Háromszék, 1993. március (5. évfolyam, 823-844. szám)

1993-03-13 / 832. szám

SZ.AZNEGYVENÖT ÉVE Emléket állítunk Háromszék-szerte nem sok a szá­ma a negyvennyolcas szabadságharcot követő háromszéki önvédelem emlé­keinek. Sepsiszentgyörgyön, Baráton, Köpecen, Kökösben emlékművek, majd néhány szobor, emléktábla örö­kíti meg ennek a történelmi ese­ménynek egy-egy momentumát, alakját. Fogynak, pusztulnak teme­tőinkben negyvennyolc mártírjainak sírkövei, lassan megfeledkeznek azok­ról a rokonok is. Az emlékállító mában több figyel­met érdemel a Háromszéki panteon, temetőink negyvennyolcas síremlékei. A Seres András posztumusz köte­­tében közölt hősök névsora 107 Ko­­vászna megyei faluból mintegy 816 személyt jelöl meg. Tudjuk, hogy a névsor közel sem teljes. A szabad­ságharc irodalmából ismerjük, hogy vár- és börtönfogságból többen sza­badult­ak, öregkorukat szülőföldjükön töltötték, sírjaik itthon domborulnak. Elérkezett hát az idő arra, hogy a két világháború hőseinek emléket állító faluközösségek hasonló módon összeírják a szabadságharc mártírja­inak névsorát, számukn méltó em­léket állítsanak minden háromszéki faluban. Még nem késő. A családi hagyomány őrzi még harcos nagy­apáink, dédnagyapáink emlékét. Erdővidéken, 1992-ben és ebben az évben is, Erdőfüle kópiákat állított a hámordúlás és a puskamives előd emlékére, Illyésfalva Gál Dánielnek állított kopjafát, azonban emléktáb­lát helyeztek el. A példa ragadós volt: Árkos,­ Páké, Bodok, Fotos és Zalán sorakozik fel, folytatja a kop­­jafaállító hagyományt. De van sok olyan egyházközség is, ahol név sze­rint márványtáblán, az idővel sike­resebben dacoló kőből rakott emlék­művön, obelissken örökítik meg a hősök neveit. És milyen jó, hogy nem adják alább! Volt idő, amikor hősi halottaink emlékét a templomok belsejébe kel­lett rejteni. Most szabad az út: min­­den nép a maga módján értelmezze, úgy, ahogyan akarja, az akkori ese­ményeket. Mi, háromszékiek tudjuk, hogy ki volt az ellenség, szövetsége­sünk pedig az otthon maradott­ak aggodalma. Nincs értelme tehát az óvatosságnak. Ki lehet vonulni, ki kell vonulni a cintermekből a temp­­lomok elejébe, az iskolák elé, a köz­­terecskékre, a temetőbe, s a szabad­­ságharc méltóságának tisztelgő negy­vennyolcas emlékművet kell építeni azok emlékére, akik a legbátrabban vállalták a halált, Kovács kapitány üldözéseit, Nagyszeben, Pétervár­ad és Kufstein börtöneit. Az itthoni nagyobbaknak —­ Antos Jánosnak, Beke Józsefnek, Bodola Lajosnak, Forró Eleknek, Gál Dáni­elnek, a Horvátokna­k, Kis Sándor­nak — sem állítottak még méltó emléket, hát akkor a többi sok száz nem névtelennek, kikre időtlen idő­­kig büszkének kell lennie az utódnak, a falunak és a családi közösségnek. Ünnepeljünk hát úgy, hogy falva­­ink negyvennyolcasainak névsorát kössük családonként a ma élő utó­­dokhoz, nevük pedig cserefába, már­­ványba vagy terméskőbe vésve ma­radjon fenn az utánunk jövők szá­mára. Ne legyen gyülekezet, mely­­nek ifjai, emléktisztelői ne kapcso­­lódnának be a sírkőkutatásba. Emel­jük ki azokat mindenütt a földből, állítsuk lábra, tegyük olvashatóvá a feliratot. Nyíljon élő virág minden évben széles e tájon hőseink sírjain. Nem lehet, és ne legyen fontosabb semmilyen hétköznapi munka akkor, amikor ezt a nemes feladatot fel­vállaljuk. Lapunk, a Sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Társaság figyelemmel kö­veti — és segít ebben a munkában. Készséggel engedünk teret, hogy bárki megírhassa: mit tettek azért, hogy az­ eljövendő március tizenötö­­dikéle helyhez, emberhez, kopjákhoz, visszaállított sírkövekhez, nevekhez kötődjenek mindenütt Háromszék falvaiban, városaiban. „Az 1818/9-ki szabadságharczban Háromszéket illeti meg a hősiesség­nek legdiszlől babérkoszorúja; ezen szék volt az, mely Erdély teljes el­este után egymaga állt szembe a zsarnokságnak győzelmes seregei­vel, ezen kis területnek maroknyi népe nyilt, semmi természeti védvo­­nalt nem nyújtó vidéken, három hónapig tartotta védelmi harcát a 200 000 oláh és szász nemzetőrrel egyesült, országot hódított győzel­mében felfuvalkodott, osztrák had­sereggel, szembe állott fegyver és lőkészlet nélkül s elfogadta, foly­tatta a h­arczot nem a győzelem re­­ményével, hanem Zrínyi hős halá­lára elkészülve." ORBÁN BALÁZS Az Epres-tetői egykori honvédem­lékmű, amely az Állomás negyed­ kaszárnya kertjében állott, 1956-ban bontatta le az akkori egységpa­rancsnok. (A Székely Nemzeti Mú­zeum fényképtárából. Fotókópia: Fóris Pál) ■ Sírkövek, sírfelirat Demeter Lajos és Kádár Gyula gyűjteményéből. Itt :A/y uymA cíamho jJu. -öyJl&ni&j fam nfacL Kfa&jfar o r­. t&r^ AxwL jS2b ’faetjiha.lt !(J 13 SOMBORI SÁNDOR GÁBOR — részlet — — Bálint, aluszol-e? — Még nem, gondolkozom. — Mi újság van otthon, beszélj?! ~ Forr a világ, mint a katlan — felelt Cser­gő, * a hang irányába fordult ő is. — Mikor voltál honn utoljára? • • • — A tavaszon. — Akkor hát tudod, mi történt márciusban Pesten, júniusban Havasalföldön? — Tudom. Elmagyarázta egy vásárhelyi diák, akivel útközben találkoztam. Járt itt egy szász posztóárus, az is adott egy újságot, abból is ol­vastam a márciusi revolúciót meg a jászvásári, a havasalföldi mozgolódást, de én azt kérdem tő­led, mi van otthon. Bereckben,­­­ézdivásárhelyt, Csíkban ? — Otthon? Még csend van, ólomlábakon jár a hír s vascsizmában a gondolat. Még a tavaszon történt, hogy a pesti revolúció hírére a brassói garnizon parancsnoka* ki akarta vitetni Három­székről a puskákat, összeszedték a határőröktől, szekerekre rakták, letakarták ponyvával, s elindul­tak Brassó felé. Azonban egy öreg népfelkelő gya­nút fogott, fellármázta a szomszédokat. Németh László úr is éppen azonban volt, meghallotta a lármát, kifutott az útra, hát a tizennégy pakksze­kér már ott állott a községháza előtt, a lovak visszahőköltek, a sok ember úgy körülvette a sze­kereket. Valaki felkapta egy helyütt a ponyvát, hát tiszta csupa jó puskával volt megrakva a szekér. Ekkor kiviláglott, hogy a brassói katonai kormány kéz alatt adta a parancsot a puskák elszállítására, ÁRON hogy a székely határőröket a harctól visszatartsa, s a fegyvereket a szász városokba kicsempéssze. —­ Mi lett a fegyverekkel? — Abból egy sem jutott be Brassóba. A szeke­reket megfordították, s behajtottak Szentgyörgyre az ezerötszáz puskával. Azok ott vannak most a székházban. — Azóta mi történt, mit hallottál? — Nemrég találkoztam Szentgyörgyön egy­ e­­nyedi diákkal, valami Nagy Sándor nevezetűvel, aki azért jött haza, mint mondta, hogy Háromszé­ken, s ha lehet, Csíkban, önkénteseket toborozzon a revolúció seregének, mert baj van, külellenség támadt ellene. Délen, Horvátország felől Jellasics készül felfelé nyomulni. Azt mondják, amerre halad, égő falvak jelzik az útját. Azt mondja Nagy Sán­dor, az enyedi diák, akiről szóltam, hogy a csá­szár Lamberget nevezte ki a magyarországi osztrák hadsereg főparancsnokává, de alig érkezett Pestre, a nép megrohanta a Lánchídon, s kioltotta a gyer­tyáját. A császár bosszúból most ezt a Jellasicsot nevezte ki Lamberg helyébe. Meggondolhatod, mi­lyen vérszemet kapott a martalócvezér, midőn fő­parancsnoki tisztségre emelkedett A háború most el nem kerülhető. Odakint már eddig vérbe bo­rultak a mezők s lángba a városok. A tűz Erdély­be is átaljött. — S te most indulsz útnak? — kérdezte Áron, s szeme izzott a sötétben, tüzével átfúrta a sötétsé­get Csergőig. — Most. — Most mindenkinek otthon a helye! — Tudom. — Akkor minek indultál el? — Mert tizennyolc éve készülök az útra, s ha most el nem indulok, többet soha. Ha a felkelés Erdélyben te fellángol, lezárják a határokat, nem tudok kimenekülni többé a katonai e­erűből. __ Otthon minden épkézláb emberre szükség lehet! — Te is itt vagy még. — Még itt, de reggel már nem leszek! — Nem leszel? — Nem. Hajnalban indulok. Ha tudtam volna, már előbb indultam volna, de így sem késő. A székely nép sem alhatik, mikor Európa ébredezik. Félre kell verni a harangokat, fegyvert kell sze­rezni mindenáron. Hogy irigylem a bécsi, a pesti népet, hogy volt bátorságuk jogokat követelni a népnek, alkotmányt s szabadságot. Hogy vártam a pillanatot, amikor a revolúció vihara megrázza a fákat Háromszéken is. Hát most itt van, elérkezett az idő. Te, Bálint, fordulj meg, gyere haza velünk! — Nem tehetem, Áron. Nekem mennem kell. Eggyel több vagy kevesebb lesz otthon, észre sem vevődik, de ha megtérek egykor Ázsia szívéből, a nevemet övező fény mind hazámra ömlik majd. Csergő odament Áronhoz, megállt mellette, nem szólt egy szót sem — egyet sóhajtott, hirte­len megölelte Áront, megfordult, vállára vehette a tarisznyáját, és sebes léptekkel megindult arra, amerről a nap kelt fel. Sovány alakját vörös fé­nyek vették koszorúba. „ Áron egy futó pillantást vetett barátja után, mozdított egyet a gyeplőn, ő megindult Jusztiná­val a nagy hegyek felé. A ló egykedvűen kocogott utánuk, patkója még­ megvillant a felkelő nap su­garában. Az oldalt szerkesztette: KISGYÖRGY ZOLTÁN mt MÁRCIUS 13 HÁROMSZÉK 4

Next