Háromszék, 1996. május (8. évfolyam, 1722-1747. szám)

1996-05-02 / 1722. szám

BEKE GYÖRGY Mennyire esik Uzontól Tirol tartomány székvárosa, Inns­bruck? Ezt latolgattam ma­gamban, míg Uzonból Pest felé tartottam, a székely műkedvelő együttesek találkozója után. Miért éppen ez a nyugat-ausztriai vidék j­árt az eszemben? Rokon vonásokat fedezhetnék fel közte és a Székelyföld között. Területi­leg majdnem egyformák — ha a Székelyföldhöz számítj­uk, annak rendje szerint, a Kiskiskül­­lő völgyét is, ami odatartozik —, lakosságuk is nagyjából azonos lélekszámú, s Tirol elszakított déli része okán éppúgy szokás emlegetni, akárcsak az erdélyi, székelyföldi autonómia­­törekvések földjét. Most azonban más egyéb lett a kapocs. Inns­bruck századok óta beírta nevét az európai irodalom történe­tébe, mint a húsvéti passiójáté­kok egyik bölcsőhelye. Egy­­egy játék a város életének kiemelkedő eseménye volt. A Székelyföld éppen így ismert lehetne, ha figyelt vol­na errefelé is az irodalom európai története A barokk passiójátékot a csíksomlyói ferences szer­zetesek tették kedvesné a Har­gita lábainál. A 18. századból 47 ferences iskoladráma ma­radt fenn magyar nyelven. Csík­­somlyón lassan magyarrá vált Európa, a játék, a szenvedés­­történet, az üzenet, az apos­tolok, kicsit maga Jézus is. A passióból magyar népi játék lett. Tirol tartomány székhelye most úgy került azonba, hogy a gyergyószentmiklósi műked­velők elhozták az Innsbrucki passiót. A nagy többségében protestáns székely község mai lakói először láthatták Jézus szenvedéstörténetét, nem temp­lomban, hanem művelődési házban. A színpadon nem fért volna el a játék, leköltöztet­ték a nézőtérre. A modern szín­játszásnak szokásos módszere ez, csakhogy a passió nem éppen neorealista dráma... De azért j­ól megfért egymás­sal a középkori szenvedéstörté­net az ízig-vérig szürrealista játékkal, Tamási Árontól a Vitéz lélekkel. Otthonos volt az uzoni színpadon a Dankó Pista nótáiból fonott csokor és a köréj­ük kerített népszínmű, amelynek szerzőjét fel sem tüntette a színlap. Nem is a mese volt fontos — szokványos történet —, hanem az Ady Endre énekelte-áldot­­ta „magyar Dankó Pista” muzsikája. Megfért a találkozó műsorán az első népnyelven írt angol komédia, bizonyos William Stevenson úr műve a 16. századból, eredeti címe Gurton anyó­tűje, Salamon András magyarításában: Ko­­mámasszony, hol a tű? Jól megfért az uzoni találkozó mű­sorában Tomcsa Sándor anek­dotákból szőtt vígjátéka, ame­lyet a sepsiszentgyörgyi Visky Árpád Színjátszó Kör hivatá­sos rendező, Balogh András vezérletével szervezett pergő, szerves előadássá. Klasszikus angol darab falusi színpadon? Nem első eset a magyar műkedvelésben. A múlt század végén élt Békés me­gyében egy író, akit a lélekta­ni regény magyar meghono­sítójának tart az irodalom­­történet. Justh Zsigmond, aki­nek 1863 és 1894 között rövid 31 esztendőt engedélyezett a sors, Szenttornyán, a kastélyá­ban „parasztszínházat’ ’ hozott létre. Színészei egytől egyig falusiak voltak. Az előadott műveket az író válogatta ki számukra: Arisztophanészt, Plautuszt, Shakespeare-t, Mo­­liére-t. „Népem dehogy tudna betelni egy darabbal. Vannak is ilyenkor annyian, hogy alig térnek el egymástól.” A Makrancos hölgy szenttor­nyai előadása után írta az e­­gyik hivatásos színikritikus: „Justh művészei valóban nem is színészek többé, de interpretá­lok. Felfogják, s egészében bele­élik magukat a lángész mindig egyszerű eszmeszüleményeibe.” Háromszék is a műkedvelés földj­e volt századok óta. Sombori Sándor egyik tanulmányában említi, hogy az erdővidéki Nagyajta községben már 1722- ben rendeztek iskolai színi­­előadást. Kézdi­vásárhelyen, a kantai katolikus gimnázium­ban 1762-ben jegyezték fel az egyik diákbemutatót. A nagy­ajtai iskolai színjátszás ötven év alatt sem veszített len­dületéből , az unitárius főtanács 1772-ben arra figyelmezteti Szentmártoni Simon tanítót, hogy ne térjen el a klasszikus szerzők szövegeitől, és tartóz­kodj­ék a komédiáktól. Azon saját gazdag hagyo­mányára alapozhatott, mikor a kétévente ismétlődő székely­­földi műkedvelő-találkozót meghirdette. 1880-ban hívták életre a református dalárdát, amely a helyi önkifejezés legerőteljesebb formájának bizonyult. 1921 -ben, a Romá­niai Magyar Dalosszövetség megalakulásakor, Brassóban sikerrel szerepeltek az uzoni dalárdisták. Ez a kórusverseny az erdélyi magyar önösszeszedés első megnyilatkozása volt a trianoni reménytelenségben. 1930-ban a kolozsvári orszá­gos magyar dalosversenyről oklevelet hoztak haza az uzo­­niak. Majd a kórus fennál­lásának félszázados fordulój­án azonban zászlóavatási ünne­pélyt rendeztek, ami egyben Háromszék megye magyar da­losainak nagy találkozój­a volt. Mostoha időkben az uzoni kórus „magányosan’­élt tovább, de soha nem adta meg magát. Tanítók vették át egymástól a karmesteri pálcát, Sidó Jánostól Löte József, majd egy kiváló iparosmester, az erősen közös­ségi érzésű idős Széplaki Ká­roly állt a dalosok élére. És a helyi műkedvelés hagyomá­nyaihoz tartozik, hogy ebben a faluban valaha nem múlt el egyetlen sátoros ünnep dí­szes, sikeres háromfelvoná­­sos játék nélkül, és helyi szerzőt is avattak Imreh Ferenc jegyző személyében, akinek darab­jára — Érik a rozs — sokan ma is emlékeznek. Most új hagyományt alapí­tottak az uzoniak. A három­napos fesztivál ide vonzotta falvak és városok, így Gyer­­gyószentmiklós, Kézdivásár­­hely, Sepsiszentgyörgy műked­velőit. Kőmíves István, a művelődési ház igazgatója és csapata legyőzött minden gán­csot és ellenkezést. Mert régi berögzültségek is jelentkez­tek: miért csak magyar együtteseket hívtak meg? „Mi­vel a román csapatok minket sem hívnak meg. ’ ’ Különben is, a színjátszás a nyelv és a lélek ünnepe. Az uzoni fesz­tivál a magyar nyelv és kultúra ünnepe a Székelyföldön. Hiszen éppen a nyelvünk­ben és kultúránkban való kiteljesülés erősíti az igazi néptestvériséget. Úgy gazda­godunk, találunk vissza ön­magunkhoz, hogy eközben egyáltalán nem szakadunk el szűkebb és tágabb környeze­tünktől, a világtól és a civi­lizációtól. Hagyomány születik PEST-BUDAI LEVELEK •>’ * f •' . . .­­ .*■ ■ ......... CZEGŐ ZOLTÁN Nem vagyunk a csodák kegyeltje Ódon családi irattárat lapozva, életesülnek az elhaltak, újból látni ekére görnyedve azokat, akik a nagy családi Biblia hátlapjain bejegyezve, a múlt században születtek. Bizony mondom néktek, hogy megszólal Visegrád ősi vára, meg alant a Salamon tornya, és fölszusszan Mátyás híres reneszánsz palotájának romhalmaza is, csak az önmagáért aggódó nemzet lelke felől kell közelíteni hozzá. Ősi pogány hitünk szerint az embernek két lelke van. Az egyik nem mozdul ki a testből halálig. A másik „csak hálni jár” a múlandó testbe. Keresztény mivoltunkban is gyakori a kényszerű föltevés: tán száz lelke volt a magyar nemzetnek, hogy megmaradott vala a Visegrádot építő Béla és Mária királyi pár idején, az iszonyú tatárdúlás fergetegében? Egy német szerzetes jegyezte akko­ron: A 350 évig fennállott Magyarország megszűnt a tatárok pusztítása nyomán. Punktum. Nem a magyar lett volna az első a teljes elmúlásban. IV. Béla királyunk egyike volt azoknak, akik előre is, de a múltba is tudtak tekinteni a nemzeti megmaradás érdekében. Őfelsége, hallván, hogy keleten élnek még a honfoglalás idejéből hátramaradt magyarok. 1235-ben, hat évvel Batu kán betörése előtt Julianus barátot meneszti ama maradék fölkutatására. Megható arra gondolni, hogy 350 évvel a honfogla­lás után létezett egy Magna Hungária, Nagy Magyarország Baskíria földjén, és a két néprész egyesítésére gondolt Béla király. Mi lett volna, Istenem? Julianus barát két esztendő múltán, második útján már egy lelket sem talált az üzenet átadására: A magyar király befogadná a másik magyar népet. Hajlamosak vagyunk sokszor csodára gondolni, látván, hogy mennyi pusztulás ellenére maradt meg a magyarság államként, kultúrnemzetként a latin, germán, szláv tenger­ben. Nem Európa rábólintásával jöhettünk és maradhat­tunk Vereckétől, a Békás-, Ojtozi- meg a Tölgyes-szorostól erre a magunk területén. Minden patakért, minden elesett gyermekért, asszonyért külön le kellett hajolni a lóról, és az új hazát kereső hittel vállalni a csatákat is. Legendában jó játéknak tűnik az eset, hogy Árpád küldöt­tei fölnyergett, kantározott lóért cserébe „vették meg” e földet a morva Szvatopluktól. Valójában a rettenet kísérhette azt a honfoglaló nyolc törzset, melynek megképzelt vezérei, táborai ott vannak a Feszty-körképen, Ópusztaszeren. Az is lehet, száz lelkünk volt, mondja ma a keresztény, ki ott imádkozik Zsámbék romtemplomának kövein vagy az erdélyi Gelence Árpád-kori istenházában. Vén avar férfi ül a Balaton menti erdőben, s mormolja a maga imáját. Ő talán meg tudná mondani, mi igaz a kettős honfoglalásból, abból, hogy magyart talált a magyar honfoglaló a Kárpát-medencében, úgy, ahogy Julianus lelt magyar néprészre Baskíriában. Hont foglaltak gepidák, gótok, longobárdok, helyezkedtek a népek az életterekben lehetőségeik szerint. Odoaker egy intésével megszűntnek jelentette a Római Birodalmat 476- ban. És bizony így jártak volna el velünk, magyarokkal is az Ottók, Ferdinándok, Károlyok, ha tehették volna. A kereszténység kiirtotta a pogány két lélek hitet, a tűz imádatát. A sámánt tűzzel halgattatta el. Géza, István és utódiak templomokat építettek, imából védelmet, de jó seregeket is raktak a határok gyepűire. IV. Béla várakat, városokat rakatott kőfalakkal. „Minden tíz falu templomot, köréje aztán falat s kemény házakat, és mindenhová fegy­veres készenlétet!” Hunor és Magor csodaszarvast űző megbramlásától eddig ha csodákban reménykedett volna a magyarság, vagy más népek kegyeiben, aligha éltük volna túl az első kegyetlen szembesülést is Európával, nemhogy az ezerszázas évfordulót. Hajoljunk csak hódolattal arra a földre, Csíksomlyótól a nyugati Őrségig, melynek minden négyzetméterén magyar sír óvja csöndben egy-egy halottunkat. Az évezredes ünnepeket a mellkasban csak egyszemélyesen lehet megélni, akár a pusztulás rettenetét vagy a fölemelő szerelmet. A magyarság megtartó ereje nem más volt, mint a saját hite létjogában, boldogság-elhivatottságában és ragaszkodá­sa saját kultúrájához. Bennünket nem csodák, kegyek őriztek meg a 21. századig ezen a földön, hanem történeti tudatunk és művelődési hagyományrendszerünk. A hon kényszere, a csa­taterek és temetők, templomok csengő felénk fordulása mel­lett a nemzeti sors tudata volt a gyökér, mely itt­ és megtar­tott. A honfoglalók kalandozásait ugyancsak megj­egyezte Európa, ahogy a vandálok, vikingek s mások dolgait. Ez a történelmileg röpke idő volt a fészekkeresésé. Hogy aztán rögvest valami lázas építkezésbe kezdjen a nép, megépítvén Könyves Kálmán, Nagy Lajos, Mátyás ragyogó, újabb Magna Hun­gáriáját. Hervai Katalin Millecentenárium Megszólíthatod Muhi, Mohács, Nagymajtény, Világos romtemplomait, temetőit, vallanak azok, de csak lélekközelben s a meghalló figyelmében. Mert a Magna Hungária ott vagyon belül, ha emlékezik egy nemzet önmagára, s jövendőt gondol a maradék számára. Hét törzs, meg a nyolcadik, a kabar figyeli az elfoglalt és valahogy megtartott hon földjén vergődő mostaniakat. Ha földmozgás van itt, akkor az az ő dübörgésüktől vagy pedig a vesztünkre török aknáitól. Mondottam, csodák nincsenek közöttünk. Ezért kell figyel­nünk mindenekre a belső vagy a külső mezsgyéken egyaránt. És akkor megnyugosznak odalenn ők is, az egykor emberként dicsők és akként szenvedők. GONDOLATOK A HONMEGTARTÁS ÜGYÉBEN

Next