Háromszék, 1995. december (7. évfolyam, 1601-1623. szám)

1995-12-01 / 1601. szám

Gyulafehérvár, 1918. december Románia hivatalos lapjának, a Monitorul Oficial 96/1900. számában rövid, egyszakaszos törvény jelent meg, mely december 1-jét Románia nemzeti napjává, tehát hivatalos ünneppé nyilvánítja. Később, 1990. december 2-án Románia parlamentje elfogadott egy „Ünnepélyes nyilatkozatot’', amely részletesen ismerteti az egykori Magyarország területén élő összes román képviselői által 1918. december 1-jén Gyulafe­hérváron hozott határozatát, rámutatva annak időszerűségére is. Az ünnepélyes nyilatkozat méltatja az egyesülés nagy jelentőségét, hangsúlyozza a Gyulafehérvári Határozat mélyen demokratikus jellegét, mely különösképpen abban nyilvánul meg, ahogy megfogalmazza és elismeri az emberi és kisebb­ségi jogokat. V­alóban, a Gyulafehérvári Határozat Európában egyként fogalmazza meg egészen konkrétan azokat a mélyen demokratikus emberi jogokat, ame­lyek minden nemzetiségre (kisebb­ségre) egyformán vonatkoznak, ki­mondva: „HM. Teljes nemzeti sza­badság az együtt élő népek számára. Mindenik népnek joga van a saját anyanyelvén történő tanulásra, köz­­igazgatásra és bíráskodásra a saját soraiból származó egyének által. A törvényhozó testületben és az ország kormányzásában való részvételre minden nép népességének szám­arányában nyer jogot.” (...) 18. század végén (1780— KB 1790) II. József császár el­rendelte, hogy az egész bi­rodalom területén, tehát Er­délyben is, a hivatalosan haszná­landó nyelv a német legyen. Halála előtt a többi, általa hozott törvénnyel együtt visszavonta a nyelvhasználatra vonatkozó rendelkezéseket is. Ezen rendelkezések visszavonása után hosszú időn át (kb. 60 évig) nehéz küzdelem folyt a birodalom területén élő nemzetiségek jogainak, köztük az anyanyelvhasználat jogának elismerése érdekében. A magyar országgyűlés szinte 60 évig tartó viták után 1847- ben törvényileg elrendelte a magyar nyelv hivatalos használatának beve­zetését az állami élet minden területén. Az akkori Erdély és Magyarország területén élő román nemzetiségű la­kosság vezetői több beadvánnyal fordultak a császárhoz, kérve egyéb jogok mellett az anyanyelvhasználat jogának törvény által való elismerését is (lásd: Suplex libelus Valacho­­rum). Ezek a kérések azonban mind elintézetlenül maradtak. Az 1848- as év első felében Magyarország törvény­hozó testülete több olyan törvényt hozott, amellyel elismeri minden ál­lampolgár egyenlőségét (egyen­­j­ogúságát), ennek megfelelően a j­ob­­bágyság felszabadítását stb. Sem­milyen rendelkezés nem történt az ország területén élő nemzetiségek kollektív jogainak (köztük az anya­nyelvhasználat jogának) elismerése tekintetében. Éppen ezért az anyanyelv használatának törvény által történő elismerése érdekéből vívott harc tovább folyt A román nemzetiségű képviselők által ebben a kérdésben támasz­tott igények 1848 első felében meg­hallgatásra találtak. Egy öttagú bizottság, élén Timoftei Cipariu képviselővel, törvényj­avaslatot terjesz­tett a képviselőház elé, amelyben indítványozta a román nyelv hasz­nálatának törvény általi elismerését. A parlament az előterjesztett j­avas­latot elfogadta és törvényerőre emelte. Ez a törvény (XXL tc.) kimondja: „1. § A románok nem­zetisége és nyelve elismertetik és biztosíttatni. Ennek következ­ménye: 2. § A románok saját temp­lomukban, egyházi ügyeik igaz­gatásában, elemi és felsőbb isko­láikban, valamint papi növeldék­­ben saját román nyelvüket háborítat­lanul használj­ák. 3. § Azon megyék, vidékek és székekben... ahol ro­mánok is feles számban vesznek részt a tanácskozában, románul is szabad lesz felszólalni. 5. § Az or­szágos törvények, rendeletek stb. fordításában, román nyelven is közzéteendők ott, ahol románok is vannak. 6. § Az 1848-­ 22 törvény­cikk a volt Erdélyországra is ki­terjedvén, a románokból alakult és alakulandó őrsereg vezénylési nyelve is magyar leend, de amel­lett a román nyelven vezényletben is gyakoroltatik. 11. § Minden­nemű kinyomozó bizottságokban, ahol valamely román egyén vagy közösség érdeke forog fenn, román egyének is alkalmazandók.” Ez a törvény, habár a parlament elfogadta, nem lépett életbe, mivel a forradalmi események előrehaladása miatt a császár nem szentesíthette. szabadságharc idején (1848—49) a nemzetiségi kérdés megoldásában további intézkedésekre került sor. Az anya­nyelv használatának törvény által történő biztosítását a legkiemelkedőbb politikusok is támogatták (pl. Teleki László, Pulszki Ferenc, Eötvös József stb.). Konkrét megoldásra azonban csak azután került sor, miután a ha­vasalföldi szabadságharc leverése következtében az ottani forra­dalmárok, élükön Nicolae Bălcescu történésszel, Erdély, illetve az ak­kori Magyarország területére érkez­tek. Az Erdélybe érkezett emigrán­sok mindj­árt felvették a kapcsolatot a magyar forradalmi kormánnyal, és Bălcescu javaslatára megállapítot­ták azokat az alapelveket, melyeknek törvénybe iktatása feltétlenül szük­séges a jogos nemzetiségi köve­telések kielégítése szempontjából. Ezeknek az alapelveknek a szem előtt tartásával az 1849. év első hónap­jaiban elkészült a nemzetiségi jogokat biztosító törvényjavaslat, amelyet az országgyűlés 1849. július 28-án el is fogadott. Ez a törvény a megsza­vazás napján életbe lépett, ám a szabadságharc leverése miatt nem nyert alkalmazást. A, ,győztes” császári seregek bevonultak Erdélybe, és ott katonai közigazgatást vezettek be. Hivatalos nyelvnek a német nyelvet ismerték el, a szabadságharc vezetői ellen eljárást indítottak, a román szabadságharcosokat, élükön Avram láncával, rendőri felügyelet alá he­lyezték, a magyarok ellen bírósági eljárást indítottak. Erdély lakosai, függetlenül nemzetiségüktől, katonai megszállás alá kerültek. 1860-ban a császár az erdélyi román vezetők kérésére elrendelte az erdé­lyi országgyűlés összehívását, és ugyanakkor rendelettel egyes köny­nyítéseket engedélyezett a szabad­ságjogok gyakorlása tekintetében. Az 1863. július 1-jére összehívott országgyűlés kimondta: a három orszá­gos nyelv, úgymint a magyar, német és román nyelvek „a közhivatali közlekedésben egyenjogúak’’. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy az akkori Erdély területén élő összes román, magyar és német nemzetiségű lakos bármelyik és bármilyen hatóság előtt a saját anyanyelvét használhatta Ez a törvény 1­872-ig volt érvényben. z 1868. évben a magyar törvény­hozó testület egy új nemzetiségi törvényt szavazott meg (XLIV. számú törvényt), amely a következő fontosabb rendelkezéseket tartalmazta: A 20. § szerint a községek maguk választják meg az„ügyvitelük nyelvét”. A gyűléseken fel­vett jegyzőkönyvekkel kapcsolatban ugyanez a paragrafus kimondja, hogy amennyiben az il­lető testület tagjainak 1/5-e kéri, úgy a jegyzőkönyvet a kért nyelven is rögzíteni kell. A törvény 23. §-a kimondja a kövekezőket: „Az ország minden polgára saját községéhez, egyházi hatóságához és törvényhatóságához, annak közegeihez s az államkor­mányhoz intézett beadványait a­­nyanyelvén nyújthatja be. A más községekhez, törvény­­hatóságokhoz és azok közegeihez in­tézett beadványokban vagy az állam hivatalos nyelvét, vagy az illető község vagy törvényhatóság jegyzőkönyvi nyelvét, vagy nyelvei egyikét használ­hatják.” Ami a bíróságok előtti nyelv­­használatot illeti, a törvény előírja, hogy az első fokú bíróságok előtt minden állampolgár a saját anya­nyelvét használhatja. Ezen rendelkezéssel kapcsolat­ban megjegyzendő, hogy az anya­nyelv használatának korlátozása nem egyeztethető össze azzal a demokra­tikus szellemmel, amely át kellene hassa az összes bírói szerv ténykedését, és amint Vasile Goldiş román tudós kifejtette, az ilyen korlátozó ren­delkezések által „óriási károkat szenved a nép”. z oktatás kérdését a XXXVIII. számú, ugyancsak az 1868. évben hozott iskolatörvény szabályozza. Ez a törvény mint alap­elvet fogadja el, hogy minden növen­dék „anyanyelvén nyerjen oktatást” (58. §). Ezért kötelezően előírja olyan tanerők alkalmazását, akik ismerik a lakosság nyelvét. Az egyházak által fenntartott iskoláknál a tanerők ki­nevezése, a tantervek összeállítása az illetékes egyházi szervek hatás­körébe tartozik. (V. Goldis kimu­tatása szerint kb. 3000 egyházi ele­mi iskola működött.) Ennek a törvénynek az anyanyel­vi oktatásra vonatkozó rendelkezé­sei az 1880. évig maradéktalanul­érvényesültek. H­ogy abban az időben mikép­pen nyertek alkalmazást a fent felsorolt törvények, kitűnik Ioan Slavici román író műveiből.­­ A Világ, melyben éltem című művében nagyon szépen emlékezik vissza arra az időre, amit mint ifjú a vegyes lakosságú Világos nevű Arad me­gyei községben töltött. Leírásaiból kitűnik, hogy községe román anya­nyelvű lakosságának külön önálló vezetősége volt, amelynek tagjai a román nyelvet beszélték, a lakosság kéréseire román nyelven állították ki a különböző igazolásokat és más iratokat, a községházán a hivatalos nyelv a román volt. Az író az elemi iskolát a községben működő román nyelvű, görögkeleti iskolában végezte, ahol csak román nyelven folyt az oktatás. Ami a község különböző nemze­tiségű (román, magyar, német) la­kosai közti viszonyt illeti, érdemes megemlíteni azt a keresztény szelle­mű tanítást, melyet az író édesany­jától már gyermekkorában megta­nult, és amely így hangzik: „Ha egy románnal találkozol, köszönj neki úgy, hogy Bună ziua, a magyarnak mondjad: Jó napot, a németnek Guten Tag” (40. oldal). Az 1879. évtől kezdődően több olyan törvény jelent meg Ma­gyarországon, amelyek az anya­nyelvi oktatás mellett a „hivatalos” nyelv oktatását is előírták. Így például az 1879. évben meg­jelent XVI. számú törvény előírta „a hivatalos nyelv kötelező oktatását azokban a tanítóképzőkben, me­lyeknek a tanítási nyelve nem ma­gyar”. Az 1907. évben megjelent XXVI. számú törvény kihangsúlyozta az ok­tatás „hazafias” jellegét, és kötelezően előírta a magyar nyelv oktatása hatékonyságának fokozását. Megál­lapításai szerint „a magyar nyelv oktatásában olyan eredményt kell elérni, hogy minden négy évfolyamot végzett tanuló gondolatait magyarul élőszóval és írásban érthetően ki tudja fejezni”. E­zeknek a törvényeknek a ren­­delkezéseit alaposan kritizálták mind a román nemzetiségű parlamenti képviselők, mind a görög­keleti és görög katolikus egyház vezetői. Rámutattak arra, hogy az anyanyelvi oktatás korlátozása ellentétben van az állampolgárok egyenjogúságára vonatkozó alkotmányos rendel­kezésekkel, megsérti az egyházak autonómiáját, valamint az általánosan elfogadott pedagógiai elveket. A román értelmiség tudatában volt annak, hogy a nemzeti identitás megőrzése szem­pontjából az anyanyelv használata kérdésének megoldása döntő jelen­tőséggel bírt. Épp ezért minden le­hetőséget felhasználtak annak érdekében, hogy az anyanyelv használatának kérdése megfelelő törvényes szabályozást nyerjen. (...) Amikor az első világháború be­fejezte után Európa újrarendezésére került sor, és a wilsoni elvek alap­ján a győztes hatalmak megfelelő módot kerestek az egyes nemzetiségek véleményének kinyilvánítására, az akkori Magyarország területén élő román nemzetiségű lakosság képviselői Vasile Goldiş történelemtudóst bíz­ták meg annak a határozatnak a megszerkesztésével, amely a románság véleményét fejezte ki. Goldiş ezen megbízásnak a Wilson amerikai el­nök által megfogalmazott emberjo­gi, demokratikus elvek szellemében, a lehető legbecsületesebb módon eleget is tett. Az általa megfogalmazott határozati j­avaslat az, hogy az Erdély, Bánát és Magyarország területén lakó összes román képviselői 1918. de­cember 1 -j­én nemzetgyűlésre gyűlve össze Gyulafehérváron, kimondják a nekik és az általuk lakott területeknek a Romániával való egyesülését. Ezzel kapcsolatban az új román állam megalkotására vonatkozóan a Nemzetgyűlés a következő alap­elveket nyilatkoztatta ki: Teljes nemzeti szabadság az együtt lakó népek számára, mindenik nép­nek joga van a saját anyanyelvén történő tanulásra, közigaztatásra és bíráskodásra a saját kebeléből szár­mazó egyének által. A törvényhozó testületekben és az ország kor­mányzásában való részvételre minden nép a hozzá tartozó egyének szám­arányának megfelelően nyer jogot. A következő pontok kimondják­­az összes felekezetek egyenlőségét és autonómiáját (2 pont), tiszta demokratikus uralom megvaló­sítását a közélet minden területén (3 pont), korlátlan sajtó-, gyüle­kezési és gondolatszabadságot (4 pont), valamint a munkásság részére biztosítandó jogokat stb. Abból a tényből, hogy 1918. de­cember 1. után (vagyis a Gyulafe­hérvári Határozat elfogadása után) az európai országok nagy része (és­pedig Finnország, Dánia, Belgium, Svájc, Spanyolország, Olaszország stb.) a Gyulafehérvári Határozat szel­lemében oldotta meg a nemzetiségi (kisebbségi) kérdést, nyilvánvalóan következik ezeknek mélyen demokra­tikus jellege és időtállósága. Ugyanez a szellem tűnik ki a Románia parlamentjének 1990-ben hozott határozataiból, amelyekben december 1-jét Románia nemzeti napjává nyilvánította, ugyanakkor megállapították a Gyulafehérvári­ Határozat minden egyes pontjának mélyen demokratikus jellegét. A fent felsorolt problémák és a helyzet ismeretében teljesen érthetetlennek látszik az a felfogás, amely az új alkot­mányra vonatkozó parlamenti viták során a nemzetiségi, főképp az anya­nyelv használatával kapcsolatos kérdések tárgyalása során megnyil­vánult. Érthetetlennek tűnik, hogy az a nép, amelynek képviselői 1918. de­cember 1-jén elsőkként állapították meg azokat a demokratikus emberi jogokat, amelyek minden „népet” (kisebbséget) megilletnek, és amely­nek parlamentje 1990 augusztusában december 1-jét az ország nemzeti ünnepnapj­ának nyilvánította, ismételten elismerve a Gyulafehérvári Határo­zat (1918) minden egyes pontjának (a kisebbségi jogokra vonatkozóan is!) mélyen demokratikus jellegét, pár hónap eltelte után egy olyan alkotmányt szavaz meg, amelynek a nemzetiségekre (kisebbségekre) vonatkozó rendelkezései szöges el­lentétben vannak a Gyulafehérvári Határozat konkrét rendeleteivel és egész szellemével, valamint a mai, érvényben lévő nemzetközi ember­jogi felfogással, határozatokkal. (...) (...) A mai helyzetben, amikor mindnyájan tudatában kell lennünk annak, hogy minden állampolgár­nak és minden „népnek” elvben megvannak a nemzetközileg elis­mert jogai, amelyek nem formai, hanem tényleges egyenlőséget kéne biztosítsanak számára, azoknak az elődöknek a példáját kell követnünk, akik a múltban is keresztényi meg­értést tanúsítottak mindenkivel szemben („mindenkit köszöntsünk az ő anya­nyelvén...”). Tőkés József nyugalmazott jogász, Marosvásárhely WIMÜ fc Mil 1995. DECEMBER 1.

Next