Háromszék, 1994. szeptember (6. évfolyam, 1222-1247. szám)

1994-09-01 / 1222. szám

Novella helyett..­ ­. Zavarban vagyok. Gelu Păteanuról ugyanis — akinek egy vitára ingerlő, szellemes, mélyreszántó esszéjét közöljük az alábbiakban — novellákat kellene írnom. Kezdve nevé­vel, mely nekünk, magyar barátainak oly sokatmondó: Gya­lu! Kányádi Sándor keresztelte így, még valamikor derűs ifjúságuk hajnalán Kolozsvárott. S rajta is ragadt. Amire én megismertem, valamikor a hetvenes évek elején Bukarest­ben, egy nagy fa—Huszár Sándor főszerkesztő—árnyékában ült, és szikrázóan szellemesen anekdotázott... 2. De nem írhatok novellákat Gyalu viselt dolgairól, szerelmeiről, legendáiról zűrzavaros életéről. Annyit szűk­szavú tárgyilagossággal is illik viszont elmondani, hogy az erdélyi románság legjobb kulturális hagyományainak szel­lemében Gelu Păteanu nemhogy anyanyelvi szinten beszél és ír nyelvünkön, hanem a magyar irodalom egyik leg­kitartóbb és legszorgalmasabb fordítója is, aki több mint ötven könyvet ültetett át románra (!), oroszlánrészt vállalva a két kultúra közötti, oly sokat emlegetett „hidak” építésében. Önmagáról egy interjúban a Pro Minoritate 1994/1 -es számában így vall: „Édesapám ügyvéd volt, egyébként kisparaszti származék. Az ő ágán egy hajdan viruló család lezül­­léséről beszélhetünk. Az anyám családja hasonló tár­sadalmi közegből jött, ők azonban jobban meg tudtak állni a lábukon. Mondhatnám úgy is, kispolgárok voltak.. Apám és anyám­­’19-ben házasodtak össze. A nemzeti célok, a nagyromán vágyak megvalósulásának ideje apám számára szerencsét hozott,ügyvédi munkája folytán meg­gazdagodott.” Gelu Păteanu számára a kétnyelvűség — apja és anyja is használta a mindennapi érintkezésben a magyar nyelvet!­s természetes dolog volt. Érdeklődése, vonzalma a magyar nép és a magyar kultúra iránt kisgyerek korában alakult ki, és mindvégig megmaradt. 3. Tanulmányát olvasva nem döbbenhetünk meg túlsá­gosan azon, h­ogy legújabban, Budapesten letelepedve, Gelu Păteanu épp Bibó István politikai esszéit fordítja románra (!), még akkor is, ha „a hagyományozódott görcsök miatt” jelenleg „nagyon vékony az az olvasói réteg, amely ha elolvassa ezt a szöveget”, el is gondolkodik állításain. 4. Az emlegetett interjúban Gelu Păteanu már igen kritikusan szemléli ama „nemzeti elhivatottságtudatot”, amely a „szláv messianizmusra hasonlít leginkább”, és amely „döntően meghatározta” a mai román értelmiségi elitre óriási hatást gyakorló Noica, Cioran és Eliade gen­­erációjának gondolkodásmódját. Az Eltérő történelemszemlélet című tanulmány az Erdélyi­ Magyarság 18-as számában jelent meg, s tiszteletre méltó bátorsággal és irigylésre méltó szenvedéllyel, tabukat nem ismerve elemzi az egymástól valóban igen sokban eltérő román és magyar történelem­­szemléletet, amely a mindenkori gyanakvás, a bizalmatlan­ság és a politikai szembenállás gerjesztője is!... Bogdán László 12 JJ5EJ22HU 1994. SZEPTEMBER 1. * GELU PĂTEANU Eltérő történelemszemlélet KONFLIKTUSFORRÁS A MAGYAR—ROMÁN KAPCSOLATOKBAN (...) A tudományosság és a politika művelését mindek­kor és mindenütt az értelmiség látta el — a közgondolkozás, pedig főleg a nagy tömegek szintjén tulajdonképpen az értelmiség által kialakított kész produktumot vette és veszi át Ez annál igazabb, minél fejlettebb egy társadalomban a közoktatás. Ám ezek szerint a kialakuló történelemképért is a tudomány, a történelemkép gyakorlati alkalmazásáért pedig a politika felelős, tehát az értelmiségi elit. Magyar—román viszonylatban eleve megállapítható, hogy a két értelmiségi réteg, osztály vagy elit egymástól részben eltérő vonásokat mutat. Ez egyrészt bizonyos alapvető alkati tényezőknek tudható be, másrészt annak, hogy a két nép és társadalom fejlődéstörténete eltérő, annál is inkább, mivel a román társadalom modernkori fejlődése a magyaréhoz képest is később indult be, így aztán különbség áll fenn a magyar és a román értelmiség identitástudata és általában a saját népé­vel szembeni kötelességtudata terén is.­ Ha pedig e két tényező a román értelmiség esetében — enyhén szólva — halványabb, ennek egyik fő okát abban látom, hogy a román értelmiség, mint az egész román nép is, hármas történelmi megosztottság­ban élt és alakult hosszú évszázadokig. A Kárpát-karéjon belül eleve magyar, majd osztrák—magyar, Moldvában főleg keletszláv, Havasal­földön pedig bizánci örökségre épülő levantei—balkáni—török hatás érvényesült: a három biroda­lom döntően meghatározta a három régió fejlődésvonalát. A két úgynevezett dunai fejedelemségből létrejött, majd teljes függetlenségét elnyert román állam léte még a másfél évszá­zadot sem érte le, az összromán állam, Nagyrománia pedig a trianoni békeszerződés dátuma szerint mindössze hetven­­három esztendőt számlál! És bár az erdélyi románok (itt és a következőkben e kifejezés a Magyarországtól Romániához elcsatolt összterületet jelzi) — tehát ha az erdélyi románok polgárosodása már a 18. században meg is indul, a fejedelem­ségekben ez még a 19 század második harmadáig várat magára. Szerintem világos, hogy ennyi idő alatt inkább csak társadalmi réteg jöhet létre, de nem igazi értelemben vett osztály, s főleg ennek tudata. A magyarság körében e folya­mat, bár Nyugat-Európához képest szintén valamely késéssel, de sokkal kedvezőbb feltételek mellett alakult. A magyar értelmiség zöme ugyanis kimutathatóan a 19. század elejétől rohamos anyagi romlásba csúszott dzsentri (tehát magyar gazdasági viszonylatban középbirtokos), azaz nemesi osztály tagjai közül került ki, s így elfogadható a feltételezés, miszerint a magyar értelmiség bár más „területről” származó, de az új helyzetben is ható, kész osztálytudattal jött létre. E tény sokkal szilárdabb identitástudatot és a nép iránti felelősség­tudatot jelent annál, amely a román értelmiségnél lehetséges. Innen is adódik szerintem, hogy általában a magyar értelmiség és sajátosan a magyar tudományosság aránylag kismértékben és nem egészében vetette alá magát a politikumnak, a román­nál függetlenebb maradt,s ma is az. A román világban viszont az értelmiség sajnálatosan kevés kivétellel könnyű prédája lett a politikumnak, hiszen nagy része a paraszti sorból hozta magával a hatalom iránt érzett kényszerű engedelmességet, más része pedig a hatalommal való szövetkezés előnyeit kívánta élvezni. A politika és a hatalom a román történelem­ben még ma is egyet jelent. A tudományosság és a politika szövetségének Erdélyben már a latinista iskola megszületése óta, a 18. század első harmadától, tehát eleve a románság egyenjogúsítása volt a célja—s ezt sajátos, némileg elkülönítő vonásnak tekinthetjük, de a történelemkép végletes ferdülésének gyökereit mégis épp itt kell keresnünk. Szerintem mindezt tekintetbe véve kell megítélni a két népnél a történelemkép kialakulását és ennek keretében a konfliktusforrást képező momentumokat. Első helyen áll ebből a szempontból maga a román etno­genezis és területi folytonosság, valamint az egység kérdése , amelyet Moldvában a 17. század első felében vet fel krónikájában Grigore Ureche, de csak egy mondat erejéig. Ugyanakkor azonban Erdélyben a román nyelvre lefordított Új Testamentum előszavában Simion Ştefan ortodox érsek tagadja a román egységet, legalábbis nyelvileg, mondván, hogy a három régió románjai nemigen értik egymás szavát. A probléma korántsem a saját államalakulataiban (Moldva, Havasalföld) élő románságot kezdte első ízben foglalkoztatni, hanem az erdélyit a magyar és olasz humanisták tanulmányozása révén a 18. században. Ezek nyomán alakul ki az erdélyi román írástudókban a meggyőződés, hogy az addig önmagát valódinak nevező népnek valami köze kell legyen a rómaiak­hoz, mégpedig a nyelvi hasonlóság révén, amit Traianus császár hódítása is valószínűsített. Másrészt az ortodox val­­lású erdélyi románság egy részének áttérése a katolikus vallásra, illetve az ennek fejében elvárt előnyök részleges elmaradása arra késztette Inocenţiu Micu-Klein unitus püspököt már a 18. század derekán, hogy politikai síkon lépjen fel az erdélyi románság vallási, társadalmi és politikai egyenjogúsítása érdekében. E harcban egyik főbenjáró érve a román „natio” előkelő, római, tehát úgymond nemes eredete volt, valamint a feltételezett római ódák keveredés pillanatától számított szakadatlan folytonossága Erdély területén. A tézis, illetve annak egyoldalú elfogadása az akkori román tudományosság kezdeti szintjét tekintve talán indokolt. A másik fél elutasító magatartása úgyszintén. A mi témánk szempontjából azonban megállapítandó, hogy Micu­ Klein püspök és az erdélyi latinista iskola által szentírásnak tartott féligazság az idők folyamán kiengesztelhetetlen vitává nőtte ki magát, létmeghatározó konfliktussá fajult, és lényegében minden, azóta felmerült és sajnálatosan még ma is tetőző ellentétnek, bajnak ősforrása lett. A román tudományosság gyors modernizálódása, fejlődése dacára a román közgon­dolkodás még ma sem tudja, hogy e tudományosság kimagasló pozitív egyéniségei (például Rosetti, de mások is) már a 19. század végén elvetették a latinista iskola által megfogalma­zott tételt, amely azonban még ma is kiváló fegyvernek bizonyul a hatalmiságra hajlamos mindenkori román politika kezében. Hiszen ebből fejlődött ki a magyar ellenségkép, amelynek megfelelően — valóban római gondolkodásmód nyomán — a magyar nép (mint „kívülről jött”) csakis barbár lehet, és mint olyan, nem csak alsóbbrendű, de a Honfoglalás révén becstelen is, mert úgymond, a másét vette el. A román tudományosságnak eszébe se jut, hogy ha valóban állammá szerveződött őslakos, kész románságra telepedett volna is a honfoglaló magyarság, szabályos hadviselés, valamint nem kevésbé szabályos békekötés folyományaképpen tette — legalábbis az akkori fogalmak szerint. Úgy vélem, lehet ennek is annyi érvényt tulajdonítani, mint az egy é­vezred­­nyivel későbbinek... A román etnogenezis és kontinuitás ilyetén felfogása igen sajnálatos és anakronisztikus módon még ma is alapvető tétele a románok magyar ellenségképének, és meghatározza a román magatartásformát általában a nemzet és kevés kivétel­lel annak elitje szintjén is. Olyannyira, hogy a valóban létkérdést jelentő itt és most problémáit is teljesen elhomályosítja. Egy másik jelentős eltérés a történelemképet illetően a 16. és 17. század fordulóján lejátszódott,úgynevezett Mihai Viteazul­­mozzanat. A negyvennyolcas forradalmár és romantikus román történetíró, Nicolae Bălcescu nyomán a román történészek zöme napjainkig a nemzeti tudat korai megnyilvánulásának szeretné elfogadtatni a havasalföldi hadvezér-fejedelem rövid katonai uralmát a három románlakta terület felett. Bălcescu művét a romantikus elvárás, a nemzeti büszkeség élesztgetése jegyében írta, saját ideálját a múltra visszavetítve — s az ő korában ez hatott is. Mára azonban szintén a nacionalista hatalmi politika veszélyes fegyverévé minősült, ugyanis a köztudatban azt a mitikus érzetet táplálta (szintoly kitörölhe­tetlenül, mint az etnogenezis és a folytonosság elmélete), miszerint a románság, valamely kivételes, eredendő kiválasz­tottságnak köszönhetően, a modern értelemben vett nemzet­tudat dolgában jó két évszázaddal megelőzte, ezúttal nem is az örök ellenség magyarságot, hanem magát Európát. Azt hiszem, minden kommentár fölösleges, amint fölösleges azt is taglal­ni, hogy a magyar történetírás és ennek nyomán a köztudat miért nem fogadhatja el ezt a történelemképet sem. Erdélyből kisugárzóan valóban megszületett—de az erdélyi fejedelmek politikájában — egy „Dacia rediviva” gondolata (Báthory Zsigmondtól n. Rákóczi Györgyig), vagyis egy olyan föderációra való törekvés, amely a hármas szövetség révén hathatósan ellenállhatna egyrészt a török, másrészt az osztrák nyomás­nak. Ám ebből kizárólagosan román tudatosságot kierősza­kolni, méghozzá elhivatottsággá dicsőítve, még akkor is dur­va túlzás, ha nem vesszük tekintetbe, hogy ez a felfogás még most is, a 20. század végén tudatformáló és nemzetnevelő szerepet játszik Romániában. Hasonló módon torzított kép j­elentkezik a román történetírásban és köztudatban az 1784-es Horea-lázadással kapcsolatosan. Ezt a mozgalmat, amely nyilvánvalóan II. József császár egyik kísérlete az erdélyi magyar rendiség ellenállásának meg­törésére, a román történelemírás a nemzeti elnyomatás elleni lázadásnak tekinti, bár nemzettudatról még abban a korban sem beszélhetünk. A felkelés tömegeinek összetételében két­ségkívül a román elem dominál, de a nemzeti indíttatásnak nemcsak az mond ellent, hogy a felkelők szép számmal dúlták fel román földesurak jószágait is, hanem főleg maguk a felkelők követelései, amelyek tisztán gazdasági-társadalmi jellegűek voltak. A politika nyomására vagy legalábbis elvárására néhány román történetíró más vonatkozásban is kihegyezte ezt a témát, a Horea-lázadást a francia forradalom előfutárának minősítve. Ám ezen már jóformán csodálkozni sem lehet, ha meggondoljuk, hogy két vagy három évvel ezelőtt egy román lapban megjelent cikk szerint, idézek: „a magyar 1956-nak előzménye a román 1953 volt”. Magyarán: a bukaresti Világifjúsági Találkozó olyan forradalmi tett, amely — három évvel később — magára ébresztette a magyarságot! Az 1848—49-ben lezajlott eseményekkel kezdődik az az időszak, amikor már a mindennapi valóságban és néha szinte tömegméretekben jelentkeznek gyakorlatilag is konfliktu­sok. És ez az időszak, sajnos, még nem zárult le ma sem. Mégpedig azért, mert a jelzett kor feszültségei közepette kölcsönös lett, főleg a közös múltat illetően, a történelemkép torzulása-torzítása, és minden konfliktus újabb konfliktu­sokat szült. Az első világháború után pedig a nagyon is friss keletű, úgynevezett Nagyromániában erősen hatott az iden­titászavarig is kiterjedő bizonytalanságérzet, annál is inkább, mivel az áhított egyesülés most már mindenki számára nyil­vánvalóvá tette azt a világnézeti, gondolkodásmódbeli, általában szellemiségi különbözőséget, amelyről fennebb szóltam, és amely valójában ma is megosztja a román népet. Az új állam hetvennégy esztendős fennállása alatt Trianontól napjainkig még ezen felül átélt egy polgári (s talán valamennyire libe­rális) demokráciát, egy királyi diktatúrát s rá egy katonait, a második világháborút, az átállást, aztán a kommunista, il­letve nacionálkommunista diktatúrát, amely napjainkra libe­­rál-demokratának álcázott posztkommunista vagy neokom­­munista rendszerbe torkollott. Még felsorolni is sok! Persze, mindez erősen zilált állapotot állandósított az egyén és a társadalom életében csakúgy, mint a kultúrában, gazdaságban és politikában is. Ilyen körülmények között belső kiegyensú­lyozottságról vagy a történelemszemlélet normalizálódásáról a mai román társadalomban szó sem lehet. Sőt, a hatalmi politika számára a hagyományos ellenségkép látszik most is a legmegfelelőbb eszköznek ahhoz, hogy a közfigyelmet a belső és külső krízisről, a számos zsákutcáról elterelje. Azonban ettől függetlenül a magyar tudományosság hig­gadtabb, toleránsabb, tárgyilagosabb és önkritikára hajla­mosabb magatartása a román tudományosság egyes képviselői­nél mindinkább visszhangra talál. És ez reményt keltő még akkor is, ha gyors és látványos eredmény egyelőre nem várható.

Next