Háromszék, 1994. július (6. évfolyam, 1169-1194. szám)

1994-07-01 / 1169. szám

FŰTŐTEST VOLT A CELLÁBAN, FŰTÉS NEM LÉTEZETT Galacon kisebb, egy-két személyes cellákban helyeznék el, mivel többen vagyunk, pótágyakat tesznek be, és a két személyre méretezett cellában négy ágyban vagyunk öten. Én Fratínar Tibor brassói mérnökkel kerülök egy ágyba, akivel nagy szerencsém van, mert Tibor egy nagyon kiegyensúlyozott valaki, aki talán még a fogságot is jobban viselte, mint én. Az ötvenhét elítéltből csak hárman kerülünk ugyanabba a cel­lába. A harmadik Rendi Laci bácsi volt. A másik két idegen katonatiszt volt. Az egyikük egy ezredes Brassóból, a másik egy százados Bákóból. Már mindketten nyugdíjasok, és elég szerény múltra tekinthetnek vissza, főleg a százados, aki örökifjú vénlegény, és aki valamikor nagyon szerette a köny­­nyelmű életet, az italt sem vetette meg. Azért került börtönbe, mert amikor az oroszok fellőtték az első műholdat, ő meg­eresztett egy viccet. Az orosz műholdhoz a románok pénzzel járultak hozzá, a németek daruval és az oroszok a szukával (A korabeli sajtóban hosszú hónapokon keresztül Lajka kutya portréja uralta a címoldalakat — B. L ). Ebben az időben egy ilyen vicc felségsértésnek számított. Az ítéletet is ehhez szabták, húsz évet kapott. Húsz év kényszermunka járt egy viccért, de az is meglehet, hogy a százados úr élete ment rá. Ez az ember a román hadsereget szolgálta több mint huszon­négy éven át, végigharcolta a keleti és a nyugati frontot, majd jutalgjásal kirúgták a hadseregből, és csak alantas munkára alkalmazták Nyugdíjaskorában pedig olyan nyomorúságos nyugdíjat kapott, hogy azzal vigasztalta magát: neki teljesen mindegy, hogy a börtönben éhezik vagy odahaza. A másik katonatiszt igazi ellenálló volt, utálta a kommu­nista rezsimet, és ahol lehetett, mindenütt agitált ellene, míg őm aztán pártalakítás vádjával szintén húsz évet húztak a nyakába Már a megismerkedésünk pillanatában beteg volt, prosztatarákkal szenvedett Ő maga nem beszélt róla, de tökéletesen tisztában volt vele, hogy közeleg a vég, de betegségében is megőrizte tartását, nem kért semmit az adminisztrációtól, megelégedett azzal, amit naponta kapott. Az első időben fürdeni is csak két-három hetente vittek le és csakis éjszaka Ekkor már senki sem tudhatott rólunk, ott kellett volna elpusztulnunk Ha valaki beteg volt, az meghal­hatott a legminimálisabb orvosi beavatkozás nélkül. Nem volt szabad semmivel sem foglalkozni, ezt állandóan ellenőrizték, ■. ha valamit észrevettek, az őr azonnal közbelépett, és a bűn fontossága alapján mérte ki a büntetést. Varrni, ruhát foltozni ak a meghatározott napon lehetett, meg volt szabva, hogy a fiai mennyi ideig maradhat a birtokunkban. Amikor az idő lej­árt, jött az őr, és összeszedte a tűt is és a megmaradt cérnát is ittána várni kellett a következő alkalomig. Nem volt szabad, de azért csináltunk mi magunknak tűt is, kést is. A keséktől különösen féltek az őrök, nem csoda, ha nagy elősze­­retettel vadásztak rájuk, akinél megtalálták, arra igencsak rájárt a rúd A büntetést úgy porciózták ki, hogy a verés halálos legyen, mert tudták, ha az illető életben marad, a következő kést az őrök ellen fordítja majd. Fűtőtest volt a cellában, de fűtés nem létezett Hírközlő eszköznek használtuk a fűtőtestet, s azon közvetítettük az üzeneteket. A nemzetközi eseményekkel tökéletesen tisz­tában voltunk, így tudtuk azt is, hogy nem fogjuk letölteni a huszonöt évet A koszt katasztrofálisan rossz volt. Reggelre kaptunk nyolc deka kenyeret és egy kicsi ilyen löttyöt, ami keserű volt, teának nem volt nevezhető, mert kenyérhéjból főzött le volt Abból sem adtak sokat, csak úgy körülbelül másfél decit. Ezzel voltunk délután három óráig, amikor megkaptuk az ebédet árpakását murokkal. A vacsora pedig m­urok volt árpakásával Na és persze!, minden héten egyszer adtak paszulylevest Ettől a koszttól egy olyan súlyos gyomor­menés lépett fel, hogy nem tudták megfejezni. Hiába adták a gyógyszert is, mert az sem használjal vagy is használt volna, ha a menün nem változtattak! Amíg az­árvány tartott, minden reggel azt számoltuk, hogy hány koponya zörög le a lépcsőn. Az ezredes állapota is napról napra romlott. Hiába kértük, hogy könnyítsenek rajta, vegyék el tőle a vizeletet, nem törődtek vele. Egyszer, amikor már nem bírtuk nézni a szenvedését, hívtuk az őrt, kértük, hogy vigye el tőlünk a cellából. Az őr megnézte, n­­e gata, még él, mondta, s ezzel elintézte a dolgot. Az eset után még két hétig szenvedett a cellában. Akkor is én segítettem le az ágyról, mert nem engedte, hogy az őr hozzáérjen. Még akkor is egyenes derékkal ment ki az ajtón. Amikor az őr a folyosón karon akarta fogni, rákiáltott: ne érj hozzám! A merzen kaptuk a hírt, hogy Szörcsei bácsi is meghalt. Ő volt a csoportunk első halottja. A halottakra az volt a törvény, hogy csak akkor értesítették a hozzátartozójukat, amikor a­ ­---------------------------------------------------------------------------a büntetés ideje letelt, de a néptanácsokat, az anyakönyvi hivatalokat értesítették. Szegény nővérem állandóan érdek­lődött, hogy nekem vagy sógoromnak jött-e halálhírünk. Orvosságot csak nagyon elkerülhetetlen esetekben adtak, akkor, amikor járvány fenyegetett. Az egyetlen dolog, amitől féltek, az a tetű volt, egyéb semmi nem jöhetett számításba. Nagy ritkán, amikor levittek sétálni, az erős napfény és a kicsi mozgás úgy elgyötört, hogy alig tudtunk a lábunkon megállni. Az összes közül a legmegalázóbb volt a gyakori kutatás. Ilyenkor azt a kevéske holminkat, ami volt, teljesen szétdúlták; ha pokrócból és lepedőből hálózsákot varrtunk, azt széttépték. Kutatáskor anyaszült meztelenre kellett vetkőznünk, ilyenkor a folyosó végében kinyitottak egy ablakot, minket bezavartak az ablak alá. Az volt a szerencsénk, hogy az őrök egészségére vigyáztak, és a folyosó le volt deszkázva. Télen­­nyáron, az időjárástól függetlenül, mindig ezt csinálták velünk. Néha akadt egy rendesebb őr, aki ránk dobott egy kabátot, egy pokrócot. A hidegben azzal volt szerencsénk, hogy ilyenkor az őrök is fáztak, és igyekeztek minél hamarább befejezni a kutatást. A legérdekesebb dolog, ami egy ilyen kutatásnál előkerült, egy lepedőcsíkokra írt regény volt. Bukaresti filme­sek jöttek a börtönbe, és hosszú időn keresztül filmezték a zsákmányt. Hogy mi lett a szerzővel és a művel, azt sosem tudtuk meg. A kutatás végét rendszerint rúgásokkal közölték velünk. Időnként megtörtént, hogy ezt a fontos műveletet kiskatonák végezték. Ők nem tépték szét a rongyainkat, megtörtént, hogy a gönceink között kutatás után kockacukrot, kekszet, cigarettát találtunk. Minden tiltás és kutatás el­lenére is volt késünk, volt tánk és volt cérnánk. A rab eszén nehezen lehetett túljárni, mert rengeteg időnk volt, és volt türelmünk is kiötölni a jobbnál jobb rejtekhelyeket, de volt türelmünk a kés, a tű elkészítéséhez is. Az esetek több­ségében, ha a besúgók nem árulják el a rejtekhelyét, az őrök maguk soha nem találták volna meg a tiltott holmikat. Kifúr­tuk a cipőtalpat hosszan, és oda rejtettük a kést, majd a talpon egy darabka bőrrel eltüntettük a lyukat. Ugyancsak ilyen megbízható hely volt a piszkos edény fjádele. Ezt is kifúrtuk, üreget vájtunk bele. A szalmazsákban ami csak por volt, rajta keresztül is éreztük az ágy vasát, de idősebben is el tudtuk rejteni, amit akartunk. A legveszedetítrafifibb kést nadrág­szorító csatból lehetett készíteni. A csatot elvágtuk átlósan, és kiéleztük annyira, amennyire csak tudtuk. Egy ilyen csatból készült késsel végezte a műtétjét Szamosújváron Kakucs Gábor sebész. Az egyik társunknak volt egy hatalmas fu­­runkulusa, és amikor már nem bírta a magas lázat, egy társunk hirtelen nyakon ütötte, és ezalatt az orvos felvágta a karján a furunkulust. Ötvennyolc nyarán valami meghibásodott a konyhában, és amíg folyt a javítás, nem adtak ennünk. Két napig még valahogy átvészeltük ellen, de harmadik nap felcsendült a kiáltás: Ölnek meg! Éhen akarnak pusztítani! Nem telt bele öt perc, és az egész börtön átvette az ordítást, ledobálták az ablakokról a szájkosárnak nevezett zsalukat, sok helyen saját kárukra összetörték az ablaküveget is, ezek fagyoskodhattak aztán egész télen, mert a zsalukat visszarakták, de az abla­kokat nem tették be. Az orosz parancsnokság ott volt a börtön közelében, a katonák biztattak, hogy ordítsunk csak, de ha parancsot kapnak, biztosan könyörtelenül közénk lőnek. Aznap éjszaka végre elkészültek a javításokkal, és azonnal adtak enni is. A cella levegőzése egyenlő volt a nullával, főleg nyáron és tavasszal, amikor az ablak előtti zsalu megakadályozta a legcsekélyebb légmozgást is. Ezzel szemben télen a keleti szél úgy fújt át a zsalun, ahogy akart, és már vitte is magával a kis összekuporgatott állati meleget. Takarónk pokróc volt, amire nagyon kellett vigyázni, mert olyan elnyűtt volt, hogy az ujjunk egykettőre átszaladt rajta. Úgy segítettem magamon, hogy vállalkoztam a szennyes edény kivitelére, és amíg az őrök tereferéltek, élvezték a felsőbb­rendűségüket, én a vécé előterében ledobált ócska göncökből felvételeztem magamnak és társaimnak. Az így összeszedett rongyok képezték a foltok alapanyagát, amelyek aztán nagyon izgatták az őrök kíváncsiságát, tudni akarták, hogy mi van a foltok alatt. Galacon a börtönépület egyik szárnyával nem tudtunk morzekapcsolatot létesíteni, mert közbeesett az őrszoba és még két teljesen elszigetelt helyiség. Úgy oldottuk meg a problémát, hogy volt egy tizennégy méter hosszú fekete cérnánk, és erre morzét bogoztunk fel, két bog volt a vonal, egy bog volt a pont. Körülbeül két hétbe telt, amíg elkészültünk az üze­nettel, átküldtük az épület másik végébe, ahonnan másfél-két hónap múlva megjött a válasz. Lejegyezte: Balogh László A KOMMUNIZMUS PERE______________ Romomban volt a halál ! — LŐRINCZ KÁROLY VOLT POLITIKAI FOGOLY ÉLETÚTJA (8.) — BEKE GYÖRGY A silaityar szabadság napja Fából faragott életfa előtt, sok száz élő fa társaságában Csíkszeredai fiatalok szilaj székely néptáncot járnak. Előttük a dunaszerdahelyi együttes lépett fel a hajdani királyi kastély parkjában Gödöllőn Itt vannak Beregszász városából is meg Zentáról, délről A vajdasági várossal — Magyarkanizsa és Ada után a legmagyarabb település a Délvidéken — Gödöllő vezetői most köttették meg a testvérvárosi szerződést Min­den magyar égtáj eljött ide, közös ünneplésre, a „magyar szabadság napjára’ ’ Három éve rendezik meg minden nyáron, a június 30-hoz legközelebb eső hétvégén. Emlékezés napj­a Hasonló ünnepséget tartottak Magyarország négy, egymástól távol eső vidékén, a tolnai Bonyhádon — népes székely raj telephelye —, a somogyi Csurgón, a szabol­csi Nyírbátorban, Báthori-emlékek között és a nógrádi Terényben. Utcabálokon modern táncokat jártak a budapesti fiatalok a Hősök terén meg a Vörösmarty téren. Nem piros betűs ünnep volt, szürke szombat, amit az tett nevezetessé, hogy 1991 -ben ezen a napon hagyta el az országot az utolsó orosz katona­vonat. Szinte észrevétlen volt a kivonulás, a tévéhíradóban röpke percekre villantak fel a vasúti kocsik ablakából az orosz, tatár, türkmén arcok. Egy-két virágcsokor a záhonyi vasútállomáson és egy jelszavas tábla, merőben különböző minden addigitól, egy orosz fiú tartotta a kezében a vonatban: „Isten veletek, magyarok!” Méltóságteljes és békés volt az elválás. Legalább az elválás. Miként az emlékezés sem fájdalmakat idéz elsősorban. Noha azok emberi lelkek mélyére ivódtak. De magyar földön azóta ( PEST-BUDAI LEVELEK ) sem romboltak szét sehol szovjet katonasírokat. Ellenkezne az elemi jóérzéssel, a tisztelettel, a kegyelettel. A sírrontás soha nem volt magyar tulaj­donság, még a mi sírj­aink feldúlásának viszonzásaképpen sem. A volt szovjet birodalom népeinek itt maradt fiai azzal a tudattal nyugodhatnak magyar földben, hogy hazájuk szolgálatában történelmi küldetést teljesítettek, és ez így igaz. Miként a magyar családok, hozzátartozók és bajtársak is elmehetnek most már a Don-kanyarhoz, ukrajnai városokba és falvakba, a magyar honvédsírok felkutatására. Június utolsó szombatja az élőké. És ahogy távolodik időben, emlékezetben a hajdani örök „ideiglenesei­” arca, tettei, hagyatéka, úgy teljesedik új tartalommal is, éppen a függetlenség jegyében, az ünnep. A csíki táncosok, a dunaszerdahelyi énekesek vagy a kárpátalj­ai magyarok, akikkel igazából mostanság ismerkedünk, valamint a háború lépte délről érkezett zen­­taiak a „kívül rekedtek” üzenetét hozták Gödöllőre. Szá­mukra ez nem a szabadság napja, ahogy az anyaországiak elmondhatják: idegen katona nem tapossa többé a szülőföld­jüket. A nemzet törzsének örömét ők másként érzékelik. Nekik határok fölött és határok ellenére kell a nemzet egészéhez igazítaniuk szívük dobogását. Ilyen emlékünnepek serkentésére is. Hallgattam Tőkés László nagyváradi református püspök csurgói beszédét, őt ebbe a dunántúli városba hívták meg, Csokonai Vitéz Mihály jegyében, akinek élete Debrecenhez, Csurgóhoz és Nagyváradhoz egyképpen kapcsolódott. Tőkés László nem a kisebbségi panaszkodás, hanem az egyetemes magyar felelősség hangján szólott. Mintha nem is naponta meghurcolt főpap lenne, akit a bukaresti hatalom és egyné­mely magyar kisebbségi sorstársa is szeretne elhallgattatni. Különböző egyházfelekezetek papjai együtt szóltak, ahol szólásra kérték fel őket. Az ökuméné nemes eszménye ilyen­kor munkál igazán, mikor nemcsak udvarias figyelmesség, hanem olyan testvéri szeretet, amely — százados szétszakítás után — egy sokat próbált keresztény /keresztyén nemzet lelki egybeötvöződésében teljesedik ki.

Next