Háromszék, 1994. május (6. évfolyam, 1123-1142. szám)

1994-05-04 / 1123. szám

SIRÁMOK DEÁK JÁNOS BÁCSI ÉLETÉBŐL TAVASZ A GÖDÖR ALJÁN Azt hinnők, hogy a tavaszi madárcsicsergéssel, virágbontással elmúlnak régóta felgyűlt sérelmeink. S mint ahogy a természet csodára ébred, új lappal kezd, mi is feledni tudjuk régmúlt idők keserveit, s a kevesetlen csapásokat takarva lépünk a megújulásba. Pedig tudjuk, hogy ez lehetetlen. Mert bár az újrakezdés izgalma új erőt kölcsönöz, a bejárt út a lelkek mélyébe ivódott, ideig-óráig szabadulhatunk csak emlékétől. S mindenkinek a saját keresztje a legnehezebb. Főleg ha élete alkonyához közeledve szenved újabb sérelmeket. TÖBBSZÖRI KIFOSZTÁS Szinte minden faluban, határban találni ilyen vagy ehhez hasonló helynevet. Mint ahogy számtalan faluban sokan él­nek még, akik a föld igézetében élve többször is megérték kifosztatásukat. Pedig mindent, amit megteremtettek a maguk erejéből, maguk és gyermekeik boldogulására szánták. Mégis többször voltak a kor ellenségei, mint barátai, többször fenye­gették meg, mint dicsérték, többször gázoltak bele kissé belterjes, de saját munkájukból táplálkozó életükbe, mint ahányszor örülhettek volna sikereiknek. Az aldobolyi Gödöraljában, a Deák-portán is valami ilyesmi történhetett. Így nem csoda, ha a nyolcadik évtizedén túljutott Deák János bácsi és alig néhány évvel fiatalabb felesége egy munkában eltöltött élet után megkeseredetten hajolnak az újabb igazságtalanságok fölé. Még akkor is, ha ezek nem a törvény elé citálható igazságtalanságok, hanem a tiszta és közvetlen emberi kap­csolatokat kijátszók ügyeskedései. A SZEMSZÖG ÉS AZ AKARAT — Minden attól függ, hogy milyen szemszögből akarjuk nézni — mondja sokat sejtetően Bartha Elemér agrármérnök, aki Illyefalva községházára kerülve volt kénytelen átvenni a kollektív felszámoló­ bizottságának vezető tisztségét. Deák János bácsi panasza ugyanis — szinte azt is mondhatnánk, hogy természetesen — a kollektív vagyonának felszámolásához kötődik. Legalábbis ez a mostani. Nevezetesen, hogy a kollek­tivizáláskor elkobzott két szép kancáért, szekérért és egyéb gazdasági felszerelésért — bár megígérték a felszámoláskor — ők biza alig kaptak valamit. Az illyefalvi polgármesteri hivatalban egy kicsit lefity­­málóan néznek rám, amikor János­ bácsi panasza után kutako­dom. Látszólag sokatmondó legyintések közepette tudok meg annyit, hogy az öreg úr hiába panaszkodik, mert amikor vihette volna, válogatott... Aztán Bartha mérnök úrtól megtudom, hogy néhány nap múlva végleges mérleget is be tudnak nyújtani a megfelelő helyre a volt kollektív vagyonának felszámolása ügyében. Hogy miért ilyen későn, azért nem kell gondolkodni a vála­szon. —Amikor megalakult a felszámoló-bizottság, gazdára lelt már sok minden. A bizottság tulajdonképpen a törvény és a valóság között egyeztetett. Muscalu Ilie és társai szétosztot­ták az állatokat, legtöbbet persze maguknak vittek el. Mus­­caluval két perünk is volt, s eddig 200 ezer lejt vissza is fizetett... Hát igen, élelmeseké a világ — mondhatnánk nagy böl­csességgel, amikor a történet idáig jut. Akkor nagy érték volt, ma már alig ér valamit a beterhelés. De mi lett azzal, aki akkor csak becsületes akart lenni? Ember és törvény előtt. BECSÜLET­ES TÖRVÉNY — Utoljára, amikor a kollektívet osztották el — meséli Deák János bácsi —, bejött ide Bokor Andor, Musca Ilia. S azt mondták itt, az asztal mellett, hogy kapok egy tehent, egy lovat s hat juhot. Meg vagyunk-e elégedve? Mi meg, jól van. Hát mikor osztották a lovakat s mindenfélét, lementem, s ott ültem az istállónál, hogy adnak-e valamit. De hát én nem foghattam meg semmit, mikor idejöttek, hogy adnak. Igaz-e? A marhákat osztották, ott ültem estig, nem kaptam semmit. Hallom másnap, hogy osszák a juhokat. Élmények le, s mikor bemenyek a kapun, hát a juhkosárba állott Farkas Béla. Dombos Virgil bejött a kapun (aldobolyi bács­i sz. megj.), Farkas Béla mondja, hogy János bácsi álljon úsza félre, mert Dombosnak van három juha, s amelyik az ajtóra lő, az az övé. Én félre se állottam, erre Musca Ilia kiszökött a konyhából, azt mondja: nem, nem, nem! A Dombosé be vannak rekesztve a csűrbe, ki vannak választva. Dombos elévett valami pálinkát, megillogatták, beszélgettek, egyszer hát összesúgnak, s lemennek az istállóhoz. Hát a szekér után kötnek két borjúzó tehent, aztán feltettek négy juhot. Valaki hátul azt mondotta: na Dombos, te jól jártál. S Dombos azt felelte: én erre nem gondoltam soha. Hát akkor Dombos egyáltalában nem hibás, én ezt tudom mondani. Aki adta, az a hibás... Akkor miér ígérték meg, hogy megkapjuk? S csak egy bikaborjút kap­tunk... Hallgatom a panaszt, közben kiderül, hogy Deákné 22 munkaéve és a közel 3 hektár föld után a kollektív vagyonából nemhogy kaptak, hanem még ők kellett 8695 lejt fizessenek. Pedig megígérték , térnek vissza többször is, és valahogy fölöslegesnek érzem azt, hogy kiigazítsam: az az osztás, az az ígérgetés amolyan „forradalmi’ ’ tett volt, s az elkövetők most fél zsebből kifizetik azt a kárt, ami egyáltalán még behajtható. S ilyenkor nő nagyra ama hírhedt 18-as számot viselő földtörvény tartalma, amikor úgy rendelkezik, hogy a beadott, illetve bekényszerített állatokért, szerszámokért nem jár semmiféle kárpótlás. Pedig a föld mellett az állatok, a szerszámok voltak a gazdaember ékszerei. De most is, akkor is az ilyen érvek nem voltak meghatározóak... — Mivel félszeg ember vagyok, a kollektív szervezésekor én nem akartam beállani — meséli Deák János bácsi. — Séra Pistának a szolgája, Barti Józsi torkon fogott, s elhíztak be a községházához. AKKOR FELVÉTETETT A SZIGORÁNCÁRA Ott azt mondták nekem, mikor bementem, hogy hány esztendőre tettem be az ajtót... A módszerek — bár hírből — ismerősek. Megfélemlítés, verés, végül bekényszerítés. De János bácsinak nem csak ezek a kálváriák keserítik öreg napjait. 1940 szeptemberében, amikor — hogy, hogy nem — a két ország közötti határt épp Illyefalva és Aldoboly között húzták meg, a Deák családnak menekülnie kellett otthonából. A történetből hámozom ki, hogy azért, mert a határról szóló „írást” hozó úriembert fuvarozta azokban a régi szeptemberi napokban. A házból szinte mindent elvittek, s a Deák család a néhány hónapos kicsivel Szentgyörgyre menekülve kellett újrakezdje az életet. — Kisegítettek, én dolgoztam mindenkinek, úgy vettünk egy ág­yat, egy fűtőt, mindent, hogy tud­junk élni. De ott se hánytunk el semmit, amit kerestem. Napszá­mosmunkával elsőbbször vettem egy malackát, azt megbúgattuk, abból lett egy jó gőte, vagy tizenkét ma­lac, eladtuk, egy tehént vettünk, azután a másikat, s úgy jöttünk haza. Mikor hazajöttünk, kaptunk három kapulábat s egy rossz házat összeduvadva... S akkor most is ezek a gazemberek, a lovamat is ellopták... —Mai napig azt mondj­ák, hogy nagy magyar vagyok. Nem vagyok nagy magyar, csak ezt megtartom, mert EZT ÖRÖKÖLTEM APÁMTÓL... El-elcsuklik a hang, s aztán évtizedeket ugorva ömlik a többi keserűség. Egy élet felgyűlt keserűsége, amely még az öregkori megnyugvást sem akarja kínálni. Pedig lenne, mivel büszkélkednie, hiszen a három gyermek közül kettőt, a két leányt „férjhez adtuk, és nem mondhatja senki, hogy nem tisztességesen. Ott laknak Szentgyörgyön, mind a kettőnek szép, saját háza van, jól vannak, hál’ Istennek. Azután, hogy a kollektív megtörént, vettem egy kancát, vettem a papnak felibe a fődet, neveltem a csi­kókat, eladtam, s egy pohár pálinkát nem ittam meg. A gyermekem, amelyik ment férjhez, annak adtam. S aztán a másiknak. A fiam itthon lakik...” A prázsmári gyárban eltöltött tizenkét esztendőről is szívesen beszél János bácsi. Csoportvezető lett három hét után. Ott sem volt „semmi ember”. Közben, persze, a gazdálkodás. Mint ahogy most is, nem állja meg, hogy a szép lovát meg ne mutassa... Vigasztaló szavak közepette szedelőzködünk. A kulcs for­dul, s egy kis kapaszkodó után a valamikori határ felé rohog az autó. A Gödöralján talán a kibeszélés megnyugvása honlott egy darabig. Mert tavasz van. Mindenkinek. Aztán az almafa virágai elhullatják szirmaikat... Az idő megállíthatatlanul P®reg Ferencz Csaba N­W m MI­ WB

Next