Háromszék, 1997. március (9. évfolyam, 1975-1999. szám)
1997-03-01 / 1975. szám
r ................ " " Az utóbbi időben élénk érdeklődést és sajtóvitákt váltott ki Gabriel Liiceanu felhívása, mely a szekuntátes dossziék hozzáférhetővé válását sürgeti. A filozófus szerint a demokrácia jövője is múlhat ezen Romániában, ugyanis amíg nem elemi emberi jog beletekinteni saját dossziéinkba, addig „oroilt erők” űzhetnek velünk kisded játékokat, s manipulálhatják a félrevezetett közvéleményt. (Ahogyan egyébként az elmúlt hét esztendőben is történt.) A 22 múlt heti számában Gabriel Liiceanu egy nagy interjúban fejtette ki, miért is tartja fontosnak a szekus irattárak megnyílását. Magyarországon—egyébként már van törvény is, hivatal is, sőt, székháza is van a hivatalnak — a dolog mégis lassan halad. Hogy miért? Erre válaszol Babus Endre nemrég a Heti Világgazdaságban közölt cikke .. Liiceanu mamutinterjújának ama részleteit válogattuk ki, amelyekben közérthetően arról is beszél, hogyan folyik mindez Németországban, ahol germán pedantériával és alapossággal működik a Gauck-intézet... Bogdán László GABRIEL LIICEANU DEMOKRÁCIA ÉS TITKOLÓZÁS NEM FÉR MEG EGYMÁSSAL Az első dolog, amiért fontos volna, hogy mindenki számára hozzáférhető legyen a saját dossziéja, a politikai konjunktúrával kapcsolatos. Mint tudjuk, tavaly novemberben Románia lakosságának nagy része a változásra szavazott, hiszen elege volt a mozdulatlanságba dermedt állapotokból, az alaptalan ígérgetésekből, a meghiúsult reményekből, röviden: a hét elvesztegetett esztendőből. A választások után hatalmas horizontja nyílt meg az elvárásoknak, s mind abban a bizonyos „más”-ban reménykedett. Ha a jelenlegi kormánynak volnának jó pszichológusai, akkor feltérképezhetné a tényállásokat, melyeken azonnal változtatni lehet, mert tudvalevő, hogy a be nem teljesülő remény frusztrációt okoz, s a jó szándékot ellenséges érzületté alakítja. A korrupcióellenes kampány, akárcsak a leváltások a televíziónál, e tekintetben is idejében jöttek. A dossziék históriája szintén ide tartozik, a rögtön eszközölhető változások csomagjába, nem úgy a gazdasági változások, melyek egyik napról a másikra nem kivitelezhetők. A második de, amiért a dossziék kérdésének megoldásra kellene lelnie: képtelenség valamit komolyan megalapozni az előző korszak végzetes kihatásainak vonzáskörében. Az egyik ilyen örökség az általános bizalmatlanság-, akárkiről akármi elhihető, és akárki elhiheti rólunk, hogy szekusok, bedolgozók, besúgók voltunk. Márpedig egy megosztott, nyugtalan, bizonytalanságtól emésztett, bizalmatlanságtól kísértett társadalom működésképtelen, nem tudja mozgósítani önmagát egyazon célkitűzés érdekében. A titkolózás, a színfalak mögötti történések és a rejtőzködés ösztönzésére alapozott társadalomtól — mint amilyen a kommunizmus volt — csakis a leleplezés szertartása, a rejtőzésből való kikerülés útján lehet megszabadulni. Mi nem végeztük el ezt a szertartást hét évvel ezelőtt, ahogy illett volna, és ahogy más volt kommunista államokban megtették. Megálmodhatjuk-e a másik Romániát a dossziéink láthatatlan szemétdombjain, ilyen útszéli logikára építve? (...) Demokrácia és titkolózás nem fér meg egymással. A demokrácia annyit tesz, mint információ + ellenőrzés. Az információtól elszakított s a történelmétől elrekesztett nép nem lesz egyébre képes, mint folyton újratermelni a rejtőzködés és titkolózási mánia kísérőit: a leskelődést, a lehallgatást, a tiltásokat, a kiközösítést. A harmadik ok: mihelyt a dossziék hozzáférhetővé válnak, megszűnik az össznépi cinkosság vélelme (mindenki bedolgozott), a jó és a rossz fogalma visszanyeri eredeti jelentését. Sok ember még mindig úgy gondolja, hogy a szekusok olyan jó fiúk voltak, akik „a hazával szembeni kötelességüket” teljesítették, s nem a Romániát néhány évtized alatt önmagából kifordító hatalom szolgálatában álló maroknyi profi terroristáról van szó. Nem az egész nép volt gazember, csupán annak egy szakosított rétege, az a pár száz aktivista és szekus, akik létünket irattartókba sorolták, erőszakot követtek el magánéletünkön, és sorsunk alakulásáról döntöttek. Gazember volt az, aki jószántából nyújtott nekik segítő kezet, minden zsarolás és terror nélkül, s indíttatása csupán a magasabbrendűséggel szembeni ellenséges érzület, irigység és gyűlölet volt. Akik a dossziékat kitalálták, és akik jószántukból közreműködtek összeállításukban, szakemberként értettek ahhoz, miként lehet felszínre hozni mindazt, ami az emberi lényben a legrútabb. A rossz rendszeres előállításának e spektákulumát el kell különíteni, majd szembe kell nézni vele. Joachim Gauck lelkész, akit az egykori NDK- ban a polgári társadalom a STASZ-dossziékhoz való hozzájutás felügyeletével bízott meg, azt mondta, hogy a múltunkkal való szembesülés válságos, de békés jelenségét éljük meg most. A megbékéléshez és a belső nyugalomhoz a múlt terhével való szembesülés válságos útján lehet eljutni. Maguk a dossziék képezik a terhet. Mint látható, továbbra is meggyőződésem, hogy nem a gazdasági válság az elsődleges, hanem önazonosságunk válsága a fontosabb. A dossziék históriája parányi része ennek a megkésett orvoslásnak. Nálunk alig most, a berlini fal leomlását követő hetedik esztendőben indult be a viszonylag rendezett vita a dossziékról, miközben a STASI-iratok már 1990 első napjaiban a polgári társadalom kezébe kerültek. 1989. december elején füstfelhők gomolyogtak a STASI-székházak fölött: a német politikai rendőrség alkalmazottai hozzáláttak a dokumentumok elégetéséhez. Ez adta meg a jelt az NDK-beli ellenzéknek, hogy elfoglalja a STASI központi székházát, és birtokba vegye az iratokat. Január elején, a székházak ostromakor a STASI-nak 90 000 alkalmazottja és 170 000 munkatársa volt (a 20 millió lakosú NDK-ban). 1990. január 12-én a lakosság rákényszeríti Hans Modrow akkori miniszterelnököt, hogy felszámolja a STASZ Minisztériumot a maga titkosszolgálatával együtt, anélkül, hogy más hasonló szervvel helyettesítené azt. Az első szabad parlament (Volkskammer) tagjainak és a polgárjogi harcosoknak sikerült aztán 1996 augusztusában elfogadtatniuk a STASI-dokumentumok felhasználásával kapcsolatos törvényt, mely előírja, hogy minden állampolgárnak joga van tudni: voltak-e személyével kapcsolatos információk, s a STASI mi módon szerezte azokat meg. Az NDK és NSZK által aláírt egyesülési szerződésben leszögezték, hogy az 1990. augusztusi törvényből kiindulva, a Bundestag örök érvényű törvényt hozzon a STASI-okiratok felhasználásáról. 1990. október 3-án Joachim Gauck lelkészt—aki akkor a STASI Minisztérium felszámolásával foglalkozó bizottság vezetője volt — kinevezték a szövetségi kormánynak az archívum kezeléséért felelős ideiglenes különmegbizottjává. 1991. december 29-én hatályba lépett a volt NDK Állambiztonsági Szolgálatának dokumentumairól szóló törvény, mely a történelemben először ad lehetőséget egy ország állampolgárainak, hogy hozzáférjenek a saját személyükről egy titkosszolgálat által összeállított iratcsomóhoz. Joachim Gauckot véglegesítik a „különmegbízotti” tisztségben. Ekkor alakulnak meg az ún. Gauck-hivatalok (Gauck-Behörde), melyeket a parlament ellenőriz, a központjuk Berlinben van, s 14 fiókot létesítettek az egykori NDK valamennyi „megyéjében”. Nézzük, hogy ki és milyen dossziét igényelhet, s mihez juthat hozzá: a) mindenki a sajátjához; b) a vállalat vezetője az alkalmazást igénylő személy dossziéjához; c) minden állampolgár a vezető állami tisztségviselőkéhez. A Gauck-hivataloknak 3000 állást engedélyeztek. 1992 januárjától kezdődően néhány hónap leforgása alatt be is töltötték ezeket az állásokat, 95%-ban a volt NDK-ból származó dolgozókkal. Eddig 3 380 000 dossziét igényeltek ki, ezek közül 1 200 000 kérést magánszemélyek nyújtottak be, a többit pedig intézmények. 1991-ben havonta átlagosan 70 ezer kérést, 1996-ban pedig 14 ezret jegyeztek. Eddig 865 000 magánszemély kérelmét oldották meg. A kérvény benyújtásától számított 8 héten belül adják ki az első információkat. Csak a berlini központban 2100 személy dolgozik. A STASI csaknem 180 km-nyi dokumentumot hagyott hátra, kb. 40 millió személyi lap, több százezer fénykép, hangszalag és pár ezer megsemmisített irat formájában. Jó állapotban vettek át kb. 85 km-nyi rendszerezett dokumentumot. A Gauck-hivatalok alkalmazottai — nemhiába németek — attól sem riadnak vissza, hogy a tönkretett aktákat rekonstruálják. A meglévő dokumentumoknak felét már archívumba rendezték. A legkönnyebben hozzáférhetőek a személyi adatlapok — kb. 6 millió —, melyeket 100 vasszekrényben tárolnak. ■A Gauck-hivatalok a következő igazgatóságokkal működnek: a) archívum (a dokumentumok rendezése és besorolása); b) információ (kiadja az intézményeknek,-ügyvédeknek vagy magánszemélyeknek az igényelt bizonyítékokat, s természetesen az érintett személy kérésére másolatot bocsát ki annak saját dossziéjáról); c) kutatás (tanulmányozza a STASI módszereit és tevékenységét, előadásokat tart, dokumentációs központokat szervez). Nem lenne rossz, ugye, ha mi is megismerhetnénk a hazafias szekuritáté munkamódszereit? A Gauck-hivatalok kötelességei világosak: 1) lehetővé tenni, hogy az állampolgár könnyen hozzáférhessen az igényelt információhoz, hogy láthassa, befolyásolta-e személyes sorsát a STASZ, s ha igen, milyen mértékben; 2) írásos, cáfoló igazolást kiadni mindazoknak, akiket jogtalanul vádoltak a STASI-val való együttműködéssel; 3) abban az esetben, ha a kérést közhivatal nyújtja be, kötelességük ellenőrizni, hogy bizonyos személyek alkalmazottai vagy munkatársai voltak-e a STASZ- nak, ugyanis a polgári társadalom megköveteli, hogy ezek a személyek egy ideig ne tölthessenek be olyan tisztségeket, melyek lehetővé tennék más személyek sorsának befolyásolását; 4) peres ügyek megoldásához szolgáltatnak bizonyítékokat; 5) a történészeknek és kutatóknak információkat szolgáltatnak a STASI szerkezetéről, módszereiről és tevékenységéről. Részlet a 22 című folyóiratban megjelent interjúból (Fordította: Forró Eszter) ÁLLAMBIZTONSÁGI IRATOK SORSA AZ ELLOPOTT HIVATAL öt évvel a berlini Gauckhivatal felállítása után Budapesten továbbra sem működik a hazai „társintézmény”, a kommunista titkosszolgálatok aktáit kezelő állambiztonsági levéltár. Az archívum megnyitásának elmaradására nem könnyű magyarázatot találni, hiszen annak Történeti Hivatal (TH) néven való felállításáról tavaly júliusban 258,53-as szavazattöbbséggel döntött a parlament . Az erről is rendelkező módosított ügynöktörvény éppen fél éve, 1996. augusztus 1 -jén lépett életbe. A helyzet ellentmondásosságát jelzi, hogy a mindmáig csupán papíron létező fantomintézmény ez év elejétől jóváhagyott költségvetési kerettel rendelkezik, az állami büdzsé 200 millió forintot különített el a TH idei működésére. Kormányzati körökből származó értesüléseink szerint elképzelhető, hogy az új költségvetési szervezet kapunyitására akár 1998-ig is várni kell. Az Országgyűlés által hozott — eddig csupán demonstratív jelentőségűnek tűnő — döntéseken túl valójában kevés jel utal arra, hogy a Horn-kabinet belátható időn belül intézményesen hozzáférhetővé kívánná tenni az egykori megfigyeltek számára a volt politikai titkosrendőrség aktáit. (...) Könnyen előfordulhat, hogy egy évtizeddel a rendszerváltás után sem lesz képes teljesíteni a m. Köztársaság az Alkotmánybíróság által 1994-ben előírt információs kárpótlási kötelezettségét még abban a „kiherélt’ ’ formában sem, ahogy azt az 1996-os módosított ügynöktörvény végül is előírja. A polgári és a katonai titkosszolgálatok által előzetesen kimazsolázott TH-s dokumentumokat ugyanis szakértők szerint a jövőben még katalogizálni kell: olyan mutatókkal szükséges ellátni, amely lehetővé teszi a személyek és az események azonosítását. E munka állítólag mintegy két évet vesz igénybe, feltéve, hogy az aktákkal nem tíz-egynéhány fős stáb foglalkozik, mint jelenleg a BM-ben, hanem annál közel tízszer nagyobb apparátus a TH-ban. • Ez idő szerint még csak a hivatal illetékességi körébe tartozó iratok azonosítása folyik — az is elég ráérősen. Az ez ügyben illetékes hatfős tárcaközi bizottság — amelyben a BM, valamint a polgári és katonai titkosszolgálat két-két fővel képviselteti magát — utoljára tavaly ősszel ülésezett. A szóban forgó testületre vár a titkosszolgálatok birtokában lévő, szakértők által ezer folyóméterre becsült volt m/3-as irattömeg átirányítása a TH-ba. Ezenkívül az a további 2500 folyóméter terjedelmű dokumentáció képezi majd az „állambiztonsági levéltár’ ’ törzsanyagát, amelyet jelenleg a BM-ben őriznek Magyarországon 1960-ban 600 ezer, 1966-ban 180 ezer személyt tartott megfigyelés alatt a politikai titkosrendőrség. Az egykori titkosszolgálat ügynökei közül utólag, 1991-ben 27 133 besúgó nevét találta meg egy parlamenti vizsgálóbizottság. Az államapparátus ez ügyben mindmáig tapasztalható elhárító magatartásának is tálajutható, hogy az ügynöktörvény megszavazását követő két évben (1995—1996) az egykori politikai rendőrség ma is élő sok tízezer áldozata közül a m/3-as iratok zömét őrző BM-től mindössze 1191-en kérték eddig (lásd ábránkat), hogy betekinthessenek a róluk vezetett állambiztonsági aktákba. Közülük mostanáig 529-en jutottak hozzá egykori dossziéikhoz vagy azok egy részéhez. Babus Endre (HVG, 1997. február8.) 1997. MARCUS 1.