Háromszék, 1997. április (9. évfolyam, 2000-2025. szám)
1997-04-01 / 2000. szám
HIÁNYZIK EGY SZAKMA Kire bízzuk gyermekeinket? A bejegyzett szakmák között nem szerepel, de ősrégi és újra feljövőben levő hivatás a dajkaság. Tőlünk nyugatabbra a divatos foglalkozások közé tartozik, a gyermekgondozóknak egyesületük van, folyóiratuk, mindenre figyelő irodájuk, a tagok segítik és sokszor helyettesítik is egymást, és nem egy sikersztori főszereplője a fiatal „baby sitter”. Errefelé ritka szerencse, ha valakit munkakönyvvel alkalmaznak a háztartásban, de „a gyermek szempontjából a rizikó marad’ ’, mert szakképzés Romániában nincs — legfeljebb civil szervezetek indítanak néha tanfolyamot. A gyermekgondozást vállalók tekintélyes része azonban elemi ismeretekkel sem rendelkezik, mindent úgy kell a szájába rágni. A jövedelem a társadalmi segély és a minimálbér között mozog, családtól és az elvégzendő munkától függően. — A mi fizetésünkhöz képest sok, ennél kevesebbért azonban nem vállalják — mondja egy kétgyermekes anya —, pedig ez nem munka: elhozni a nagyobbikat az óvodából, 2—3 pelenkát váltani a kicsin, és megetetni velük, amit előző nap főzök. Úgy kell beosztanom, hogy neki is jusson — volt már olyan nénim, aki a gyermekek elől mindent felfalt. Olyan is volt, aki a takarítást és bevásárlást is elvégezte, igaz, hogy másfélszeres bérért. De adómentes pénz, ilyenolyan segéllyel több, mint az édesanyám tanítói nyugdíja. Szívesebben is adnám neki, de más helységben él beteges édesapámmal. — És a bölcsőde? —A fiúcskát beírattuk, de annyi betegséget felszedett, hogy több pénz elment gyógyszerre, mint az ellátására. Nem a tisztaság miatt, mert arra vigyáznak, de olyan gyenge a koszt, nincs mitől ellenálló szervezetű legyen az a gyermek. Ha kerül is pluszpénz, inkább édességet vesznek, mint gyümölcsöt, pedig egészségügyi személyzet dolgozik ott. A másik baj az, hogy kevés a játék és szigorú a napirend: kötött időben altatják, etetik és biliztetik a gyermekeket, akár álmosak, akár nem, akár éhesek, akár nem. Lehet, hogy így könnyebb, de ez a módszer a katonaságra emlékeztet: fegyelemnek kell lenni akkor is, ha semmi értelme nincs. Tény, hogy a bölcsődék népszerűsége egyre csökken. Megyeszerte öt maradt a rendszerváltás előtti tizenkettőből: Sepsiszentgyörgyön három, egy Kézdivásárhelyen, egy pedig Baróton. Kovászán egy sem, pedig ott száznál több gyermek született az elmúlt évben. De a meglevő helyek sincsenek kihasználva, összesen majdnem egyhatodára zsugorodott az intézményes gyermeknevelés, holott a szülések száma „csak’ ’ felére esett vissza. A személyzet nemigen érti, mi ennek az oka: a költség jóval kisebb, az ellátás szakszerű, a fertőtlenítés kifogástalan, az orvos hivatalból kijár. Tény, hogy itt jobban ki vannak téve a betegségeknek, de ez nagyon függ az egyéni ellenálló képességtől, és sokszor azért is a bölcsődét hibáztatják, amit az utcán vagy éppen a családban, ismerősöknél kap el a gyermek. Aki olyan, az otthon is megbetegszik, itt viszont hamarabb megtanul egyedül enni, közösen játszani. Egyikmásik bölcsődében már évzáró ünnepélyt is rendeznek. A hangulat azért kissé nyomott: egyfajta önigazolás-kényszerrel sietnek mindenütt kijelenteni, hogy „értelmiségiek is” bölcsődére bízzák gyermeküket. A nagy többség azonban munkáscsaládból származik. —Olcsóbb és egyszerűbb, mint a bejárónők próbálgatása. Két-három váltásban dolgozó, ingázó szülőknek nincs más választásuk, de én nem érzem szükségmegoldásnak, valóban elégedett vagyok az állandó nyitva tartású bölcsődével: akkor hozom-viszem a gyermeket, amikor akarom, s ha az ellátásában elő is fordul egy kis hanyagság, tudom, hogy a vele egykorúak társasága ellensúlyozza ezt. Gyermeknek gyermek kell, azt szokás mondani, s ha egymással jól szórakoznak, ez többet ér, mint egy pedáns nevelőnő. A tessék-lássék munkavállalókról nem is beszélek — fejti ki véleményét egy elárusítónő. Erről a témáról éppen a gyermeknevelésre vállalkozóknak van a legkevesebb mondanivalójuk: őket még a névtelenség ígéretével is nehéz szóra bírni. Féltik a keresetet meg a sokszor nehezen kialakult jó viszonyt. — Mit mondjak? 21 év után leépítettek, egy ideig lézengtem, aztán az ismerősök beajánlottak pesztjának. Szeretem a gyermekeket, nekem is van három nagyobb, gondoltam, megpróbálom, jól jön az a kis pénz a mai időben. Próbáltam munkába szegődni máshol is, de kinek kellek én 45 évesen? A piacot nem bírom, ha megfázok, napokig fájlalom a derekam, ezt a munkát azonban szívesen végzem, a gyermekek aranyosak, nagyon finom úri család ez. Megbecsülnek, szépen beszélnek velem, másképp is érzem magam, amióta itt dolgozom... A bölcsőde vagy gondozónő közötti választást utóbbiak javára billenti, hogy már nem egy magatehetetlen, három hónapos csecsemőnek kell megfelelő ellátást biztosítani, hanem tipegókorba lépett kisgyermeknek, aki már elég jól meg tudja értetni magát az odafigyelő felnőttel. Gyermekgondozóhoz jutni ma újsághirdetésen, ismerősökön, a KJTI-re vagy a munkaügyi hivatalon keresztül lehet, de foglalkoztatásuk félhivatalos jellege miatt nem tudni, milyen arányban nevelkednek munka nélküli szülőknél, falusi rokonoknál, nyugdíjas nagymamáknál az egy évüket betöltött gyermekek. Választani nem mindig lehet, sokszor a körülmények döntenek. Az egyéves szülési szabadságnak mindenki örült, de az idevágó törvénykezésen bőven van javítanivaló. — A legjobb az óvodáskorig tartó szülői felügyelet lenne, mint már Magyarországon is, vagy ha az államnak ez túl nagy megterhelés, legalább ne kösse az anya személyéhez azt az egy év gyermeknevelést—kesereg egy „szabadúszó családfő”. — Nagyon régimódi felfogás, és a nemek egyenlőségi tételét is megkérdőjelezi, ha az apának nem ismerik el a neveléshez való jogosultságát. Hiszen van, aki szívesen vállalná, esetleg olyan munkája van, vagy egyéb okból ülhet otthon... A leghíresebb példa erre John Lennon, akivel akkor sokat csúfolódtak, de ma már sokan követik példáját. — Gyermeket nevelni minden társadalomban nehéz, vállalni kell a felelősséget — állítja egy messziről származó édesanya. — Előnyösnek tartanám a gyermekgondozói képzést, legalább a sürgősségi veszélyhelyzetek megoldására, de ezt a foglalkozást nem lehet pusztán szakmának felfogni, más a viszony. Szeretni kell a gyermeket, ez a legfontosabb... Demeter J. Ildikó CSÁNGÓ-MAGYAROK ILLYEFALVÁN MAGYARSÁGOM A TÁNC. Szarka Mária mondotta a csángó-magyarokkal foglalkozó civil szervezetek illyefalvi találkozóján visszafojtott indulattal: „Az én magyarságom a tánc s az ének, nem kezdek magyar iskolát szervezni, mert akkor még táncolni sem mernek eljönni s énekelni sem a fiatalok. Az én apámat elvitte a rendőr, 1991- ben gyűjtöttünk 161 aláírást a magyar iskoláért, ezt megírta a bákói Deşteptarea, kijöttek a megyétől, házról házra jártak, s mindenki visszavonta." ’ A lészpedi asszony igencsak meggondolkoztató moldvai valóságot fogalmazott meg. .Leszállt a földre'' — ahogyan ezt Hegyeli Attila kolozsvári néprajz szakos egyetemista is kérte, miután több ízben is tapasztalhatta, hogy sokan túl magasan reptetik a gondolatmadarakat, olyannyira, hogy már szemmel sem láthatók, s oly távolra a földi valóságtól, hogy fészkükhöz sem találhatnak vissza. A Csángó-magyar Szövetség az illyefalvi KIDA-központban szervezett értekezletén a jelzett két ponyva között egyensúlyoztak a véleményt mondók. Csicsó Antal ügyvezető elnök történelem szakot és politológiát végzett Budapesten. Az RMDSZ ügyvezető elnöksége alkalmazza, lakhelye Csíkszereda. Végzettsége eleve arra hajlamosítja, hogy az elmélet felől közelítse a gyakorlatot, az általánostól szálljon alá az egyedihez. Az értekezleten előterjesztett 18 pontos tervcsomagja ilyen fejezeteket tartalmaz: Média; Dokumentáció, információ, kommunikáció; Identitástudat stb. Pislogva ülnek a natúrszínű, fenyőillatú konferenciaterem háromszögű asztalkái mellett a csángó asszonyok, férfiak. Az épület belsőépítészeti remeklése Svédországba reptetheti őket, de ezt hamarabb megszokják, mint a fogalmak számukra úri világát, amiből többségük egy árva szót sem ért. Becslések szerint az otthoniak nyolcvan százaléka fél- vagy teljes analfabéta. A csángó magyarság körében élő és közülük származó értelmiségieket két kézen meg lehet számolni. Csicsó Antalnak abban igaza lehet, hogy a hetvenezer, még dialektusban beszélő csángómagyar etnikumkénti megmaradásának stratégiáját elméleti szinten is meg kell fogalmazni, s ezt majd gyakorlati ténykedéssel kell aládúcolni. De ez politikusok, tudományos kutatók, értelmiségiek számára úgymond belső használatra való szövegelés. A más fogalmi rendszerben gondolkodó, a gyökeresen más társadalmi közegben, más szokásrend szerint élő miesnapi embert ez csak elidegeníti. Valamikor 1990-ben természetesnek találtuk, hogy a csángó szervezet Háromszéken alakuljon meg. Itt volt akkor a kezdeményezésre vállalkozó közeg, itt indulhatott a csángóság történetében az első magyar nyelvű újság. Az alakuló ülések személyi és csoportellentétekkel megspékelt indulatossága akkor még azt is kimondatta, hogy a moldvai magyarok maguk intézzék sorsukat, s ne az erdélyi vagy magyarországi magyarok. Hétévi tapasztalat kellett ahhoz, hogy felismerjék: egymaguk képtelenek alakítani sorsukat. A mostani összejövetel, amelyen a csángó magyarokat támogató civil szervezetek képviselői kellett volna ideérkezzenek, előrelépés. De jelenlétük foghíjas volt. Ezért jószerével még azt a négy munkacsoportot sem lehetett megalakítani, amely a művelődés, a gazdaság, az egyház, a társadalom szféráihoz kötődő felméréseket elvégezhetné, s a „csángómentés” stratégiájának kidolgozásához adatokat, tényeket szolgáltatna, a tehetségeset egybe tudná vetni a kívánatossal. Néhány alapvetően fontos, a végcélt apró lépésekkel közelítő elképzelést a következőkben vázolhatjuk: 1. A Csángó-magyar Szövetség kérvénynyel fordult Tokay György nemzetiségi miniszterhez, hogy Bákóban létesítsenek egy nemzetiségi irodát. A csángó-magyarság zöme ebben a megyében és a szomszédságban él. A választások alkalmával sem alprefektus, sem vezérigazgató nem került be a megyei vezetésbe. (Ez egyébként az RMDSZ súlyos mulasztása.) Ennek az irodának amellett, hogy önkéntesek bevonásával megszervezhetné az általános információszolgáltatást, a jogi tanácsadást, rendkívül fontos társadalomlélektani szerepe alakulna ki. Az Erdélyből és Magyarországról érkező segítő szándék, támogatás az annyiszor megfélelmlített és megalázott csángómagyarság körében és főleg a vele ellenséges közegben gyanút keltő, félelmeket kiváltó. Az államhatalom kihelyezett képviselete átminősíthetné az ott folyó, az alapvető emberi jogokat érvényesíteni szándékozó ténykedést, és más megvilágításba helyezné a Kárpátmedence belső feléről érkező segedelmet is. 2. Munkacsoportokat alakítani a csángómagyar általános terv részletes kidolgozására. A tanácskozáson jelen lévő moldvai magyarok vállalták, hogy saját településük magyarságának legfontosabb adatait összegyűjtik, a hozzuk érkező szakemberek szociológiai tájékozódását elősegítik, és az adatokat a program kidolgozása végett a szövetség rendelkezésére bocsátják. Ebbe a munkába be kell vonni a moldvai állapotokat jól ismerő szakembereket. Az értekezleten részt vevő kolozsvári néprajz szakos, egyébként igen aktív egyetemisták vállalták, hogy a tavaszi vakációban öten egy hét alatt átfogó helyzetképet mutatnak be Pusztináról. Az RMDSZ-től vagy más támogatóktól csupán útiköltségre és némi zsebpénzre tartanak igényt. Vállalkozásuk rendkívül fontos, hisz modell értékű lehet a moldvai magyar falukutatásban, akkor is, ha sajátos etnikai jegyeik megőrzésében a települések változatossága igen nagy. Eredményes viszont csak akkor lesz ez a kutatás, ha nem (csak) szaktudományi sémákhoz keresnek illusztrációs anyagot a helyszínen, nem a feltartóztathatatlan beolvadás példatárát egészítik ki, hanem a nyelvvesztés és az identitástudat sorvadására keresnek gyógyírt, kivezető módozatokat. 3. Az RMDSZ, az EMKE és tagegyesületei, az írott és elektronikus sajtó támogassa a Csángó-magyar Általános Terv megvalósítását. A moldvai vállalkozások bővítését, az anyanyelvi oktatásra igényt tartók körének bővítését, az anyanyelvű hitoktatás, énektanítás megszervezését, erdélyi és magyarországi táborozások támogatását, a moldvai magyar értelmiség számának gyarapítását, magyarságom a tánc s az ént *■' — mondotta Szarka Mária az értekezleten. Ez azonban ne a haloványuló nemzettudat, az elveszefésben lévő archaikus nyelv elköszönése legyen, hanem csendes és alapos kezdete a visszaépülésnek. A jelenlegi kormányzat, Ciorbea miniszterelnök magyarországi látogatása idején szavatolta a moldvai csángó-magyarságot megillető hazai támogatást. Ez többek között a nemzetiségi minisztérium feladata. De nem kizárólag az övé. A miénk is. Csak úgy ne járjunk, mint a Bolyai-egyetem visszaállításával. Úgy tudniillik, hogy a kormányzat többet ígérjen, mint amennyit egyesek vagy bizonyos csoportosulások elfogadni óhajtanak. Sylvester Lajos !Székelyül minden megmagyarázható kora esti időpont. Végre együtt lehet a család. A fárasztó nap után kényelemben elnyújtózva dorombolunk. Hatodikos kislányom egy váratlan pillanatban kérdéssel áll elő. — Apuka, ez még hiányzik a leckémből! Mit jelent az a szó, hogy szerény? — „Modest ’ ’ — vetem oda hanyagul, mivelhogy azt hiszem, román fogalmazványához kell az értékes információ. — Ezt tudom — mondja. — De nem ezt kérdeztem. Én azt nem tudom, hogy mit jelent a szerény... magyarul. Biztosabb szinonimákra van szüksége. Nosza, mondjunk neki szinonimákat. És ' minél többet, mert mi, magyarok rokon ' értelmű kifejezésekben igencsak gazdagok vagyunk. Jól nevelt, illedelmes, tisztességtudó... próbáljuk túllicitálni egymást, de hiába. Leányom arcán látszik, hogy egyik válasz sem a kedvére való. Példabeszéddel is próbálkozom. — Nos, ide figyelj! Mondjuk azt, hogy valahol vendégségben vagyunk, és elénk tesznek egy tál finom süteményt. Aki csak egyet vesz belőle, és azt illedelmesen megköszöni, az az ember... szerény. Csakhogy erre nyolcadikos fiam-gyermekem hatalmas lélegzetet vesz, és már előre tudom, hogy mit akar mondani. Azt, hogy: „Apuka, akit egy tál süteménnyel kínálnak, s csak egyet vesz el belőle, az nem szerény, hanem... bolond. ” — Na, hogy a franc esne belé — mérgelődöm. Háromszék népének ír- e az újságba, s most íme, kiderül, hogy nem tudok magyarul. És akkor elmém megvilágosodik, megtalálom a szót, az odavalót. „Bőcs' ’! Ennek ellentéte a szerény. Leányom arca felragyog az örömtől. — Na, így már érthető, apuka! Ha nem bőcsködünk, akkor... szerények vagyunk. Gyila Sándor