Háromszék, 1993. március (5. évfolyam, 823-844. szám)
1993-03-13 / 832. szám
SZ.AZNEGYVENÖT ÉVE Emléket állítunk Háromszék-szerte nem sok a száma a negyvennyolcas szabadságharcot követő háromszéki önvédelem emlékeinek. Sepsiszentgyörgyön, Baráton, Köpecen, Kökösben emlékművek, majd néhány szobor, emléktábla örökíti meg ennek a történelmi eseménynek egy-egy momentumát, alakját. Fogynak, pusztulnak temetőinkben negyvennyolc mártírjainak sírkövei, lassan megfeledkeznek azokról a rokonok is. Az emlékállító mában több figyelmet érdemel a Háromszéki panteon, temetőink negyvennyolcas síremlékei. A Seres András posztumusz kötetében közölt hősök névsora 107 Kovászna megyei faluból mintegy 816 személyt jelöl meg. Tudjuk, hogy a névsor közel sem teljes. A szabadságharc irodalmából ismerjük, hogy vár- és börtönfogságból többen szabadultak, öregkorukat szülőföldjükön töltötték, sírjaik itthon domborulnak. Elérkezett hát az idő arra, hogy a két világháború hőseinek emléket állító faluközösségek hasonló módon összeírják a szabadságharc mártírjainak névsorát, számukn méltó emléket állítsanak minden háromszéki faluban. Még nem késő. A családi hagyomány őrzi még harcos nagyapáink, dédnagyapáink emlékét. Erdővidéken, 1992-ben és ebben az évben is, Erdőfüle kópiákat állított a hámordúlás és a puskamives előd emlékére, Illyésfalva Gál Dánielnek állított kopjafát, azonban emléktáblát helyeztek el. A példa ragadós volt: Árkos, Páké, Bodok, Fotos és Zalán sorakozik fel, folytatja a kopjafaállító hagyományt. De van sok olyan egyházközség is, ahol név szerint márványtáblán, az idővel sikeresebben dacoló kőből rakott emlékművön, obelissken örökítik meg a hősök neveit. És milyen jó, hogy nem adják alább! Volt idő, amikor hősi halottaink emlékét a templomok belsejébe kellett rejteni. Most szabad az út: minden nép a maga módján értelmezze, úgy, ahogyan akarja, az akkori eseményeket. Mi, háromszékiek tudjuk, hogy ki volt az ellenség, szövetségesünk pedig az otthon maradottak aggodalma. Nincs értelme tehát az óvatosságnak. Ki lehet vonulni, ki kell vonulni a cintermekből a templomok elejébe, az iskolák elé, a közterecskékre, a temetőbe, s a szabadságharc méltóságának tisztelgő negyvennyolcas emlékművet kell építeni azok emlékére, akik a legbátrabban vállalták a halált, Kovács kapitány üldözéseit, Nagyszeben, Pétervárad és Kufstein börtöneit. Az itthoni nagyobbaknak — Antos Jánosnak, Beke Józsefnek, Bodola Lajosnak, Forró Eleknek, Gál Dánielnek, a Horvátoknak, Kis Sándornak — sem állítottak még méltó emléket, hát akkor a többi sok száz nem névtelennek, kikre időtlen időkig büszkének kell lennie az utódnak, a falunak és a családi közösségnek. Ünnepeljünk hát úgy, hogy falvaink negyvennyolcasainak névsorát kössük családonként a ma élő utódokhoz, nevük pedig cserefába, márványba vagy terméskőbe vésve maradjon fenn az utánunk jövők számára. Ne legyen gyülekezet, melynek ifjai, emléktisztelői ne kapcsolódnának be a sírkőkutatásba. Emeljük ki azokat mindenütt a földből, állítsuk lábra, tegyük olvashatóvá a feliratot. Nyíljon élő virág minden évben széles e tájon hőseink sírjain. Nem lehet, és ne legyen fontosabb semmilyen hétköznapi munka akkor, amikor ezt a nemes feladatot felvállaljuk. Lapunk, a Sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Társaság figyelemmel követi — és segít ebben a munkában. Készséggel engedünk teret, hogy bárki megírhassa: mit tettek azért, hogy az eljövendő március tizenötödikéle helyhez, emberhez, kopjákhoz, visszaállított sírkövekhez, nevekhez kötődjenek mindenütt Háromszék falvaiban, városaiban. „Az 1818/9-ki szabadságharczban Háromszéket illeti meg a hősiességnek legdiszlől babérkoszorúja; ezen szék volt az, mely Erdély teljes eleste után egymaga állt szembe a zsarnokságnak győzelmes seregeivel, ezen kis területnek maroknyi népe nyilt, semmi természeti védvonalt nem nyújtó vidéken, három hónapig tartotta védelmi harcát a 200 000 oláh és szász nemzetőrrel egyesült, országot hódított győzelmében felfuvalkodott, osztrák hadsereggel, szembe állott fegyver és lőkészlet nélkül s elfogadta, folytatta a harczot nem a győzelem reményével, hanem Zrínyi hős halálára elkészülve." ORBÁN BALÁZS Az Epres-tetői egykori honvédemlékmű, amely az Állomás negyed kaszárnya kertjében állott, 1956-ban bontatta le az akkori egységparancsnok. (A Székely Nemzeti Múzeum fényképtárából. Fotókópia: Fóris Pál) ■ Sírkövek, sírfelirat Demeter Lajos és Kádár Gyula gyűjteményéből. Itt :A/y uymA cíamho jJu. -öyJl&ni&j fam nfacL Kfa&jfar o r. t&r^ AxwL jS2b ’faetjiha.lt !(J 13 SOMBORI SÁNDOR GÁBOR — részlet — — Bálint, aluszol-e? — Még nem, gondolkozom. — Mi újság van otthon, beszélj?! ~ Forr a világ, mint a katlan — felelt Csergő, * a hang irányába fordult ő is. — Mikor voltál honn utoljára? • • • — A tavaszon. — Akkor hát tudod, mi történt márciusban Pesten, júniusban Havasalföldön? — Tudom. Elmagyarázta egy vásárhelyi diák, akivel útközben találkoztam. Járt itt egy szász posztóárus, az is adott egy újságot, abból is olvastam a márciusi revolúciót meg a jászvásári, a havasalföldi mozgolódást, de én azt kérdem tőled, mi van otthon. Bereckben,ézdivásárhelyt, Csíkban ? — Otthon? Még csend van, ólomlábakon jár a hír s vascsizmában a gondolat. Még a tavaszon történt, hogy a pesti revolúció hírére a brassói garnizon parancsnoka* ki akarta vitetni Háromszékről a puskákat, összeszedték a határőröktől, szekerekre rakták, letakarták ponyvával, s elindultak Brassó felé. Azonban egy öreg népfelkelő gyanút fogott, fellármázta a szomszédokat. Németh László úr is éppen azonban volt, meghallotta a lármát, kifutott az útra, hát a tizennégy pakkszekér már ott állott a községháza előtt, a lovak visszahőköltek, a sok ember úgy körülvette a szekereket. Valaki felkapta egy helyütt a ponyvát, hát tiszta csupa jó puskával volt megrakva a szekér. Ekkor kiviláglott, hogy a brassói katonai kormány kéz alatt adta a parancsot a puskák elszállítására, ÁRON hogy a székely határőröket a harctól visszatartsa, s a fegyvereket a szász városokba kicsempéssze. — Mi lett a fegyverekkel? — Abból egy sem jutott be Brassóba. A szekereket megfordították, s behajtottak Szentgyörgyre az ezerötszáz puskával. Azok ott vannak most a székházban. — Azóta mi történt, mit hallottál? — Nemrég találkoztam Szentgyörgyön egy enyedi diákkal, valami Nagy Sándor nevezetűvel, aki azért jött haza, mint mondta, hogy Háromszéken, s ha lehet, Csíkban, önkénteseket toborozzon a revolúció seregének, mert baj van, külellenség támadt ellene. Délen, Horvátország felől Jellasics készül felfelé nyomulni. Azt mondják, amerre halad, égő falvak jelzik az útját. Azt mondja Nagy Sándor, az enyedi diák, akiről szóltam, hogy a császár Lamberget nevezte ki a magyarországi osztrák hadsereg főparancsnokává, de alig érkezett Pestre, a nép megrohanta a Lánchídon, s kioltotta a gyertyáját. A császár bosszúból most ezt a Jellasicsot nevezte ki Lamberg helyébe. Meggondolhatod, milyen vérszemet kapott a martalócvezér, midőn főparancsnoki tisztségre emelkedett A háború most el nem kerülhető. Odakint már eddig vérbe borultak a mezők s lángba a városok. A tűz Erdélybe is átaljött. — S te most indulsz útnak? — kérdezte Áron, s szeme izzott a sötétben, tüzével átfúrta a sötétséget Csergőig. — Most. — Most mindenkinek otthon a helye! — Tudom. — Akkor minek indultál el? — Mert tizennyolc éve készülök az útra, s ha most el nem indulok, többet soha. Ha a felkelés Erdélyben te fellángol, lezárják a határokat, nem tudok kimenekülni többé a katonai eerűből. __ Otthon minden épkézláb emberre szükség lehet! — Te is itt vagy még. — Még itt, de reggel már nem leszek! — Nem leszel? — Nem. Hajnalban indulok. Ha tudtam volna, már előbb indultam volna, de így sem késő. A székely nép sem alhatik, mikor Európa ébredezik. Félre kell verni a harangokat, fegyvert kell szerezni mindenáron. Hogy irigylem a bécsi, a pesti népet, hogy volt bátorságuk jogokat követelni a népnek, alkotmányt s szabadságot. Hogy vártam a pillanatot, amikor a revolúció vihara megrázza a fákat Háromszéken is. Hát most itt van, elérkezett az idő. Te, Bálint, fordulj meg, gyere haza velünk! — Nem tehetem, Áron. Nekem mennem kell. Eggyel több vagy kevesebb lesz otthon, észre sem vevődik, de ha megtérek egykor Ázsia szívéből, a nevemet övező fény mind hazámra ömlik majd. Csergő odament Áronhoz, megállt mellette, nem szólt egy szót sem — egyet sóhajtott, hirtelen megölelte Áront, megfordult, vállára vehette a tarisznyáját, és sebes léptekkel megindult arra, amerről a nap kelt fel. Sovány alakját vörös fények vették koszorúba. „ Áron egy futó pillantást vetett barátja után, mozdított egyet a gyeplőn, ő megindult Jusztinával a nagy hegyek felé. A ló egykedvűen kocogott utánuk, patkója még megvillant a felkelő nap sugarában. Az oldalt szerkesztette: KISGYÖRGY ZOLTÁN mt MÁRCIUS 13 HÁROMSZÉK 4