Háromszék, 1993. március (5. évfolyam, 823-844. szám)
1993-03-13 / 832. szám
Március 15-e Háromszéken Sepsiszentgyörgyön az iskolák 13 órakor helyezik el a koszorúkat az 1848-as emlékműveknél. Ezt követően 15.30 órakor az RMDSZ székháza előtti gyülekezők ünnepi megemlékezése koszorúzással kezdődik, és az alkalomhoz illő vers-, zeneműsorral, megemlékező beszéddel folytatódik. Kézdivásárhely és környéke 1848-as forradalmi emlékhelyein a vidék és a város tanulói koszorúkat helyeznek el, majd, az eddigi hagyományokhoz híven, a Gábor Áron téren felvonulást, majd megemlékező műsort tartanak. Az ünnepség 11.30 órakor kezdődik Természetesen, Felsőháromszék falvai együtt ünnepelnek a kézdivásárhelyiekkel. Kovásznán 15.30 órakor a szabadtéri színházban — rossz idő esetén a városi klubban — a város iskolásainak aktív részvételével emlékeznek meg a magyar forradalom 145. évfordulójáról. Baráton a március 15-i ünnepség hétfőn 12.30 órakor kezdődik a katolikus templomban tartandó istentisztelettel és az ezt követő ünnepi műsorral. A Diákdombon 13.30 órakor gyűlnek össze, és gyalog (az idősebbek autóbusszal) a véczeri emlékműhöz vonulnak, ahol koszorúzási ünnepség és emlékműsor lesz. Egyházaink az összes háromszéki falvakban megemlékeznek a szabadságharc 145. évfordulójáról. Sepsiszentgyörgy város 1892. november 23-án díszpolgárává választotta Kossuth Lajost. A díszoklevelet 1893. március 23-án — 100 éve — egy tíztagú küldöttség személyesen adta át az olaszországi Turniban ifj. Gödri Ferenc, városi főjegyző, későbbi polgármester vezetésével. Maró: holnapra is Áronok születnek Tegnap csodálatos, huszadik század végi szerbeivei átvilágították barátom asszony-lányának haza, és megállapittatott, hogy fiúgyermek születik. A boldog mama nevet is adott gyermekének, Áronnak fogják keresztelni. Testhez-s lélekhez álló márciusi, háromszéki hír ez, ugye? Mert hétfőn katedrákról, szószékekről, erkélyekről beszédek fognak elhangzani a megmaradásról. És mi úgy érezzük, e beszédek lehetnek pátoszdúsak, szépek, de nincs emelkedettebb érzés annál, hogyha egy lélekkel is megszaporodunk ebben a meglódult időben. A mai Erdélyben, ha anya gyermeket szül, életerős optimizmusról tanúbizonykodik, a lemondás ellen bőget fel kisdedet. Mert lehet, hogy a holnap Áronjaira is az az út vár, melyet kortársak közül nagyon sokan választanak: orvosnak lenni Svédországban, rakodómunkásnak Amszterdamban, tűnek a világ szénakarjában. De aki ma gyermeknek születik Erdélyben, anyja reménység-emlőit is szopja: folytatódásunkkal sokáig, nagyon sokáig meg fogjuk határozni ezt a földet. Szónokaink el fogják zengetni igéiket március 15- én, de én legnagyobb alázattal azokra a pedagógusokra, munkásokra, orvosokra, lelkészekre nézek, akik a hétköznapok törékeny szalmaszálaiból próbálnak fészket rakni az erdélyi magyar megmaradásnak, és, igenis, az anyákra, akiknek mifelénk foglalkozás- és hivatásszerűen szakadt a nyakukba e legtermészetesebb emberi szerepkör. Mert az anya nemcsak világrahozód, szélfúvásnak kitett életedben vigaszod is egyben, s amikor ma Háromszéken Áron nevű gyermeket szülnek anyák, akkor nem csupán ködös tekintettel pillantanak e sokat próbált nép múltjára, jövőt jelentenek be, életakaratot sugároznak, hanem a talpon maradás egyszerű igényét is. Ha nem apátiás időket élnénk, patetikusak is lehetnénk, mondván: ha gyermek születik, lesz ágyú. De nincs szükségünk ágyúkra. Nemcsak azért, mert korszerűtlen fegyver mai harcainkhoz, nekünk arra az eleven toll által is megfogalmazhatatlan szívósságra van szükségünk, mely messzehordóbb erő minden itt-amott becsapódó lövedéknél. Kifelé ballagóban a világból nekünk a Gyermekre van szükségünk, ki megkezdett munkánkat folytatja, fenntartja. S fenntartja azt az életerőt, melyet mi is őseinktől származtatunk utódról utódra. Ha március van, ne csak a küzdelem ünnepe legyen, hanem a gyermekzsivajé is, mely havat olvasztó szilajsággal népesíti be e földet, és dacos reménnyel. Azért az ágyú-jelképet mégsem hullatnám könnyű kézzel alá, mert ugyancsak Áron nevű ismerősömnek, miközben a Köztársasági Palota tévében mutatott panoptikumát, mint részeg cukrász álmát nézte, kedve kerekedett Bukarestbe utazni, utánanézni annak, hogy nem ott árulják-e a sepsiszentgyörgyi múzeumból fővárosba költöztetett Gábor Áron-ágyú eredetijét. S ha esetleg igen, mi a szándékuk vele? Mert, ahogyan a Balkán-háborúk történetét ismerjük, gyanítható, hogy egyszer csövet hazafelé fordítják. Igen, vajon nézi-e Erdélyt az az ágyúcső? — kérdezte ismerősöm —, és tudják-e új gazdái, hogy errefelé már nem lehet pusztítani vele? Nagyon kell ünnepelnünk azokat az anyákat, akik új Áronokat szülnek, hátha nem lesz több mihaszna kölyök, ember belőlük, s visszahozzák nekünk egyszer elorzott ágyúinkat. Még akkor is, ha nekünk nem ágyú kell. Áron kell nekünk. Mindenáron. FARKAS ÁRPÁD A 4—5. oldalon — KISGYÖRGY ZOLTÁN írása részlet SOMBORI SÁNDOrt regényéből Emléket áhtunk ! Gábor Áron A kökösi hídon Kökös — Szépmező Egy a sok ismeretlen közül a bíró áron feljegyzései — KÁNYADI SÁNDOR verse — részlet NAGY SÁNDOR emlékezéséből SEPSISZENTGYÖRGY 1993. MÁRCIUS 13. 832. SZÁM Szabadárusi Gaszián 20 LEJ Elöfi/dökix'k 15 LEJ ES DÖRÖGTEK A HÍDFŐN A SZÉKELY HARANGOK" HÁROMSZÉK független napilap UTASSY JÓZSEF Zúg március Én szemfedőlapod lerántom: — kelj föl és járj, Petőfi Sándor ! Zúg Március, záporos fény ver, suhog a zászlós tűz a vérben. Hüvelyét veszti, brong a kardlap: — úgy kelj föl, mint forradalmad ! Szedd össze csontjaid, barátom, lopnak a bőség kosarából, a jognak asztalánál lopnak, népek nevében ! S te halott vagy ? ! Holnap a szellem napvilágát roppantják ránk a hétszer gyávák. Talpra, Petőfi ! Sírodat rázom , szólj még egyszer a Szabadságról ! SZOMBAT Erdélyi költők kitüntetése. Tegnap Budapesten a Magyar Köztársaság művelődésügyi minisztere Március 15. tiszteletére KOSSUTH-DÍJAT adományozott KÁNYÁDI SÁNDORNAK, JÓZSEF ATTILA-DÍJAT SZŐCS GÉZÁNAK és FARKAS ÁRPÁDNAK. Eleink emléke kötelez ésból kegyhelyeink felé lépkedünk. Sorrendben immáron a negyedik —és egyre zordabb — tavaszon. Mikoron már-már reményét veszti ember- , fia, s úgy érzi, nincs tovább, abbahagyja értelmetlennek tűnő, véget érni nem akaró, szüntelen harcát, mikoron úgy véli: jobb talán másutt. S inkább itthagy szülőt, testvért, gyermekét, hont. Mert hon ez az istenáldotta darabka föld, melyen s mely felett evődik, civódik szüntelen most nemzet, egy, kettő, három, mindahány, de ami a leginkább fáj: magyar marja a magyart. Mert mégis: együvé tartozunk. Mikénti együvé tartoztak éltükben, harcukban, s együvé tartoznak haló poraikban apáink, kiknek ma arcán járunk. Kik fegyvert fogtak, kardot rántottak, ágyút öntöttek, s a világ legdrágább kincséért, ha kellett, mert kellett, drága vérüket sem kímélték. Éppen azért, mert úgy érezték, nincs tovább. Nem kardrántásra, ágyúöntésre kívánnék buzdítani, sem vérontásra, sem háborúskodásra. Isten őrizz! De arra igen, hogy magyar a magyarnak, ember az embernek kárát soha ne akarja. Semmikor. Mert gyarló, istenadta földi éltünk annál drágább, semmint egymásnak ártsunk. Hogy aztán, s ezáltal is, holmi uralkodók s hatalmaik osszák s szorozzák szabadságunk. Erre tanít s kötelez előttünk járó apáink példája. Hogy anya, apa gyermekének, köpeci hídvéginek, árapataki zágoninak, felsőrákosi lemhényinek, erdővidéki kézdiszékinek, sepsiszéki orbaiszékinek, csikszéki marosszékinek, háromszéki udvarhelyszékinek, bánsági szatmárinak erdélyi kórixiitaljainak, délvidékinek, felvidékinek, anyaországinak, szabadságért epedők egymásnak szavát s szándékát megértse, s egymásért tehessen. Jót. Most és mindörökké. Hiszen most is, mint annyiszor, magunkra vagyunk utalva. Egymásra. Mint emberfeletti áldozatukról tanúbizonyságot tevő negyvennyolcas, ötvenhatos, mindenkori szabadságharcosaink, kik a kor(ok) mindenkori legnemesebb,emberibb s -haladóbb eszméit) sugározták szerteszét e földkerekségen: a Testvériség, az Egyenlőség, de mindenekfelett a SZABADSÁG eszméjét, melyeknek tántoríthatatlan felvállalói s küzdői voltak. Ezren s milliónyian. Nincs szándékomban buzdítani. Kardrántásra, háborúskodásra, vérontásra. Isten őrizz! ! De egymás megértésére, a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméiért való, meg nem alkuvó küzdésre: igen Most — is —, mikoron mások, ezen eszméktől idegen hatalmasok szándéka, továbbra is, akaratunk s szándékunk felett bíráskodni, dönteni. Harcukban s haló poraikban együvé tartozó eleink, mindenkori szabadságharcosaink áldott emléke ERRE kötelez. BENKI LEVENTE