Háromszék, 1993. március (5. évfolyam, 823-844. szám)

1993-03-02 / 823. szám

KÉZ­DIVASARHELYI karinterjú­k Az iskolai vallásoktatásról A ’89-es események után Kézdivásár­­hely tanintézeteiben is újraindult a vallásoktatás. A kezdeti eufória után csökkent a vallásórák iránti érdeklő­dés sőt a Gábor von Szaki '-''V-Va esetében a második évharmadtól tel­jesen megszűnt az iskola és az egyház közötti kapcsolat. Körinterjúnkban a római katolikus, illetve a református egyházfelekezet lelkészeit, iskolaigaz­gatókat és középiskolás diákokat szó­laltatunk meg. Pro és kontra érvek hangzanak el a témával kapcsolato­san. A teljes nyitottság jegyében la­punk hasábjain mindkét álláspontnak helyet adtunk. BODÓ IMRE. KÉZDI-ORBAISZÉKI ROMAI KATOLIKUS FŐESPERES: — Ha jól számoltam össze, akkor lel­készetek hetente 71 vallásórát tar­tanak Kézdivásárhely tanintézeteiben. Ezeken az órákon a három helybeli lelkészen kívül több mint tíz környék­beli plébános tanít. Kivételt képez a Gábor Áron Szakközépiskola, ahol a második évharmadtól megszünt­ették­ a vallásoktatást. Az igazgatóság úgy döntött, hogy ezentúl nem tartanak i­­gényt szolgálatainkra. Egyszerűen ki­vették az órarendből a vallásórákat. Azt tapasztaltam, hogy a vallásokta­tás terén az elmúlt évekhez viszonyít­va semmiféle pozitív javulás nem észlelhető. Akik annak idején rend­szeresen eljártak vallásórákra, azok most is ott vannak, ellenben, akik ak­kor tekeregtek, azok most is azt te­szik. Főleg azok a gyerekek járnak hittanra, akik otthon vallásos nevelés­ben részesülnek, szüleik is buzgó ka­tolikusok, templomba járó emberek. Olyanok is akadnak, akik rendszeresen ellógna­k a hitoktatásb­ól. Az 1. számú Általános Iskolában minden osztályban tartunk vallásórá­kat, persze kivételt képez a román ta­gozat, ahol az ortodox lelkész oktat­ja a diákokat. Ebben az iskolában a teremhiány is nagy gondot okoz. Ál­talában jónak minősítem az egyház és a tanügyi káderek közötti kapcsolatot.. Persze „még vannak hiányosságok" Az a tapasztalatom, hogy személyesen kell kiépíteni minden jó viszonyt. Sajnos, egyes iskolákban még tapasz­talható a „hidegebb” kapcsolat — és ez kölcsönös, mindkét félre jellemző Ezt azonban fel lehet, és fel is kell oldani. Töprengvén arra a következtetésre jutottam, hogy talán én is hibás va­gyok abban, hogy nem követtem elég figyelemmel a Gábor Áron Líceumban vallásoktatást, s amikor felfigyel­tem arra, hogy bajok vannak, már késő volt. Valami nyomás is lehetett a tantestület részéről. Annyit tanul­hattunk volna a negyven év keserű tapasztalatából, hogy mindenért har­colni kell, nekem kellett volna oda­mennem ... LUKA MÁRIA A BOD PÉTER TA­NÍTÓKÉPZŐ XI. OSZTÁLYOS DI­ÁKLÁNYA: — Szerintem a vallásórák programjával van a baj. A lelkészek itt, az iskolában ugyanazt mondják el, ami a templomban is elhangzik. Pedig a diák nem arra kíváncsi, amit a templomban is meghallgathat. A val­lástörténet vagy a bibliai történetek kritikai elemzése talán jobban érde­kelné a diákságot. Talán. A pap ne legyen egyoldalú, fogad­ja el azt is, hogy a vallást is meg le­het bírálni. Miért ne? Azért nem szabad ránk neheztelni, haragudni, hogy mi a magunk módján másképpen látjuk a dolgokat, és nem bigott ka­tolikusként. Elvárnánk, hogy papjaink legyenek egy kicsit szélesebb látókö­­rűek. Sok esetben valóban megkérdez­ték, hogy mit is szeretnénk hallani, de — ha jól tudjuk — nekik az érsek­ség által kiadott programhoz kell iga­zodniuk. Azt se nagyon tudom elfogadni, hogy a vallásórákat egyházfelekezetek sze­rint, külön tartják. Miért nem lehet­ne ezeket közösen, az ökuménia szel­lemében megtartani? Minket a vallás, történet, a keleti vallások kialakulása érdekelne a legjobban. A lélekvándor­lás szintén közérdeklődésre számító téma lenne. A lelkész ettől a témától egyszerűen elzárkózott. Ha egyszer a vallásóra nem kötele­ző tantárgy, akkor miért szükséges névsort írni, hiányzást vezetni? Aki akar, jár, aki nem, az nem. Ne le­gyen kötelező vallásórára járni... SZENTGYÖRGYI ZSOMBOR RE­FORMÁTUS LELKÉSZ: — A felső és alsó tagozaton is megszerveztük a vallásoktatást. Mi kevesebben va­gyunk, a katolikus gyerekeik minden tanintézetben túlsúlyban vannak. A csavargyár líceumával a második év­­harmadtól megszakadt a kapcsolatunk. Constantinescu Herman lelkésztársam szerint a diákok nem érdeklődnek a vallásórák iránt. Azt hiszem, a kato­likus egyházzal is hasonló a helyzet, ve­­lük is megszakadt a kapcsolat. Jómagam minden osztályban meg­kérdezem a gyerekektől, hogy a követ­­kező alkalommal miről szeretnének hallani. Vallásórán Egyiptomtól el­kezdve a szerelemig, az újjászületésig, mindenről beszélgetünk. A XII. osztá­­lyosokat nem nagyon érdekli az egy­ház, a vallás, ők már az érettségire gondolnak, őket is megértem, és ezért is foglalkozom szívesebben a kisebb gyerm­ekekkel... KOVÁCS ANTAL, A BOD PÉTER TANÍTÓKÉPZŐ IGAZGATÓJA: —A változások után a lelkészekkel együtt érdeklődtünk a vallásórák bevezetése felől. Rövid idő alatt megszerveztük a vallásos nevelésit. Tudatában vol­tunk annak, hogy a nálunk végző ta­nítónők és óvónők egy része falura ke­rül, ahol szoros kapcsolatban kell dol­goznia az egyházzal, az egyházközség lelkészével. Minden héten szerdai nap, 13—14 óra között az egész iskolában vallásórákat tartunk. Egy időben nyolc lelkész tartózkodik az iskolában. Eze­ket az órákat díjmentesen, semmiféle ellenszolgáltatás nélkül tartják, az ok­tatók járta része a környékbeli fal­vakból jár be a saját kocsijával. A re­­formátus órákat két, a katolikus órá­kat pedig hat csoportban szerveztük meg. Én jónak ítélem az egyházzal való viszonyunkat. Persze, olyan tanerők is akadnak, akiknek az a véleményük, hogy a vallásórákat teljesen ki kellene iktatni az órarendből, az iskolából. Ez egy-két ember véleménye, álláspontja, de őket is meg kell hallgatni. Iskolánk posztlíceumi osztályának énekkara ifj. Vikol Kálmán vezetésével rendszere­sen fellép a református és kato­lkus templomokban... KOPACZ ILDIKÓ POSZTLÍCEUMI DIÁKLÁNY: — Mi már olyan nagyok vagyunk, hogy el tudjuk dönteni, mit is csináljunk, igényelj­ük-e vagy sem a vallásoktatást. Ettől a tanévtől ne­künk nincs vallásóránk. A kérdés az, hogy szükségünk van-e vagy sem a hitoktatásra? Nem is tudom ... KOCSIS CSABA, AZ I. SZÁMÚ Általános iskola igazgatója: — Miit is modhatnék én ezzel kapcso­latban? Tulajdonképpen a va­ás hoz­zátartozik az.,erkölcsi neveléshez. Én nem vagyok egyházellenes, sőt, támo­gatom a vallásos nevelést. A mi isko­lánkban teremhiány miatt két váltás­ban folyik a tanulás, délelőtt és dél­után. Ezért is okoz számunkra a val­lásóra pluszgondot, fejtörést. Nálunk a tanulók 70 százaléka katolikus, 20 százaléka református és 10 ortodox. A vallásórákat mindhárom felekezet papja, órarendbe iktatva, rendszere­­sen megtartja. Van, akinek az órarend­­jében a vallásóra első, másnak pedig utolsó óraként szerepel. O­yan eset­ is előfordult, hogy egyszerűen nem volt­­ termünk, ahol meg lehetett volna tar­tani a vallásórát, ilyenkor a kápolnába mentek át. Az igazság az, hogy a mi iskolánkban nem is egy oktató rend­szeresen gyakorolja a vál­ást, ellenben más nyíltan a vallásórák ellen van. Az is igaz, hogy főleg a katolikus lel­készek több tiszteletet vártak volna tantestületünk részéről. Tekergő diák is akad, de számuk nem magasabb, mint azoké, akik, tegyük fel, matema­tikaóráról is ellógnak... KADAR ELEMEK, A BOD PÉTER TANÍTÓKÉPZŐ XII. FAIPARI OSZ­TÁLYÁNAK DI­ÁKJA: — Felmérést végeztem a mi osztályunkban. A 20 diákból 17-en voltak, akik határozot­tan igénylik a vallásoktatást. A többi­­ek főleg azzal indokolták távolmara­dásukat, hogy nem érdekli őket az ó­­ra, a megbeszélt témakörök nem kö­tik le az érdeklődésüket. Az utóbbiak esetében ez van, és nem val­ásé­lenes­ség vagy ehhez hasonló megnyilvánu­lás. Máskülönben a vallásórákról elég sokan hiányoznak. Ennek főleg az a magyarázata, hogy nem elég érdekes az óra. Azt hiszem, hogy létezik egy érsekség által leszögezett terv. Ahhoz, hogy ezek az órák lekössék a diákság figyelmét, sokkal gördülékenyebb té­mákat kellene magába foglalniuk... GÁBOR REZSŐ TANÁR, A GÁBOR ÁRON SZAKKÖZÉPISKOLA IGAZ­GATÓJA: — Több támogatást vártunk­ volna az egyház részéről. Mindenki próbál igénybe venni, de a konkrét támogatás mindig elmarad. A változá­sok után órarendbe iktattuk a vadás­­órákat. Ebben a tanévben, az első év­­harmadban még folyt a vallásoktatás. A másodiktól azonban kénytelenek voltunk kivenni az órarendből, mivel, legyünk őszinték, nem tartották meg rendszeresen. Nem egyedül döntő­­em­ az ügyben. A döntést megelőzően be­széltem erről Fekete Miklós tanfelü­­gyelővel és Incze László RMDSZ-el­­nökkel. Tudomásom­­szerint, ahogy ki­vettük az órarendből a hitoktatást, a katolikus templomban ki is prédikál­tak minket — negatív példaként. Ez nem volt részemről egy önkényes i­­gazgatói lépés. A nevelőtanácsban is megbeszéltük, és közösen döntöttünk a kivétel mellett. Nem nézhettük el azt, hogy a papok hónapokon keresztül­­ ne tartsák meg az órákat. A kollégái­mat is meg lehet kérdezni. Gondolja el, van hét párhuzamos XI. osztályunk, és azok 11—12 óra között, mivel nem jött az oktató, milyen zajt csaptak.. Iskolánkban nagyon sok az ingázó diák, aki otthon, falun rendszeresen gyakorolja a vallást, vasárnaponként eljár a templomba. Állítom, hogy az egyház részéről sem volt megfelelő a hozzáállás. Nem (csak) rajtunk mú­lott. A diákságot sem lehetett kötelez­ni a vallásórák látogatására . . Lejegyezte: SOCHOM ISTVÁN SUTŐ ANDRÁS Erdélyi sors és irodalom Nincs az a falu, nincs az a tanya, nincs az a kisváros, nincs az a nagyváros, ahol ne minden har­madik magyar ne azután futkorászna, hogy mikép­pen szerzi be magának a szükséges iratokat, kapcso­latokat és támogatási leveleket az ő elmenési szándéké­­hoz. Nincs az a magyar település, ahonnan ne hiányoz­­nának már a házasságban diadalmas fiatalok, akik gyermekekkel ültetnék tele azt a falut és azt a vidéket. Nincs már az a falu, ahol ne attól rettegne a refor­mátus lelkész, hogy rövidesen el kell mennie, mert a helybéliek nem tudják összeadni a parókia és az egyházközség fenntartásához szükséges anyagiakat. E­gy templomot lehet látni Kemény Zsigmond szülő­falujában, Alvincen. Körülbelül nyolcvanméteres madár-guanószőnyegen lehet ebben az Árpád-kori templomban fel és alá sétálni és denevéreket meg­figyelni, az omlástól félve minden pillanatban. Mert omlik össze ez az Árpád-kori templom, amelyről azt gondoltam, hogy egy-kettő van Dél-Erdélyben. Ma már megszámlálhatatlanok az ilyen elhagyott templo­mok, az ilyen összeomlók. Olyan méretű, kedves barátaim, az erdélyi ma­gyarságnak az elvándorlási szándéka, hogy most már nem is évtizedekben mérem a fogyatkozásnak azt a fokát, amikor a politikai képviselet dolgában lényeges módosulásra kell majd felkészülnünk. A­­mikor egyáltalán a közeli lehetőségeink mind meny­­nyiségi, mind minőségi tekintetben akkorát zuhan­nak, hogy nagyon nehéz lesz összeszedni magunk. És tragikusnak tartom azt, hogy mind a mai napig a fordulat után két és fél esztendővel vagy mennyivel, még nem történt semmilyen lépés annak érdekében, hogy legalább a számontartásunk legyen komolyabb, hogy legalább a számbavétel és annak kikiáltása az országban és a országon kívül megtörténjék. És fő­leg: komolyabb kísérletek nem történtek arra nézve, hogy olyan jogi fordulatot vegyen az ország alkot­­mányos (vagy alkotmánytalan) élete, ami valamikép­pen csökkentené a kivándorlást. Létrehoztuk a Trans­sy­vania Nemzetközi Alapítványt, amelynek egyik célja lenne, többek között, hazacsalogatni az embe­reket. Teljes reménytelenség egy ilyen alapítvány erejétől bármit is várni egy ilyen hatalmas folya­matnak a megállításában. Ilyen körülmények között mit tehet az az emberi tevékenység, amelyet irodalomnak nevezünk? Ilyen körülmények között mit lehet szólni ahhoz, hogy — ahogy fogalmazni voltam kénytelen — a lábunk alól elfogy a föld, a csolnakunk alól elmegy a tenger? Ilyen körülmények között vajon mit tehet az iroda­lom és különösen az az irodalom, amely diadalmas a kritikában és szánalmas a megvalósításban? Amely, diadalmas a népi-nemzeti sorskérdések lefumigálá­­sában és szánalmas a mi fájdalmaink megértésében? Amely diadalmas az értelmetlen képverseknek a képzésében és szánalmas a közösségi ügyeknek az érzékelésében? Amely önmagát tekintvén minden érték központjának és úgy számítván, hogy, akár az Isten, önmaga által létezik, mert az esztétika külön istene teremtette és nem a mi sorsunk, nem a mi drámánk — az a szemlélet tehát vajon mire lenne képes a mi szellemi életünkben? Hangfelvételről leírta NYESTE ZOLTÁN 1993. MÁRCIUS 2. HÁROMSZÉK 4

Next