Háromszék, 1997. március (9. évfolyam, 1975-1999. szám)

1997-03-01 / 1975. szám

r ................ "­­ " Az utóbbi időben élénk érdeklődést és sajtóvitákt váltott ki Gabriel Liiceanu felhívása, mely a szekuntátes dossziék hozzáférhetővé válását sür­geti. A filozófus szerint a demokrácia jövője is múlhat ezen Romániában, ugyanis amíg nem elemi emberi jog beletekinteni saját dossziéinkba, addig „oroilt erők” űzhetnek velünk kisded játékokat, s manipulálhatják a félre­vezetett közvéleményt. (Ahogyan egyébként az elmúlt hét esztendőben is történt.) A 22 múlt heti számában Gabriel Liiceanu egy nagy interjúban fejtette ki, miért is tartja fontosnak a szekus irattárak megnyílását. Magyarországon—egyébként már van törvény is, hivatal is, sőt, székháza is van a hivatalnak — a dolog mégis lassan halad. Hogy miért? Erre válaszol Babus Endre nemrég a Heti Világgazdaságban közölt cikke .. Liiceanu mamutinterjújának ama részleteit válogattuk ki, amelyekben közérthetően arról is beszél, hogyan folyik mindez Németországban, ahol germán pedantériával és alapossággal működik a Gauck-intézet... Bogdán László GABRIEL LIICEANU DEMOKRÁCIA ÉS TITKOLÓZÁS NEM FÉR MEG EGYMÁSSAL Az első dolog, amiért fontos volna, hogy mindenki számára hozzáférhető legyen a saját dossziéja, a politikai konjunktúrával kapcsola­tos. Mint tudjuk, tavaly novemberben Románia lakosságának nagy része a változásra szavazott, hiszen elege volt a mozdulatlanságba dermedt állapotokból, az alaptalan ígérgetésekből, a meghiúsult reményekből, röviden: a hét elvesz­tegetett esztendőből. A választások után ha­talmas horizontja nyílt meg az elvárásoknak, s mind abban a bizonyos „más”-ban remény­kedett. Ha a jelenlegi kormánynak volnának jó pszichológusai, akkor feltérképezhetné a tényállásokat, melyeken azonnal változtatni lehet, mert tudvalevő, hogy a be nem teljesülő remény frusztrációt okoz, s a jó szándékot ellenséges érzületté alakítja. A korrupció­­ellenes kampány, akárcsak a leváltások a te­levíziónál, e tekintetben is idejében jöttek. A dossziék históriája szintén ide tartozik, a rögtön eszközölhető változások csomagj­ába, nem úgy a gazdasági változások, melyek egyik napról a másikra nem kivitelezhetők­. A második de, amiért a dossziék kérdésének megoldásra kellene lelnie: képtelenség va­lamit komolyan megalapozni az előző korszak végzetes kihatásainak vonzáskörében. Az egyik ilyen örökség az általános bizalmat­lanság-, akárkiről akármi elhihető, és akárki elhiheti rólunk, hogy szekusok, bedolgozók, besúgók voltunk. Márpedig egy megosztott, nyugtalan, bizonytalanságtól emésztett, biz­almatlanságtól kísértett társadalom műkö­désképtelen, nem tudja mozgósítani önmagát egyazon célkitűzés érdekében. A titkolózás, a színfalak mögötti történések és a rejtőzködés ösztönzésére alapozott társadalomtól — mint amilyen a kommunizmus volt — csakis a leleplezés szertartása, a rejtőzésből való ki­kerülés útján lehet megszabadulni. Mi nem végeztük el ezt a szertartást hét évvel ezelőtt, ahogy illett volna, és ahogy más volt kommunista államokban megtették. Megálmodhatjuk-e a másik Romániát a dossziéink láthatatlan sze­métdombjain, ilyen útszéli logikára építve? (...) Demokrácia és titkolózás nem fér meg egymással. A demokrácia annyit tesz, mint információ + ellenőrzés. Az információtól elszakított s a történelmétől elrekesztett nép nem lesz egyébre képes, mint folyton újratermelni a rejtőzkö­dés és titkolózási mánia kísérőit: a leskelő­­dést, a lehallgatást, a tiltásokat, a kiközösítést. A harmadik ok: mihelyt a dossziék hozzá­férhetővé válnak, megszűnik az össznépi cinkos­ság vélelme (mindenki bedolgozott), a jó és a rossz fogalma visszanyeri eredeti jelentését. Sok ember még mindig úgy gondolja, hogy a szekusok olyan jó fiúk voltak, akik „a hazával szembeni kötelességüket” teljesítették, s nem a Romániát néhány évtized alatt önmagából kifordító hatalom szolgálatában álló maroknyi profi terroristáról van szó. Nem az egész nép volt gazember, csupán annak egy szakosított rétege, az a pár száz aktivista és szekus, akik lé­tünket irattartókba sorolták, erőszakot követtek el magánéletünkön, és sorsunk alakulásáról döntöttek. Gazember volt az, aki jószántából nyújtott nekik segítő kezet, minden zsarolás és terror nélkül, s indíttatása csupán a magasabb­­rendűséggel szembeni ellenséges érzület, irigy­ség és gyűlölet volt. Akik a dossziékat kita­lálták, és akik jószántukból közreműködtek összeállításukban, szakemberként értettek ah­hoz, miként lehet felszínre hozni mindazt, ami az emberi lényben a legrútabb. A rossz rendszeres előállításának e spektákulumát el kell különíteni, majd szembe kell nézni vele. Joachim Gauck lelkész, akit az egykori NDK- ban a polgári társadalom a STASZ-dossziékhoz való hozzájutás felügyeletével bízott meg, azt mondta, hogy a múltunkkal való szembesülés válságos, de békés jelenségét éljük meg most. A megbékéléshez és a belső nyugalomhoz a múlt terhével való szembesülés válságos útján lehet eljutni. Maguk a dossziék képezik a terhet. Mint látható, továbbra is meggyőződésem, hogy nem a gazdasági válság az elsődleges, hanem önazonosságunk válsága a fontosabb. A dossziék históriája parányi része ennek a megkésett orvoslásnak. Nálunk alig most, a berlini fal leomlását követő hetedik esztendőben indult be a viszony­lag rendezett vita a dossziékról, miközben a STASI-iratok már 1990 első napjaiban a polgári társadalom kezébe kerültek. 1989. december elején füstfelhők gomolyogtak a STASI-székházak fölött: a német politikai rendőrség alkalmazottai hozzáláttak a doku­mentumok elégetéséhez. Ez adta meg a jelt az NDK-beli ellenzéknek, hogy elfoglalja a STASI központi székházát, és birtokba vegye az iratokat. Január elején, a székházak ost­romakor a STASI-nak 90 000 alkalmazottja és 170 000 munkatársa volt (a 20 millió lakosú NDK-ban). 1990. január 12-én a lakosság rákény­szeríti Hans Modrow akkori miniszterelnö­köt, hogy felszámolja a STASZ Minisztériumot a maga titkosszolgálatával együtt, anélkül, hogy más hasonló szervvel helyettesítené azt. Az első szabad parlament (Volkskammer) tagjainak és a polgárjogi harcosoknak si­került aztán 1996 augusztusában elfogadtatniuk a STASI-dokumentumok felhasználásával kap­csolatos törvényt, mely előírja, hogy minden állampolgárnak joga van tudni: voltak-e szemé­lyével kapcsolatos információk, s a STASI mi módon szerezte azokat meg. Az NDK és NSZK által aláírt egyesülési­­ szerződésben leszögezték, hogy az 1990. au­gusztusi törvényből kiindulva, a Bundestag örök érvényű törvényt hozzon a STASI-ok­­iratok felhasználásáról. 1990. október 3-án Joachim Gauck lelkészt—aki akkor a STASI Minisztérium felszámolásával foglalkozó bi­zottság vezetője volt — kinevezték a szövet­ségi kormánynak az archívum kezeléséért fe­lelős ideiglenes kü­lönmegbizottjává. 1991. december 29-én hatályba lépett a volt NDK Állambiztonsági Szolgálatának dokumentu­mairól szóló törvény, mely a történelemben először ad lehetőséget egy ország állampol­gárainak, hogy hozzáférjenek a saját szemé­lyükről egy titkosszolgálat által összeállított iratcsomóhoz. Joachim Gauckot véglegesítik a „különmegbízotti” tisztségben. Ekkor alakulnak meg az ún. Gauck-hi­­vatalok (Gauck-Behörde), melyeket a parla­ment ellenőriz, a központjuk Berlinben van, s­­ 14 fiókot létesítettek az egykori NDK vala­mennyi „megyéjében”. Nézzük, hogy ki és milyen dossziét igényelhet, s mihez juthat hozzá: a) mindenki a sajátjához; b) a vállalat vezetője az alkalmazást igénylő személy dossziéjához; c) minden állampolgár a vezető állami tisztségviselőkéhez. A Gauck-hivataloknak 3000 állást enge­délyeztek. 1992 januárjától kezdődően néhány hónap leforgása alatt be is töltötték ezeket az állásokat, 95%-ban a volt NDK-ból származó dolgozókkal. Eddig 3 380 000 dossziét igényeltek ki, ezek közül 1 200 000 kérést magánszemélyek nyújtottak be, a többit pedig intézmények. 1991-ben havonta átlagosan 70 ezer kérést, 1996-ban pedig 14 ezret jegyeztek. Eddig 865 000 magánszemély kérelmét oldották meg. A kérvény benyújtásától számított 8 hé­ten belül adják ki az első információkat. Csak a berlini központban 2100 személy dolgozik. A STASI csaknem 180 km-nyi dokumen­tumot hagyott hátra, kb. 40 millió személyi lap, több százezer fénykép, hangszalag és pár ezer megsemmisített irat formájában. Jó álla­potban vettek át kb. 85 km-nyi rendszerezett dokumentumot. A Gauck-hivatalok alkalma­zottai — nemhiába németek — attól sem riadnak vissza, hogy a tönkretett aktákat re­konstruálják. A meglévő dokumentumoknak felét már archívumba rendezték. A legkön­nyebben hozzáférhetőek a személyi adatlapok — kb. 6 millió —, melyeket 100 vasszekrény­ben tárolnak. ■A Gauck-hivatalok a következő igaz­gatóságokkal működnek: a) archívum (a do­kumentumok rendezése és besorolása); b) információ (kiadja az intézményeknek,-ügy­­védeknek vagy magánszemélyeknek az igé­nyelt bizonyítékokat, s természetesen az érintett személy kérésére másolatot bocsát ki annak saját dossziéjáról); c) kutatás (tanulmányozza a STASI módszereit és tevékenységét, elő­adásokat tart, dokumentációs központokat szervez). Nem lenne rossz, ugye, ha mi is megismerhetnénk a hazafias szekuritáté munkamódszereit? A Gauck-hivatalok kötelességei világosak: 1) lehetővé tenni, hogy az állampolgár könnyen hozzáférhessen az igényelt információhoz, hogy láthassa, befolyásolta-e személyes sorsát a STASZ, s ha igen, milyen mértékben; 2) írá­sos, cáfoló igazolást kiadni mindazoknak, akiket jogtalanul vádoltak a STASI-val való együttműködéssel; 3) abban az esetben, ha a kérést közhivatal nyújtja be, kötelességük ellenőrizni, hogy bizonyos személyek alkal­mazottai vagy munkatársai voltak-e a STASZ- nak, ugyanis­ a polgári társadalom megköveteli, hogy ezek a személyek egy ideig ne tölthesse­nek be olyan tisztségeket, melyek lehetővé ten­nék más személyek sorsának befolyásolását; 4) peres ügyek megoldásához szolgáltatnak bizonyítékokat; 5) a történészeknek és kutatók­nak információkat szolgáltatnak a STASI szer­kezetéről, módszereiről és tevékenységéről. Részlet a 22 című folyóiratban megjelent interjúból (Fordította: Forró Eszter) ÁLLAMBIZTONSÁGI IRATOK SORSA AZ ELLOPOTT HIVATAL öt évvel a berlini Gauck­­hivatal felállítása után Bu­dapesten továbbra sem mű­­ködik a hazai „társintézmény”, a kommunista titkosszolgá­latok aktáit kezelő állam­biztonsági levéltár. Az archí­vum megnyitásának elma­radására nem könnyű magya­rázatot találni, hiszen annak Történeti Hivatal (TH) néven való felállításáról tavaly jú­liusban 258,53-as szava­zattöbbséggel döntött a parla­ment . Az erről is rendelkező módosított ügynöktörvény éppen fél éve, 1996. augusztus 1 -jén lépett életbe. A helyzet ellentmondásosságát jelzi, hogy a mindmáig csupán papíron létező fantomintéz­mény ez év elejétől jóváha­gyott költségvetési kerettel rendelkezik, az állami büdzsé 200 millió forintot különített el a TH idei működésére. Kormányzati körökből származó értesüléseink sze­rint elképzelhető, hogy az új költségvetési szervezet kapu­nyitására akár 1998-ig is várni kell. Az Országgyűlés által hozott — eddig csupán de­monstratív jelentőségűnek tűnő — döntéseken túl valójában kevés jel utal arra, hogy a Horn-kabinet belátható időn belül intézményesen hozzáférhetővé kívánná tenni az egykori megfigyeltek szá­mára a volt politikai titkos­rendőrség aktáit. (...) Könnyen előfordulhat, hogy egy évtizeddel a rendszerváltás után sem lesz képes teljesíteni a m. Köztársaság az Alkotmány­­bíróság által 1994-ben előírt információs kárpótlási kötele­zettségét még abban a „ki­herélt’ ’ formában sem, ahogy azt az 1996-os módosított ügy­nöktörvény végül is előírja. A polgári és a katonai titkos­­szolgálatok által előzetesen kimazsolázott TH-s dokumen­tumokat ugyanis szakértők szerint a jövőben még katalo­gizálni kell: olyan mutatókkal szükséges ellátni, amely le­hetővé teszi a személyek és az események azonosítását. E munka állítólag mintegy két évet vesz igénybe, feltéve, hogy az aktákkal nem tíz-egynéhány fős stáb foglalkozik, mint je­lenleg a BM-ben, hanem an­nál közel tízszer nagyobb ap­parátus a TH-ban. • Ez idő szerint még csak a hivatal illetékességi körébe tartozó iratok azonosítása fo­lyik — az is elég ráérősen. Az ez ügyben illetékes hatfős tárca­közi bizottság — amelyben a BM, valamint a polgári és ka­tonai titkosszolgálat két-két fővel képviselteti magát — utoljára tavaly ősszel ülésezett. A szóban forgó testületre vár a titkosszolgálatok birtokában lévő, szakértők által ezer folyóméterre becsült volt m­/3-as irattömeg átirányítása a TH-ba. Ezenkívül az a to­vábbi 2500 folyóméter terje­delmű dokumentáció képezi majd az „állambiztonsági le­véltár’ ’ törzsanyagát, amelyet jelenleg a BM-ben őriznek Magyarországon 1960-ban 600 ezer, 1966-ban 180 ezer személyt tartott megfigyelés alatt a politikai titkosrend­őrség. Az egykori titkosszol­gálat ügynökei közül utólag, 1991-ben 27 133 besúgó nevét találta meg egy parlamenti vizsgálóbizottság. Az állam­­apparátus ez ügyben mind­máig tapasztalható elhárító magatartásának is tála­­jut­ható, hogy az ügynöktörvény megszavazását követő két évben (1995—1996) az egykori politikai rendőrség ma is élő sok tízezer áldozata közül a m/3-as iratok zömét őrző BM-től mindössze 1191-en kérték eddig (lásd ábránkat), hogy betekinthessenek a róluk vezetett állambiztonsági akták­ba. Közülük mostanáig 529-en jutottak hozzá egykori dossziéik­hoz vagy azok egy részéhez. Babus Endre (HVG, 1997. február8.) 1997. MARCUS 1.

Next