom megcsóválta fejét, és megjegyezte: — Még jó, hogy maga is nem járt úgy, amikor felugrott a vonatra! — S még a nadrágszija is ott maradt! — sajnálko­zott a szemközt ülő utas... Hát én abban a pillanatban valamiért inkább kettő­jüket sajnáltam, és nem a nadrágszijamat... KÉSZ CSABA LEVENTE A FAVORIT RT. FEBRUAR 8-AN ▼­ersenyvizsgát tart 0 asztalos állások betöltésére. Érdeklődni a 31 18 26-os telefonon lehet (117) GELENCEI KÖNYV MAGYARORSZÁGON Népi gyógyászat „nyelvemléke“ „Az kinek a lába dagad. Az mogyorófa levelit főzd meg vízben, és az levivel mossad. Az levelit kösd reá kétszer vagy há­romszor. Sanabitur." A magyar népi recept végén a latin kifejezés jelentése: meggyó­gyul tőle. Kozma Péter székely nemesem­ber jegyezte fel a népi gyógyászat első receptjét, mégpedig 1727-ben, a háromszéki Gelence községben Aztán a kéziratos füzetet örökösei vezették tovább, összesen tíz szé­kely gazda, 1895-ig. Ilyképpen 251 recept gyűlt össze, amelyek 99 nö­vény gyógyhatását bizonyítják. Kevés ilyen, írott emléke van a népi gyógyászat, egyáltalán a kul­túra áthagyományozásának, mint ez a Gelencén megőrzött recept­könyv. Egy-egy népballada,­­dal,­­mese változataiból kiolvasható hogy miként alakult a történet s vele a mesélők érdeklődése, mű­­veltsége, erkölcsi ítélete. A népi receptkönyv ugyanennek a folya­matnak az írott bizonysága. Jelzi, hogy az „egyszerű“ emberek mi­lyen gazdag tapasztalatokat szerez­tek, halmoztak fel és adtak tovább — családi használatra — a gyógyí­­tás módjairól, a gyógyító füvekről. Ez a kézirat egy Bodor nevű csa­lád hagyatékából került elő, és Halászné Zelnik Katalin gondozá­sában jelent meg, az utókor tanul­ságára és b­ámulására.*) Gelence egyébként egyébről is igen híres falu a Székelyföldön. Árpád-kori kicsiny templomában a nevezetes Sz°nt László-freskó töre­dékei őrződtek meg. Az a képsor, amely a még királyfi Lászlót ábrá­zolja, amint a magyar lányt el­rabló kun vitéz után vágtat, és le­győzi a viadalban. A történelmi le­genda képi megjelenítése és a né­pi gyógyászat emléke fonódik ösz­­sze a Kárpátok lábainál Jó ötlet volt a Szent László-f­eskó töredé­kének odaillesztése a XVIII. századi gyógyítás könyvének címoldalára. BEKE GYÖRGY *­ Gelence­ orvosló könyvecske. Antológia Kiadó, Lakitelek, 1992. AZ ASIROM RT. MEGYEI KIRENDELTSÉGE VERSENYVIZSGÁVAL ALKALMAZ 9 közgazdászt osztályfőnöki beosztásba, nyolcévi gyakor­lattal 9 számítástechnikai szakembert (PC programáló) főiskolai végzettséggel, ötévi szakmai gyakorlattal. Bővebb tájékoztatást a 31 50 35-ös telefonon lehet kérni. (104) HÁROMSZÉK 2

Next