Háromszék, 1996. november (8. évfolyam, 1879-1904. szám)
1996-11-01 / 1879. szám
„A sírkő a legrégibb ismert síremlékforma, hiszen már az új kőkorból, de még korábbról is maradtak olyan szikla-, kőegyüttesek, melyeket a halott emlékére állítottak... Egy nagy pestisjárvány következményeként nyílott meg 1585-ben a Házsongárdi temető. Ugyanezen év július 6-án a tanács így rendelkezett: »Akik azután a sírok fölé követ akarnak faragtatni, legyen szabadságukban...« Különösen a XVII. században a sírkövek falvaink temetőiben is nagy számmal előfordultak, ott, ahol megfelelő kő volt, és azt megmunkálni tudó mesteremberek éltek” (Balassa Iván) A temető mindennapi életünk színtereinek része, bármennyire is igyekszik korunk embere kirekeszteni onnan. Mára városaink, nagyobb településeink szélein találjuk legtöbbször a temetőket, nem utolsósorban természetesen egészségügyi okokból. A temetőkhöz kötődő szokások túlnyomórészt kihulltak az emlékezetből, s az évenkénti halottak napi megemlékezésén túl jobbára csak az egyre embertelenedő világunk nyomasztó eseményei, a szenzációéhes kommunikációs szerkezeteken és szervezeteken keresztül közvetített hírek vagy balesetek s kórházak figyelmeztetnek, emlékeztetnek az emberi élet korlátaira. A kisebb települések, falvak összképéhez, főként a hegyes, dombos vidékeken ma is hozzátartozik a temető, sok helyütt a régi, templom körül továbbélő sírkert. Egy-egy domboldalra megtelepedett falu és temetőjének látványa bizonyára bármely városi ember számára megrázó, elgondolkodtató élmény lehet, bár környezetében az élő s a halott település mind távolabb van egymástól, s az egyetlen lelki kapocs—ha van—a kegyelet érzése. Különösen érezhető ez határon túli magyar temetők esetében. * Erdély s így a Székelyföld temetőire többek között a romániai őrült, ún. szisztematizálási tervekkel kapcsolatos hírek irányították a világ közvéleményének figyelmét. Szakemberek természetesen idehaza s Erdélyben is régóta foglalkoznak a magyar települések, illetve egyáltalán a Kárpát-medence népeinek temetőivel, temetkezési szokásaival. Mégis megállapítható, s Sebestyén Károly óta többen megfogalmazták, legutóbb Balassa Iván, hogy ismereteink a temetőkre, sírjelekre vonatkozóan nagyon egyoldalúak. Nagyon keveset tudunk a sírkeresztekről, s alig valamit a sírkövekről. (...) Az Erdély többi magyarlakta történeti táján meghonosodottakhoz hasonlóan a háromszéki falvak temetőiben is találhatunk változatos formájú, túlnyomórészt a múlt két évszázadból származó sírköveket, sírkereszteket. A Sebestyén Károly által közölt típusokon kívül is fellelhető számos más, igen változatos alakú és díszítésű kő, nem beszélve a katolikus temetők monumentális kőkeresztjeiről. „Fennálló sírkő a cinteremben a 15—16. században nálunk nem vagy csak ritka kivételként fordult elő.” Az egykori templomi sírokat fedő kőlapok mintájára a templomok között korábban elsősorban hasonló, de egyszerűbb kőlapokkal, illetve igen gyakran koporsó alakú kővel fedték az eltemetettek nyughelyeit. Ez utóbbiak még későbbi századokban is szokásban maradtak. Ma is találunk 18—19. századi koporsókövet Háromszéken, többek között a zaláni református templom cintermében és Erdőfülében is. (...) A sírok és velük együtt a sírjelek, síremlékek is lassacskán a cintermek falain kívülre szorulnak, vagy egyenesen a templomtól távol, a falu szélén jelölnek ki temetkezési helyeket. A szigorú rendeletek ellenére a temetők többségét Háromszéken még ma is a templomok közelében, azok körül találjuk. Legalábbis, ezt állapíthatjuk meg harmincvalahány település temetőinek bejárása után. Ezek többnyire természetesen különböző felekezetek temetői, hiszen a reformáció elterjedését követően ugyanolyan egyházközségi jegyzőkönyvekből tudjuk, hogy reformátusok, unitáriusok erősen tiltották a más felekezetekkel, például katolikusokkal egy helyen való temetkezést. Ez sem állítható azonban kizárólagosan, hiszen mind katolikus, mind protestáns temetőkben előfordul, hogy a másik felekezethez tartozó elhunytat is valamilyen okból oda temették. Sőt, van eset arra is, hogy református temetőkben szokásos sírkőtípust (Nagyborosnyó, Lécfalva környékén), koszorúmotívumos keresztet faragtak, mint azt Cófalván látjuk. A Háromszéken fellelhető összes típus leírására, elterjedési területük szükséges meghatározására egyelőre ugyan nem vállalkozhatunk, de megkíséreljük egy-egy tájegysége néhány, önkényesen kiválasztott temetőjének sírkövei bemutatásával az előforduló típusok s a forma- és motívumkincs gazdagságára rámutatni. Háromszék temetőiben ma a 18. századinál régebbi sírkő ritka, annál több a 19—20. századi fennálló, igaz, legtöbbször már megdőlt, sérült vagy „felbukott”, törött kő síremlék. Az 1800-as évekből valók közül igen sok a nagyon egyszerű, szabálytalan, patakkőből hasított s rendszerint valamely vésni sírni tudó családtag által készített Ezeket a köveket különösebben nem díszítették. A halottra vonatkozó rövid feliraton kívül csak a síremlék szót vagy egy egyszerű motívumot—szív, faág — véstek. Alsócsernátonban az id. Haszmann Pál által alapított tájmúzeum, az egykori Damokoskúria kertjében látható néhány, a környékbeli falvakból származó kő, de több még az eredeti helyén fellelhető Kézdialbis különleges hangulatú temetőjében. A 18. század végétől egyre több a tanult vagy a kőfaragásban gyakorlott, tehetséges mester által faragott síremlék, amelyen előfordul, hogy az elhunyt életútjára, tulajdonságaira utaló különböző jeleket is hordoz. Bár olyan beszédes ábrázolásokat, mint amilyeneket Péterfy László marosszéki temetőkben lerajzolt, Háromszéken eleddig még nem találtunk. A 19. század végi s a 20. századi sírkövek zömében már szabályos formát mutatnak. A mélyített és keretezett szövegmező fölött a hol félköríves, hol egyenes záródású vagy más, bonyolultabb alakú, rendszerint egyszerű tagozatú párkányával szegélyezett felső rész egy mélyített vagy domború díszítmény s az évszám helye. Néhol ide csak az évszám kerül vagy a „síremlék” felirat, de legtöbbször koszorú, benne csillag, szív, nyíllal átlőtt szív, különböző formájú leveles ág, virág, rozetta vagy más egyéb díszítmény, mint amilyeneket Sebestyén Károly is közölt. Az általa lerajzolt három árkosi kő ma is megvan. Az egyik ókori, római szarkofág oldalnézetét formázza, s zsidó sírkövekkel rokonítható. A másik különlegesen szép formájú síremlék. Felső, háromkarélyosan záródó részére szép vonalú, középen szívből kiinduló s tulipánban, virágban végződő indákat faragtak. Ehhez hasonlókat Háromszék több, Árkoshoz közel és távolabb eső falvának temetőjében is fellelhetünk. Előfordul ilyen emlék Bodokon, Gidófalván, Hídvégen, Kőröspatakon, de távolabb az erdővidéki Nagyajta vártemploma körüli temetőben is. A harmadik a legelterjedtebb típusnak mondható. Az íves, sűrű levélsoros párkány alatti felső mezőben vaskos, tömött levelekből „font” koszorú körül ugyancsak egy szívből kiinduló, háromlevelű virágban végződő, kétfelé hajló indát találunk. Erdővidéktől Kovászna, Zágon környékéig gyakorta találkozunk háromszéki temetőkben ezzel a fajtával. Ez a néhány kiragadott példa azonban messze nem tükrözi azt a formagazdagságot, ami a háromszéki sírkőfaragást jellemzi. Itt kell megemlítenünk a sepsiangyalosi temetőt. Egyrészt, mert ez az egyetlen az eddig felkeresett temetők közül, melyben a település nevével is összefüggésbe hozható motívum, nevezetesen az angyal jelenik meg sírkövön. Másrészt, mert talán az itteni síremlékek motívumai, díszítményei mutatják leginkább a már említett változatosságot, formagazdagságot. Az ismertebb s a környéken előforduló jellemző sírkőtípusokon túl igen sok, máshol nem látott, többnyire növényi díszítményt fedeztünk fel a köveken, s szinte alig találtunk — néhány kivételtől eltekintve—egyforma vagy hasonló ornamentikájú síremléket. A tábla formájú köveken túl, melyek méreteiket tekintve igen eltérőek és általában 5—35 cm vastagok, igen gyakoriak Erdély e vidékén is az obeliszk alakú emlékoszlopok. Ezek is természetesen igen változatos formájúak és díszítésük is különböző. Néhol erőteljesen tagozott, súlyos alapzatra helyezték, s az oszlop tetejére felekezetektől függően raktak kelyhet, vázát, gömböt vagy keresztet. Jó néhány jeles, nemes székely család emeltetett elhunyt családtagjai sírjára ilyen síremléket, közöttük kell említenünk az 1848-as szabadságharcban részt vevő egykori honvédeket, honvédtiszteket, akik nagy közmegbecsülésnek örvendtek a székely társadalomban. Síremlékeik felkutatása, lajstromba vétele bizonyára hasznos adalékokkal egészíthetné ki a szabadságharc történetére vonatkozó ismereteket. A fa és kő síremlékeken megjelenő motívumkincs égisze, mint a koszorú, szív, különböző virág, rozetta, levélág, szomorúfűz s más díszítő ornamentika jól értelmezhető és ismert a magyar népművészet, illetve a történeti korok stílusaiban, ízlésében készült tárgyi emlékek köréből. Bár az alkalmazott jelek jó részének eredete s értelme még megfejtetlen. Ennél is kevesebbet tudunk e kövek készítőiről. A sokszínű, gazdag tárgyi emlékanyag láttán nyilvánvaló, tehetséges, ügyes kő- és fafaragó mesterekben, hasonló más mesterségekhez a Székelyföldön nem volt hiány. A halandó, szabad iparosréteg kialakulása nagyban segítette a székelyföldi népművészet színvonalának állandó emelkedését, a közízlés gazdagodását, melyet az igen fejlett közösségi értékrend szabta igények csak erősítettek. A különböző mesterségekkel való foglalkozást nem utolsósorban a földművelésre alkalmas területek hiánya is kikényszerítette. Az egykori, hagyományos bányák feltérképezése hozzájárulhatna a kőfaragó helyekre smesterekre vonatkozó ismereteink gyarapodásához, ösztönözhetné az elmúlt századok kőfaragó-mesterségének kutatását. Természetesen nagy szükség volna a kőfaragásra vonatkozó szellemi és tárgyi emlékanyag mielőbbi, intenzív gyűjtésére s feldolgozására. A kőfaragók személyére vonatkozóan sincsenek pontosabb ismereteink, hiszen a megdolgozott köveket nem szignálták, de a még fellelhető írott emlékek kutatása nyomán sok mindenre fény derülhet. Háromszéken a megmunkálásra, építkezésre alkalmas kőanyag nagy területen fordul elő. Jól faragható, építőanyagnak is alkalmas követ legnagyobbrészt kétfélét bányásztak s termelnek ki ma is. Természetesen ma már nem mindig ugyanott, nem ugyanazokban a bányákban. A jó minőségű, kemény, bár nehezebben faragható vulkanikus eredetű andezit a Hargitán fordul elő. A másik, a jobban faragható, igaz, kevésbé fagyálló, finom szemcséjű, sárgás, szürkés színű homokkő szinte mindenütt megtalálható. Azokon a helyeken, ahol ma is bányásszák (sajnos, ma már robbantással!) a követ, ott tovább él a kőfaragó-mesterség, de síremléket legtöbb helyen már nem kőből faragnak. Az elmúlt negyven év műkő- és betondivatja Székelyföldön is hódított s hódít napjainkig. A zöldes, vöröses, barnás színű andezitet Háromszéken Bükszád, Málnás környékén találni, ahol ma is bányásszák. A követ elsősorban a környező falvakban használják. Bükszád s egy-két szomszédos falu ismert az ott gyakorolt kőfaragó-mesterségről. Az andezitből kapukat, kapulábakat s sírköveket egyaránt faragtak. A bükszádi római katolikus temető múlt századi sírkeresztjei ugyanúgy andezitből készültek, mint az erdővidéki Baróton, ahol sok szép,míves faragású, a 19. század végén s a 20. század elején készült kereszt található. Más homokkőlelőhely körüli falvak is nevezetesek kőfaragásukról, mint Kézdiszentlélek, Kézdiszentkereszt (Pólyán), ahol ma is faragják az ott bányászott homokkövet. Különösen megkapó látvány a Perkő oldalában levő kőbánya alatti, középkori eredetű templomot övező, kerek bástyás várfalhoz csatlakozó temető. Akárcsak a Lemhény és Kézdialmás közötti dombon álló, várfallal körülkerített, monumentális Szent Mihály-templom körül elterülő temető, mely talán önmagában igazolhatja a síremlékállítás hagyományának gazdagságát Háromszéken, Székelyföldön. A már említett árkosi és angyalosi temetőn kívül természetesen másutt is megtaláljuk a szintén homokkőből faragott sírköveket, azok számtalan, sok helyütt teljesen sajátságos fajtáit. Említhetjük még az egyszerűségükben is kifejező, szép családi síremlékeket Zaboláról, az altorjai, hatolykai, kézdiszentléleki, szentkatolnai vésett díszítésű, monumentális kőkereszteket vagy a kálnoki unitárius temető obeliszkjeit, emlékoszlopait. Mindezek a székely vagy az éppen Erdélyben megtelepedett más nemzetiségű kő(fa)faragók tehetségét, szépség iránti érzékét, vágyát tükrözi, ahogy Bretter György írta: „... a szépet nem vásárolják, a szépet előállítják, mint mesterséget, ki-fa a maga ízlése szerint szépet teremt.” (...) Ezek a sírkövek „...kétségtelen, hogy nemcsak néprajzi szempontból érdekesek, mert alakjukban és díszítésükben annyira elütnek a velük párhuzamosan használt kopjafáktól, hanem hogy magyar népies díszítőelemeik és többé-kevésbé szép és érdekes alakjuk miatt művészeti szempontból is megérdemelnék a tüzetesebb felkutatást, és képeik összegyűjtését” —fejezte be írását 1907-ben Sebestyén Károly, s záró óhajával csak egyetérthetünk. Végezetül Kányádi Sándor Kőnyomat című versének néhány sorát idézzük. A költő kérdése (!) túlmutat a művészettörténet, a néprajz látómezején, s a temetők, a kövek további sorsára utal, sőt, azon túl is: „... de mi történjék a kövekkel a már kézbevettekkel az írott kövekkel a megmunkáltakkal a kövek beépíthetők a kövek összezúzhatók porrá őrölhetők... ” Sarudi Sebestyén József temetők sírkövei o Lécfalva Árkos Nagyborosnyó Árkos 1996. NOVEMBER 1.