Háromszék, 1993. március (5. évfolyam, 823-844. szám)

1993-03-17 / 834. szám

MÁRCIUSI KOSZORÚZÁSOK KILENCVENHAT ÉV BÖRTÖN(2.) BÖRTÖN­BESZÉLŐN JANCSÓ CSABÁVAL — 1958-ban két és fél hónapi vizsgálati fogság és ..tényfeltáró" vallatás, után sor kerül a „Székely Ifjak Szervezete" —SZISZ— három felnőtt és hat kis­korú vádlottjának marosvásárhelyi tárgyalására, akik a vizsgálati fogságuk idején gyártott koncepciós jegyzőkönyvek szerint „fel akarták a fél világot bo­­rítani" azaz a „társadalom megdöntésére szervezett összeesküvésben vettek részt“. Ott hagytuk abba, hogy Szalay Atti­lát nem is ismertétek a tárgyalás napjáig. De szükség volt arra, hogy egy felnőtt is legyen köztetek. Egy­­ vezér. A „főnök" 18 évet kapott, és el is pusztult a börtönben Nektek védő, ügyvédetek nem volt. — Visszaemlékszem, hogy édesapá­­mék ismerték Tőkés Józsefet. Már ré­gebbről. Ajánlottak egy ügyvédet, aki még mert ilyen politikai ügyeket vál­lalni. Azt megkérdezték, hogy ügyvéd­re val-­-e szükség? Hogy fogadsz-e ügyvédet, vagy ők nevezzenek ki hi­vatalból? Én azt mondtam, hogy ne­kem erre nincs szükségem. Hallottam, hogy vagy van, vagy nincs, mindegy. És amikor az ügyvédem felállt, Macs­káss Pál, a kolozsvári katonai tör­vényszék elnöke, azt mondja: Ügyvéd úr, öt percet adok a védelemre, öt é­v alatt mit lehet elmondani? De télhetett volna egy órát is, mert ez zéró volt. Este, úgy hét óra felé, kihirdették az ítéletet... — Hány órát tartott a tárgyalás? — Reggel nyolc órától este úgy hé­tig. — Közönség előtt? — Persze. Bent voltak a szüleink is. Tele volt a terem. Délben volt valamennyi szünet. Amikor kihirdették az ítéletet, hirtelen össze sem tud­tam adni, hogy hány évet kaptam. Mondták, hogy jogunk van a fellebbe­zésre. — Milyenek voltak az ítéletek? — Tizennyolc évtől hatig, lefelé ... Azért nem tudtam összeadni, mert volt nekem tíz év nehézbörtön, öt év jogvesztés, öt év nem tudom még mi. Úgyhogy összeszámítottam vagy hú­szat, de aztán kiderült, hogy „csak“ tíz­re maradtam. — összesen hány esztendőt kapta­tok . — Kilencvenhatot. Kilencen. Este hét órakor vissza vittek a szeikura. Másnap tíz óra körül átvitték már a megyei börtönbe. — A hozzátartozókkal nem is tud­tatok beszélgetni? — De igen. A tárgyalás befejezése és az ítélethirdetés között tízperc­­nyit beszélhettünk. Kaptunk egy kis csomagot... — Ott volt édesanyád, édesapád. Emlékszel, mit beszélgettetek? — Hát mit? Én vigasztaltam szegé­nyeket, ők is vigasztaltak engem. Mit mondhattunk egyebet? Jól vagyunk, nincs nagy baj semmi probléma ... Ilyeneket. — Többé aztán ti. együtt elítéltek, nem kerültetek együvé? — De igen A fellebbezésig együtt voltunk. Az új tárgyalás után szór­­tak szét. Én a nyolcasba kerültem, azt hiszem, Molnár Bélával. Ott vol­tunk egészen szeptember 14-ig. Ti­­zenötödikén, amikor kezdődött az is­kola, mi ham­alosan Itt voltunk Szent­­györgyöm. Egy rabszállító vago­n­­ban vittek Jilavára. Jilava elosztó börtön volt. Ott voltunk körülbelül három hetet... — A városon hogy mentetek át? — Levelet dobtunk ki. Vérrel egy rongyra ráírtuk, hogy visznek Buka­rest felé. A vécé lyukán kidobtuk, s utólag megtudtuk, hogy valaki meg­kapta, és elvitte szüleinkhez. — Vér s rongy honnan volt a le­vélíráshoz? — Vér az Ujjúnkból g rongy egy Ingdarabból. A levelet egy árkosi em­ber kapta meg. Tudtuk, hogy Jilavára visznek, mert a börtönben találkoz­tunk idősebb rabokkal, s az ember tájékozódik. Ott tartottak három hétig. Ott majd elpatkoltunk. Mind vérhast kaptunk a mocsok, hitvány víztől. Rengeteg volt a poloska, úgy el vol­tunk dagadva, hogy az nem igaz! Fő­leg én, mert, azt hiszem, engem sze­rettek a legjobban a hatunk közül Onnan aztán elvittek Nagyaknára. — Mi az a Nagyakna? — Hát Ocnele Mari. Rimnicul VII- cea mellett a fürdőhely, ahol vala­mikor a sóbánya s a börtön össze volt kapcsolva. Mind a hatunkat oda vitték. Egy hónapban kétszer fordult a rab­­szállító kocsi. Ott találkoztunk a kis­körű gárdával. Voltunk vagy 35—40-en. Pontosan születésnapomig­ vol­tam ott. Azon a napon, amikor be­töltöttem a tizennyolcat, el is hoztak. — ,,Bele,felnőttél" a börtönbe ... — Igen. Visszavettek Jilavára. — Maradjunk még egy kicsit Nagy­­aknán. Hányan voltatok? Magyar még volt-e? — Elég sokan voltunk magyarok. Egy nagy szobában voltunk. Ültünk egész nap. Nem vittek d­olgozni. Politi­kaiak voltunk. Voltak ott közbűnté­­nyesek is, de azoktól minket telje­sen elszigeteltek Nagyakna, az egy nagy börtön. Csak a mi szobánk volt poli­tikai. Se írni, se olvasni nem lehetett. A felügyelet, az elég durva volt. He­tente kétszer,háromszor éjjel ránk­törtek, tiszta cserén kiszedtek a szobá­ból, lehalhattak a folyosó betonjára, az őrök nyolcan, tizen bementek, ki­forgatták a tarisznyáinkat, amiben a ke­véske cuccunk volt, kiürítették a szal­mazsákokat, s biza, sokszor, télen is, egy fél órát, háromnegyed órát anyaszült meztelen lehasalva vacog­tunk a folyosón. — Az ilyen razziákat valami ,,hely­­telenkedés” váltotta ki, vagy mi? — Dehogy! Havonta minimum két­szer sor került rá.. A lelki tortúrákhoz tartozott. Brutálisan berohantak, ordí­tottak, hogy vetkőzés, és mindenki ta­karodjék ki! Miután kinn kihasaltuk magunkat, visszamentünk a cellába, összeszedtük a holmit, reggel hat órá­ig elrendeztük a dolgainkat, újratöm­­tük a szalmazsákokat. Poloska, tetű Itt nem volt. A koszt, azt hiszem, itt volt a legrosszabb. A leggyakoribb a káposztaleves volt." Mi káposztateá­nak hívtuk. Ha nagy szerencséd volt, belecsúszott a tálba valami káposzta­­lapi. Egyszerű, büdös sós lé volt. Aztán rengeteg olyant ettünk, amire azt mondták: pacal. Mosatlan bél volt. Zöld, büdös... Meg kellett enni, mert ha nem felfordultál volna. Ta­vaszra úgy legyengültünk, hogy alig tudtunk kimenni. Naponta egyszer vittek sétálni. Reggel hatkor ébresz­tettek, mert kiskorúak voltunk, s este tízkor volt a lefekvés. A nagykorúa­kat ötkor verték ki. Egész nap ültünk tétlen, felügyelet alatt, mert állandó­an kukucskáltak. Itt még sétálhattál is, ha volt hely a szobában, egy-egy szót is tudtunk váltani. De Jilaván­ ott volt olyan, hogy hallgatásra fog­tak. Lefeküdni, végignyúlni az ágyon nem volt szabad. Ültél az ágy sar­kán ... — Még mindig együtt voltatok? — Nem! Én augusztus 7-ig Jilaván voltam. Éjjel beraktak, sokunkat, va­lami rabszállító kocsiba. Kilencedi­kén érkeztünk Brăilára. Piatra Fre­­căţei-en kipakoltak, innen öt kilomé­­tert kellett Stoeneşti-ig gyalogolni. Ez a Brăilai Nagyszigeten van. Az uszály­tól öt kilométerre. A munkatábor egy jó hektárnyi területen volt, ha nem több. Kettő is lehetett. Be volt ke­­rítve három sor szögesdróttal, kétfelől elgereblyélt tiltózóna, őrszemek a drótkerítés fölötti őrbódékban. Két hosszú barakk volt. Ezeket úgy épí­tették, hogy a fűzfacölöpöket bele­verték a földbe, befonták fűzfával és megtapasztották kívül-bővül. A rabok. Volt olyan is, hogy gyékénylapokból állítottak falakat. Dróttal felfogták hevederekre. Ez volt a barakk. Kát­ránypapír a tetején, és kész. Plafon nem volt. — S a fűtés? — Fűtés? Hát minek? Voltunk vagy hatszázan egy barakkban, fűtöttünk mi. — A program mi volt? — ötkor keltettek, s mentünk ki a gáthoz. Védőgátat építettünk 3,2 köb­méter földet kellett kiásni, s ezt felhordani a gát tetejére. Egy köb­méter földnek volt 1800 kiló a súlya. Ezt talicskával el kellett vinni het­ven-nyolcvan méterre. A rabszekeret feltoltuk a gátra, deszkapallón — A védőgátat a Nagysziget körül nem kanalas kotrókkal építették? — Nem, nem! Rabszekérrel, mint a múlt században. Fenn ilyen hernyó­talpas traktorok voltak, azok egész nap jöttek-mentek, taposták a föl­det. Hetven kilométer ilyen gátat épí­tettek a rabok. Nem mind mi, mert októberben még hoztak vagy ezeret. És Stoeneşti-en kívül ott volt Grădi­nari, Salcia, Băndoiu, s ott is mind rabok voltak. Az egész Nagysziget egy nagy börtön volt. Én négy telepen voltam. Kolónián. Stoeneşti-en a leg­többet. — Falu volt-e a szigeten? — Falu? Nem volt. Ott arrébb vol­tak valami putrik, de ott is ilyen „kiemeltek” voltak. Deportáltak. Kény­­szerlakhelyesek... Minimum tíz ó­­rát dolgoztunk. Látástól vakulásig. Reggel kaptunk valami ételt, délben kihozták hordókban, s este benn et­tünk. Télen, amikor a szállítás nehe­­zebb volt, akkor csak reggel s este ettünk. Kétszer egy nap. Huszonöt deka kenyér volt reggel, este pulisz­­ka ... Hullafárad­tan érkeztünk meg. Sorba állítottak. Akkor ezer vagy ezer, kétszáz embert megszámoltak, a ka­punál nagy komótosan összeadták. Mi addig álltunk a sorban. Ha nem jött ki a létszám — mert számolni nem tudtak —, akkor kezdték elölről... Pedig ötvenes brigádokban voltunk, ötösével állítottak sorba, s így sem ment, hogy öt, tíz . . . Amikor kijött a szám, betereltek a barakkba. — Ismerősöd volt-e a brigádban? — Jaj, sok! Főleg a magyarok, na­gyon ismertük egymást az egész koló­nián. Nem tudnám megmondani, mennyien, de sokan voltunk. — Egyébbel kínoztak-e, vagy csak munkával? — Hát munkával igen, eleget. Ha nem csináltad meg a normát, amelyet kiszabtak, akkor este kinn maradtál a kapunál, a fenekedre kaptál tízet, tizenötöt, húszat... — Mivel? — Hát, gumicsöggel. Bikacsöggel. Mondjuk, mi, fiatalok, úgy helyezked­tünk, hogy jó legyen. De a szegény öregek, te, sokszor reggel jöttek be a kapun. Sírva. Verték őket. — És aki beteg lett? — Annak jaj volt. Gyógyszer nem volt... — Orvos volt.e? — Egy-egy raborvos. Főleg felcser. De gyógyszerük nem volt az ég meg­lett világán semmi. Nagyon sokan meghaltak.­­Aki felfordult, azt bedob­ták egy olyan helyre, aminek azt mondták, hogy „izoláré”. Elszigetel hely. Volt két Udvarhely melletti ci­gány. Azok éjjel a hullákat elkapar­ták, s be volt fejezve a dolog. — Hová? — Oda, valahová, a szigetre. Két katonával s egy őrrel, szekérrel ki­mentek. A sírjuk sincs meg, benőtte a gyom, a gaz s a szemét . — Meddig voltál a Brailai Nagy­szigeten? — Várjál csak! ötvenkilenc augusz­tus 9-től '61-ig. Akkor ütött be a septospiroza. — Az mi? — Egy olyan betegség, amit állí­tólag a patkányok hordanak szét, s Romániában nem volt már kilencven éve. Hozzánk ez is bejött. Ez nem volt e­­lég, hanem beütött a tífusz ... (folytatjuk) SYLVESTER LAJOS Elfelejtett szabadságharcosok (folytatás pénteki lapszámunkból) Nem minden ütközet tömegsírja fölé került emlékmű, és nem minden egyes szabadságharcos nyugvóhelye fölé e­­meltek sírkövet. Számtalan hős jelte­len sírban nyugszik, 1849 után, a meg­torlások időszakában elhunyt negyven­­nyolcasok sírkövére nem kerülhetett rá, hogy 1848—49-ben honvédként har­­coltak a szabadságért, a hozzátartozók féltek a meghurcoltatástól. A kiegye­zés után is, csak a 70-es évektől kezdő­­dően vált­ egyfaja szokássá, hogy a volt negyvennyolcas érdemeit kiemelve, a szabadságharcban elért rangfokoza­tát is belevésették a sírk­be. A tönösi csatában elesett és a szemerjai tervező­­ben eltemetett Bora István tüzérfőhad­­nagy sírja fölé is csak jóval a kiegye­zés után, 1878-ban emeltek testvérei sírkövet ezzel a felirattal: 1878 Síri jelvény NIS Bora István honvéd tüzérfőhadnagy hamvai fölé testvérei készí­tettek, ki 1849 de júni 20-án 27 éves korában hazájáért hősiesen vérzett Béke poraira !­s . E kiterjedt szemerjai család tagjai közül Bora Elek is életét áldozta a sza­­badságért, mint hadnagy esett el a magyarsárosi ütközetben. Bora Zsig­­mond huszárszázadosként, fia, János, hadnagyi rangban Beír­ tábornok se­gédtisztje volt. Ő volt az, aki a vajda­hunyadi Emléklapot 1849. április 14- én Bem apó, Petőfi Sándor és a tiszti­kar társaságában mint „Bora János had­­nagy” aláírta. A szemerjai református temetőben találtunk rá Serester László sírkövére. Pálmay József jeles munkájában csak annyit em­lít meg róla, hogy hadnagy­ként harcolta végig 1848—49 et. Ezt sírkövének felirata is megörökítette: Idősebb Serester László volt székely huszár és 1848 beli honvéd tiszt élt 78 évet mh. 1891. A hetvenes években a vidékünk te­metőit bejárva — sajnos, az anyagi le­hetőségek és főleg a kutatásra szüksé­­ges idő hiányában csak az Olt-völgyi falvak temetőit járhattam be — több faluban bukkantam szabadságharcosok sírjaira Életükről, az önvédelmi har­cokban való részvételükről majdnem semmit nem tudunk. A hozzátartozók kihalásával feledésbe merültek, sírjaik gondozatlanokká váltak. Most, ezúton, a sírfeliratok közlésével tisztelegjünk valamikor a szabadságért fegyvert raga­dott névtelen hősök emléke előtt. Gidófalván még 1975-ben állott Fa­zekas László tüzértizedes, sírköve. Raj­­ta ez a felirat volt olvasható. Itt nyugszik idős Fazekas László honvéd tüzér tizedes 1848—49 1848—49 szült 1822 11/17, Uh 1906 XI/9, szült 1822 11' 17 Emlékét tetette fija, Benedek! Béke poraira DEMETER LAJOS ima. MÁRCIUS 17. -------------- N­AÍZOMSZEK 4

Next