Háromszék, 1994. október (6. évfolyam, 1248-1273. szám)

1994-10-22 / 1266. szám

N­MH.MKM (részet) Őstörténetünk a mai napig tisztázatlan és homályos. A tudomány legbiztosabb fogódzója tehát a nyelv történeti elemzése. Tudjuk, hogy a finnugor nyelvcsaládból szárma­zunk, de hogy miként s hogyan vándoroltak e nyelv ősválto­zatát beszélő-alakító eleink, mikor s hogyan szerezték török jellegű szókincsüket, monda-és ízlésvilágukat, mitológiájukat, az már vitatható. Legújabban Bartha Antal foglalta össze az erre vonatkozó ismereteket A magyar nép őstörténete című művében (Budapest, 1988). Tény, hogy Szent István korában már nagyjából egységes magyar nyelven értettek szót egymással szerte az országban megtelepült törzsek, és tény az is, hogy megvolt a maguk történeti identitástudata, eredetmondása és mondái, sőt, elhivatottságtudatunk is kialakult. A fogalmi gondolkodás éppúgy nem volt is­meretlen a magyar nép előtt, mint ahogyan a betű, rovás szavak megléte bizonyítja, hogy ismerték az írást, amely persze primitív rovásírás volt, mellyel bonyolult összefüg­géseket nem lehetett kifejezni, de amely rovásírás a közép­kor végéig élt és használatban maradt. (1482. felsőszemeré­­di templomfelirat, 1483, nikolsburgi rovásábécé). Különösen tanulságos a magyar történelem, identitástu­dat és nyelv összefüggésében a Mohács utáni két évszázad története. A középkori magyar állam 1541-ben, Buda török kézre kerülésével megszűnt. Az ország földrajzi közepe török hódoltsági területté vált, Erdély török fennhatóság alatti, de belügyeiben szabadon intézkedő önálló fejedelem­séggé alakult, Nyugat-Magyarország és a Felvidék pedig a magyar királlyá koronázott Habsburg császárok bir­odalmába tagolódott be. Háromféle közigazgatás, adózás, államrend, politika — és mégis, ez a három részre szakadt terület, egy megszűnt állam helyén, noha sokféle nemzetiség lakta már akkor is, szellemében, kultúrájában és nyelvében megőrizte egységes magyar mivoltát, a magyar identitástudat változat­lanul élt, és biztosította a magyar történelmi tudat megsza­kítatlan folyamatosságát. Az országlakosság változatlanul Magyarországban gondolkodott akár török basák, akár császári tábornokok, akár erdélyi fejedelmi tisztviselők parancsol­tak légyen is az embernek. Meglepően rugalmas és folyama­tos volt a közlekedés is a három országrész között. Egy dél­­baranyai török hódoltsági faluban tevékeny lelkész színdarabj­ait mind Kolozsváron, mind Magyaróváron kinyomtatták. Egy szintén török hódoltsági területen élő tolnai lelkész szer­zőpáros bibliafordítását Kolozsvárott nyomtatták ki. A magyar irodalmi nyelv, nem utolsósorban a reformáció hatására, bámulatos virágzásnak indult. Első klassziku­saink egy, a szó korábbi, középkori értelmében immár nem is létező Magyarországon éltek, alkottak, dolgoz­tak. Innen ered az a máig érzékelhető magyar különle­gesség, hogy az írók a magyarság önfenntartásának kérdé­seibe mindig gyakorlatilag is beleszólnak, a mindenkori­­ politikai hatalom birtokosainak nem csekély megütközésére. Hiszen ők, a magyar irodalom tartotta fenn évszáza­dokon át a magy­ar létezés folyamatosságának tudatát! Mindebből következik, hogy a mindenkori magyar állam vagy bármely állam lakosának, polgárának, adó­fizetőjének lenni nem azonos a magyarsághoz tartozás fogalmával. 1920. június negyedike óta a Szent István-i Ma­gyarország óriási területei kerültek más államok fennhatósága alá (csak Erdély területe nagyobb, mint a mai Magyarország!), és ezáltal az ott élő magyarok, noha az illető állam polgárai, mégis magyarok maradtak, amiképpen a világon szétszóró­dott magyarok is azok. Herman József akadémikus, a Ma­gyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének igazgatója állapította meg: „A magyar nyelvűség (a magyar anyanyelvűség, illetve a magyar nyelv nagyjából rendszeres, különböző élethelyzetekben való használata) gyakorlatilag a magyar nemzethez való tartozás objektív kritériumát jelenti, s a magyar nemzeti lét folytonosságának is legegyértelműbb jele. ’ ’ (Világosság, 1988, 8—9. sz., 518. lap) Mondanunk sem kell, hogy a törökellenes felszabadító háborúk sikere és a Rákóczi-szabadságharc veresége után a Habsburg Birodalomba való végleges betagolódás alap­­feltételévé vált a magyar nyelv megszüntetése — kivéve Mária Terézia uralkodásának és a reformkornak néhány év­tizedét. A szándék az uralkodóház részéről logikus. Mint tudjuk, a Világost követő önkényuralom idején ez végletessé fajult: átmázoltatott cégtáblák, megszüntetett magyar iskolák, a közi­­gazgatás nyelvének elnémetesítése... Mindezt most, bevezetőként csak azért jelezzük előre, mert kétségtelen, hogy: 1. az elnyomó hatalom is úgy tudta: a nyelv hordozza a magyarságtudatot; 2. a magyarság, a magyar nyelv nem másokat elnyomó vagy kizáró magatartással biztosította saját fennmaradását, hanem ellenkezőleg, védekezni kényszerült. Ezért a mil­lennium körüli időkig, amikor sajnos kétségtelenül megnyilvánult egy erőszakos nyelvi magyarítás a magyarok Háromszék települései múltját faggató nagyigényű vállalkozása után lapunk új sorozatot indít. Sarkalh­­­atván a szomorú felismeréstől és tapasztalástól, miszerint Erdély magyarságának immáron nemzedékek óta nem­hogy lehetősége nem adatott nemzeti múltjának megis­meréséhez, de minden ez irányú igyekezetéért üldöz­tetés is érte, mai lapszámunktól egészséges identitástudat­­épitő szándékkal látunk egész nemzetünk történetének fir­tatásához . Nemeskürty István Mi magyarok című, igen közvetlen hangvételű, tömör és tárgyilagos történelmi esszé­könyvének segítségével. A jeles históriafaggatónak ezúton köszönjük meg, hogy rendelkezésünkre bocsátotta munkáj­át szándéka a magyar királyi kormányok (és a közvélemény egy részének) oldaláról, a magyar nyelv nem erőszakos terjesztés folytán maradt fenn, hanem a megszüntetését célzó intéz­kedésekkel szembeni védekezés őrizte meg. S ez ismét csak annak bizonysága, hogy a magyar anyanyelv használata, ma­gyar mivoltunk kifejezése. A helyzet tehát ez: a középkori magyar állam 1541-es meg­szűnése óta eltelt négyszázötven év során a magyar nyelv használatát, létezését a birodalmi kormányok ritka kivétellel vagy tagadták, vagy üldözték, tiltották, de legalábbis elhanyagolták; a központi közigazgatás és a hadsereg nyelve pedig semmiképpen, sohasem volt magyar. Ebből következőleg minden lehetőség megvolt arra, hogy a magyar nyelv és vele a magyar történelmi identitástudat kis híján fél évezred során megszűnjék. Nem szűnt meg. Napjainkban sajnos már vannak aggasztó jelei egy nyelvi önfeladásnak, önpusztításnak. A trianoni béke óta alig találunk magyar szót új találmányokra, létesítményekre, szokásokra, hol­ott 191­8-ig a lehető legkönnyedébben kerültek felszínre a rejtve létező szókincsből olyan szavak, mint vonat, vasút, villany, távíró, távbeszélő, gépkocsi, földalatti, mozi, tőzsde; most viszont rádió van és tévé és szoftver sőt még a föld alatti vasutat is vissza­­metrósítottuk. Nincs ezen mit mosolyogni: mindenképpen egy kisebbrendűségi érzés és tudat megnyilatkozása ez a jelenség: „Úgyse találunk jobbat, minek keressünk?” A nyelvújítás ko­rában, amikor Kazinczyék és velük az egész nemzet lázas izgalom­mal keresett és talált korszerű magyar szavakat és fogalmakat, az országlakosság megalkuvásra hajlamosabb része készséggel is­merte el, hogy azonos tartalmú szavak németül kiejtve többet, magasabb fokozatot jelentenek, mint magyarul; ekkor rögződött meg az, hogy professzor több, mint tanár és hogy a muszáj több, mint a kell. A professzor sokkal előkelőbb szó magyar megfele­lőjénél, amit pedig meg kell (kellene) tenni, azt nem biztos, hogy muszáj. Viszont, ha muszáj (muss sein) , nincs ellentmondás! Amellett már a tanár szó is erőltetett nyelvújítási csinálmány, úgy látszik, régi szép tanító szavunk, melyet az első reformátorok olyan szívesen használtak, nem volt eléggé előkelő. Pedig Gár­donyi Géza még jól érezte magát tanítóként. Látszólag elkalandoztunk jelen könyv tárgyától. Valójában azonban mégis a lényeget érintettük. Mi, magyarok azért érezzük magunkénak a Szent István-i birodalom történetét, múltját, mert anyanyelvünk magyar lévén, akkor is azonosítj­uk magunkat vele, ha őseink történetesen csak — mondjuk — a török háborúk után, vagy Mária Terézia idején, vagy a múlt században települtek meg e földön. Mégsem ősei idetelepülésének időpontjától kezdve számítja ki-ki a maga saját történelmét; nem is attól kezdve, hogy az idetelepült ős mikor tanult meg magyarul, hanem már István király korát, a tatárjárást, Mohácsot, a kuruc háborúkat, negyvennyolcat emlegetve is azt mondjuk: mi. Mi így tettünk, mi úgy tettünk, győztünk, vesztettünk — holott a nagymama vagy az ükapa még német vagy szláv földön élte gyanútlanul a maga életét. Hiszen legtöbbünk neve vagy valamelyik ősünk neve beszédesen hordozza német, szláv vagy zsidó eredetét. A magyar nyelvet Déryné Schönbach Rózsi terjesztette mindenkinél lelkesebb buzga­lommal szerte e hazában, és a Himnusz­­zeneszerzőjéről nemegyszer kellett öntudatos német ismerőseimnek bi­zonygatnom, hogy neve ugyan német Erkel Ferencnek, de ő maga és zenéje magyar. * De vajon elég-e pusztán a nyelvre, a kimondott szóra hivatkozni a magyar történelemről elmélkedvén? Csak akkor és úgy, ha e fejezet bevezető sorainak szelle­mében gondolkodunk. Vagyis: anyanyelvünk, valamint — nem mindenkiben, de sokakban — az idekerüléskor megta­nult magyar nyelv ismeretében a „beprogramozott” szókincs egyszersmind gondolatkinccsé válik, e gondolatkincs pedig meghatározza a külvilágról, környezetről szerzett benyomá­sok egyfajta sajátos értékelését, mely eltérő attól, ahogyan ugyanezeket a benyomásokat egy mondjuk németül beszélő, azaz dehogy beszélő, gondolkodó ember értékeli vagy értékelné. Méhek táncolnak határon belül és határon túl, talán mind köszönnek egymásnak, de a köszönést a másik támadásnak érzi... És persze fordítva is: a támadást köszönésnek. Úgy tűnik, s ezt akár szelíd örömmel is mondhatnánk, hogy nyelvünk és a nyelvvel együtt elsajátított gondolkodásmód sok idegennek tetszett meg környezetünkből; szívesen alkal­mazkodtak hozzánk. (Lásd Bocatius János idézett verseit.) Befogadás ez a javából, nem pedig tiltó kirekesztés és nem is erőszakos magyarosítás. Az ily módon magu­arrá nőtt­­nevelődött ifjú és/vagy magyarrá vált felnőtt ember feltétel nélkül vállalta magyar mivoltát, a velejáró hátrányokkal is, mint a budai német postamester orvosnak taníttatott fia, Schedel Ferenc, aki Toldy Ferencként méltán kapta a ma­gyar irodalomtörténet atyja nevet. Egyszóval tehát, bár­mily könnyen félreérthető kifejezést vagyunk is kénytelenek használni: magyarnak lenni bizonyos értelemben világnézet. (Nem a szó politikai értelmében!) Nem kirekesztjük tehát magunkból a világ többi részét (ahogyan legsze­rencsétlenebb szállóigénk hirdette: extra Hungarian non est vita. ..), hanem befogadjuk. Örök emlékem, amikor Pier Paolo Pasolini olasz költő és filmrendező kérésére Kardos Tibor Dante-kutató tudósunk felolvasott néhány sort Babits Isteni Színjáték-fordításából. Mint tudjuk, egyetlen nyelven se sikerült tercinákba fegyelmezni a verssorokat. Csak magyarul, Pasolini elragadtatva kiál­tott fel: „Ti valóban befogadtátok Dantét. Dante immár magyar költő is...” Nem is olyan retorikus túlzás. Ezt a magyar mivoltot, ha úgy tetszik, világnézetet, a világ nézésének és látásának, megítélésének ezt a módj­át természetesen a föld, a táj, a táplálék, a víz, a bor, a levegő, a szülők adta gének, a környezet hangulata, sírások és nevetések, örömek és bánatok, büszkeségek és megaláztatások alakítják. És az anyák és a feleségek, az asszonyok, az anyanyelv továbbörökítői. Cseppet sem túlzó megállapítás ez. Másoknak is feltűnt, hogy a magyarra honosult emberek nagyobbik része olyan férfi, aki magyar feleséget vett nőül. Damjanich, Leiningen feleségei magyar asszonyok. De ez csupán példa. Habsburg Ferdinándnak, az egyetlen Habsburg-uralkodónak, aki Ferenc Józsefig jól tudott magyarul, magyar felesége volt: Anna, II. Lajos nőtestvére. Így lett magyarrá magyar feleségei révén a Salm-család, a XVI. század kiváló katonáit és államfér­fiak adó família. Ez is csak példa a sok közül. Ne folytassuk, nehogy magyar módra megkönnyezzük magyar mivoltunkat, miközben kívülállók értetlenül csóválják fejüket fura érvelésünk hallatán. Ők nem értenék, hogy mi ezt komolyan mondjuk, mert így van. Mások méhei másként táncolnak. Nem is szólva arról, hogy a mi nyelvünk „prog­ramozottsága” a miénk ugyan, de távolról sem tökéletes. Ha tökéletes lenne, még ép volna a Szent István-i alapítású ország. De már nem ép, és ezt magunknak köszönhetjük. Sőt, egyre fogy. Ez is a mi hibánk, még akkor is, ha mások vettek el belőle. Ezen már nem tudunk fordítani, de igenis őrizni tudjuk, ha akarjuk, a múltunkat. Ezt senki sem veheti el tőlünk. (Jövő szombati számunkban: Honfoglalás) NEMESKÜRTY ISTVÁN

Next