Háromszék, 1995. december (7. évfolyam, 1601-1623. szám)
1995-12-01 / 1601. szám
Gyulafehérvár, 1918. december Románia hivatalos lapjának, a Monitorul Oficial 96/1900. számában rövid, egyszakaszos törvény jelent meg, mely december 1-jét Románia nemzeti napjává, tehát hivatalos ünneppé nyilvánítja. Később, 1990. december 2-án Románia parlamentje elfogadott egy „Ünnepélyes nyilatkozatot’', amely részletesen ismerteti az egykori Magyarország területén élő összes román képviselői által 1918. december 1-jén Gyulafehérváron hozott határozatát, rámutatva annak időszerűségére is. Az ünnepélyes nyilatkozat méltatja az egyesülés nagy jelentőségét, hangsúlyozza a Gyulafehérvári Határozat mélyen demokratikus jellegét, mely különösképpen abban nyilvánul meg, ahogy megfogalmazza és elismeri az emberi és kisebbségi jogokat. Valóban, a Gyulafehérvári Határozat Európában egyként fogalmazza meg egészen konkrétan azokat a mélyen demokratikus emberi jogokat, amelyek minden nemzetiségre (kisebbségre) egyformán vonatkoznak, kimondva: „HM. Teljes nemzeti szabadság az együtt élő népek számára. Mindenik népnek joga van a saját anyanyelvén történő tanulásra, közigazgatásra és bíráskodásra a saját soraiból származó egyének által. A törvényhozó testületben és az ország kormányzásában való részvételre minden nép népességének számarányában nyer jogot.” (...) 18. század végén (1780— KB 1790) II. József császár elrendelte, hogy az egész birodalom területén, tehát Erdélyben is, a hivatalosan használandó nyelv a német legyen. Halála előtt a többi, általa hozott törvénnyel együtt visszavonta a nyelvhasználatra vonatkozó rendelkezéseket is. Ezen rendelkezések visszavonása után hosszú időn át (kb. 60 évig) nehéz küzdelem folyt a birodalom területén élő nemzetiségek jogainak, köztük az anyanyelvhasználat jogának elismerése érdekében. A magyar országgyűlés szinte 60 évig tartó viták után 1847- ben törvényileg elrendelte a magyar nyelv hivatalos használatának bevezetését az állami élet minden területén. Az akkori Erdély és Magyarország területén élő román nemzetiségű lakosság vezetői több beadvánnyal fordultak a császárhoz, kérve egyéb jogok mellett az anyanyelvhasználat jogának törvény által való elismerését is (lásd: Suplex libelus Valachorum). Ezek a kérések azonban mind elintézetlenül maradtak. Az 1848- as év első felében Magyarország törvényhozó testülete több olyan törvényt hozott, amellyel elismeri minden állampolgár egyenlőségét (egyenjogúságát), ennek megfelelően a jobbágyság felszabadítását stb. Semmilyen rendelkezés nem történt az ország területén élő nemzetiségek kollektív jogainak (köztük az anyanyelvhasználat jogának) elismerése tekintetében. Éppen ezért az anyanyelv használatának törvény által történő elismerése érdekéből vívott harc tovább folyt A román nemzetiségű képviselők által ebben a kérdésben támasztott igények 1848 első felében meghallgatásra találtak. Egy öttagú bizottság, élén Timoftei Cipariu képviselővel, törvényjavaslatot terjesztett a képviselőház elé, amelyben indítványozta a román nyelv használatának törvény általi elismerését. A parlament az előterjesztett javaslatot elfogadta és törvényerőre emelte. Ez a törvény (XXL tc.) kimondja: „1. § A románok nemzetisége és nyelve elismertetik és biztosíttatni. Ennek következménye: 2. § A románok saját templomukban, egyházi ügyeik igazgatásában, elemi és felsőbb iskoláikban, valamint papi növeldékben saját román nyelvüket háborítatlanul használják. 3. § Azon megyék, vidékek és székekben... ahol románok is feles számban vesznek részt a tanácskozában, románul is szabad lesz felszólalni. 5. § Az országos törvények, rendeletek stb. fordításában, román nyelven is közzéteendők ott, ahol románok is vannak. 6. § Az 1848- 22 törvénycikk a volt Erdélyországra is kiterjedvén, a románokból alakult és alakulandó őrsereg vezénylési nyelve is magyar leend, de amellett a román nyelven vezényletben is gyakoroltatik. 11. § Mindennemű kinyomozó bizottságokban, ahol valamely román egyén vagy közösség érdeke forog fenn, román egyének is alkalmazandók.” Ez a törvény, habár a parlament elfogadta, nem lépett életbe, mivel a forradalmi események előrehaladása miatt a császár nem szentesíthette. szabadságharc idején (1848—49) a nemzetiségi kérdés megoldásában további intézkedésekre került sor. Az anyanyelv használatának törvény által történő biztosítását a legkiemelkedőbb politikusok is támogatták (pl. Teleki László, Pulszki Ferenc, Eötvös József stb.). Konkrét megoldásra azonban csak azután került sor, miután a havasalföldi szabadságharc leverése következtében az ottani forradalmárok, élükön Nicolae Bălcescu történésszel, Erdély, illetve az akkori Magyarország területére érkeztek. Az Erdélybe érkezett emigránsok mindjárt felvették a kapcsolatot a magyar forradalmi kormánnyal, és Bălcescu javaslatára megállapították azokat az alapelveket, melyeknek törvénybe iktatása feltétlenül szükséges a jogos nemzetiségi követelések kielégítése szempontjából. Ezeknek az alapelveknek a szem előtt tartásával az 1849. év első hónapjaiban elkészült a nemzetiségi jogokat biztosító törvényjavaslat, amelyet az országgyűlés 1849. július 28-án el is fogadott. Ez a törvény a megszavazás napján életbe lépett, ám a szabadságharc leverése miatt nem nyert alkalmazást. A, ,győztes” császári seregek bevonultak Erdélybe, és ott katonai közigazgatást vezettek be. Hivatalos nyelvnek a német nyelvet ismerték el, a szabadságharc vezetői ellen eljárást indítottak, a román szabadságharcosokat, élükön Avram láncával, rendőri felügyelet alá helyezték, a magyarok ellen bírósági eljárást indítottak. Erdély lakosai, függetlenül nemzetiségüktől, katonai megszállás alá kerültek. 1860-ban a császár az erdélyi román vezetők kérésére elrendelte az erdélyi országgyűlés összehívását, és ugyanakkor rendelettel egyes könynyítéseket engedélyezett a szabadságjogok gyakorlása tekintetében. Az 1863. július 1-jére összehívott országgyűlés kimondta: a három országos nyelv, úgymint a magyar, német és román nyelvek „a közhivatali közlekedésben egyenjogúak’’. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy az akkori Erdély területén élő összes román, magyar és német nemzetiségű lakos bármelyik és bármilyen hatóság előtt a saját anyanyelvét használhatta Ez a törvény 1872-ig volt érvényben. z 1868. évben a magyar törvényhozó testület egy új nemzetiségi törvényt szavazott meg (XLIV. számú törvényt), amely a következő fontosabb rendelkezéseket tartalmazta: A 20. § szerint a községek maguk választják meg az„ügyvitelük nyelvét”. A gyűléseken felvett jegyzőkönyvekkel kapcsolatban ugyanez a paragrafus kimondja, hogy amennyiben az illető testület tagjainak 1/5-e kéri, úgy a jegyzőkönyvet a kért nyelven is rögzíteni kell. A törvény 23. §-a kimondja a kövekezőket: „Az ország minden polgára saját községéhez, egyházi hatóságához és törvényhatóságához, annak közegeihez s az államkormányhoz intézett beadványait anyanyelvén nyújthatja be. A más községekhez, törvényhatóságokhoz és azok közegeihez intézett beadványokban vagy az állam hivatalos nyelvét, vagy az illető község vagy törvényhatóság jegyzőkönyvi nyelvét, vagy nyelvei egyikét használhatják.” Ami a bíróságok előtti nyelvhasználatot illeti, a törvény előírja, hogy az első fokú bíróságok előtt minden állampolgár a saját anyanyelvét használhatja. Ezen rendelkezéssel kapcsolatban megjegyzendő, hogy az anyanyelv használatának korlátozása nem egyeztethető össze azzal a demokratikus szellemmel, amely át kellene hassa az összes bírói szerv ténykedését, és amint Vasile Goldiş román tudós kifejtette, az ilyen korlátozó rendelkezések által „óriási károkat szenved a nép”. z oktatás kérdését a XXXVIII. számú, ugyancsak az 1868. évben hozott iskolatörvény szabályozza. Ez a törvény mint alapelvet fogadja el, hogy minden növendék „anyanyelvén nyerjen oktatást” (58. §). Ezért kötelezően előírja olyan tanerők alkalmazását, akik ismerik a lakosság nyelvét. Az egyházak által fenntartott iskoláknál a tanerők kinevezése, a tantervek összeállítása az illetékes egyházi szervek hatáskörébe tartozik. (V. Goldis kimutatása szerint kb. 3000 egyházi elemi iskola működött.) Ennek a törvénynek az anyanyelvi oktatásra vonatkozó rendelkezései az 1880. évig maradéktalanulérvényesültek. Hogy abban az időben miképpen nyertek alkalmazást a fent felsorolt törvények, kitűnik Ioan Slavici román író műveiből. A Világ, melyben éltem című művében nagyon szépen emlékezik vissza arra az időre, amit mint ifjú a vegyes lakosságú Világos nevű Arad megyei községben töltött. Leírásaiból kitűnik, hogy községe román anyanyelvű lakosságának külön önálló vezetősége volt, amelynek tagjai a román nyelvet beszélték, a lakosság kéréseire román nyelven állították ki a különböző igazolásokat és más iratokat, a községházán a hivatalos nyelv a román volt. Az író az elemi iskolát a községben működő román nyelvű, görögkeleti iskolában végezte, ahol csak román nyelven folyt az oktatás. Ami a község különböző nemzetiségű (román, magyar, német) lakosai közti viszonyt illeti, érdemes megemlíteni azt a keresztény szellemű tanítást, melyet az író édesanyjától már gyermekkorában megtanult, és amely így hangzik: „Ha egy románnal találkozol, köszönj neki úgy, hogy Bună ziua, a magyarnak mondjad: Jó napot, a németnek Guten Tag” (40. oldal). Az 1879. évtől kezdődően több olyan törvény jelent meg Magyarországon, amelyek az anyanyelvi oktatás mellett a „hivatalos” nyelv oktatását is előírták. Így például az 1879. évben megjelent XVI. számú törvény előírta „a hivatalos nyelv kötelező oktatását azokban a tanítóképzőkben, melyeknek a tanítási nyelve nem magyar”. Az 1907. évben megjelent XXVI. számú törvény kihangsúlyozta az oktatás „hazafias” jellegét, és kötelezően előírta a magyar nyelv oktatása hatékonyságának fokozását. Megállapításai szerint „a magyar nyelv oktatásában olyan eredményt kell elérni, hogy minden négy évfolyamot végzett tanuló gondolatait magyarul élőszóval és írásban érthetően ki tudja fejezni”. Ezeknek a törvényeknek a rendelkezéseit alaposan kritizálták mind a román nemzetiségű parlamenti képviselők, mind a görögkeleti és görög katolikus egyház vezetői. Rámutattak arra, hogy az anyanyelvi oktatás korlátozása ellentétben van az állampolgárok egyenjogúságára vonatkozó alkotmányos rendelkezésekkel, megsérti az egyházak autonómiáját, valamint az általánosan elfogadott pedagógiai elveket. A román értelmiség tudatában volt annak, hogy a nemzeti identitás megőrzése szempontjából az anyanyelv használata kérdésének megoldása döntő jelentőséggel bírt. Épp ezért minden lehetőséget felhasználtak annak érdekében, hogy az anyanyelv használatának kérdése megfelelő törvényes szabályozást nyerjen. (...) Amikor az első világháború befejezte után Európa újrarendezésére került sor, és a wilsoni elvek alapján a győztes hatalmak megfelelő módot kerestek az egyes nemzetiségek véleményének kinyilvánítására, az akkori Magyarország területén élő román nemzetiségű lakosság képviselői Vasile Goldiş történelemtudóst bízták meg annak a határozatnak a megszerkesztésével, amely a románság véleményét fejezte ki. Goldiş ezen megbízásnak a Wilson amerikai elnök által megfogalmazott emberjogi, demokratikus elvek szellemében, a lehető legbecsületesebb módon eleget is tett. Az általa megfogalmazott határozati javaslat az, hogy az Erdély, Bánát és Magyarország területén lakó összes román képviselői 1918. december 1 -jén nemzetgyűlésre gyűlve össze Gyulafehérváron, kimondják a nekik és az általuk lakott területeknek a Romániával való egyesülését. Ezzel kapcsolatban az új román állam megalkotására vonatkozóan a Nemzetgyűlés a következő alapelveket nyilatkoztatta ki: Teljes nemzeti szabadság az együtt lakó népek számára, mindenik népnek joga van a saját anyanyelvén történő tanulásra, közigaztatásra és bíráskodásra a saját kebeléből származó egyének által. A törvényhozó testületekben és az ország kormányzásában való részvételre minden nép a hozzá tartozó egyének számarányának megfelelően nyer jogot. A következő pontok kimondjákaz összes felekezetek egyenlőségét és autonómiáját (2 pont), tiszta demokratikus uralom megvalósítását a közélet minden területén (3 pont), korlátlan sajtó-, gyülekezési és gondolatszabadságot (4 pont), valamint a munkásság részére biztosítandó jogokat stb. Abból a tényből, hogy 1918. december 1. után (vagyis a Gyulafehérvári Határozat elfogadása után) az európai országok nagy része (éspedig Finnország, Dánia, Belgium, Svájc, Spanyolország, Olaszország stb.) a Gyulafehérvári Határozat szellemében oldotta meg a nemzetiségi (kisebbségi) kérdést, nyilvánvalóan következik ezeknek mélyen demokratikus jellege és időtállósága. Ugyanez a szellem tűnik ki a Románia parlamentjének 1990-ben hozott határozataiból, amelyekben december 1-jét Románia nemzeti napjává nyilvánította, ugyanakkor megállapították a Gyulafehérvári Határozat minden egyes pontjának mélyen demokratikus jellegét. A fent felsorolt problémák és a helyzet ismeretében teljesen érthetetlennek látszik az a felfogás, amely az új alkotmányra vonatkozó parlamenti viták során a nemzetiségi, főképp az anyanyelv használatával kapcsolatos kérdések tárgyalása során megnyilvánult. Érthetetlennek tűnik, hogy az a nép, amelynek képviselői 1918. december 1-jén elsőkként állapították meg azokat a demokratikus emberi jogokat, amelyek minden „népet” (kisebbséget) megilletnek, és amelynek parlamentje 1990 augusztusában december 1-jét az ország nemzeti ünnepnapjának nyilvánította, ismételten elismerve a Gyulafehérvári Határozat (1918) minden egyes pontjának (a kisebbségi jogokra vonatkozóan is!) mélyen demokratikus jellegét, pár hónap eltelte után egy olyan alkotmányt szavaz meg, amelynek a nemzetiségekre (kisebbségekre) vonatkozó rendelkezései szöges ellentétben vannak a Gyulafehérvári Határozat konkrét rendeleteivel és egész szellemével, valamint a mai, érvényben lévő nemzetközi emberjogi felfogással, határozatokkal. (...) (...) A mai helyzetben, amikor mindnyájan tudatában kell lennünk annak, hogy minden állampolgárnak és minden „népnek” elvben megvannak a nemzetközileg elismert jogai, amelyek nem formai, hanem tényleges egyenlőséget kéne biztosítsanak számára, azoknak az elődöknek a példáját kell követnünk, akik a múltban is keresztényi megértést tanúsítottak mindenkivel szemben („mindenkit köszöntsünk az ő anyanyelvén...”). Tőkés József nyugalmazott jogász, Marosvásárhely WIMÜ fc Mil 1995. DECEMBER 1.