Háromszék, 1997. október (9. évfolyam, 2156-2182. szám)
1997-10-04 / 2159. szám
Sztolyka József gazdagsága Sztolyka József sepsiszentgyörgyi lakásában rengeteg a könyv, az album. Szenvedélye a „pénzgyűjtés”, azaz a numizmatika. Fiatal, de már az öregek tapasztalatával rendelkezik. Fontosnak tartja, hogy a gyűjtőről környezete tudja, mivel foglalkozik, hisz sok ember önzetlenül is segít neki. Amit még nélkülözhetetlennek tart, az a katalógusok beszerzése. — A brassói numizmatikai klubnak vagyok tagja kezdi a bemutatkozást. Ott havonta rendezünk eladással egybekötött kiállítást. Az én gyűjteményem témáját az Osztrák—Magyar Monarchia és az erdélyi fejedelmek által kiadott pénzérmék alkotják. Ezek közül mutat meg néhányat. Itt vannak az érmék Mária Terézia, férje és fia arcképével 1740 és 1780 közöttről vagy a Ferdinánd-sorozat az 1830-as évekből, az elég ritka 17 és 15 krajcárosok vagy a garasok és tallérok. — Melyik a legkedvesebb? Azt hiszem, ilyen nincs. Nekem mindenik szép és kedves. A legkeresettebbek egyébként az erdélyi pénzek, s nekem ezekből sajnos csak garasaim vannak. — Mit kell tenni egy régi pénzérmével, mielőtt az ember a gyűjteményben elhelyezné? — Az érmét nem szabad vegyszerrel tisztítani. Meleg, szappanos vízbe helyezzük, majd vízsugárral mossuk, s puha törlővel szárítjuk. De súrolni nem szabad! A papírpénz még kényesebb, annak kezelésével kezdő ne kísérletezzen, kérje egy tapasztalt gyűjtő véleményét, segítségét. A numizmatikában egyébként nem a tárgy anyaga, hanem az érme ritkasága jelenti az értéket. — Miképpen gyűjt a numizmata? — Elsősorban rengeteget kell érdeklődni, kiállításokat látogatni, hasonló gyűjtők társaságát keresni, tanulmányozni a szakirodalmat. Minden darab megőrzendő, mert ezeket el lehet cserélni majd. Nekem is gazdag csereanyagom van, érdemrendek, kitüntetések... Nagyon fontos szerintem az elméleti tudás, hiszen az érmék valóságos történelmi dokumentumok. S azok a papírpénzek is. Itt vannak ezek a Kossuth-bankók. Érdekességük, hogy csak az egyik oldalukon van nyomtatás. Philadelphiában készítették, és soha sem voltak forgalomban... Ezek meg osztrák papírpénzek 1806-ból. Állapotuk kitűnő, katalógusi áruk jelenleg 50—60 dollárra rúg. A korról beszélnek a Ferenc József-féle forintok is. Kevesen tudják, hogy 1944-ben a Vörös Hadsereg vezérkara például ezerforintosokat nyomtattatott belső használatra. Készítettek olyan tábori pénzeket is, amelyek csak egy fogolytáborban voltak érvényesek. Az egyik oldalukon a Tábori papírpénz felirat szerepel. Ezek mind érdekes dolgok. Három ritka, csak Temesváron használt és két hónapra érvényes, 1919-ben nyomtatott papírpénz is előkerült, ezek az úgynevezett városi pénzek... A fentiek egyikéről sem lehet azt mondani, hogy ne lenne a történelem megannyi sajátos dokumentuma. Sztolyka József gyűjteményét egyébként „élőben” is megtekinthetik az érdeklődők. Címe: Sepsiszentgyörgy, Puskás Tivadar utca 65. szám, 17-es tömbház, A lépcsőház, 8-as ajtó. Csáky Ernő EURÓPAI UTAKON (2.) A(z irigykedésre egyébként is hajlamos) kívülálló jobb híján úgy gondolja, hogy egy együttes, ráadásul Európában is ismerősen csengő nevű kórus turnéja dicshimnusszal keződik és végződik. Elő- és utóéletében pedig kizárólag a jól megérdemelt siker lobogtatja az aurákat. A nagy esemény előélete a művészi felkészülésen túl esetleg a megfelelő, a legjobb útirány kiválasztásában okoz gondot. Nevezetesen, hogy mit is óhajt — két koncert között — meglátogatni a társaság. Nos, eme illúzió szétrorzibolása nem nehéz feladat. Aki szervezett már ilyen utat, vagy közel került ilyesmihez, tudhatja: az alapos művészi felkészülés elenyésző része egy turné előéletének. Hiszen sokkal több időt, energiát és odafigyelést vesz igénybe a minimális anyagi fedezet előteremtése, a vízumok beszerzése, hogy a szálláshelyek, illetve koncertlehetőségek felkutatásáról, egyeztetéséről ne is beszéljünk. Az összekaparható néhány 10 milliós nagyságrendű büdzsé persze csak a legolcsóbb vagy az ingyenszállásra elég. A betevő falatok előteremtése pedig szintén a problémák, legjobb esetben a házigazdák megoldandó gondjait gyarapítják, így aligha meglepő, hogy több hónapos előkészítés után a szeptember másodikán útra kelő együttes és a velük utazó támogatóktársasága batyuja legértékesebb és leghasznosabb részeként a matracot, hálózsákot, fejpárnát tekinti. Persze, nem maradhat el a koncertruha sem. S mert a kórussal zenekar is utazik, a Capitaly cég majdnem „nagykorú” Mercedes buszának már induláskor meglehetősen nagy poggyásszal kell megbirkóznia. (A csomagolás egyébként örökös ellentmondásra okot adó téma lesz egész úton...) Az utazók és kísérőik mégsem efölötti szomorkodásukban ejtettek néhány búcsúkönnyet azon a bizonyos keddi délelőttön. Előbbiek a várakozás izgalmai, utóbbiak az előreláthatatlan veszélyek fölött érzett „más” állapotukban élhették meg a búcsú pillanatait... A nyárias, kora őszi nap melegében (ilyenben is kevés részünk volt az idei nyáron), na meg az indulás izgalmaiból merített többletenergia segítségével szinte észrevétlenül telik el az első nap. Fogaras vidéke, a(z egykori) szász föld, majd a Maros alsó folyása mentén érkezünk Aradra, ahol a Cantus Juvenalis vezetői jóvoltából benépesíthetjük a 8-as sz. Általános Iskola (zene)termeit. Reggel a nyugati minőségre átépített úton alig egy óra az út Nagylakig, a kibővített határátkelőig. Az aradi temetőbe tett kitérő egy kicsit az évtizedek alatt felborult nemzetiségi összetétel változásait villantja fel... Nagylak tavakkal szegélyezett határátkelőjénél, ahol a két, ugyanolyan névre hallgató település kettészakításával oldották meg az akkori, Trianon utáni osztozkodási gondokat, és ahol — kevesen tudják — a hazai szlovákság egyetlen középiskolája működik, lévén egyik legszlovákabb település Romániában, a „kötelező” egyórás várakozás után már az alföldi (és buszos) levegőtlenséget is kénytelenek vagyunk megkóstolni. Úticélunk Szeghalom, ez a kis, alig tizenháromezer lelkes alföldi város a Nagy- Sárrét vidékén, ahol családoknál, illetve a kollégiumban szállásolnak fel. A körülbelül 80 családot számláló katolikus közösség vendégei vagyunk, s Lovassy Ágota jóvoltából énekelhetünk. A kis, fatornyos templomban tartott, teljes estét betöltő koncert eseményszámba megy. Igaz, a kényelmesebbek inkább a helyi kábeltelevízió felvételét, illetve bejátszását választják. A Swing Melody külön fellépését sem követi telt ház a művelődési otthonban. A képernyőkre, rádióhullámokba költözött szórakozási lehetőségek kiszorították a közvetlen, élő találkozásokat... Ferencz Csaba Énekkel vándorolva Egy gumósfogú őselefánt őrlőfogának gumóját mentette meg a szénből Maczkos Balázs erdőfülei bányász. Sejtette-sejtették, hogy valami érdekesebb darab lehet. A bányász ezért fiának, a most Vili. osztályos Maczkos Attilának adta, s ő helyezte el az erdőfülei általános iskola természettudományi gyűjteményében. Meghatározásra a leletet az iskola biológiát oktató tanárnője, László Anna Mária mutatta be. ttfiSZTODOtlLELfT KDDVDftl Első pillantásra bebizonyosodott, hogy jellegei alapján a pliocén idején minálunk élő nagyobbik típusú őselefántról, masztodonról, az ún. Zygolophodon (régebbi nevén Mastodon) borsoniról van szó. Erdővidékről már régebbről ismert ennek az állatnak a maradványa. A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum őriz egy szép őrlőfogat, amely Felsőrákos határából került elő. 2,5 m magas állat lehetett az őselefánt, s maradványát 1995-ben a sepsiköröspataki felszíni szénfejtésben is megtalálták. Annak méretei alapján elmondhatjuk, hogy agyarának összhossza meghaladta a 3,2 métert. Szerethette a Kárpátok közti medencékben akkor zöldellő dús növényzetet. Szakemberek által restaurált képét majdnem minden őslénytani könyben láthatjuk. Kisgyörgy Zoltán A titokzatos rovásírás Tóth Szilárdnak a Kapu egyik frissebb számában a székely rovásírásról értekező összefoglalója következő részének különös érdeme, hogy rávilágít a kommunizmus idejének és a rendszerváltás néhány esztendejének a témakörben történt változásaira is. (Kgy. Z.) A rendszerváltozás óta megfigyelhető a rovásírás „reneszánsza”. Amíg a szovjet megszállás alatt a rovásírással a hivatalos kutatás intézményesítetten nem foglalkozott, magánkiadásban pedig semmi sem jelenhetett meg, a sajtószabadság általánossá válásával fellendült az érdeklődés e már-már elfelejtett, régi írásrendszerünk iránt is. A rovásírással kapcsolatos ismeretek népszerűsítése — habár ez tudomásunk szerint sehol sem lett deklarálva — a „szocializmus” éveiben ugyanolyan nacionalista és ezért üldözendő jelenségnek számított, mint a KossuthTímer, a Szent Korona, az 1956-os forradalom, a trianoni békeszerződés vagy a határon túli magyarság emlegetése. A könyvkiadóknak és kutatóhelyeknek a rovásírástól való idegenkedéséhez az is hozzájárulhatott, hogy a romániai és a nyugati magyarság kiadványai viszont időről időre jelentettek meg népszerűsítő írásokat e tárgyban, ezekre pedig hivatkozni nem volt tanácsos. Mivel a rovásírás-kutatás nem volt és ma sincs intézményesítve, és ezért végig marginális maradt, a vele való foglalkozás, így forráskiadásul is szolgáló monografikus jellegű munkák megírása is műkedvelő kutatókra hárult (Forrai Sándor: Az ősi magyar rovásírás az ókortól napjainkig, Bp. 1994). E munkák tudományos színvonala—ha nem is minden passzusukat tekintve — egyenetlen, semmiképp sem éri el latin betűs nyelvemlékeink szövegkiadásainak vagy a róluk írt monográfiák színvonalát. Az összefoglaló igényű munkák sorában kivételt képez az erdélyi néprajzos, Ráduly János könyve, aki hivatásos kutató lévén, a magyar rovásírást taglalva nem kalandozik el az ókorig, mint azt például Forrai teszi. A rendszerváltozás után hirtelen nagyszámú cikk és könyv jelent meg a rovásírásról, s már akadály nélkül kerülhettek be az országba a rovásírással foglalkozó nyugati és erdélyi kiadványok. Nemegyszer ilyen témájú nyugati kiadványokat terjesztettek és terjesztenek ma is fénymásolt formában élelmes vállalkozók (például: Magyar Adorján: Ős (sic!) magyar rovásírás. Az A Fáklya kiadása, Warren, Ohio, USA, 1970). A fővárosban létrejött egy Írástörténeti Kutatóintézet nevű alapítvány, amely írástörténeti Tanulmányok címen kétes színvonalú sorozatot ad ki. A sorozat első két darabja: Bronzkori magyar írásbeliség (sic!), illetve Varga Géza: Székely rovásjelek hun tárgyakon (sic!). A rovásírásról írók és az azért lelkesedők részben azokból a műkedvelő körökből kerültek és kerülnek ki ma is, akik a magyarságot a suméroktól, a szkítáktól, a hunoktól, a törököktől stb. eredeztetik, és akik a magyar nyelv, ill. nép finnugor eredetét vallókat egyenesen hazaárulóknak(!) tartják. Magától értetődik, hogy a filológusok nagy részében ez még nagyobb ellenérzést vált ki a rovásírás és az azzal foglalkozó amatőr kutatók iránt. Mindazonáltal a rendszerváltozás után annak a jelei is megmutatkoztak, hogy a tudományosság kezdi felismerni a rovásírás-kutatás elhanyagolásából előállt helyzet visszásságát. „Az e témával foglalkozó szakemberek számára nincs rendszeres fórum, ahol új eredményeiket bemutathatnák, ötleteiket megvitathatnák. Ezért született a gondolat, hogy a JATE Altajisztikai Tanszéke és ennek Magyar Őstörténeti Kutatócsoportja egy szimpózium keretében teremtsen lehetőséget a legfrissebb ismeretek közzétételére, műhelyviták folytatására, bizonyos metodikai vonatkozások tisztázására. Az egynapos konferenciát 1992. március 26-án sikerült megrendezni a Szegedért Alapítvány támogatásával. Ennek a szimpóziumnak az anyagát tartalmazza a Magyar Őstörténeti Könyvtár 4. kötete” — olvashatjuk a Rovásírás a Kárpát-medencében címe vonatkozó kiadványban. E sorozat első darabja egyébként egészében egyik rovásemlékünknek szentelt monografikus munka. (Sándor Klára: A bolognai rovásemlék. A székely rovásírás, 1., Szeged, 1991). Erre a rendszerváltozás utáni korszakra esik eddig ismeretlen rovásemlékek felfedezése, korábbra datálása (lásd fent), illetve publikálása. Tavaly tette közzé elsőként Sándor Klára az 1497-ben készült Gelencei Feliratot (Magyar Nyelv, 1996, XCII/1., 80—82. — képünk), melynek jelentőségét abban láthatjuk, hogy „Székelyföldnek olyan területéről került elő, ahonnan eddig nem volt ismeretes rovásemlék; másrészt a Székelyderzsi felirat ,(...)rpárhuzamának tekinthető; harmadrészt pedig az eddig előr került, elkészítésük dátumát is jelző emlékek közül a legkorábbi”. (Sándor, 1996). Érdemes megjegyezni, hogy a rorásfelirat felett olvasható évszám arab számokkal íródott.