Háromszék, 1998. május (10. évfolyam, 2330-2354. szám)
1998-05-26 / 2350. szám
VÉGVIDÉK * Nemzet, nyelv, vallás és politika Nemzeti hovatartozás és érzelmi vonzódás, felekezeti és nyelvi közösségvállalás a szokásostól eltérő módon társul az aldobolyi románok körében, ehhez fűznék pár megjegyzést az alábbiakban. Aki úgy képzeli, hogy itt lehet egyértelműen ítélkezni vagy pláne pálcát törni bárki egyén vagy kollektívum, múlt vagy jelen felett, az alighanem a helyzet félreértésében érdekelt, és emiatt nincs miért vitába szállnunk vele. Induljunk ki három, többek által hitelesített ténymegállapításból. Először: az aldobolyi románok egytől egyig jól, sőt, kiválóan beszélnek magyarul, a spontán felszabadultságnak olyan fokán, hogy a sajátságos székely nyelvi humornak nem egy mestere akad körükben. Ezt azért említem, mert a szorongásmentes és árnyalt kifejezésmód a puszta nyelvismeretnél jóval több, gondolkodási és nyelvi formáknak, alkotói fantáziának az anyanyelviségre jellemző bensőséges kapcsolatát feltételezi. Másodszor: e vallásukra nézve görögkeleti lakosai a falunak román nemzetiségűeknek vallják magukat. Az 1992-es népszámláláskor az 573 fős összlakosságból 377 magyart, 192 románt és 4 németet írtak össze, felekezetileg pedig a 318 református, 49 római katolikus, 4 evangélikus és 2 unitárius mellett az ortodoxok 200 lelket számláltak, utóbbi adat tehát nagyjából egybevág a román nemzetiségűek csoportjával. (Elvileg a nyolcas különbözet — a keleti vallás és a magyar nemzetiség együtt — azért fontos lehet, ha idősekről van szó, egy elsorvadt lehetőség képviselői lennének.) A harmadik tény: románul szinte kivétel nélkül valamennyien beszélnek, ámbátor nem egyformán folyékonyan és helyesen, a fiatalabbak és középkorúak tulajdonképpen kifogástalanul fejezik ki magukat e nyelven, miután elemitől fel a nyolcadik osztályig és tovább a község vagy a szomszéd települések iskoláiban mindenki taníttathatja románul is gyerekét. Nem vitás továbbá, hogy a faluban és a családok belső nyelvhasználatában is a székely idióma van túlsúlyban, magától értetődő természetességgel folyamodik mindenki ehhez az érintkezési eszközhöz, ha közölnivalója van, s emiatt némileg kirínak e képből azok, akik magyarul nem tudnak vagy nem akarnak megszólalni, az idegenség érzetét ébreszti mindenkiben e magatartás. A román nyelvet mindamellett szabadon használhatja bárki, s legfeljebb azt kockáztatja, hogy a helyi szokásrend be nem tartása miatt külső személynek minősítik. Eddig a tények. Amit ehhez Muscalu Ilie fűz hozzá, nevezetesen, hogy a helyi románok elveszítették nyelvüket, az nézetem szerint már értékítéletet tartalmaz, hiszen valami olyasmit jelent, hogy egy saját nyelvet egy nem saját nyelv váltott fel. Ugyan melyek az „enyém — nem enyém” vitathatatlan kritériumai? Értelmezhető továbbá úgy is, hogy itt egy közösség rosszul sáfárkodott a maga tulajdonával, emiatt megrovást érdemel, vagy bűntudat kellene hogy eméssze, netán neheztelnie kellene ama másik csoportra, mely javaiból kiforgatta, kincsét elorozta tőle, ki tudja, milyen körülményt kihasználva. Muscalu, hangsúlyozom, semmi ilyesmit nem állított, mindössze a nyelvvesztésről beszél, s mikor saját tapasztalataimra hivatkozva cáfolom ezt (minden románnal románul beszéltem, amíg ők át nem váltottak), bizonyítékként hozzáteszi: igen, de otthon is magyarul folyik a legtöbb helyt a szó... Ezt követően nem firtattuk tovább a kérdést, Muscalu nyilván nincs a faluban sem egyedül ama véleményével, hogy márpedig egy román családban a társalgásnak másképp kellene folynia. Ezzel azonban már benn járunk az ideológiai nézetkülönbségek sűrűjében, riportunk viszont mint a nyers valóság visszatükrözésének műfaja igyekszik egyenlő távolságot tartani. Egy elvontabb, de röpke eszmefuttatás előtt hallgassuk meg jól bevált koronatanúnkat a vallási és nemzeti identitásváltás oly sokat vitatott kérdéséről. (Zárójelben: az emberek rendkívüli módon különböznek egymástól, a második világháború előtt és alatt gyakran volt az aldobolyi kinevezett román bíró vendége Gavrila Olteanu, akit közvéleményünk a szárazajtai tömeggyilkosként ismer. Különben korábban nagybátyja is itt szolgált jegyzőként. Mondhatni hát, hogy azt az iszonyatos gyűlöletet és bosszúvágyat, rettenetes terve és tettei motivációit G. D. részben itt szívta magába, gyűlölete és dühe itt forrott ki, itt fontolgatta, miként sújt le nemzete nevében a „bűnösök” közösségére. Aldobolynak szerencséje volt, a gárda továbbvonult innen, s ennek Deák József már említett románmentő akcióján túl még egy okára itt rá kell mutatnunk: a románok közt sem akadt, aki a faluközösségi szolidaritást felmondta volna, valószínűleg közülük sem vállalkozott senki arra, hogy feketelistát állítson össze, és idegen gyilkosok kezével próbáljon meg leszámolni esetleges ellenfeleivel. Deák József nyilván úgy érezte, saját híveinek is tartozik azzal, hogy a falusi együvé tartozás érzését nem árulja el, s ezt a másik fél viszonozta. Kevés tanulságosabb példázatot kínál székely környezetünk ennél. A történelem következő kritikus pillanatában vajon hogyan vizsgázunk majd? Visszatérve tehát: milyen áttérési esetekről tud beszámolni nekünk a tiszteletes úr, mi van abban, amit az ortodox harangozótól is hallottunk, hogy itt valamikor nagyobb lélekszámú román közösség élt, mint ma? — Áttérésre volt példa, dobolyi különlegességről van szó. 1916-ban, a román betöréskor a csendőrség is elmenekült a lakosság jó részével együtt, az itthon maradók közül sokan rablásra adták a fejüket. Nos, az illetők, amikor pár hónap múlva a magyar közigazgatás visszajött, féltek a számonkéréstől. Élt a faluban egy idősebb pap, aki azt találta mondani: aki áttér reformátusnak, annak nem esik semmi baja. Ráadásul akkor vette át az egyház a volt Forró-féle birtokot, s a presbitérium úgy döntött, hogy abból csak református magyar ember vásárolhat. Erre fel másfél száz görögkeleti tért át, hogy földet vehessen, és ne vonják felelősségre. 1920 után jó részük persze visszatért. Három család annyira ragaszkodott magyarságához, hogy az Országos Magyar Párt felvállalta a védelmüket, Genfbe, a Népszövetség illetékes bizottsága elé került az ügy, s azok megmaradhattak magyarnak. Annyira mentek itt a dolgok. Kis ügy volt, ezt sikerült a pártnak elintéznie. Később, ahol a vegyes házasságokban magyar volt a feleség, ott a gyerekek anyanyelve ez lett. Akik pedig a bécsi döntés után kimenekültek Magyarországra, ha nem is voltak reformátusok vagy katolikusok, ott nem egy átallott közülük. Én az ifjúsággal sokat foglalkoztam, s a magyar anyanyelvű görögkeleti gyerekek szívesen eljártak oda, és annyira megszerették, hogy ’45-ben jó páran jelentkeztek. Emiatt is volt aztán bajom, de megmondtam: én, kérem, egyet sem biztattam! Meg is maradt e csoport, s mivel szabad akaratából döntött így, ez ellen senki semmilyen kifogást nem emelhet. Hogy tőlünk lett-e valaki görögkeleti? A két világháború között két példát tudok rá, egyikük visszatért, a másik nem. S fordult még elő, hogy nem hivatalosan hagyta el valaki a református egyházat. — Az ortodox egyház mit tett, hogy elejét vegye hívei elszéledésének? — Én nem vettem észre, hogy foglalkoznának a gyerekekkel, anélkül pedig nem megy. Persze, az ingázással és gyárba járással sok fiatal idegenből hozott magának román feleséget. — Hallottam egy olyan szokásról, hogy vegyes házasságban a fiúk az apjuk, a leányok az anyjuk vallását követik. Nem szakad ketté emiatt a család? —■ Nem szabad, mert nem csináltak soha a vallásból olyan nagy dolgot, különben sem mondják soha azt, hogy „református” vagy „ortodox”, hanem mindig azt, hogy „magyar” ,és „román”. A családban nem éleződnek ki a konfliktusok, megülik például mindkét ünnepet. Törekedtem rá én is, hogy jó legyen a viszony, és megszilárduljon a békesség. Én románt, magyart egyformán injekcióztam évtizedeken keresztül, sokszor hétfelé kellett mennem, de megtettem. Az ínség idején hoztam élelmet a szászoktól, ’46-ban százhat gyereket helyeztem el Szatmár környéki falvakban, ’47 februárjában pedig innen s Illyefalváról 70 gyereket Torda környékére vittem el, nemzeti különbséget pedig soha nem tettem. Románt, magyart egyformán segítettem. Úgy vélem, ma sincs gyűlölet a faluban, érdekellentét nem állott fenn hosszú ideig, gyárban, mindenfelé elfogadták a magyarok jelentkezését is, így a viszonyt jónak lehet nevezni. Két megjegyzés kívánkozik e fejezet végére. 1. Erdélyben ma statisztikusok pontos kimutatásai szerint a románosodás jelenti az asszimilációs folyamatok uralkodó áramlatát, s ez a kisebbségeknek rendkívül nagyarányú demográfiai veszteséget jelent. Ha erre például a Székelyföldön ellenpéldát is fel tudunk hozni, akkor annak egyik oka nyilván a mindenkori tömb sajátos szociális erőterében rejlik, mely még egy oly következetesen végigvitt hivatalos beolvasztási politikán is ki tud fogni, mint amilyet a román állam háromnegyed évszázadon át gyakorolt. 2. A két világháború között Romániában, polgári demokráciához méltatlan módon, jogi erőszak útján kívántak beavatkozni az emberek legintimebb önmeghatározási törekvéseibe, a kultúrzónásítás idején névelemzés és származáskutatás eszközeinek legálissá tételével tulajdonképpen megvonták az egyén jogát ahhoz, hogy önmaga döntsön saját nemzeti hovatartozása felől. Akinek a nemzetiségét a hatóság jelölte ki, az köteles volt román nevet viselni, gyerekét nem írathatta anyanyelvű iskolába stb. E procedúrának alávetették Aldobolyt is, sebeket feltépni nem kívánunk, de épp emiatt biztosra vehetjük, hogy a székely falvakban ma csak azok vallják magyarnak magukat, akik e minőségükhöz külön ragaszkodnak. B. Kovács András (folytatjuk) * 1 ÁTSZERVEZÉS ELŐTT A TANÍTÓKÉPZÉS A kézdivásárhelyiek a kollégiumi képzés hívei Mint már hírül adtuk, a romániai tanítóképzők átszervezés előtt állnak. Az oktatásügyi miniszter május 4-én kibocsátott 3642-es számú rendelete értelmében a már létező kollégiumok mellett idén és a jövő tanévben a tanítóképző líceumok keretében egyetemi kollégiumok létesülnek. Május 11 -én az aradi tanítóképző igazgatójának kezdeményezésére Andrei Marga fogadta a tanítóképzők igazgatóit. Megyénket Bajcsi Ildikó, a kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképző igazgatója képviselte. Az igazgatók pontosítást kértek a rendelet némely pontjaival kapcsolatosan. A minisztériumi rendelet arról szól, hogy a meglévő tanítóképzők keretén belül induljon egyetemi kollégium, mely valamelyik egyetemhez tartozna. A majdani tanítóképző főiskolákon elsősorban a jelenlegi tanítóképzők tanáraira számítanak, és a hiányszakok esetében — pedagógia, lélektan — az egyetemek tanárai segítenének az oktatásban. Bajcsi Ildikó kérdésünkre azt is elmondta: ahhoz, hogy a mostani tanítóképző tanárai a kollégiumban taníthassanak, ha nem rendelkeznek doktori címmel, nyolc, ha van doktorátusuk, akkor hat év szakmai gyakorlat szükséges. A találkozón a miniszter nagyon rugalmasnak mutatkozott, és vállalta, hogy a szóba került pontosításokkal kiegészítik a rendeletet. 1999-től már csak érettségi után tartanak kollégiumi felvételit. Az az egyezség született, hogy minden tanítóképző felveszi a kapcsolatot valamelyik egyetemmel, ismét találkoznak a fővárosban, s addig döntenek: akarnak-e kollégiumot indítani. A lehetőség adott, senkire nem erőszakolják rá. A tanítóképző líceumoknak profilt kell váltaniuk, és az 1999-es tanévtől már úgy kell megkezdeniük a tanévet. A miniszter a profilváltást maximálisan támogatja. A kézdivásárhelyi tanítóképző tantestülete a kollégiumi tanítóképzés híve. A tanítóképző líceum és a befogadó egyetem együttműködési szerződést ír majd alá, melynek szövegéről a város vezetőivel Ildikó tájékoztatta Szigethy István polgármestert és Keresztély Irma főtanfelügyelőt is az oktatásügyi miniszterrel való találkozóról. Az igazgató nagyon fontosnak látja, hogy a szülők és a nyolcadik osztályt végzők tudomására kell hozni: idén ősszel a Bod Péter Tanítóképzőben két tanító-óvónő képző osztály indul. Ők lesznek az utolsók, akik líceumi szintű képzésben részesülnek. Az idén felvételizők és az intézet jelenlegi növendékei a tanítóképző elvégzésekor egytől egyig megkapják a kettős — tanítói és óvónői — képesítésről szóló oklevelet. Idén tehát két osztály indul a kézdivásárhelyi tanítóképzőben. Mindazok, akik líceumi szintű tanító- és óvónőképzőt végeztek, és akik ezentúl végeznek, az egyetemi kollégiumot is elvégezhetik, azután nyilván magasabb fizetést kaphatnak. A két tanítóképzős osztályon kívül egy humán profilú református IX. osztály is indul. Az önálló református kollégium különválásáról még konkrét, írásbeli értesítést nem kapott a képző, úgyhogy a mostani formában tovább működik, ide is várnak jelentkezőket. Bajcsi igazgatónőtől azt is megtudtuk, hogy a Bod Péter Tanítóképző vezetősége a kolozsvári Babeş—Bolyai Tudományegyetemmel veszi fel a kapcsolatot, velük próbálják megkötni a kötelező együttműködési szerződést. A tanítóképző helyet adna a kollégiumi osztályoknak, és a tanszemélyzet egy részét is átvehetné az egyetem. A képzőben a tanárok zöme egyes fokozattal rendelkezik, egyébként ez nem is kötelező. Kézdivásárhelyen a kollégium létesítéséhez előírt anyagi feltételek is megvannak, három éve külföldi tanítóképző főiskolán végzik a hallgatók az utolsó, összevont gyakorlatot, a debreceni tanítóképző főiskola messzemenően támogatja a kézdivásárhelyieket. A debreceni főiskola főigazgató-helyettese már írásban is jelezte, hogy vendégtanárként szívesen betanítana a Bod Péter Tanítóképzőben. A tanintézet továbbra is líceum marad, profiljának eldöntése nem sürgős, hiszen a profilváltásra csak az 1999-es tanév kezdetén kerül majd sor, függetlenül attól, hogy a kollégiumot 1998-tól vagy csak 1999-től sikerül beindítani. Sochom István 1998. MÁJUS 26