Háromszék, 1996. augusztus (8. évfolyam, 1800-1826. szám)

1996-08-01 / 1800. szám

MARGÓ 1. Az alább következő, az oroszországi helyzetet pontosan leíró tanulmányhoz — amelyet terjedelmi okokból némileg lerövidítve közlünk — nem kell kommentár. A Középeurópai Egyetem privatizációs projektjének igazgatói pontosan mérik fel és írják le a közép- és kelet-európai privatizációk nagy paradoxonát, a folyamatot, melynek során a nómenklatúra gazdaságba irányított tagjai olyan gazdasági — és politikai — hatalomra tettek szert, amelyről az emberarcú szocializmus éveiben még csak nem is álmodhattak (!?). 2. Az írás a Magyar Hírlap márciusi számában jelent meg, azóta az elnökválasztás alatt változtak az orosz hatalmi viszonyok. Jelcin mellett a hatalomba emelődött riválisa, Lebegy tábornok, főként azért, hogy a gazdaságban hatalomra jutó nómenklatúra érdekeinek megfelelően végre igyekezzék „rendet” csinálni, megfékezni a korrupciót, letörni az állami bürokrácia s a vele versenyző maffia hatalmát... 3. Az orosz jövő változatlan kérdése, hogy a keménykezű, puritán embernek tartott tábornoknak ez sikerül-e? Ugyanis az „eredeti tőkefelhalmozódás’ ’ orosz szakasza véget ért, az újgazdagoknak rendre és biztonságra van szükségük. De kikből is áll Oroszország milliárdos rétege?! Hogyan „dolgoznak’ ’, hogyan „szervezik meg’ ’ hatalmukat? Minderre választ kaphatnak az alábbiakban... Bogdán László ____________________________________________________/ ROMAN FRYDMAN, KENNETH MURPHY, ANDREI KAPACZYNSKI AZ ELVTÁRSI ARCÚ KAPITALIZMUS (RÉSZLET) KIK AZ OROSZ ÚJGAZDAGOK? — SURRANÓ KÁDEREK — ELŐRETÖR A KLEPTOKRATÚRA — HÁROM HITTÉTEL — TÚL A HATALOM CSÚCSÁN A kelet-európai reformkommunisták a kezdetektől fogva az átalakulás nélkülözhetetlen elemének tartották a privatizációt: meg akartak szabadulni az állami tulajdon dominanciájától, attól a gazdasági kórokozótól, amely a vállalatok vezetőit hatékonyan ellenőrizni képes tulajdonosok hiányából fakad. A lakosság nagy része sosem látta át egészen e célokat, csak azt tudták, hogy a magánosítás néhány embert elkerülhetetlenül gazdaggá fog tenni. És attól féltek, sőt, igazából számottak is rá, hogy ugyanazok az emberek fognak meggazdagodni a privatizációban, akik évtizedeken át elnyomták a társadalmat: a kommunista nómenklatúra. Kétségtelen, hogy a reformerek nem tévedtek; végül is nincsen ismert példa olyan sikeres gazdaságra, amely nem a magántulajdonra alapozott piacra épül. Máig eldöntetlen kérdés, hogy ami a kelet-európai államokban privatizáció címén zajlik, meghatározható-e úgy, mint átmenet egy ilyen sikeres, magántulajdonra alapozott piacgazdaságba. A lakosság gyors ítélete viszont máris megalapozottnak látszik, a régi nómenklatúra gyakorlatilag átalakult új tulajdonosi osztállyá a legtöbb országban. Egy volt vezető román politikus szerint hazájában az új milliomosok nyolcvan százaléka a nómenklatúrához tartozott; sokan a hadiiparban dolgoztak, majd fegyverkereskedelemmel csinálták meg a szerencséjüket (megkerülve a Horvátországot és Szerbiát sújtó embargót, ami különösen nagy üzlet volt). A moszkvai Alkalmazott Politikai Intézet toplistájáról — a száz legnagyobb üzletembert véve alapul—egy vizsgálat kimutatta, hogy az orosz újgazdagok hatvanegy százaléka korábban pártkáder volt. Egy lengyel közgazdász nyomon kísérte néhány száz vezető káder karrierjét 1988-tól 1993-ig, és kimutatta, hogy a vizsgáltak több mint fele a magánszektor igazgatói foteljeiben kötött ki. A privatizációt tehát a régi rendszer emberei lovagolták meg, vagyis éppen azok, akiknek a visszaszorítására irányult a magánosítás. Ebből fakad az „egymillió dolláros’ ’ kérdés— amelyet megválaszolva szinte pontosan megjósolhatjuk Kelet- Európa jövőjét —: vajon ez megakasztja-e a régió fejlődését a nagyobb igazság és gazdasági hatékonyság felé? PÓRÁZ NÉLKÜL A volt szocialista tábor országaiban jóval szerényebb politikai személycseréket hajtottak végre a kommunizmus összeomlása nyomán, mint amire számítani lehetett volna. Végül is jóformán ugyanazok az arcok tűntek fel Románia, Ukrajna, Fehéroroszország élén és államapparátusában, mint akik a nyolcvanas években kormányoztak (bár vezetési stílusuk jelentősen megváltozott). De a legnagyobb meglepetés, hogy még ott is viszonylag könnyen surrannak át a káderek a pártirodákból az igazgatói irodákba, ahol a régi rezsim összeomlása után kilakoltatták a politikai elitet, mint például Lengyelországban, Oroszországban és Magyarországon. .Ahányszor csak nagy magyar céggel tárgyalok — mondta egy diplomatából lett amerikai befektetési tanácsadó —, valahogy mindig olyan emberrel ülök szemben az asztalnál, akivel már a kommunizmus idején is tárgyaltam.” Hogy pontosabbak legyünk, a két országról országra változik. A Cseh Köztársaság vállalatigazgatóinak nem különösebben sikerült megtartani hatalmukat. (Több sikerrel jártak a káderek a bankszférában, bár nem jutottak tulajdonhoz.) A lengyel vállalatigazgatók úgy őrizték meg hatalmuk jelentős részét, hogy megakadályozták a legnagyobb cégek privatizációját, de a befolyásukat nem tudták teljes körű tulajdonosi jogosítvánnyá változtatni. (A kisebb vállalatoknál ez már könnyebben ment.) Oroszországban jutottak a legnagyobb hatalomhoz a nómenklatúraigazgatók, de ott még a munkásoknak is járt részvény, a legértékesebb nyersanyagkincsek bizonyos hányadának tulajdonviszonyai pedig még tisztázatlanok (ami meglehetősen veszélyes). Talán a Cseh Köztársaság kivételével mindenütt kiválóan sikerült a nómenklatúrának politikai befolyását átalakítania gazdaságivá. A posztkommunista átalakulás legabszurdabb fordulatát éppen azok az országok produkálták, ahol a kommunisták elveszítették politikai hatalmukat (legalábbis időlegesen): a gazdaság felszabadítása a nómenklatúra uralma alól a nómenklatúra felszabadításához (is) vezetett. Íme a privatizáció paradoxona: lehetőséget nyújtott (vagy legalábbis sokat segített abban), hogy a nómenklatúra elérjen valamit, amelyre még a kommunizmus alatt sem vágyhatott. Csak olyan országokban alakított a nómenklatúra széles egységfrontot a nagy volumenű magánosítással szemben, mint Ukrajna, ahol a gazdaságot pénzfaló ipari mamutcégek uralják. Az ukrán gyárigazgatók láthatóan tudják, hogy üzemeiknek csak politikai értéke van, és a magánosítás elkerülhetetlenül azok bezárásához vezetne. Ezért szívesebben maradnak az állam védőszárnyai alatt, az alamizsnák és a mesterséges piac vonzásában. De azokban a „fejlettebb’ ’ országokban is kivágnak az új tulajdonosok egy-egy szeletet a hatalom tortájából, ahol az értékesebb vagyontárgyakat megszerezhették az elegendő hatalommal rendelkezők. Csakhogy ők nem kérnek többé az állami függésből. Mint minden túlélő, igyekeznek a környezetüket saját előnyükre formálni: most már szolgálja az állam az ő igényeiket. Ennek a szerepváltásnak a fényében kell vizsgálni a kommunisták visszatérését számos ország vezetésébe. A TÖRTÉNET KEZDETE Hogy is alakult ki mindez? A történet néhány évvel a kommunizmus végső összeomlása előtt kezdődik. A káderállomány feljavítása vált a régi rezsim reformpolitikájának utolsó, félhivatalos erőfeszítésévé például Lengyelországban, Magyarországon és Oroszországban. Minthogy ez a stratégia egyre erősebben hangsúlyozta a piac fontosságát, és teret biztosított bizonyos korlátok között a tulajdonnak, természetesen maguk az elvtársak rendelkeztek a legjobb eszközökkel az új lehetőségek kiaknázására. Így aztán ez a politikai irányvonal olyan népszerű lett a középszintű káderek körében (vállalatvezetői szinten), hogy a vezérkar rövidesen elveszítette uralmát a folyamat fölött. Ebből lett a tülekedés a vagyonért, ami spontán privatizáció néven vált ismertté. A leghírhedtebb példát Magyarország szolgáltatta 1988-ban és ’89-ben,a kommunista adminisztráció utolsó hónapjaiban, amikor a hatóságok törvényes keretek között lehetőséget adtak az állami vállalatoknak különböző vállalkozási formákba — mint például a részvénytársaság vagy a korlátolt felelősségű társasági szerveződésre. A gyárigazgatók és jó barátaik kijátszotték, e törvényeket, hogy megszabaduljanak a külső ellenőrzés bármilyen formájától, és lepasszolták az értékes vagyontárgyakat olyan leányvállalatokba, amelyeknek társtulajdonosai lettek. Az államnak pedig meghagyták a cég üres kasszáját és fizetetlen tartozásait. A spontán privatizáció spontánul alakult ki szerte a régióban. A korábbi Securitate-ügynök, Gheorghe Urzica tulajdonában van Bukarest egyik luxusüzletlánca, amelyet hivatalosan sosem privatizáltak. Ami néhány bolttal és kisebb vállalatokkal kezdődött, az gyakran folytatódott grandiózus lopásokban, különösen az olyan országokban, mint Románia, ahol a régi elit megtartotta az állam fölötti felügyeletét az őt felemelő rezsim bukása után is. Victor Stănculescu tábornok—Ceauşescu hadseregének egykori hadfelszerelési felelőse és annak az ideiglenes törvényszéknek a tagja, amely a diktátort halálra ítélte — most Románia vezető fegyverexportőr cégeinek a tulajdonosa, olyan vállalatokénak, amelyeket nyilvánosan soha nem kínáltak fel eladásra. Egy lódzi lengyel bankár panaszolta, hogy pénzintézetében a legtöbb rossz hitelt a régi vezetés adta saját baráti körének (akik a már támogatást élvező magánszektorban voltak) abban a néhány hónapban, amikor a Mazowiecki-kabinet kormányzott társbérletben a kommunista elnökkel. JELCIN CIMBORÁJA De a nómenklatúra rablásai egyik országban sem érnek fel az oroszországival, ahol az állam roppant gazdagsága és nyersanyagkincsei estek áldozatul néhány pártmúlttal rendelkező, modern tolvajbárónak. Ami hivatalosan tudatos szovjet politikaként különböző pártkáderek gazdasági kulcspozíciókba való helyezésével kezdődött, az végül olyan magasra juttatott embereket, mint Szergej Jegorov esetében, aki a Szovjet Állami Bank és a kommunista párt központi bizottsága pénzügyi osztályának elnöke volt, ma pedig Oroszország egyik leggazdagabb embere és a Kereskedelmi Bankszövetség elnöke. Nyikolaj Rizskov, Gorbacsov egykori miniszterelnöke is váltott „a pártról a klánra”: ma a Tveruniversal Bank elnöke. Az új és gyakran korrupt hatóságokkal fenntartott jó kapcsolatok szintén hoznak privatizációs csemegéket a konyhára. Például múlt novemberben a hatalmas oroszországi Uneximbank — Borisz Jelcin titkosszolgálati főnökéhez és ivócimborájához, Alexander Korzsakovhoz közel álló cég — egy árverésen megszerezte a Norilsk Nickel, a világon a legnagyobb nikkel-, platina- és kobaltbánya részvényeinek 38 százalékát. Az Uneximbank részben a Norisk Nickel tulajdona — ettől az egész tranzakció családi üggyé válik —, és ez a bank kapta a megbízást az árverés lebonyolítására, majd ugyanez a bank győzött egy olyan összeggel, amely a konkurens ajánlatának csak a felére rúgott. Az Uneximbank 170 millió dolláros ajánlata mindössze százezer dollárral haladta meg a kikiáltási árat, amelyet, mint tudjuk, az árverésvezető Uneximbank állapított meg. A GDP csaknem 17 százalékát produkáló orosz energiaszektor megszerzése felér az évszázad lopásával, sőt, ez talán minden idők legnagyobb lopása. Az olajóriás Gazprom vagyona több százmilliárd dollárra tehető. (A legtöbb becslés szerint e vagyon mellett a General Motorsé is eltörpül, amelyet pedig sokáig a világ legnagyobb ipari óriásának tartottak.) A Gazpromot és a hozzá hasonló vállalatokat ugyan kizárták a hivatalos privatizációs programból, mégis 60 százalékos tulajdonrészük átláthatatlan utakon jutott néhány ember kezébe: a cégek néhány bennfentes alkalmazottjához, bizonyos kiválasztott politikusokhoz, korábbi káderek vezette bankokhoz. Állítólag az egyik fő részvényes Viktor Csernomirgyin, a korábbi igazgató, ma kormányfő. Ő maga tagadja, hogy köze lenne a céghez, ám kevesen hisznek neki, különösen amióta a fia pazar kúriát építtet a Gazprom egyik erdős földterületén. (Oroszország talán a világ egyetlen demokráciája, ahol a miniszterelnök vagyonát akár százmillió dolláros hibaszázalékkal becsülik fel.) Az elvtársak a titkosrendőrségnél sem maradnak el a pártban hajdan erős pozíciókat betöltő jó barátaik mögött. Oleg Kalugin, Oroszország valamikori disszidens KGB-tábornoka mára hazája egyik legnagyobb vagyonát szedte össze egész világra kiterjedő „ócskavas’ ’-kereskedelmével, amelyet rogyadozó gyárak igazgatóitól vásárolt fel kölcsönösen előnyös feltételekkel. Radu Tinu, aki a Securitate körzeti aligazgatója volt, ma az egykori forradalmi város, Temesvár leggazdagabb üzletemberei közé tartozik. Az ilyen üzleti fejlemények elegendő alapot szolgáltatnak a posztkommunista átalakulás jövőjéről alkotható legdöbbenetesebb rémlátomáshoz: a titkosszolgálati hálózatok nemzeti és nemzetközi üzleti struktúrákká átalakulva, helyenként a szervezett bűnözéssel is összefonódva, egész Eurázsiát átfogó kereskedelmi birodalmakat hoznak létre. Meglehet, nem teljesen reális ez a vízió a régi rezsimhez kötődő, ám az újban magát kiteljesítő, szűk, titkos elitről, de aligha lehet e veszélyt teljesen figyelmen kívül hagyni. S a kelet-európai közvélemény jelentős hányadában, amely ismeri a konspiráció módszereit, ez a vízió nagyban csökkentheti az új demokratikus rendszer legitimitását. A FAUSTI ALKU Nevetséges, hogy a nómenklatúra legnagyobb szerzeményeihez a rendszer bukása után többnyire nem elfüggönyözött szobákban megkötött egyezségekkel jutott hozzá a régi rezsim végnapjaiban, és nem is nyílt lopással és megvesztegetéssel, hanem teljesen törvényes úton, a különböző magánosítási programokon keresztül, amelyeket az új, reformer kormányok dolgoztak ki és hajtottak végre Kelet-Európában. Ismét Oroszország a legjobb példa. Abból a célból, hogy végre tudják hajtani nagyratörő, gyors privatizációs programjukat, az Anatolij Csubajsz — Jelcin volt gazdasági miniszterelnök-helyettese — vezette orosz reformereknek biztosítaniuk kellett, legalább részben, a régi rendszer igazán befolyásos politikai és gazdasági erőinek támogatását. Előre tudható volt, hogy a programból nem mindenki kerül majd ki győztesen, lesznek vesztesek is. A magánosítás fő veszteseinek a régi, centralizált ipari struktúráknak kellett lenniük: ágazati minisztériumoknak, ipari szövetségeknek, trösztöknek és az akkori berendezkedés más lobbyjainak. A fő nyerteseknek azok látszottak, akikkel a reformerek akciószövetségre léptek a gyors privatizáció végrehajtására, az állami vállalatok igazgatói és alkalmazottai — feltéve, hogy kiszakadnak a régi struktúrából. Sikerült a régi, centralizált iparszerkezetet a történelem szemétdombjára juttatni. Teljességgel példátlan számban, mintegy tizennégyezer vállalatot privatizáltak 1992 januárja és 1994 júniusa között: kombinálták a dolgozói részvényárusítást (valamint a nevetségesen alacsony árakon történő átadást) és a kuponos árverést. Fordította: Bihari László 1996. AUGUSZTUS 1.