Háromszék, 1997. április (9. évfolyam, 2000-2025. szám)

1997-04-01 / 2000. szám

HIÁNYZIK EGY SZAKMA Kire bízzuk gyermekeinket? A bejegyzett szakmák között nem szerepel, de ősrégi és újra feljövőben levő hivatás a dajkaság. Tőlünk nyugatabbra a divatos foglal­kozások közé tartozik, a gyermekgondozóknak egyesületük van, folyóiratuk, mindenre figyelő irodájuk, a tagok segítik és sokszor helyettesítik is egymást, és nem egy sikersztori főszereplőj­e a fiatal „baby sitter”. Errefelé ritka szerencse, ha valakit munkakönyvvel alkalmaznak a ház­tartásban, de „a gyermek szempontjából a rizikó marad’ ’, mert szakképzés Romániában nincs — legfeljebb civil szervezetek indítan­ak néha tanfolyamot. A gyermekgondozást vállalók tekintélyes része azonban elemi is­meretekkel sem rendelkezik, mindent úgy kell a szájába rágni. A jövedelem a társadalmi segély és a minimálbér között mozog, családtól és az elvégzendő munkától függően. — A mi fizetésünkhöz képest sok, ennél kevesebbért azonban nem vállalják — mondja egy kétgyermekes anya —, pedig ez nem munka: elhozni a nagyobbikat az óvodából, 2—3 pe­lenkát váltani a kicsin, és megetetni velük, amit előző nap főzök. Úgy kel­l beosztanom, hogy neki is jusson — volt már olyan nénim, aki a gyerme­kek elől mindent felfalt. Olyan is volt, aki a takarítást és bevásárlást is elvégezte, igaz, hogy másfélszeres bérért. De adómentes pénz, ilyen­olyan segéllyel több, mint az édesanyám tanítói nyugdíja. Szíveseb­ben is adnám neki, de más helységben él beteges édesapámmal. — És a bölcsőde? —A fiúcskát beírattuk, de annyi betegséget felszedett, hogy több pénz elment gyógyszerre, mint az ellátására. Nem a tisztaság miatt, mert arra vigyáznak, de olyan gyenge a koszt, nincs mitől ellenálló szervezetű legyen az a gyermek. Ha kerül is pluszpénz, inkább édességet vesznek, mint gyümölcsöt, pedig egészségügyi személy­zet dolgozik ott. A másik baj az, hogy kevés a játék és szigorú a napirend: kötött időben altatják, etetik és biliztetik a gyermekeket, akár álmosak, akár nem, akár éhesek, akár nem. Lehet, hogy így könnyebb, de ez a módszer a katonaságra emlékeztet: fegyelemnek kell lenni akkor is, ha semmi értelme nincs. Tény, hogy a bölcsődék népszerűsége egyre csökken. Megyeszerte öt maradt a rendszer­­váltás előtti tizenkettőből: Sepsiszentgyör­­gyön három, egy Kézdivásárhelyen, egy pedig Baróton. Kovászán egy sem, pedig ott száznál több gyermek született az elmúlt évben. De a meglevő helyek sincsenek kihasználva, össze­sen majdnem egyhatodára zsugorodott az intézményes gyermeknevelés, holott a szülések száma „csak’ ’ felére esett vissza. A személy­zet nemigen érti, mi ennek az oka: a költség jóval kisebb, az ellátás szakszerű, a fertőtlenítés kifogástalan, az orvos hivatalból kijár. Tény, hogy itt j­obban ki vannak téve a betegségeknek, de ez nagyon függ az egyéni ellenálló képesség­től, és sokszor azért is a bölcsődét hibáztat­ják, amit az utcán vagy éppen a családban, ismerősöknél kap el a gyermek. Aki olyan, az otthon is megbetegszik, itt viszont hamarabb megtanul egyedül enni, közösen játszani. Egyik­másik bölcsődében már évzáró ünnepélyt is rendeznek. A hangulat azért kissé nyomott: egyfajta önigazolás-kényszerrel sietnek min­denütt kijelenteni, hogy „értelmiségiek is” bölcsődére bízzák gyermeküket. A nagy több­ség azonban munkáscsaládból származik. —Olcsóbb és egyszerűbb, mint a bejárónők próbálgatása. Két-három váltásban dolgozó, ingázó szülőknek nincs más választásuk, de én nem érzem szükségmegoldásnak, valóban elégedett vagyok az állandó nyitva tartású bölcsődével: akkor hozom-viszem a gyermeket, amikor akarom, s ha az ellátásában elő is fordul egy kis hanyagság, tudom, hogy a vele egykorúak társasága ellensúlyozza ezt. Gyer­meknek gyermek kell, azt szokás mondani, s ha egymással jól szórakoznak, ez többet ér, mint egy pedáns nevelőnő. A tessék-lássék munkavállalókról nem is beszélek — fejti ki véleményét egy elárusítónő. Erről a témáról éppen a gyermeknevelésre vállalkozóknak van a legkevesebb mondani­valójuk: őket még a névtelenség ígéretével is nehéz szóra bírni. Féltik a keresetet meg a sokszor nehezen kialakult jó viszonyt. — Mit mondjak? 21 év után leépítettek, egy ideig lézengtem, aztán az ismerősök be­ajánlottak pesztjának. Szeretem a gyerme­keket, nekem is van három nagyobb, gondol­tam, megpróbálom, jól jön az a kis pénz a mai időben. Próbáltam munkába szegődni máshol is, de kinek kellek én 45 évesen? A piacot nem bírom, ha megfázok, napokig fájlalom a derekam, ezt a munkát azonban szívesen vég­zem, a gyermekek aranyosak, nagyon finom úri család ez. Megbecsülnek, szépen beszél­nek velem, másképp is érzem magam, amióta itt dolgozom... A bölcsőde vagy gondozónő közötti válasz­tást utóbbiak javára billenti, hogy már nem egy magatehetetlen, három hónapos csecsemő­nek kell megfelelő ellátást biztosítani, hanem tipegókorba lépett kisgyermeknek, aki már elég jól meg tudja értetni magát az odafigyelő felnőttel. Gyermekgondozóhoz jutni ma újság­­hirdetésen, ismerősökön, a KJTI-re vagy a munkaügyi hivatalon keresztül lehet, de foglalk­oztatásuk félhivatalos jellege miatt nem tud­ni, milyen arányban nevelkednek munka nélküli szülőknél, falusi rokonoknál, nyugdíjas nagy­mamáknál az egy évüket betöltött gyermekek. Választani nem mindig lehet, sokszor a körülmények döntenek. Az egyéves szülési szabadságnak mindenki örült, de az idevágó törvénykezésen bőven van javítanivaló. — A legjobb az óvodáskorig tartó szülői felügyelet lenne, mint már Magyarországon is, vagy ha az államnak ez túl nagy megterhelés, legalább ne kösse az anya személyéhez azt az egy év gyermeknevelést—kesereg egy „szabad­úszó családfő”. — Nagyon régimódi felfogás, és a nemek egyenlőségi tételét is megkérdője­lezi, ha az apának nem ismerik el a neveléshez való jogosultságát. Hiszen van, aki szívesen vállalná, esetleg olyan munkája van, vagy egyéb okból ülhet otthon... A leghíresebb példa erre John Lennon, akivel akkor sokat csúfolódtak, de ma már sokan követik példáját. — Gyermeket nevelni minden társadalom­ban nehéz, vállalni kell a felelősséget — állítja egy messziről származó édesanya. — Előnyösnek tartanám a gyermekgondozói kép­zést, legalább a sürgősségi veszélyhelyzetek megoldására, de ezt a foglalkozást nem lehet pusztán szakmának felfogni, más a viszony. Szeretni kell a gyermeket, ez a legfontosabb... Demeter J. Ildikó CSÁNGÓ-MAGYAROK ILLYEFALVÁN MAGYARSÁGOM A TÁNC. Szarka Mária mondotta a csángó-ma­gyarokkal foglalkozó civil szervezetek illye­­falvi találkozóján visszafojtott indulattal: „Az én magyarságom a tánc s az ének, nem kezdek magyar iskolát szervezni, mert akkor még táncolni sem mernek eljönni s énekelni sem a fiatalok. Az én apámat elvitte a rendőr, 1991- ben gyűjtöttünk 161 aláírást a magyar iskoláért, ezt megírta a bákói Deşteptarea, kijöttek a megyétől, házról házra jártak, s mindenki visszavonta." ’ A lészpedi asszony igencsak meggondolkoz­­tató moldvai valóságot fogalmazott meg. .Le­szállt a földre'' — ahogyan ezt Hegyeli Attila kolozsvári néprajz szakos egyetemista is kérte, miután több ízben is tapasztalhatta, hogy sokan túl magasan reptetik a gondolatmadarakat, olyannyira, hogy már szemmel sem láthatók, s oly távolra a földi valóságtól, hogy fész­kükhöz sem találhatnak vissza. A Csángó-magyar Szövetség az illyefalvi KIDA-központban szervezett értekezletén a jelzett két ponyva között egyensúlyoztak a véleményt mondók. Csicsó Antal ügyvezető elnök történelem szakot és politológiát végzett Budapesten. Az RMDSZ ügyvezető elnök­sége alkalmazza, lakhelye Csíkszereda. Végzettsége eleve arra hajlamosítja, hogy az elmélet felől közelítse a gyakorlatot, az általános­tól szálljon alá az egyedihez. Az értekezleten előterj­esztett 18 pontos tervcsomagja ilyen fejezeteket tartalmaz: Média; Dokumentáció, információ, kommunikáció; Identitástudat stb. Pislogva ülnek a natúrszínű, fenyőillatú kon­ferenciaterem háromszögű asztalkái mellett a csángó asszonyok, férfiak. Az épület belsőépíté­szeti remeklése Svédországba reptetheti őket, de ezt hamarabb megszokják, mint a fogal­mak számukra úri világát, amiből többségük egy árva szót sem ért. Becslések szerint az otthoniak nyolcvan százaléka fél- vagy teljes analfabéta. A csángó­ magyarság körében élő és közülük származó értelmiségieket két kézen meg lehet számolni. Csicsó Antalnak abban igaza lehet, hogy a hetvenezer, még dialektusban beszélő csángó­magyar etnikumkénti megmaradásának straté­giáját elméleti szinten is meg kell fogalmazni, s ezt majd gyakorlati ténykedéssel kell alá­dúcolni. De ez politikusok, tudományos ku­tatók, értelmiségiek számára úgymond belső használatra való szövegelés. A más fogalmi rendszerben gondolkodó, a gyökeresen más társadalmi közegben, más szokásrend szerint élő miesnapi embert ez csak elidegeníti. Valamikor 1990-ben természetesnek talál­tuk, hogy a csángó szervezet Háromszéken alakuljon meg. Itt volt akkor a kezdeményezésre vállalkozó közeg, itt indulhatott a csángóság történetében az első magyar nyelvű újság. Az alakuló ülések személyi és csoportellentétekkel megspékelt indulatossága akkor még azt is kimondatta, hogy a moldvai magyarok maguk intézzék sorsukat, s ne az erdélyi vagy magyar­­országi magyarok. Hétévi tapasztalat kellett ahhoz, hogy felismerjék: egymaguk képtelenek alakítani sorsukat. A mostani összejövetel, amelyen a csángó­ magyarokat támogató civil szervezetek képviselői kellett volna ideérkezze­nek, előrelépés. De jelenlétük foghíjas volt. Ezért jószerével még azt a négy munkacsopor­tot sem lehetett megalakítani, amely a mű­velő­dés, a gazdaság, az egyház, a társadalom szférái­hoz kötődő felméréseket elvégezhetné, s a „csángómentés” stratégiájának kidolgozásához adatokat, tényeket szolgáltatna, a tehetsége­set egybe tudná vetni a kívánatossal. Néhány alapvetően fontos, a végcélt apró lépésekkel közelítő elképzelést a következőkben vázolhatjuk: 1. A Csángó-magyar Szövetség kérvény­nyel fordult Tokay György nemzetiségi mi­niszterhez, hogy Bákóban létesítsenek egy nemzetiségi irodát. A csángó-magyarság zöme ebben a megyében és a szomszédságban él. A választások alkalmával sem alprefektus, sem vezérigazgató nem került be a megyei vezetésbe. (Ez egyébként az RMDSZ súlyos mulasztá­sa.) Ennek az irodának amellett, hogy önkén­tesek bevonásával megszervezhetné az általá­nos információszolgáltatást, a jogi tanácsadást, rendkívül fontos társadalomlélektani szerepe alakulna ki. Az Erdélyből és Magyarország­ról érkező segítő szándék, támogatás az annyi­szor megfélelmlített és megalázott csángó­magyarság körében és főleg a vele ellenséges közegben gyanút keltő, félelmeket kiváltó. Az államhatalom kihelyezett képviselete át­minősíthetné az ott folyó, az alapvető emberi jogokat érvényesíteni szándékozó ténykedést, és más megvilágításba helyezné a Kárpát­medence belső feléről érkező segedelmet is. 2. Munkacsoportokat alakítani a csángó­magyar általános terv részletes kidolgozására. A tanácskozáson jelen lévő moldvai ma­gyarok vállalták, hogy saját településük magyar­ságának legfontosabb adatait összegyűjtik, a hozzuk érkező szakemberek szociológiai tájékozódását elősegítik, és az adatokat a prog­ram kidolgozása végett a szö­vetség rendelkezésé­re bocsátják. Ebbe a munkába be kell vonni a moldvai állapotokat jól ismerő szakembereket. Az értekezleten részt vevő kolozsvári nép­rajz szakos, egyébként igen aktív egyetemis­ták vállalták, hogy a tavaszi vakációban öten egy hét alatt átfogó helyzetképet mutatnak­­ be Pusztináról. Az RMDSZ-től vagy más támogatóktól csupán útiköltségre és némi zsebpénzre tartanak igényt. Vállalkozásuk rend­kívül fontos, hisz modell értékű lehet a mold­vai magyar falukutatásban, akkor is, ha sajá­tos etnikai j­egyeik megőrzésében a települések változatossága igen nagy. Eredményes vi­szont csak akkor lesz ez a kutatás, ha nem (csak) szaktudományi sémákhoz keresnek il­lusztrációs anyagot a helyszínen, nem a fel­tartóztathatatlan beolvadás példatárát egészí­tik ki, hanem a nyelvvesztés és az identitás­­tudat sorvadására keresnek gyógyírt, kivezető módozatokat. 3. Az RMDSZ, az EMKE és tagegyesületei, az írott és elektronikus sajtó támogassa a Csángó-magyar Általános Terv megvalósítását. A moldvai vállalkozások bővítését, az anya­nyelvi oktatásra igényt tartók körének bővítését, az anyanyelvű hitoktatás, énektanítás meg­szervezését, erdélyi és magyarországi táboro­zások támogatását, a moldvai magyar értelmi­ség számának gyarapítását, magyarságom a tánc s az ént *■' — mondotta Szarka Mária az értekezleten. Ez azonban ne a haloványuló nemzettudat, az el­veszefésben lévő archaikus nyelv elköszönése legyen, hanem csendes és alapos kezdete a visszaépülésnek. A jelenlegi kormányzat, Ciorbea miniszter­­elnök magyarországi látogatása idején szava­tolta a moldvai csángó-magyarságot megil­lető hazai támogatást. Ez többek között a nemzetiségi minisztérium feladata. De nem kizárólag az övé. A miénk is. Csak úgy ne járjunk, mint a Bolyai-egye­­tem visszaállításával. Úgy tudniillik, hogy a kormányzat többet ígérjen, mint amennyit egyesek vagy bizonyos csoportosulások el­fogadni óhajtanak. Sylvester Lajos !Székelyül minden megmagyarázható kora esti időpont. Végre együtt lehet a család. A fárasztó nap után kényelem­ben elnyújtózva­­ dorombolunk. Hato­dikos kislányom egy váratlan pillanatban kérdéssel áll elő. — Apuka, ez még hiányzik a leckém­ből! Mit jelent az a szó, hogy szerény? — „Modest ’ ’ — vetem oda hanyagul, mivelhogy azt hiszem, román fogalmaz­ványához kell az értékes információ. — Ezt tudom — mondja. — De nem ezt kérdeztem. Én azt nem tudom, hogy mit jelent a szerény... ma­gya­rul. Biztosabb szinonimákra van szüksége. Nosza, mondjunk neki szinonimákat. És ' minél többet,­­ mert mi, ma­gyarok rokon ' értelmű kife­jezésekben igencsak gazdagok vagyunk. Jól nevelt, illedelmes, tisztességtudó... próbáljuk túllicitálni egymást, de hiába. Leányom arcán látszik, hogy egyik válasz sem a kedvére való. Példabeszéddel is próbálkozom. — Nos, ide figyelj! Mondjuk azt, hogy valahol vendégségben vagyunk, és elénk tesznek egy tál finom süteményt. Aki csak egyet vesz belőle, és azt illedelmesen meg­köszöni, az az ember... szerény. Csakhogy erre nyolcadikos fiam-gyermekem hatal­mas lélegzetet vesz, és már előre tudom, hogy mit akar mondani. Azt, hogy: „Apu­ka, akit egy tál süteménnyel kínálnak, s csak egyet vesz el belőle, az nem szerény, hanem... bo­lond. ” — Na, hogy a franc esne belé — mérgelődöm. Háromszék népének ír- e az újságba, s most íme, kiderül, hogy­ nem tudok magyarul. És akkor elmém meg­világosodik, megtalálom a szót, az oda­valót. „Bőcs' ’! Ennek ellentéte a szerény. Leányom arca felragyog az örömtől. — Na, így már érthető, apuka! Ha nem bőcsködünk, akkor... szerények vagyunk. Gyila Sándor

Next