Háromszék, 1993. március (5. évfolyam, 823-844. szám)
1993-03-02 / 823. szám
KÉZDIVASARHELYI karinterjúk Az iskolai vallásoktatásról A ’89-es események után Kézdivásárhely tanintézeteiben is újraindult a vallásoktatás. A kezdeti eufória után csökkent a vallásórák iránti érdeklődés sőt a Gábor von Szaki '-''V-Va esetében a második évharmadtól teljesen megszűnt az iskola és az egyház közötti kapcsolat. Körinterjúnkban a római katolikus, illetve a református egyházfelekezet lelkészeit, iskolaigazgatókat és középiskolás diákokat szólaltatunk meg. Pro és kontra érvek hangzanak el a témával kapcsolatosan. A teljes nyitottság jegyében lapunk hasábjain mindkét álláspontnak helyet adtunk. BODÓ IMRE. KÉZDI-ORBAISZÉKI ROMAI KATOLIKUS FŐESPERES: — Ha jól számoltam össze, akkor lelkészetek hetente 71 vallásórát tartanak Kézdivásárhely tanintézeteiben. Ezeken az órákon a három helybeli lelkészen kívül több mint tíz környékbeli plébános tanít. Kivételt képez a Gábor Áron Szakközépiskola, ahol a második évharmadtól megszüntették a vallásoktatást. Az igazgatóság úgy döntött, hogy ezentúl nem tartanak igényt szolgálatainkra. Egyszerűen kivették az órarendből a vallásórákat. Azt tapasztaltam, hogy a vallásoktatás terén az elmúlt évekhez viszonyítva semmiféle pozitív javulás nem észlelhető. Akik annak idején rendszeresen eljártak vallásórákra, azok most is ott vannak, ellenben, akik akkor tekeregtek, azok most is azt teszik. Főleg azok a gyerekek járnak hittanra, akik otthon vallásos nevelésben részesülnek, szüleik is buzgó katolikusok, templomba járó emberek. Olyanok is akadnak, akik rendszeresen ellógnak a hitoktatásból. Az 1. számú Általános Iskolában minden osztályban tartunk vallásórákat, persze kivételt képez a román tagozat, ahol az ortodox lelkész oktatja a diákokat. Ebben az iskolában a teremhiány is nagy gondot okoz. Általában jónak minősítem az egyház és a tanügyi káderek közötti kapcsolatot.. Persze „még vannak hiányosságok" Az a tapasztalatom, hogy személyesen kell kiépíteni minden jó viszonyt. Sajnos, egyes iskolákban még tapasztalható a „hidegebb” kapcsolat — és ez kölcsönös, mindkét félre jellemző Ezt azonban fel lehet, és fel is kell oldani. Töprengvén arra a következtetésre jutottam, hogy talán én is hibás vagyok abban, hogy nem követtem elég figyelemmel a Gábor Áron Líceumban vallásoktatást, s amikor felfigyeltem arra, hogy bajok vannak, már késő volt. Valami nyomás is lehetett a tantestület részéről. Annyit tanulhattunk volna a negyven év keserű tapasztalatából, hogy mindenért harcolni kell, nekem kellett volna odamennem ... LUKA MÁRIA A BOD PÉTER TANÍTÓKÉPZŐ XI. OSZTÁLYOS DIÁKLÁNYA: — Szerintem a vallásórák programjával van a baj. A lelkészek itt, az iskolában ugyanazt mondják el, ami a templomban is elhangzik. Pedig a diák nem arra kíváncsi, amit a templomban is meghallgathat. A vallástörténet vagy a bibliai történetek kritikai elemzése talán jobban érdekelné a diákságot. Talán. A pap ne legyen egyoldalú, fogadja el azt is, hogy a vallást is meg lehet bírálni. Miért ne? Azért nem szabad ránk neheztelni, haragudni, hogy mi a magunk módján másképpen látjuk a dolgokat, és nem bigott katolikusként. Elvárnánk, hogy papjaink legyenek egy kicsit szélesebb látókörűek. Sok esetben valóban megkérdezték, hogy mit is szeretnénk hallani, de — ha jól tudjuk — nekik az érsekség által kiadott programhoz kell igazodniuk. Azt se nagyon tudom elfogadni, hogy a vallásórákat egyházfelekezetek szerint, külön tartják. Miért nem lehetne ezeket közösen, az ökuménia szellemében megtartani? Minket a vallás, történet, a keleti vallások kialakulása érdekelne a legjobban. A lélekvándorlás szintén közérdeklődésre számító téma lenne. A lelkész ettől a témától egyszerűen elzárkózott. Ha egyszer a vallásóra nem kötelező tantárgy, akkor miért szükséges névsort írni, hiányzást vezetni? Aki akar, jár, aki nem, az nem. Ne legyen kötelező vallásórára járni... SZENTGYÖRGYI ZSOMBOR REFORMÁTUS LELKÉSZ: — A felső és alsó tagozaton is megszerveztük a vallásoktatást. Mi kevesebben vagyunk, a katolikus gyerekeik minden tanintézetben túlsúlyban vannak. A csavargyár líceumával a második évharmadtól megszakadt a kapcsolatunk. Constantinescu Herman lelkésztársam szerint a diákok nem érdeklődnek a vallásórák iránt. Azt hiszem, a katolikus egyházzal is hasonló a helyzet, velük is megszakadt a kapcsolat. Jómagam minden osztályban megkérdezem a gyerekektől, hogy a következő alkalommal miről szeretnének hallani. Vallásórán Egyiptomtól elkezdve a szerelemig, az újjászületésig, mindenről beszélgetünk. A XII. osztályosokat nem nagyon érdekli az egyház, a vallás, ők már az érettségire gondolnak, őket is megértem, és ezért is foglalkozom szívesebben a kisebb gyermekekkel... KOVÁCS ANTAL, A BOD PÉTER TANÍTÓKÉPZŐ IGAZGATÓJA: —A változások után a lelkészekkel együtt érdeklődtünk a vallásórák bevezetése felől. Rövid idő alatt megszerveztük a vallásos nevelésit. Tudatában voltunk annak, hogy a nálunk végző tanítónők és óvónők egy része falura kerül, ahol szoros kapcsolatban kell dolgoznia az egyházzal, az egyházközség lelkészével. Minden héten szerdai nap, 13—14 óra között az egész iskolában vallásórákat tartunk. Egy időben nyolc lelkész tartózkodik az iskolában. Ezeket az órákat díjmentesen, semmiféle ellenszolgáltatás nélkül tartják, az oktatók járta része a környékbeli falvakból jár be a saját kocsijával. A református órákat két, a katolikus órákat pedig hat csoportban szerveztük meg. Én jónak ítélem az egyházzal való viszonyunkat. Persze, olyan tanerők is akadnak, akiknek az a véleményük, hogy a vallásórákat teljesen ki kellene iktatni az órarendből, az iskolából. Ez egy-két ember véleménye, álláspontja, de őket is meg kell hallgatni. Iskolánk posztlíceumi osztályának énekkara ifj. Vikol Kálmán vezetésével rendszeresen fellép a református és katolkus templomokban... KOPACZ ILDIKÓ POSZTLÍCEUMI DIÁKLÁNY: — Mi már olyan nagyok vagyunk, hogy el tudjuk dönteni, mit is csináljunk, igényeljük-e vagy sem a vallásoktatást. Ettől a tanévtől nekünk nincs vallásóránk. A kérdés az, hogy szükségünk van-e vagy sem a hitoktatásra? Nem is tudom ... KOCSIS CSABA, AZ I. SZÁMÚ Általános iskola igazgatója: — Miit is modhatnék én ezzel kapcsolatban? Tulajdonképpen a vaás hozzátartozik az.,erkölcsi neveléshez. Én nem vagyok egyházellenes, sőt, támogatom a vallásos nevelést. A mi iskolánkban teremhiány miatt két váltásban folyik a tanulás, délelőtt és délután. Ezért is okoz számunkra a vallásóra pluszgondot, fejtörést. Nálunk a tanulók 70 százaléka katolikus, 20 százaléka református és 10 ortodox. A vallásórákat mindhárom felekezet papja, órarendbe iktatva, rendszeresen megtartja. Van, akinek az órarendjében a vallásóra első, másnak pedig utolsó óraként szerepel. Oyan eset is előfordult, hogy egyszerűen nem volt termünk, ahol meg lehetett volna tartani a vallásórát, ilyenkor a kápolnába mentek át. Az igazság az, hogy a mi iskolánkban nem is egy oktató rendszeresen gyakorolja a válást, ellenben más nyíltan a vallásórák ellen van. Az is igaz, hogy főleg a katolikus lelkészek több tiszteletet vártak volna tantestületünk részéről. Tekergő diák is akad, de számuk nem magasabb, mint azoké, akik, tegyük fel, matematikaóráról is ellógnak... KADAR ELEMEK, A BOD PÉTER TANÍTÓKÉPZŐ XII. FAIPARI OSZTÁLYÁNAK DIÁKJA: — Felmérést végeztem a mi osztályunkban. A 20 diákból 17-en voltak, akik határozottan igénylik a vallásoktatást. A többiek főleg azzal indokolták távolmaradásukat, hogy nem érdekli őket az óra, a megbeszélt témakörök nem kötik le az érdeklődésüket. Az utóbbiak esetében ez van, és nem valásélenesség vagy ehhez hasonló megnyilvánulás. Máskülönben a vallásórákról elég sokan hiányoznak. Ennek főleg az a magyarázata, hogy nem elég érdekes az óra. Azt hiszem, hogy létezik egy érsekség által leszögezett terv. Ahhoz, hogy ezek az órák lekössék a diákság figyelmét, sokkal gördülékenyebb témákat kellene magába foglalniuk... GÁBOR REZSŐ TANÁR, A GÁBOR ÁRON SZAKKÖZÉPISKOLA IGAZGATÓJA: — Több támogatást vártunk volna az egyház részéről. Mindenki próbál igénybe venni, de a konkrét támogatás mindig elmarad. A változások után órarendbe iktattuk a vadásórákat. Ebben a tanévben, az első évharmadban még folyt a vallásoktatás. A másodiktól azonban kénytelenek voltunk kivenni az órarendből, mivel, legyünk őszinték, nem tartották meg rendszeresen. Nem egyedül döntőem az ügyben. A döntést megelőzően beszéltem erről Fekete Miklós tanfelügyelővel és Incze László RMDSZ-elnökkel. Tudomásomszerint, ahogy kivettük az órarendből a hitoktatást, a katolikus templomban ki is prédikáltak minket — negatív példaként. Ez nem volt részemről egy önkényes igazgatói lépés. A nevelőtanácsban is megbeszéltük, és közösen döntöttünk a kivétel mellett. Nem nézhettük el azt, hogy a papok hónapokon keresztül ne tartsák meg az órákat. A kollégáimat is meg lehet kérdezni. Gondolja el, van hét párhuzamos XI. osztályunk, és azok 11—12 óra között, mivel nem jött az oktató, milyen zajt csaptak.. Iskolánkban nagyon sok az ingázó diák, aki otthon, falun rendszeresen gyakorolja a vallást, vasárnaponként eljár a templomba. Állítom, hogy az egyház részéről sem volt megfelelő a hozzáállás. Nem (csak) rajtunk múlott. A diákságot sem lehetett kötelezni a vallásórák látogatására . . Lejegyezte: SOCHOM ISTVÁN SUTŐ ANDRÁS Erdélyi sors és irodalom Nincs az a falu, nincs az a tanya, nincs az a kisváros, nincs az a nagyváros, ahol ne minden harmadik magyar ne azután futkorászna, hogy miképpen szerzi be magának a szükséges iratokat, kapcsolatokat és támogatási leveleket az ő elmenési szándékéhoz. Nincs az a magyar település, ahonnan ne hiányoznának már a házasságban diadalmas fiatalok, akik gyermekekkel ültetnék tele azt a falut és azt a vidéket. Nincs már az a falu, ahol ne attól rettegne a református lelkész, hogy rövidesen el kell mennie, mert a helybéliek nem tudják összeadni a parókia és az egyházközség fenntartásához szükséges anyagiakat. Egy templomot lehet látni Kemény Zsigmond szülőfalujában, Alvincen. Körülbelül nyolcvanméteres madár-guanószőnyegen lehet ebben az Árpád-kori templomban fel és alá sétálni és denevéreket megfigyelni, az omlástól félve minden pillanatban. Mert omlik össze ez az Árpád-kori templom, amelyről azt gondoltam, hogy egy-kettő van Dél-Erdélyben. Ma már megszámlálhatatlanok az ilyen elhagyott templomok, az ilyen összeomlók. Olyan méretű, kedves barátaim, az erdélyi magyarságnak az elvándorlási szándéka, hogy most már nem is évtizedekben mérem a fogyatkozásnak azt a fokát, amikor a politikai képviselet dolgában lényeges módosulásra kell majd felkészülnünk. Amikor egyáltalán a közeli lehetőségeink mind menynyiségi, mind minőségi tekintetben akkorát zuhannak, hogy nagyon nehéz lesz összeszedni magunk. És tragikusnak tartom azt, hogy mind a mai napig a fordulat után két és fél esztendővel vagy mennyivel, még nem történt semmilyen lépés annak érdekében, hogy legalább a számontartásunk legyen komolyabb, hogy legalább a számbavétel és annak kikiáltása az országban és a országon kívül megtörténjék. És főleg: komolyabb kísérletek nem történtek arra nézve, hogy olyan jogi fordulatot vegyen az ország alkotmányos (vagy alkotmánytalan) élete, ami valamiképpen csökkentené a kivándorlást. Létrehoztuk a Transsyvania Nemzetközi Alapítványt, amelynek egyik célja lenne, többek között, hazacsalogatni az embereket. Teljes reménytelenség egy ilyen alapítvány erejétől bármit is várni egy ilyen hatalmas folyamatnak a megállításában. Ilyen körülmények között mit tehet az az emberi tevékenység, amelyet irodalomnak nevezünk? Ilyen körülmények között mit lehet szólni ahhoz, hogy — ahogy fogalmazni voltam kénytelen — a lábunk alól elfogy a föld, a csolnakunk alól elmegy a tenger? Ilyen körülmények között vajon mit tehet az irodalom és különösen az az irodalom, amely diadalmas a kritikában és szánalmas a megvalósításban? Amely, diadalmas a népi-nemzeti sorskérdések lefumigálásában és szánalmas a mi fájdalmaink megértésében? Amely diadalmas az értelmetlen képverseknek a képzésében és szánalmas a közösségi ügyeknek az érzékelésében? Amely önmagát tekintvén minden érték központjának és úgy számítván, hogy, akár az Isten, önmaga által létezik, mert az esztétika külön istene teremtette és nem a mi sorsunk, nem a mi drámánk — az a szemlélet tehát vajon mire lenne képes a mi szellemi életünkben? Hangfelvételről leírta NYESTE ZOLTÁN 1993. MÁRCIUS 2. HÁROMSZÉK 4