Háromszék, 1993. március (5. évfolyam, 823-844. szám)
1993-03-12 / 831. szám
Elfelejtett szabadságharcosok 1993. január 22-én a Háromszék 796. számában. Sylvester Lajos Negyvennyolcasok című írásában Kisgyörgy Zoltán „elszólt tanácsát“ közvetítette. Ha nincsen semminemű emléke egy faluban az önvédelmi harcunknak, és a közelgő 145. évfordulón, március 15. én méltó módon szeretnének megemlékezni a helybeliek, „állítsanak egy kopjafát illő helyre, és véssék rá azok nevét, akik részt vettek az 1648—1849-es magyar meg világszabadságos eseményekben“. Seres András posztumusz könyve Háromszék 107 településéből közli falvanként azok névsorát, akik vérüket ontották a szabadságért. Megvalósítható ez a szép elképzelés. Benkő Levente tudósításából tudjuk (így ünnepelt) Erdővidék. Háromszék, 346. sz. 1991. IV. 5.), hogy Bibarcfalván és Erdőfülén már felavatták az 1848/ 49-es szabadságharc kopjafáit, Illyefalva az idén a háromszéki önvédelmi harc jeles szervezője. Gél Dániel (1811—1861) emlékére állít kopjafát a helyi református temetőben, egyben leróva kegyeletét a jeltelen sírokban és a csatatereken nyugvó szabadságharcosok emléke előtt is. Most, amikor az anyagi gondok hullámai fejünk fölé csapnak, a közpénztáraink üresek, s az évforduló közelsége miatt rövid az idő, de addig is, amíg valósággá válhatna az álom, formát kap az ötlet, jó tervezgetni, hogy ne kelljen téblábolni az emlékezés koszorúival, hogy azok méltó helyre kerüljenek majd, talán nincs olyan temető, melyben ne lenne eltemetve 48-as szabadságharcos Háromszéken. Ha megkoszorúzzuk sírjukat, nem csak személyük előtt tisztelegnénk, hanem a szent eszme oltárára tennék a virágot, avagy az egy szál égő gyertyát, hiszen mindahányuk, akik fegyvert ragadtak akkoron, nemzetünk szabadságáért haltak, küzdöttek szenvedtek börtönökben és... merültek idővel a feledés homályába... Ebben a szellemben és felfogásban még a diktatúra idején is megemlékeztek 1848/49-ről. Telek községben a szabadságharc 125. évfordulóján a temetőjükben nyugvó és egy időben elfelejtett Mara Gábor gyalogsági őrnagy sírját kipucolták a gaztól, virágokkal ültették be. Dr. Székely Zoltán 48 szelleméről, Kozák Albert a szabadságharc eszméiről, a háromszéki önvédelmi harc eseményeiről tartott előadást, bővebben kitértek a Gábor Áron mellett küzdő és 1849. július 2-án a kökösi csatában elesett Mara Gábor szerepére. A megemlékezés keretében verseket szavaltak, fellépett a meghívott barátosi fúvószenekar is (Megyei Tükör, B. I.: Ünnepélyes megemlékezés Teleken). Nemrég a Háromszékben Cserey Zoltán és dr. Hinder Pál a Településeink múltja sorozatban, Orbaitelek történetének kapcsán, külön méltatták az itt nyugvó Mara Gábor honvéd őrnagy érdemeit. A csernátoni tájmúzeum 1973-ban emlékkiállítást nyitott, ahol megemlékeztek a háromszéki önvédelmi harcokban részt vevő ezermester és ágyúöntő Végh Antal honvéd főhadnagyról, Csernátoni Cseh Lajos radikális lapszerkesztőről, Végh Ábrahám századosról, Molnár Imre, László Péter, Cseh Dávid honvédekről. Haszmann Pál 1990-ben, Legenda és valóság című írásában (Háromszék, 69. sz.) a csernátoni nevesebb szabadságharcosok érdemeit méltatta, megemlítette, hogy a csernátoni temetőket bejárva olyan elfelejtett negyvennyolcasok sírjaira bukkantak, mint Balogh Izra (1823—1886), Cseh László, Cseh Sándor honvéd főhadnagyok és Kelemen József honvéd hadnagy. E gondozatlan, elhagyott sírokra az évforduló kapcsán jutott és jutni fog ezután is egy-egy szál virág minden március 15-én. Méltó módon emlékeztek meg a barótiak a régi, felhagyott református temetőben nyugvó dr. Simonfy Sámuelről, Bem apó tábori orvosáról, aki az utolsók között látta életben Petőfi Sándort a segesvári ütközetben. Sírját megkoszorúzták, Petőfi-verseket szavaltak. A Háromszék (346. sz., 1991. április 5.) időszaki melléklete, az Erdővidék közölte rövid életrajzát, és bemutatta síremlékét (Ajtai: Ki volt dr. Simonfy Sámuel?). Hasonló módon, mint ahogyan a telekiek, csernátoniak, barótiak megemlékeznek a temetőikben nyugvó negyvennyolcasokról, hagyománnyá kell válnia ennek Háromszék minden egyes falujában. Hisszük, hogy vannak helyi szervezetek, az iskolákban ifjúsági csoportok és a lelkészekkel az élen olyan egyházi vezetőségek, amelyek elvállalnák a temetőikben nyugvó szabadságharcosok sírjainak rendbe hozását, a düledező sírkövek újraállítását. És hisszük azt is, hogy minden egyes évfordulón lesznek, akik a hantok fölött elsuttognak majd egy-egy miatyánkot._ DEMETER LAJOS (folytatása keddi lapszámunkban) 1993. MÁRCIUS 12. * VAJÜDÓ falvaink „Itt még nemigen mozdult senki“ Három és félszáz lélek lakja a Mezőföld szélére települt Pákot. Jelentős föld- és erdőbirtok maradt itt a maiakra az ősöktől. Barátos — községközpont — önkormányzatába két tanácsost küldtek, de a tovasuhant, új fogantatású három esztendő nyakukba szakadt gond zuhanyával éppen olyan nehezen birkóznak ők is, mint a községi tanács ő maga. A múlt gondjaival is babrál itt a gondolat, hisz a sebtében felrúgott téesz vagyona kámforként illant el az egyfelé vágtató jelen éterében, s úgy érzik, hogy sem akkor, sem a jelenben nem a faluközösség akarataként — igénye szerint — alakultalakul a jövő. Eső után késő a köpenyeg — mondogatják. Való azonban, hogy a téesz felszámoló bizottsága gyorsabban cselekedett, mint ahogy ők maguk adtak volna túl kevéske közös vagyonukon, így történtk, hogy még egy ember elé való „mázsamérleget“ sem tudtak megtartani a falunak. Így hát itt is a FÖLD ma a legnagyobb gond. Nincsen agyoncsonkítva a falu határa, jut annak is, aki ezután lobogtatja meg törvényszéki papírját. Kapnak a nincstelenek is 50 árat, csak éppen meg tudják dolgozni. Igen ám, de a falu 146 családjából csak 65 egész, 81 fél család. Oszlik hát az erő, a lakosság 60 százaléka megette a kenyere javait. Gazdakör? Nem ismeretlen fogalom Pákéban. De nincsen itt semmilyenféle bizalom a közösködések irányában. No meg aztán egyelőre 20 olyan család sem tud összeállani, amennyi a hivatalos kezdéshez szükséges. Pedig pedig sokan adnák itt bérbe a földet..., nincs a népnek felszerelése, nincs erő, kevés az igavonó állat, néhány lóval gürcöl a falu. A magántraktorok üzemeltetése az emelkedő r.versolaj ára miatt egyre költségesebb, s az ebből eredő árak miatt „nem beszélteti senki magát a faluval". Marad hát a gép- és traktorállomás. De az is való igaz, hogy sokra rúg már most a határban az ugaron maradt föld..., kevés az őszgabona..., a múló márciussal sokasodnak a kikelet gondjai. Elöljáró gazdaember kívánkozna a fali élére, a továbblépést segítő gazdák csoportja... — Itt még nemigen mozdult senki — mondja a 63 éves Péter Imre. — Osztán összeférhetetlen a nép is, és ami igaz, el van csüggedve. — A huszonöt áron túl rúgó kerthelyiségrészünket a téesz annak idején maga után íratta. Helyette most mást követelnek a terekkönyvelt földemből. Miféle ország ez? Elment költségbe verik az embert? — búcsúlódik a 88 éves Kádár Ferenc bácsi. A székelynek matuzsálemi korában is vajúdnia kell! Sándor Mózes (73 éves) sajátosan hazai jelenséget magyaráz — akinek 10 hektárnál több szántója volt, csak 9-et kapott vissza, mert leütötték belőle az 1 hektár erdőbirtokot. Akinek viszont csak 6 volt, annak már nem ütöttek semmit! Neki például kaszáló helyett is mind szántót mértek ki. Ragaszkodik a régi beosztáshoz. — Tudja — nyomja meg a szót —, hazai típusú későbbi hátulütőkre nincsen szükségem. — A főd a főd, de hát az erdő? — folyik a disputa. A papírokat régecske beadták a kovásznai erdészetre. Azóta semmi válasz. Attól félnek, hogy nehogy Póké is Zágonban kapja ki erdőjogát, ahogyan Barátosnak ígérik. — Nekünk a körösi erdőn volt Küzmegében és Közoldalában, s ott kérjük a részünket — hangzik a jogos igény. Bárhol tart az ügy, a kovásznál erdészet válasszal tartozik egy falu népének! Kisgyörgy Zoltán riportja De pákéi kuriózum egyébként az is, hogy az egyháznak járó 5 hektár szántóterületbe belemérték a beltelkeket és a két kis műemlék jellegű temetőt! Ezt sem hagyhatják annyiba. Csoda-e így hát, ha szárnyal a vita, és a „felperes“ sehol sem enged a huszonegyből? Kilincselünk, járjuk a falut. A Nemere süvít a házak között, de a meleg szobákban megered a nyelv. Szántó József (78 éves) megyebíró az egyház 1 hektárnyi erdejét búsulja. — Kavicsozni kellene a tavaszon az utcákat, kiásni a lefolyósáncokat, javítani a kerítéseket, mert csapnivaló a falukép... — sorolja. Érzem, hogy több bizalomnak kellene örvendenie itt a községi önkormányzatnak. Éjjel nincsen közvilágítás. A barátosi rendőr azonban talált megoldást: égve kell hagyni éjjelre is az udvari lámpákat, kisütnek az utcánál De boncolhatnánk azt is, hogy miért nincsen itt egy orvosi rendelő? Miért nincsen egy fűthető tanácsterem, ahol közös dolgát beszélné meg a falu? De van magánkocsma a szövetkezet középületében... Alacsonyan áll a higanyszál a kisiskolások osztálytermeiben. Füst van. A tűzifát a tanács és a szülők nagy nehezen hozták össze. Kopott az iskolatábla, deszkára ír a tanítónő. Szegényes a kisóvodások játékkészlete. Alig hinné az ember, hogy közeledik itt az ezredvég. — Ha ebben a megyében nincsen egy jó, felesleges iskolatábla, hoznak majd a groeningeniek, hisz kérek tőlük — vigasztalja a tanítónőt Márk Zoltán református lelkipásztor. A hollandiai helység Páké testvér-egyházközségévé szegődött. Eddigi szerény adományukat is a legfontosabbakra használták fel: kerítést emeltek a főút mellett, javítottak, s arra számítanak, hogy legközelebb festéket kapnak a toronytető tartósítására, zöldségmagokat a kertészkedőknek, ruhaneműt, élelmiszert várnak a szélmalmok országából. * Meglehetősen nehéz körvonalazni itt azt, hogy mi és mennyi volt a közművelődési tevékenység. A kultúrotthon épülete tatarozásra vár, ebben a hidegben nehéz kifűteni, a juhpásztort így az iskolában kellett megválasztani! Sorolják a többi panaszt is: gyenge az élelmiszer-ellátás, az árkedvezményes olaj és cukor ide nem jutott még el, kenyérért Kovásznára kell menni. Az élni, dolgozni és alkotni akaró pákéiak többet érdemelnek az önkormányzattól: jelenlétet, dialógust,, gondjuk-bajuk időnkénti orvoslását. Dávid Jolán, az RMDSZ helyi elnöke s a falu lelkésze, aki számottevő gyakorlati és gazdasági érzékkel rendelkezik, nem a borúlátók közül valók. Újra csokorba szedik a szervezet tagjait, és készülnek a közelgő március 15-i ünnepségre. Kopját szándékoznak állítani a háromszéki önvédelmi harc pókéi hőseinek. Ígéretünk szerint íme a névsor: Albert Lajos és Mirese Sándor (elestek Borgónál); Déncs József és Tamás József (Szászhermánynál véreztek el); Kádár Mihály (hősi halált halt a Tömösi-szorosban), Winter József (pedig Sároson). * Sándor Mozi bácsi az ismert mondát magyarázza: Páké üti Barátost A régi időkre visszanéző szólásmondás értelme az elmúlt évszázadok alatt megváltozott. Akkor szokták mondani, amikor valami talál, éppenséggel „üti egymást“. Mi a régi értelmét boncolgattuk, az igazságot tevőt, mert tanulságát a helyi tanácsnak kellene új tartalommal megtöltenie. Ne érezze ez a kis falu mostohának magát... Mert neki is mindenképpen lépnie kell egyet, a lehető legjobb irányba. UAHUMSZEKO