Háromszék, 1997. november (9. évfolyam, 2183-2207. szám)

1997-11-01 / 2183. szám

REFORMÁCIÓ ÜNNEPÉRE ------------------------------------------------------------------­ VERESS GERZSON Tudatunkban emlékmű előtt Illyéssel lépvén a genfi falat világosságot vágyó emberi tudat keresett s keres máig kiutat október vég gyászos terein idézvén Luther, Kálvin Krisztusát szellemisége bárha járna át hintvén köztünk a szeretet szavát hol régvolt dúlás szele elszelet harangszóban áldás kong-delet a rozsdamarta ősz-től kézfogón gyertyák száza világlik sírokon pisla fénnyel ezredvég Bábelen Evangéliumban csillapul az én — „ez emberélet útjának felén” — az Igében lévén egyedül a hit melyet lelkünk igaza csak alit de az alázat szolgálatára int embert kit sodor önös ösztöne szálljon magába: ünnep üzenete az írásé, szelleme járjon át így értvén jól reformátorok szavát októbervég gyászterhes szelein bizony „csak por és hamu vagyunk” feleim. A hazatérő Wass Albert 1. Mielőtt valaki félreértene — s írónk körül nagy a félreértés, néhány éve „véletlenül” már halálhírét is költötte a Kapu, nos, él, s jövőre lesz kilencven­­esztendős, az Isten éltesse! —, nem földi vonulása végére érkezett haza 1944 végén, a német hadsereggel Nyugatra távozó, egykor népszerű erdélyi író, hanem üzenetei értek végre haza. A könyvei! Megkezdte ugyanis a nevét viselő amerikai alapítvány támogatásával kiadni terjedelmes életművét a marosvásárhelyi Mentor Kiadó. Ta­vasszal az emigrációban írott kétkötetes történelmi regénye, a Kard és kasza je­lent meg. Ezt követte nemrég első, visszhangos sikerű, sokak szerint máig legjobb regénye, a Baumgarten-díjjal is kitüntetett, 1934-ben megjelenő Farkas­verem, s a kiadó igazgatója egy inter­júban trilógiája első könyvét, a Mire a fák megnőneket ígéri. (Két soron követ­kező könyve: A kastély árnyékában és a Vérben és viharban, s szerepelt Wass „régi” Révai Ki­adó által forgalmazott sorozatában is, a Jennekkel, a Csabával és A titokzatos őzbakkal s más regé­nyeivel együtt...) 2. Nos, a mezőgazdasági zűrzavaros történet krónikásaként is számon tartott, nagy hírű grófi család sarja mezőgaz­dasági tanulmányok után viszonylag fiata­lon az induló Jékely Zoltán pesszimista, világfájdalmas verseire rímelő, borongó, mélakóros költeményeivel kezdte. Olva­sóink emlékezhetnek rá, ezekből a „leghír­­hedettebbeket ’ (Nekünk mi marad?, Erdélyi fák között...) még 1991 áprilisában közöl­tük a Periszkópban. Más lapok is ezt tették akkoriban: a Romániai Magyar Szó is, a Fiatal Szívvel is,­ így Wass emigrációban elhíresült költeményei: A láthatatlan lobogó, A kő marad is sorra jelentek meg, s forgalmazták emigrációban írott népszerű, bevallottan is a nagy mese­mondó, Jókai Mór emléke előtt tisztelgő romantikus havasi történetét, A funtineli boszorkány három kötetét s két másik kisregényét... Már csak azért is, mert a versek és egy, az induló Szabédi által a Pásztortűzben kipécézett misztériumjáték után Wass regényeivel lett igazán ismert íróvá, s az országból való kényszerű távozása után nevét csupán becsmérlő jelzők kíséretében írták le (!) ö­t negyven eszten­deig. Mérget vehetnénk rá, ha a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon teljes soro­zata megjelenik a nyolcvanas évek elején, talán még a neve sem szerepelhetett volna benne! A háború után évekig éjjeliőrként dolgozik Münchenben, itt írta az Adjátok vissza a hegyeimet című regényét, amely­nek nyilván a „harcos” Márki Zoltán pusztán a címét olvasván, azt hitte a különben ismert erdélyi bányászlegendát feldolgozó regényről, hogy benne a telhetetlen gróf a hegyeit perli vissza a román, magyar, né­met, zsidó, szerb, szlovák, török, tatár és lipován dolgozóktól, s éles hangú vers­­pamfletben válaszolt. Így kezdődik: A hegyeinket mi, gróf úr, nem adjuk!... Teltek az évek, múltak az évek, Wass Albert Amerikába költözött, a magyar emigráció történetét feldolgozó Borbándi Gyula szerint tevékeny részt vállalt az amerikai magyarság kulturális önszerveződésében is, s fáradhatatlanul, magát nem kímélve írt. Hazájában viszont erről nem vettek tudomást, akkor éppen „a harc hevében”, a „legmagasabb hőfokon”, „foggal és körömmel” szántotta a (kis kép­zavarral) új barázdákat az eke, egykori riválisa, Szilágyi András Erdélyi Nérók címen viszont az ötvenhat körüli zűrzavar­ban nyugodtan legyilkosozhatta és rágal­mazhatta (!). Teltek az évek, múltak az évek, ránk köszöntött a szabadság, s már nem volt akadálya Wass újbóli megjelen­tetésének. Fogadjuk szeretettel!... 3. Nos, a mélabús, keserű mezőségi történet: a hőn szeretett, nevelt farkasai által széttépett kelekótya bárónő és hulló családja tragikus története — talán ma sem érdektelen! De nagy még a zűrzavar az író körül is! Három magyar irodalmi lexikonból sem lehet összeírni bibliográ­fiáját!... Nem tudni pontosan, hány (húsz­huszonöt?, harminc?) könyve jelent-e meg? Remélhetőleg a sorozat beindulásával majd Wass életművének kritikai recepciójára és irodalomtörténeti feldolgozására is mihamarabb sor kerül!... (Hadházi) OLVASÓLÁMPA 1997. NOVEMBER 1. ANYANYELVI MOZGALOM A magyar nyelv védelmében A hazai nyelvápoló mozgalom jelentős eseménye volt az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének közgyűlése, melyen a tevékenységi, szervezési kérdések mellett a magyar nyelv jelenlegi állapotáról, a nyelvvédők fele­lősségéről hangzottak el általános és egyedi érvényű megállapítások. Az előadók, hozzászólók hangsúlyoz­ták, hogy a nyelv védelme és ápolása nem csak a nyelvápoló mozgalmak feladata, az egész társadalomnak tennie kell azért, hogy a kitűzött nyelvi program megvalósuljon. A hazai és anyaországi nyelvvédő stratégiákról, a magyar nyelv állapotáról, veszélyeztetettségéről dr. Péntek János nyelvészprofesszor tartott előadást. Az AESZ újonnan válasz­tott elnöke három kérdés köré csoportosítva értekezett az anyanyelv azonosságtudatot megtartó szerepéről és a nyelvápoló teendőkről. Mi­lyen a magyar nyelv mai helyzete, és a diagnózis iga­­zolja-e az aggodalmakat, me­lyek szerint romlik anyanyel­vünk, be szabad-e avatkozni a nyelv öntörvényű életébe, s ha igen, hogyan, kik, milyen intézmények? — tette fel a kérdést a Babeş—Bolyai Tudományegyetem tanára. Előadásában kifejtette, hogy a történelmi események min­denkor törést okoztak a nyelv testén, például Trianon óta 1 millió főre tehető az asszi­milációs veszteség, s ehhez hozzáadódik a nyugati ma­gyarság generációs megfo­gyatkozása. T­ovábbá a hivatali és szaknyelv módosulásáról, a kevertségről, nyelvcseréről szólva kérdezett rá, hogy az angol nyelv elterjedése szűkí­ti-e a magyar nyelv mozgáste­rét. Minden bizonnyal igen, az angol és általában a nem­zetközi nyelv fontos intellek­tuális területről szorítja ki az anyanyelvet — állapították meg a jelenlévők. A magyar nyelv mai megítélésénél fi­gyelembe kell venni, hogy trianonizálódott maga a nyelv és a nemzettudat — szögezte le dr. Péntek János. Arról, hogy szabad-e be­avatkozni a nyelv öntörvényű életébe, az előadó úgy véle­kedett, hogy a nyelvművelők­nek, nyelvújítóknak mindig az volt és az lesz a feladata, hogy beavatkozzanak, csak kérdés, milyen mértékben. Ami a nyelv rendszerétől és érzés­világától idegen, azt a nyelvnek ösztönösen ki kellene rostál­nia, ugyanakkor vele foglal­kozni nemcsak szellemi igény, hanem a nyel­vművelők, - védők szakmai és erkölcsi köteles­sége — hangsúlyozta az AESZ elnöke. Elmondta, hogy a fő cél nem őrizése, a nyelv nem szent cél, hanem szent esz­köz, melynek tudatos, szé­gyen és félelem nélküli hasz­nálata akkor valósul meg iga­zán, ha az anyaország szom­szédságpolitikája és a nemzet­politika az anyanyelv elsőbb­ségére irányul, ugyanakkor ha a civil és szakmai szer­vezetek, elitintézetek, a temp­lom, az iskola, a család, a sajtó, a hivatásos beszélők, az irodalom, az egész társada­lom az anyanyelvi mozgalmak­kal együtt fogékony a nyelv ápolására. Fekete Réka Megszokhattuk már, minden őszön, amikor az irodalmi Nobel-díjat odaítélő testület meghozza döntését, a jelöltek személyét és művét heves viták kísérik. Az elmúlt évtizedben ez alól talán csak a kolumbiai Gabriel García Marquez, a Száz év magány világszerte népszerű szerzője volt kivétel. Nem volt ez másként az idén sem, amikor egy olasz komédiás­nak, Dario Fónak ítélték oda a díjat, ha­talmas felháborodást s vitákat váltva ki nem csak világszerte, de Olaszország­ban is! ♦ „Umberto Eco vagy Alberto Bevilaqua — tudósít a Heti Világgaz­daság október 18-i szám­a —, akik évek óta a legjelentősebb élő olasz írónak számítanak, sértődötten hallgattak. Natalia Ginzburg, szintén évek óta a díj egyik várományosa közölte, hogy »nem érti, soha nem is értette Fót, és nem is tud igazán nevetni rajta«. Franco Zeffirelli viszont — igaz, ő filmren­dező, tehát nem igazi pálya- és vetély­­társ — az »olasz Moliére-nek« nevezte. Az olasz kulturális élet megosztott, az egyik oldal — talán joggal — azzal érvel, hogy »olyan vi­lágszerte olvasott és ismert nagy írók, mint Alberto Moravia, Leonardo Sciascia, Elsa Morante, Giuseppe Tomasi di Lampedusa sosem kaptak Nobel-dí­jat«, a másik azzal, hogy »végre élet­teli személyes kockázatot és elköte­lezettséget is vállaló művészt és művet érdemesítettek kitüntetésre.«” ♦ A színészként, kabarészerzőként, komédia­íróként is ismert Fó ugyanis — kommu­nista! ♦ Legismertebb darabja a magyar színpadokon is játszott Egy anarchista véletlen halála, de hatalmas botrányt okozott egyszemélyes műsora, az álszent erkölcsöket kipellengérező Mistero Buffo vagy a katolikus oldalról heves támadásokat kiváltó A pápa és a boszor­kány... ♦ FőNobel-díját tehát sokan meg­kérdőjelezik, s tényleg elgondolkodtató, hogy tovább folytatódik a Tolsztojjal, Kafkával, Prousttal, Joyce-szal kezdődő negatív sorozat, de Rilkét és Borgest is említhetnénk itt! Magyarán díszesebb­nek tűnik ma már azok névsora, akik (a huszadik századi irodalomból) nem kapták meg a díjat, mint azoké, akik megkapták. ♦ Az emlegetett s joggal sér­tődött olasz írók mellett a Nobel-díj váro- V____________________________________ mányosa évtizedek óta a perui, világszerte ismert és népszerű regényíró, Mario Vargas Llosa, a német regényíró, Siegfried Lenz vagy A bádogdobbal harminc éve az élvonalba kerülő Günter Grass, a Nobel­­díj »örök jelöltje« és »várományosa«, aki ráadásul az idén ünnepelhette­­— a díjkiosztással nagyjából azonos időpont­ban — hetvenedik születésnapját! ♦ Az ARTE életrajzi filmet is sugárzott róla, meg­tudhattuk, hogy A bádogdob, a magyarul még mindig nem olvasható Kutyaévek. Helyileg érzéstelenítve, de a magyarul is hozzáférhető A hal és A patkánynő szerzője hetvenévesen újra visszatért ifjúkora kedvelt foglalatosságaihoz: a szob­rászkodáshoz és a rajzhoz. ♦ Láthattuk A patkánynő filmváltozatát is. Ebben a negatív utópiában az atomkatasztrófát csak a patkányok élik túl, és a Grass-re­­gények örök színterén, Danzigban — ma Gdansk, és a szolidaritás fellegváraként ismert­ — „szentként” hordozzák körbe a katasztrófában szintén elpusztuló Oscar Matzerath — A bádogdob hőse — nagy­anyjának 107 esztendősen mumifiká­­lódó tetemét. (Az első Grass-regény olvasói emlékezhetnek rá, ennek a mitikussá növesztett nagymamá­nak a szoknyája alá bújik az első világháború előtt a csendőrök üldözte eljövendő nagy­apa, és így fogan a... család. ♦ Grass első és kései regénye, ím, összeérnek, és olyan gömbként sűrítik az írót érdeklő, az emberiség jövőjével, a német jelennel és egy kihalásra ítélt népcsoport, a kesu­­bok helyzetével foglalkozó kérdéseket, amelyek akkor is fáradhatatlan akkumulá­torként sugározzák üzenetüket, ha az író, úgy tűnik, immár soha nem kapja meg a tekintélyét egyre inkább elveszítő Nobel­­díjat! ♦ Láthatólag Günter Grass üzenetei nem jutnak el a díjkiosztó bizottságban helyet foglaló „irodalmárokhoz” s egyéb „tekintélyekhez”. ♦ Hogy magyar író üzenete eljut-e?! Ne jósoljunk! Az elmúlt évtize­dekben több magyar írót és költőt jelöltek, így Herczeg Ferencet, Füst Milánt, Weöres Sándort, Konr­ád Györgyöt (!), mindeddig eredménytelenül, s kétségtelen, úgy, ahogy a díj számos kitüntetettje (legújabban az olasz komédiás!) több tucat magyar író máris megkaphatná a díjat. De nem kapja meg, ami megint és újult erővel a magyar nyelv elszigeteltségére utal!...

Next