Háromszék, 1998. május (10. évfolyam, 2330-2354. szám)

1998-05-26 / 2350. szám

VÉGVIDÉK * Nemzet, nyelv, vallás és politika Nemzeti hovatartozás és érzelmi vonzódás, felekezeti és nyelvi közösségvállalás a szoká­sostól eltérő módon társul az aldobolyi romá­nok körében, ehhez fűznék pár megjegyzést az alábbiakban. Aki úgy képzeli, hogy itt lehet egyértelműen ítélkezni vagy pláne pálcát törni bárki egyén vagy kollektívum, múlt vagy jelen felett, az alighanem a helyzet félreértésében érdekelt, és emiatt nincs miért vitába szállnunk vele. Induljunk ki három, többek által hitelesített ténymegállapításból. Először: az aldobolyi románok egytől egyig jól, sőt, kiválóan beszélnek magyarul, a spon­tán felszabadultságnak olyan fokán, hogy a sajátságos székely nyelvi humornak nem egy mestere akad körükben. Ezt azért említem, mert a szorongásmentes és árnyalt kifejezés­­mód a puszta nyelvismeretnél jóval több, gondolkodási és nyelvi formáknak, alkotói fantáziának az anyanyelviségre jellemző bensőséges kapcsolatát feltételezi. Másodszor: e vallásukra nézve görögke­­leti lakosai a falunak román nemzetiségűek­­nek vallják magukat. Az 1992-es népszámlá­­láskor az 573 fős összlakosságból 377 magyart, 192 románt és 4 németet írtak össze, fele­­kezetileg pedig a 318 református, 49 római katolikus, 4 evangélikus és 2 unitárius mel­lett az ortodoxok 200 lelket számláltak, utób­bi adat tehát nagyjából egybevág a román nemzetiségűek csoportjával. (Elvileg a nyol­cas különbözet — a keleti vallás és a magyar nemzetiség együtt — azért fontos lehet, ha idősekről van szó, egy elsorvadt lehetőség képviselői lennének.) A harmadik tény: románul szinte kivétel nélkül valamennyien beszélnek, ámbátor nem egyformán folyékonyan és helyesen, a fiata­labbak és középkorúak tulajdonképpen ki­fogástalanul fejezik ki magukat e nyelven, miután elemitől fel a nyolcadik osztályig és tovább a község vagy a szomszéd települések iskoláiban mindenki taníttathatja románul is gyerekét. Nem vitás továbbá, hogy a faluban és a családok belső nyelvhasználatában is a szé­kely idióma van túlsúlyban, magától értetődő természetességgel folyamodik mindenki eh­hez az érintkezési eszközhöz, ha közölni­valója van, s emiatt némileg kirínak e képből azok, akik magyarul nem tudnak vagy nem akarnak megszólalni, az idegenség érzetét ébreszti mindenkiben e magatartás. A román nyelvet mindamellett szabadon használhatja bárki, s legfeljebb azt kockáztatja, hogy a helyi szokásrend be nem tartása miatt külső személynek minősítik. Eddig a tények. Amit ehhez Muscalu Ilie fűz hozzá, nevezetesen, hogy a helyi románok elveszítették nyelvüket, az néze­tem szerint már értékítéletet tartalmaz, hiszen valami olyasmit jelent, hogy egy saját nyel­vet egy nem saját nyelv váltott fel. Ugyan melyek az „enyém — nem enyém” vitatha­tatlan kritériumai? Értelmezhető továbbá úgy is, hogy itt egy közösség rosszul sáfárkodott a maga tulajdonával, emiatt megrovást ér­demel, vagy bűntudat kellene hogy eméssze, netán neheztelnie kellene ama másik csoport­ra, mely javaiból kiforgatta, kincsét elorozta tőle, ki tudja, milyen körülményt kihasz­nálva. Muscalu, hangsúlyozom, semmi ilyes­mit nem állított, mindössze a nyelvvesztés­ről beszél, s mikor saját tapasztalataimra hivatkozva cáfolom ezt (minden románnal románul beszéltem, amíg ők át nem váltot­tak), bizonyítékként hozzáteszi: igen, de ott­hon is magyarul folyik a legtöbb helyt a szó... Ezt követően nem firtattuk tovább a kérdést, Muscalu nyilván nincs a faluban sem egyedül ama véleményével, hogy márpedig egy román családban a társalgásnak másképp kellene folynia. Ezzel azonban már benn járunk az ideológiai nézetkülönbségek sűrűjében, ri­portunk viszont mint a nyers valóság vissza­­tükrözésének műfaja igyekszik egyenlő tá­volságot tartani. Egy elvontabb, de röpke eszmefuttatás előtt hallgassuk meg jól bevált koronatanúnkat a vallási és nemzeti iden­titásváltás oly sokat vitatott kérdéséről. (Zárójelben: az emberek rendkívüli mó­don különböznek egymástól, a második világháború előtt és alatt gyakran volt az aldobolyi kinevezett román bíró vendége Gavrila Olteanu, akit közvéleményünk a szá­­razajtai tömeggyilkosként ismer. Különben korábban nagybátyja is itt szolgált jegyzőként. Mondhatni hát, hogy azt az iszonyatos gyűlö­letet és bosszúvágyat, rettenetes terve és tettei motivációit G. D. részben itt szívta magába, gyűlölete és dühe itt forrott ki, itt fontolgatta, miként sújt le nemzete nevében a „bűnösök” közösségére. Aldobolynak sze­rencséje volt, a gárda továbbvonult innen, s ennek Deák József már említett románmentő akcióján túl még egy okára itt rá kell mutat­nunk: a románok közt sem akadt, aki a faluközösségi szolidaritást felmondta vol­na, valószínűleg közülük sem vállalkozott senki arra, hogy feketelistát állítson össze, és idegen gyilkosok kezével próbáljon meg leszámolni esetleges ellenfeleivel. Deák József nyilván úgy érezte, saját híveinek is tartozik azzal, hogy a falusi együvé tar­tozás érzését nem árulja el, s ezt a másik fél viszonozta. Kevés tanulságosabb példá­zatot kínál székely környezetünk ennél. A történelem következő kritikus pillanatában vajon hogyan vizsgázunk majd?­ Visszatérve tehát: milyen áttérési ese­tekről tud beszámolni nekünk a tisz­­teletes úr, mi van abban, amit az ortodox harangozótól is hallottunk, hogy itt valami­kor nagyobb lélekszámú román közösség élt, mint ma? — Áttérésre volt példa, dobolyi különle­gességről van szó. 1916-ban, a román betörés­kor a csendőrség is elmenekült a lakosság jó részével együtt, az itthon maradók közül sokan rablásra adták a fejüket. Nos, az ille­tők, amikor pár hónap múlva a magyar köz­­igazgatás visszajött, féltek a­ számonkérés­­től. Élt a faluban egy idősebb pap, aki azt találta mondani: aki áttér reformátusnak, an­nak nem esik semmi baja. Ráadásul akkor vette át az egyház a volt Forró-féle birtokot, s a presbitérium úgy döntött, hogy abból csak református magyar ember vásárolhat. Erre fel másfél száz görögkeleti tért át, hogy földet vehessen, és ne vonják felelősségre. 1920 után jó részük persze visszatért. Három család annyira ragaszkodott magyarságá­hoz, hogy az Országos Magyar Párt felvállal­ta a védelmüket, Genfbe, a Népszövetség illetékes bizottsága elé került az ügy, s azok megmaradhattak magyarnak. Annyira men­tek itt a dolgok. Kis ügy volt, ezt sikerült a pártnak elintéznie. Később, ahol a vegyes házasságokban magyar volt a feleség, ott a gyerekek anyanyelve ez lett. Akik pedig a bécsi döntés után kimenekültek Magyaror­szágra, ha nem is voltak reformátusok vagy katolikusok, ott nem egy átallott közülük. Én az ifjúsággal sokat foglalkoztam, s a magyar anyanyelvű görögkeleti gyerekek szívesen eljártak oda, és annyira megsze­rették, hogy ’45-ben jó páran jelentkeztek. Emiatt is volt aztán bajom, de megmond­tam: én, kérem, egyet sem biztattam! Meg is maradt e csoport, s mivel szabad akara­tából döntött így, ez ellen senki semmilyen kifogást nem emelhet. Hogy tőlünk lett-e valaki görögkeleti? A két világháború kö­zött két példát tudok rá, egyikük vissza­tért, a másik nem. S fordult még elő, hogy nem hivatalosan hagyta el valaki a reformá­tus egyházat. — Az ortodox egyház mit tett, hogy ele­jét vegye hívei elszéledésének? — Én nem vettem észre, hogy foglalkozná­nak a gyerekekkel, anélkül pedig nem megy. Persze, az ingázással és gyárba járással sok fi­atal idegenből hozott magának román feleséget. — Hallottam egy olyan szokásról, hogy vegyes házasságban a fiúk az apjuk, a leányok az anyjuk vallását követik. Nem szakad ket­té emiatt a család? —■ Nem szabad, mert nem csináltak soha a vallásból olyan nagy dolgot, különben sem mondják soha azt, hogy „református” vagy „ortodox”, hanem mindig azt, hogy „magyar” ,és „román”. A családban nem éleződnek ki a konfliktusok, megülik például mindkét ün­nepet. Törekedtem rá én is, hogy jó legyen a viszony, és megszilárduljon a békesség. Én románt, magyart egyformán injekcióztam évtizedeken keresztül, sokszor hétfelé kel­lett mennem, de megtettem. Az ínség idején hoztam élelmet a szászoktól, ’46-ban százhat gyereket helyeztem el Szatmár környéki fal­vakban, ’47 februárjában pedig innen s Illye­­falváról 70 gyereket Torda környékére vittem el, nemzeti különbséget pedig soha nem tet­tem. Románt, magyart egyformán segítettem. Úgy vélem, ma sincs gyűlölet a faluban, érdek­­ellentét nem állott fenn hosszú ideig, gyárban, mindenfelé elfogadták a magyarok jelentke­zését is, így a viszonyt jónak lehet nevezni. Két megjegyzés kívánkozik e fejezet végére. 1. Erdélyben ma statisztiku­sok pontos kimutatásai szerint a románo­­sodás jelenti az asszimilációs folyamatok uralkodó áramlatát, s ez a kisebbségeknek rendkívül nagyarányú demográfiai vesztesé­get jelent. Ha erre például a Székelyföldön ellenpéldát is fel tudunk hozni, akkor annak egyik oka nyilván a mindenkori tömb sajátos szociális erőterében rejlik, mely még egy oly következetesen végigvitt hivatalos be­olvasztási politikán is ki tud fogni, mint amilyet a román állam háromnegyed évszá­zadon át gyakorolt. 2. A két világháború között Romániában, polgári demokráciához méltatlan módon, jogi erőszak útján kíván­tak beavatkozni az emberek legintimebb önmeghatározási törekvéseibe, a kultúrzóná­­sítás idején névelemzés és származáskuta­tás eszközeinek legálissá tételével tulajdon­képpen megvonták az egyén jogát ahhoz, hogy önmaga döntsön saját nemzeti hovatarto­zása felől. Akinek a nemzetiségét a hatóság jelölte ki, az köteles volt román nevet viselni, gyerekét nem írathatta anyanyelvű iskolába stb. E procedúrának alávetették Aldobolyt is, sebeket feltépni nem kívánunk, de épp emiatt biztosra vehetjük, hogy a székely falvakban ma csak azok vallják magyarnak magukat, akik e minőségükhöz külön ragaszkodnak. B. Kovács András (folytatjuk) * 1 ÁTSZERVEZÉS ELŐTT A TANÍTÓKÉPZÉS A kézdivásárhelyiek a kollégiumi képzés hívei Mint már hírül adtuk, a romániai tanítóképzők átszer­vezés előtt állnak. Az oktatásügyi miniszter május 4-én kibocsátott 3642-es számú rendelete értelmében a már létező kollégiumok mellett idén és a jövő tanévben a tanítóképző líceumok keretében egyetemi kollégiumok létesülnek. Május 11 -én az aradi tanítóképző igazgatójának kezdeményezésére Andrei Marga fogadta a tanítóképzők igazgatóit. Megyén­ket Bajcsi Ildikó, a kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképző igazgatója képviselte. Az igazgatók pontosítást kértek a rendelet némely pontjaival kapcsolatosan. A minisztériumi rendelet arról szól, hogy a meglévő tanítóképzők keretén belül induljon egyetemi kollégium, mely valamelyik egye­temhez tartozna. A majdani tanítóképző főiskolákon első­sorban a jelenlegi tanítóképzők tanáraira számítanak, és a hiányszakok esetében — pedagógia, lélektan — az egyetemek tanárai segítenének az oktatásban. Bajcsi Ildikó kérdésünkre azt is elmondta: ahhoz, hogy a mostani tanítóképző tanárai a kollégiumban taníthassanak, ha nem rendelkeznek doktori címmel, nyolc, ha van doktorátusuk, akkor hat év szakmai gyakorlat szükséges. A találkozón a miniszter nagyon ru­galmasnak mutatkozott, és vállalta, hogy a szóba került pontosításokkal kiegészítik a rendeletet. 1999-től már csak érettségi után tartanak kollégiumi felvételit. Az az egyezség született, hogy minden tanítóképző felveszi a kapcsolatot valamelyik egyetemmel, ismét találkoznak a fővárosban, s addig döntenek: akarnak-e kollégiumot indítani. A lehetőség adott, senkire nem erőszakolják rá. A tanítóképző líceu­moknak profilt kell váltaniuk, és az 1999-es tanévtől már úgy kell megkezdeniük a tanévet. A miniszter a profilváltást maximálisan támogatja. A kézdivásárhelyi tanítóképző tan­testülete a kollégiumi tanítóképzés híve. A tanítóképző líceum és a befogadó egyetem együttműködési szerződést ír majd alá, melynek szövegéről a város vezetőivel Ildikó tájékoztatta Szigethy István polgármestert és Keresztély Irma főtanfelügyelőt is az oktatásügyi miniszterrel való találkozóról. Az igazgató nagyon fontosnak látja, hogy a szülők és a nyolcadik osztályt végzők tudomására kell hozni: idén ősszel a Bod Péter Tanítóképzőben két tanító-óvónő képző osztály indul. Ők lesznek az utolsók, akik líceumi szintű képzésben részesülnek. Az idén felvételizők és az intézet jelenlegi növendékei a tanítóképző elvégzésekor egytől egyig megkapják a kettős — tanítói és óvónői — képesítésről szóló oklevelet. Idén tehát két osztály indul a kézdivásár­helyi tanítóképzőben. Mindazok, akik líceumi szintű tanító- és óvónőképzőt végeztek, és akik ezentúl végeznek, az egyetemi kollégiumot is elvégezhetik, azután nyilván ma­gasabb fizetést kaphatnak. A két tanítóképzős osztályon kívül egy humán profilú református IX. osztály is indul. Az önálló református kollégium különválásáról még konk­rét, írásbeli értesítést nem kapott a képző, úgyhogy a mostani formában tovább működik, ide is várnak jelentkező­ket. Bajcsi igazgatónőtől azt is megtudtuk, hogy a Bod Péter Tanítóképző vezetősége a kolozsvári Babeş—Bolyai Tudományegyetemmel veszi fel a kapcsolatot, velük pró­bálják megkötni a kötelező együttműködési szerződést. A tanítóképző helyet adna a kollégiumi osztályoknak, és a tanszemélyzet egy részét is átvehetné az egyetem. A képző­ben a tanárok zöme egyes fokozattal rendelkezik, egyéb­ként ez nem is kötelező. Kézdivásárhelyen a kollégium létesítéséhez előírt anyagi feltételek is megvannak, három éve külföldi tanítóképző főiskolán végzik a hallgatók az utolsó, összevont gyakorlatot, a debreceni tanítóképző főiskola messzemenően támogatja a kézdivásárhelyieket. A debreceni főiskola főigazgató-helyettese már írásban is jelezte, hogy vendégtanárként szívesen betanítana a Bod Péter Tanítóképzőben. A tanintézet továbbra is líceum marad, profiljának eldöntése nem sürgős, hiszen a profil­­váltásra csak az 1999-es tanév kezdetén kerül majd sor, függetlenül attól, hogy a kollégiumot 1998-tól vagy csak 1999-től sikerül beindítani. Sochom István 1998. MÁJUS 26

Next