Háromszék, 1994. június (6. évfolyam, 1143-1168. szám)

1994-06-01 / 1143. szám

f ­ Elégtétellel olvastam a Népszabadság április 11-i számában Tabajdi Csaba cikkét, mely­ben fordulatot sürget a magyar kisebbségi politikában. Mindmáig hálával emlékezem arra a Magyar Nemzet-beli írására, amikor is még a nyolcvanas évek végén társával, Szokai Imrével közösen új távlatokra nyitott az egész magyar nemzet dunai reálpolitikája előtt, keresztülhúzva a hivatalos baloldal egyre felelőtlenebbé váló értéktelenségét a kisebbségi kérdések iránt. Most is úttörőnek tűnik ál­lásfoglalása, mellyel a magyarországi választások küszöbén tiszta vizet önt a pohárba, s té­továzó, bizonytalankodó nézetekkel szem­ben a mai ellenzék oldaláról is hangsúlyoz­za, s bármely új kormány lelkére köti: „a határon túli magyarsággal való megfelelő foglalkozás a mindenkori magyar politika egyik központi eleme”. Üdvözlöm mindazt, amit a cikkíró az ed­digi kormány idevágó ténykedéséből egyértelműen elismer, vagy amit hiányként megállapít, új feladatokat róva a jövendő kormányok elé. Elismerésem már csak azért is indokolt, mert éppen a minap magyarországi kutatók egy csoportjának látogatása alkal­mával kiderült, mennyire nem ismerik még tudományos körökben sem „odaát” a mi körülményeinket és törekvéseinket. Valami „etnicitás” és „modernizáció” közti ellentétre hivatkozva vendégeink egyi­ke kifogásolta a nemzetiségi jellegű szervez­kedést, hivatkozott a munkaadók és munkavál­lalók egybe nem fogható ellentéteire, s helytelenített bárminő nemzetiségi jellegű pártalakítást, mintegy társadalmi különbségekre bontva a kisebbségi politikumot. Hát itt fel kellett szólalnom, s megmagyaráznom, hogy nálunk egyáltalán nincs szó nemzetiségi ma­gyar egypártrendszerről, hiszen nem egyetlen párt vagyunk, hanem a liberális, keresz­ténydemokrata, szocialista és más frakciók, pártok, klubok szövetségét alakítottuk ki, saját „kisparlamenttel”—a Szövetségi Küldöttek Tanácsával—biztosítva a közös társnemzeti életformának a román állam életébe reálisan beilleszkedő önvédelmi és önigazgatási egységét. Képviseletünk a bukaresti parlamentben így nem porzik szét húsz-harminc román párt között, ha szükség szerint megtalálja is kellő kapcsolatait a román felekkel. Az én előrehaladott koromban már csak egyszerű szemlélője vagyok a történéseknek, de összehasonlítólag megállapíthatom, hogy az erdélyi magyarság a maga Romániai Ma­gyar Demokratikus Szövetségével példaadó, amikor a Vaj­daság magyar tömegszervezetében nincsenek még egymástól ugyan különböző, de a közös feladatokban egymást támogató belső csoportosulások, Szlovákiában pedig a külön-külön megalakult magyar politikai pártok csak alkalmilag működnek együtt, egyéb­ként nem részesei egy szövetségnek, amely minden különbségen felülemelkedve, tehát plurális egységben vállalhatná a nemzetré­szi, társnemzeti autonóm önigazgatást. Úgy gondolom, érdemes Magyarországon is meg­találni a német, zsidó, szlovák, román, szlovén, horvát, szerb, cigány kisebbségek önkormányza­tának kialakítását a már meghozott mintatörvények valóra váltásával. Nem az „etnicitások” el­len, hanem azok párhuzamával lehet tovább építeni a közös jogállamot az európai integ­ráció lépcsőzetében. Hadd iktassak itt be egy fogalomtisztázást! Az „etnikumok’ ’ léteznek, de ezek magasabb nemzeti formába juttatása önkormányzatok formájában történelmi szükség. Az erdélyi magyarságot—s általában mindenütt a kisebb­ségeket — etnikai szintre nyomta vissza a beolvasztó nemzetállami parancsuralom. Ebből az állapotból nem az etnikum ellen kell küzdeni, hanem a népek önrendelkezésének elvi alap­ján mindannyiuk nemzeti létformába való felemelése van soron a j­ogállamok kialakulása és is szélesebb integráció irányvonalán. Ez a „modernizálás” útja, ezen az úton indult el a kisebbségi magyarság önszervezése már az 1937-es Vásárhelyi Találkozón, ahol Tamási Áron elnöklete alatt jobbtól balig, liberális-kereszténydemokrata-szocialista szövet­ségben hirdettük meg a jövőt, testvéri kap­csolatot ajánlva a román demokratikus erőknek. Idáig nyúlik vissza az 1944-ben alakult Ma­gyar Népi Szövetség, amelyet 1953-ban önkényesen feloszlatott a szocializmus sztá­lini központosító, majd nacionalista kizáróla­gossággá fajuló torzulása. Ez a gyökere a mai RMDSZ átfogó rendszerének is, amit Tőkés László püspök és Markó Béla költő vezető személyisége és a demokratikusan megválasztott, a kolozsvári Szent Mihály-templomban öku­­menikus keretben felesküdött képviselet fémjelez. Nehezen sikerült a különböző nézeteket­­csoportosulásokat közös nevezőre hozni, de most annál keményebben ragaszkodik anya­szervezetünk milliós tagsága ehhez a nemzeti létformához. Nem egyes pártokkal, hanem a mindenkori magyar hivatalossággal, Magyar­­ország parlamentáris kormányzatával ápolj­ák vezetőink a természetes kapcsolatokat, s iga­za van a cikkíró Tabajdi Csabának, hogy ennek a kapcsolatnak minél jobb, tökéletesebb alakban folytatódnia kell. Nyi­lvánvalóan csak hálával emlékezhetünk Antall József személyére, aki nemcsak ki merte mondani, hogy miniszterelnöki székében a határokon túli magyar milliókat is képvise­li, hanem a nyomorgó Románia még nyo­­morgóbb magyarságának anyagi segítséget is biztosított, egyben békés reálpolitikáját támogatva mind a román, mind a magyar szélsőségesek kihívásaival szemben. Ennek a kapcsolatnak azonban nemzetközi támaszté­kokra épülő gazdasági és művelődési javításokra, kiegészítésekre van szüksége. Megnyugtató, hogy a Tabaj­di-program e tekintetben milyen konkrét lehetőségeket helyez kilátásba. Bármilyen kormány következzék, de — idézzük öröm­mel — „csak a folyamatos egyeztetés, illetve annak intézményesítése teszi lehetővé azt, hogy a határon túli magyar kisebbségek ügyében mérséklődjön a napi pártcsatározások hatá­sa, és nemzeti egyetértés jöjjön létre”. Románia szorult helyzetében gazdasági segítséget igényel és szerez a gazdagabb országok­­tól, nem lehet tehát kifogása az ellen, hogy a segítséget magyar nemzetiségű állampolgárai Nyugatról, elsősorban Magyarországtól, ko­moly költségvetési keretben megkapják. A hagyományos EMGE gépesített gazdaköreinek, újrainduló Hangya-szövetkezeti rendszerünknek, minden honi támasz nélkül maradt egyesületeink működésének, sajtónk és könyvkiadásunk újravirágzásának, hiányzó bankpolitikánknak előfeltétele ez a segítség, melynek tartania is kell addig, amíg Bolyai János szavával élve a semmiből egy új világot tudunk itthon teremteni. Ha vannak a segélyezésnek gya­korlati hibái, itt javítani lehet és kell, de — idézzük megint elismeréssel a Tabajdi-cikket — „nagy hibát, sőt, bűnt követnének el a mai ellenzéki pártok, ha kormányra kerülésük esetén a jelenlegi kormány kisebbségpoli­tikájához képest a változásokat, az iránymó­dosításokat azért tartanák szükségesnek, mert a parlamenti és kormányzati feladatok rang­sorában alacsonyabbra kívánnák helyezni a határokon túli magyarság ügyét”. Erre a hangra régóta vártunk mi is, akik az RMDSZ keretén belül a szocialista plat­formot aláírtuk, mert a múltban szomorú tapasztalataink voltak még a reformszocia­listák részéről is... Tabajdi most világosan állást foglalt olyan iránymódosítással szem­ben, amely a közösségi jogok helyett meg­elégednék pusztán egyéni jogokkal, vagy éppenséggel csupán a hátrányos megkülön­­böztetések kizárásával. Márpedig az új Európának nemcsak szabad személyekre, hanem felsza­badult kisebbségekre is szüksége van, akik hónukban kibonthatják saját képességeiket, s így megszűnnek a régi békediktátumok megingásakor veszélyforrássá válni, mint azt napjainkban közvetlenül a balkáni szom­szédságban látjuk. A magyar önkormányza­tok biztonsági övezete Magyarország körül tulaj­don­képpen kompromisszum minden erősza­kos határváltoztatás kalandorságával szem­ben, de egyben a trianoni korszak megha­ladása is a határok semlegesítésével és közös régiók kialakításával. Szocialista oldalról erről eddig nem volt világos az állásfoglalás, a Tabajdi-cikk azonban végre szabályos ígéret akár kormánybeli, akár ellenzéki sorból szóló magatartásra. A kisebb­ségek kérdése, akárcsak a környezetvédelem vagy az energiaellátás minden párton felülálló egyetemes emberi ügy. BALOGH EDGÁR Kisebbségpolitika: kötelező folytatás I MÜNCHENI LEVÉL Az autonómiáig hosszú az út Ezt az évet Németországban, különösen Bajorországban a választások évének nevezik, mert az ősszel bajorországi tar­tományi, majd szövetségi parlamenti választások lesznek, de júniusban már az Európa Parlament tagjait is választják. Ez utóbbi választás előkészületei már most megindultak. Nemrég Münchenben a Páneurópa Unió (amelynek nemzetközi elnöke Habsburg Ottó) müncheni képviselőjelöltje, Bernd Posselt, aki egyben a PEU németországi szervezetének alel­­nöke is, szimpóziumot rendezett, amelynek fő előadója Karl Mitterdorfer volt, az olasz szenátus tagja, Dél-Tirol képviseletében. Posselt bevezetőjében síkra szállt az Európai Unió szövet­ségi alapon történő felépítéséért, és hangoztatta, hogy az új egységes Európa nem az államok, hanem a népek, régiók Európája kell legyen, és annak semmiképpen sem szabad központosítottan felépítettnek, centralisztikusnak lennie, miként is hangoztatják. Nem szabad megengedni, hogy az új Európa megoszoljék teljes önrendelkezési és nem teljes önrendelkezési joggal rendelkező népek között, hanem minden népnek telj­es, azonos jogúnak kell lennie, hogy abban minden nép és népcsoport jól érezhesse magát. Posselt már többször járt Európa keleti felében, a volt kommunista országban. Annak igazolására, hogy az egyes népek megítélésében az egyenlőség eszméje még nem elég általános, egy példát is felhozott: az észtországi Dorpatban egy nagygyűlésen a norvég szónok 1991-ben azt mondotta, hogy „Észtországot el fogjuk ismerni, de Horvátországot sohasem, mert az egy fasiszta nép”. Ez ellen ő fellépett, mert szerinte a kollektív felelősség elvét tükrözi. Posselt aggodalommal nyilatkozott arról, hogy vajon az új olasz jobboldali kor­mányzat be fogja-e tartani a dél-tiroli kisebbségnek biztosí­tott jogokat? — Ez nekünk, magyarok számára is aggasztó kérdés, hogy vajon a szomszéd államokkal megkötött alap­­szerződésben a magyar kisebbség számára a szerződésből következő jogokat egy kormányváltozás esetén is biztosítani fogják-e? Ezután Mitterdorfer szenátor, aki a dél-tiroli kisebbséget képviseli a római szenátusban, s egyben a FUEV az európai kisebbségek jogait védő, az 1920-as években életre hívott szervezet elnöke is, utalt arra, hogy a nacionalizmus eszméje a francia forradalom után fejlődött ki. Egy svájci politikai író azt írta, hogy egy nemzetnek egy országot kell alkotnia, és egy államban egy nemzetnek kell élnie.­­ Ez azonban talán csak Izlandban valósult meg így, és nem is valósítható meg általában. Ezért arra kell törekedni, hogy a népcsoportok, kisebb­ségek jogait mindenütt biztosítsák, hogy azok jól érezhessék magukat szülőhazájukban. Olaszországról szólva elmondotta, hogy Mussolini már 1925-ben a bozeni prefektusnak utasítást adott: gondoskod­jék arról, hogy az ottani német kisebbséget olasszá tegye tíz éven belül, vagy legalábbis ez idő alatt egy erős olasz kisebb­séget keverjen abba. A II. világháború után a dél-tiroli németek 160 ezer aláírást gyűjtöttek petíciójuknak, amelyben a békekonferen­ciától helyzetük megoldását követelték. Az azonban nem kívánta Dél-Tirolt Ausztriához csatolni, mert így Olaszország további területi veszteségeket is elszenvedett volna — ugy­anis Isztriát Jugoszláviához csatolták. Ezért Olaszországot a dél-tiroli németekkel való tárgyalásokra utasították, mely tárgyalások 69-ig tartottak, amikor is megszületett az au­tonómia tekintetében a megegyezés.­­S itt szabad legyen egy személyes élményemre is utalnom. 1967-ben, amikor Olas­zországból Svájcba utaztam, a dél-tiroliak robbantásos meré­nyletei miatt nagyon feszült volt a helyzet Észak-Olaszországban. Még most is emlékszem, az én csomagomat is alaposan átvizsgálták a milánói pályaudvaron, hogy nincs-e abban fegyver vagy robbanóanyag.­ A részletes megállapodások kidolgozása és megkötése azonban még 1992-ig elhúzódott, csak akkor születhetett olyan egyezmény, amely az ottani kisebbségnek a jelenlegi jogait biztosítja. Ez is bizonyítja, hogy az ilyen kisebbségi jogok, a nép­csoportok autonómiajogainak megvalósítása milyen hosszú folyamat. — Mitterdorfer szenátor is síkra szállt azért, hogy Európa nem az államok, hanem a népek, tájegységek Európá­ja kell legyen. Ennek gyakorlati jelentőségét egy példával bizonyította: nemrég egy dél-tiroli ismert hegymászót súlyos baleset ért. Az orvosok szerint két órán belül kellett volna speciális orvosi segítségben részesíteni, amelyet csak egy klinika tu­dott volna biztosítani. A közeli innsbrucki klinika helikoptere gyorsan meg is érkezett volna, de a Brenner-hágón nem engedték keresztül. Így csak 6 óra múlva kaphatta meg a segítséget, s ezért a sérült meghalt. Balogh Elemér

Next