Háromszék, 1993. március (5. évfolyam, 823-844. szám)
1993-03-04 / 825. szám
1993. január—Áprilisra BÉRKIIIGAZÍTÁSOK Tegnap a kormány a január 1.— április 30. közötti időszakra érvényes fizetési pótlékról, az országos minimális bruttó alapbérről, valamint a különböző nyugdíjakról tárgyalt. A kormány elfogadta az ezekkel kapcsolatos két határozattervezetet. Figyelembe vették, hogy az említett időszakban az árak várhatóan 18,2 százalékkal emelkednek, s ezt a növekedést a kormány felerészben, 9,1 százalék fizetési, illetve nyugdíjpótlék alakjában állja. A 9,1 százalékos fizetés és nyugdíjpótlék 3450 lejes havi bruttó összegnek felel meg. Az országos minimális bruttó alapbért 16 600 lejben állapították meg. A gyermeksegélyeket fejenként havi 130 lejjel emelték meg. A korengedményes, teljes régiség után járó minimális nyugdíjat havi 14 700 lejben szabták meg. A társadalmi biztosítási, korengedményes, teljes régiség után járó átlagnyugdíj havi 17 350 lej lesz. KÖNYVVEL-KÖNYVÉRT VETÉLKEDŐ OLTYÁN LÁSZLÓ FÁJDALMAS ÉS KILÁTÁSTALAN HADAKOZÁSA A KORRAL, AMELYBEN ÉLT ÉS SZENVEDETT Nem akarom félrevezetni az olvasót: nem azért ajánlom egész telkemből és szenvedéllyel az olvasó figyelmébe Oltyán László utolsó könyvét*, mintha zseniális, korszakalkotó irodalom tenne. De Oltyán Lászlónak mindenképp biztos és megérdemelt helye van a romániai magyar irodalomban, és ez az utolsó, megrendítő könyve, az Erdélyi elmebaj, ez az önéletrajzi dokumentumregény késői és szerencsésebb korok olvasói előtt is nélkülözhetetlen és felzaklató tanúvallomás tesz arról, hogy a huszadik század második fele Romániájában milyen volt magyar újságírónak, magyar munkásnak és egyáltalán magyarnak lenni. És hogy milyen is volt Románia első igazi forradalma 1989 decemberében, amelyet már az első napon kisajátítottak a profi és céltudatos, cinikus helyezkedők. A könyvet a személyes gyötrelmek, megaláztatások súlyát hordozó olyan tanú vallomásának lázas, feszült izgalma hajtja, akinek sem ideje, sem szándéka nem volt arra, hogy hatásos szerkesztésre, a szöveg művi csiszolására gondoljon; ő egyszerűen csak az igazságot akarta elmondani. De arra aztán nagyon ügyelt, s nemigen olvastam igazabb vallomást a munkássorsról, az újságírók világáról, a szeku zaklatásaitól gyötrődő, rettegő ember lelkiállapotáról, mint Oltyán László könyvében; a szerző hetedik kategóriás szerszámlakatosként került a marosvásárhelyi Vörös Zászlóhoz, ahol huszonöt évet húzott le, de 1988- ban már úgy érezte, hogy ezt nem lehet tovább csinálni; akkor már teljesen féktelenül tombolt az aranykorszak a diktátort egekbe emelő harsonák és a teljes erkölcsi és anyagi ellehetetlenülés, a már nem is rejtőzködő, totális hazugság jegyében, visszament tehát a satupad mellé. Aztán személyesen átélte a forradalmi eseményeket, sőt, részben egyik vezetője volt az 1989. december 21- én és 22-én felvonuló forradalmas tömegnek, és ott volt azok között, akik megélték 1990-ben Marosvásárhely véres márciusát, és személyes tanúi voltak annak, ahogy azt a hatra lépésről lépésre, a rendőrség és katonaság cinkosságával előkészítette. Nagyon szeretnénk, hogy minél több ember olvassa el, minél több olvasónk könyvespolcán kapjon helyet Oltyán László önéletrajzi dokumentumregénye. Ezért egy, tudomásunk szerint újszerű olvasási versenyt indítottunk. De erről részletesebben holnap, a Könyvvel a könyvért verseny szabályzatában. MATEKOVICS JÁNOS * OLTYÁN LÁSZLÓ: ERDÉLYI ELMEBAJ — önéletrajzi dokumentumregény. (Kaláka Könyvek, kiadja a Trisedes Press, Sepsiszentgyörgy, 1992) Máról holnapra össztűz Tőkés László ellen Szokásos balkáni zsibvásár követte Tőkés László püspök úr egyesült államokbeli, majd budapesti sajtótájékoztatóján tett kijelentéseit. Jó hazai román szokás szerint, szövegkörnyezetéből kiragadva mutatta be a televízió a nyilatkozatot, s így ismét féligazságok és részszövegek ismeretében hördült fel a román közvélemény. S olyan egységesen, annyira tekintet nélkül politikai pártállásukra, hogy már észre sem lehet venni, ki tartozik a konzervatív nacionalista, kriptokommunista erőkhöz, ki meg a magát demokratikus ellenzéknek nevező koalícióhoz. Mert abban a pillanatban, mikor Stelian Tănase vagy Alexandru Popovici — kik a PSZP színeiben parlamentbe juttatott honatyák — C. V. Tudorhoz hasonlatos hangnemben szólnak, vagy Petre Roman, aki mostanság ellenzéki voltával szeret tündökölni, azt javasolja, hogy Tőkés László állítását egyenesen az amerikai kongresszusnak címzett levélben kell megcáfolni, s felkérni a tengerentúli politikusokat, hogy állításait ne vegyék komolyan, míg a parasztpárt kisemelkedő politikusai úgy ítélik meg, hogy a belügyminisztérium kivándorlási statisztikáival be lehet bizonyítani, hogy nem vészes a magyar kisebbség emigrációja, tehát Tőkés állítása nem valós, míg a liberális Dinu Patriciu úgy dühöng a képviselőház pulpitusán, hogy azt Vasile Văcaru is megirigyelhetné, míg a Románia liberă felületes és ellenséges hangú írásocskában próbálja cáfolni Tőkés László azon állítását, hogy a román politika tulajdonképpen a század elejétől semmilyen eszköztől nem riadt vissza, hogy megvalósítsa álmát, az igazi egységes nemzetállamot, addig mi kénytelenek vagyunk tudomásul venni, hogy bizonyos kérdésekben — amit a román politikusok és politikai kommentátorok szeretnek patetikusan nemzeti érdeknek nevezni — tulajdonképpen alig van szájtartásbeli különbség a látszólag élesen szembenállók között. A szomorú csak az, hogy ezek a harsogó vezérszónokok és tollforgatók csak azt nem hallották meg az inkriminált nyilatkozatból, mely igaz, csak félmondat erejéig, de jelezte, hogy a Romániában zajló etnikai tisztogatást a püspök úr maga is minőségi szempontból másnak ítélte, mint a boszniait. Végcéljában minősítette azonosnak csak. S azt ezeknek a hangoskodó, rágalmat fröcskölő román hazaffyaknak is el kellene ismerniök, hogy itt a hetven éve változó politikai rendszerek, köztük, sajnos, a mai is, úgy viszonyultak a kisebbséghez, úgy rendezték az ország nagy ügyeit, olyan gazdasági, társadalmi döntéseket hoztak, hogy azok, ha nem is fizikailag semmisítették meg a nem románokat, de sorsukat, életüket mindenkoron egy fokkal nehezebbé tették, mint az átlag románét. A felháborító és szomorú ebben az újabb Tőkés-ellenes össztűzben az, hogy még a demokratikusabb beállítottságú fennforgolódók sem képesek végre bizonyos mértékű önvizsgálatot végezni, vagy legalább valamelyes beleérző képességgel végiggondolni, vajon hogyan is érezheti magát ebben az országban az a, mondjuk, csak 1 600 000 magyar, kinek naponta a legnemtelenebb rágalmazásokat kell elviselnie, és minek szépítsük a dolgokat, másodrendű állampolgárként kell élnie. Hogy milyen szintű a beolvasztási akarat, hogy milyen veszteséget jelent egy kisebbségi népcsoportnak a folyamatos emigráció, azt nagyon nehéz a túlsó partról szemlélve, azt a népet előítéletektől terhelten ismerve vagy még inkább nem ismerve, eldönteni. Ezért érezzük úgy, hogy a Demokratikus Konvencióhoz tartozó politikusok, az ellenzéki újságírók ismét olyan ügyben nyilatkoztak, melyet tulajdonképpen nem ismernek. Akik még nevünkben beszéltek — Verestóy Attila és Tokay György —, bizonyára jobb szolgálatot tettek volna a magyar kisebbségnek, ha ismét nem óvatoskodnak, ha nem magyarázkodnak, hanem pontos adatokkal, tényekkel, esetekkel, eseményekkel bizonyítják azt, amit a szervezet tiszteletbeli elnöke valóban sokkoló hatású, de nem igaztalan nyilatkozatában tett. SIMÓ ERZSÉBET SEPSISZENTGYÖRGY 1993. MÁRCIUS 4. 825. SZÁM Szabadcrusitusban 20 LEJ Előfizetőknek 15 LEJ CSÜTÖRTÖK KORSZERŰ BELGYÓGYÁSZATI LABORATÓRIUMA LESZ KÉZDIVÁSÁRHELYNEK AZ ALAPÍTVÁNY ÉS! A kézdivásárhelyi Szentkereszty Stefánia Kórházalapítvány áldásos tevékenységéről legutóbb a múlt év augusztusában adtunk hírt az új kórházi élelmezési komplexum avatóünnepsége kapcsán. Az azóta eltelt fél esztendő megvalósításairól dr. Boga Olivér igazgató-főorvos, az alapítvány elnöke tájékoztatott: " Időközben gyümölcsöző kapcsolatokat építettünk ki magyarországi, franciaországi, németországi kórházakkal, jótékonysági szervezetekkel, a máltaiakkal, sőt Oxfordból és Argentínából is kaptunk anyagi támogatást. Alapítványunk mindenképpen életképesnek mutatkozott. Magyarországi kapcsolataink is nagyon hasznosnak bizonyultak. A budapesti Szent István Kórháznak és a Mocsáry-alapítványnak köszönhetően a közeljövőben elkészül a gasztrolo-intesztinális endoszkópos laboratórium, ami kb. négymillió forintba került. A gyomor- és patkóbéltükröket a Szent István Kórház, a többi felszerelést pedig a Mocsáry-alapítvány vásárolta meg számunkra. A személyzet kiképzését szintén a budapesti kórház vállalta el. Talán a jövő héten sikerül beindítanunk e korszerű laboratóriumunkat. Ezzel a felszereléssel a belgyógyászat terén egy fantasztikusat lépünk előre. A belgyógyászati pavilon teljes renoválását, bővítését és korszerűsítését is elkezdtük. A munkálat a mai csillagászati árak mellett eléggé borsosnak mutatkozik, horribilis összegbe kerül. Egyik marosvásárhelyi orvosprofesszor, amikor megnézte a belgyógyászat intenzív osztályának terveit és a meglévő felszerelést, kijelentette, hogy bármikor szívesen feladná marosvásárhelyi lakását, és átköltözne Kézdivásárhelyre, hogy ki dolgozhasson e nagyszerűen ellátott laboratóriumban. Az átalakítás lényege az, hogy betegeinket a legjobb körülmények közötti tudjuk majd kezelni, és személyzetünk is jobb feltételek között tudja elvégezni nemes hivatását, a betegápolást. Az utóbbi időben egy kis problémánk is felmerült. Mindezt német barátaink látogatása alkalmával sikerült tisztáznunk. Ugyanis én arra kértem őket, hogy a ruhaszállítmás Lejegyezte: SOCHOM ISTVÁN (folytatása a 1. oldalon) (ALBERT LEVENTE felvétele) JELES ÉVFORDULÓ KÜSZÖBÉN JUSSÓT, 1224-1994 Jövő esztendőben első írásos említésének 770. évfordulóját ünnepli Rárót. Erdélyországban, de biztosan e nagy országban is, kevés település büszkélkedhet közel nyolc évszázados, okmányokkal is bizonyítható múlttal. Nem kevésbé azzal, hogy a település neve — Borait változatban — nem más dokumentumban említtetik, mint az Andreanumban, II. Endre magyar király adománylevelében, a szászoknak adományozott országrész egyik hatái pontjaként. A városi önkormányzat idejekorán készül a ritka jubileumra — e testületnek ugyanis mandátuma idején nem lesz alkalma újabb kerek évforduló megünneplésének szervezésére —, ezért a legutóbbi, február 25-i tanácsülésen első számú napirendi pontként szerepelt az évfordulóval kapcsolatos témakör. Az előreláthatólag 1994 októberében sorra kerülő rendezvénysorozaton a tervek szerint — többek között — városcímer- és -zászlóavatásra, „a város díszpolgára“ cím átnyújtására, Baróti Szabó Dávid bronzszobrának leleplezésére, tudományos ülésszakokra, város-, művelődés-, egyház-, iskola-, ipartörténeti előadásokra, képzőművészeti és várostörténeti kiállításokra, városmonográfia, kiadványok, képeslapok kiadására és kirakóvásárra is sor kerül. Jeles bel- és külhoni személyiségek is meghívatnak. Temérdek mun-BENKŐ LEVENTE (folytatása a 2. oldalon)