Háromszék, 1999. május (11. évfolyam, 2635-2659. szám)
1999-05-29 / 2658. szám
I BEMUTATÓ A SZÍNHÁZBAN Pazarolni kell, avagy hogyan fest a „királykék”? Maroknyi ember a játék hatalmában. Maroknyi ember meg akarja győzni az előttük, körülöttük ülőket, hogy a játék az egyedüli megváltó. A Tamási Áron Társulat legfrissebb bemutatójáról van szó. Foglyokként a kimondhatatlan, a mítosz, a mese és a játék közötti lebegésben tudomásul vesszük, hogy amivel szembetalálkozunk, nem több, nem kevesebb, mint a bukaresti színművészeti főiskola másodéves rendezőhallgatója, Béres László vizsgaelőadása. A színpad világának örök kiváltsága, amivel a végtelenségig élhet: a környező világ játszi átértelmezése. Ezúttal sincs másként, a műsorfüzet szerint Sebestyén Rita forgatókönyve Hans Christian Andersen A császár új ruhája című meséje alapján készült. Ügyesen szőtt posztot kapott kézbe Béres László, hiszen a dramaturg csak annyi szöveget hagyott meg, hogy éppen egymáshoz tudja fűzni az epizódokat, nehogy szétszéledjenek. Komoly segítség ez a befogadó nézőnek is, hiszen nem kell találgatnia, honnan kerülnek elő, s miként sorakoznak a különféle motívumok. Persze, ha nem unatkozik, és ha kibírja az előadás szokatlan (nem konvencionális) fergeteges forgatagát. Mi tagadás, a művészek látható élvezettel játszanak, nem idegenkednek a nyitott, szuggesztív színpadi stílustól, a közönség képzelőerejét, képi kultúráját többször is kihívják. S ebben természetesen arra alapoznak, amit — ha számításaink nem csalnak — idestova hat esztendős a színpadon — kifogásokra, fintorgásokra rá sem hederítve — teremtettek. Dicséret után jöhet a bírálat: az előadás nem kerek és tökéletes, helyenként döccenők zavarják meg eléggé kellemetlenül a játék folytonosságát. Annak ellenére, hogy ritmusban, lendületben, színben akadnak hiányosságok, a felszabadult pillanatok sem ritkák, valóban indukálják a posztmodern (azaz kortárs) rendezések szinte kötelező és feltétlenül szükséges célját, a megváltás érzetét. És amikor már ide elérkezünk — legalábbis a színházban, mert más pászmákon ritkán sikerül ily kifogástalanul az üdvösség —, a közönség felszabadulhat, feledheti a dühöngést, haragot, mérget önnön tehetetlensége és kicsinyessége felett, hogy nem tud mit kezdeni a felelőtlen engedmények láncolatával, melyeknek köszönhetően egy-egy szatrapa gátástalanul űzheti az eszét bárhol e sárgolyón, amit otthonunknak tudunk. Térjünk a tárgyra: a rendező igyekszik eredeti megoldásokat találni a groteszket sugalló építkezésben, sikerül is fokról fokra haladnia egészen a vége feléig, ahol azonban tétovázni kezd, s egyszerűsítés helyett bonyolít: minden egyes szereplőnek alkalmat ad a virtuóz kibontakozásra (s ez csak puszta feltételezés: így akarja megköszönni, hogy vállalkoztak egy vizsgaelőadás eljátszására). Az alakítások jók és nagyon jók, hogy ne kelljen kimagyarázhatatlan osztályozásokba keverednünk, figyelemre méltónak mondjuk valamennyi színész részvételét e gyakorlatban, megjegyezvén, hogy a különféle életkorú „játékosok” keverése nem feltétlenül elvetendő. No de mert mégsem lehet az ember felületes a leleményesebbekkel szemben: mindenképpen dicsérő szót érdemel Pálffy Tibor alakítása (a malentendát megjátszó személy szerepében, aki imigyen hivatott a vétkes udvar cselszövéseit meghiúsítani), no meg az „alattvaló páros” (Bartha Boróka és Szakács László), akik pontosan „adagolva” az engedelmesség összes rugóját, csapágyát, rávilágítanak arra, hogy is lehet valakit behálózni anélkül, hogy az áldozat észrevenné: nem az ő akarata érvényesül. A (még) főiskolai hallgató Mátray László, kit Marosvásárhelyről invitáltak szentgyörgyi színpadra, játéka pontos, kimért, tartózkodó, nem lépett ki az Őfelsége szerepkörének szabványából, ritmusából. A Rózsa István tervezte díszletről, jelmezekről, bár a díszletmegoldás okozott némi ijedelmet az egyik-másik szereplő bevezetésére szolgáló mechanizmusnak köszönhetően — a padlásról aláhulló heverő, amire valamiféle paplanfogást illesztettek —, a ruházat (minden bajnak forrása) kiadásán kárpótol, képzeletgazdagságra, kézügyességre vall. Részünkről Béres László rendezőjelölt sikeres vizsgát tett. Erről nem mi döntünk, persze. Mert nehéz dolog rendezőt „gyártani”, sok mindent bele kell adnia mesternek, tanítványnak egyaránt. Talán egyetlen pászmán sem ily találóak, mint a színházban. J. J. Rousseau oktató szavai: „A nevelésben beosztani sosem lehet, pazarolni kell.” Sugár Teodor OLVASÓLÁMPA 1. Gellért Sándor — akiről az elkövetkezőkben új könyve, A magyar Kalevala énekei kapcsán szó lesz — kétségkívül a legendákban, tragikus alakokban, elmagányosodott ősbölényekben, derékba tört sorsokban, életművekben mármár tobzódó romániai magyar irodalom egyik legkülönösebb alakja. Már életében legendák hőse volt! Bizonyos verseivel, viselkedésével, tetteivel ő maga is segítette táplálni eme őstehetségről szóló, legyűrhetetlen őserőről purparlézó, férfierejét dicsérő, hódításait számba vevő legendákat!... 2. De tudnunk illene, hogy ezekbe a legendákba a költő magánya is belejátszott. Évtizedekig az Isten háta mögött élt, Mikolában, s noha rengeteget írt, évtizedekig készítette például nagy huszadik századi eposzát, A magyarok háborúját, élete legtartalmasabb időszakában (1958 és 1973 között) tizenöt esztendeig nem jelent meg kötete (!). Állandóan ki volt szolgáltatva gyanakvásoknak, rágalmaknak, vidéki kiskirályok packáztak vele, költő mivoltát föl sem fogó félanalfabéta szekustisztek zaklatták. Ha néha elszabadult szeretett falujából — ami bizonyos tragikus hangú számvetéseinek tanúsága szerint börtöne is volt egyben —, igyekezett rá is játszani a róla szóló legendákra. Nagy játékos (is) volt Gellért Sándor, ahogy ez ebből a bizonyára valamikor a hetvenes évekbeli kiadásra előkészített, Mikolából kicsapó kalandozásainak emléket állító, anekdotákban, történetekben tobzódó könyvéből is világosan kiderül! Akkor ez a könyve sem jelenhetett meg. A cenzúra 1958-as, Angyal Bandi nyomán című könyve után következetesen dobta vissza a verseit, noha az irodalmi folyóiratokban eléggé rendszertelenül jelent volt, a hatvanas évek végén például sorozatban jelentek meg Gyula fiának címzett verses intelmei az Utunkban, köteteknek álmodott dossziéi csak gyűltek az omladozó mikolai ház könyvesszekrényében, nem akadt kiadó sem a verseire, GELLÉRT SÁNDOR sem a finn—magyar kapcsolatokat ápoló, izgalmas levelezésére, sem tanulmányaira, sem nyelvészeti cikkeire, emlékezéseire, sem egybegyűjtött verseire. 3. Pedig szomjúhozta a sikert. Aki hallotta kissé orrhangon kántáló, de tagadhatatlanul szuggesztív saját előadásában a verseit, az soha nem felejti el. 1983- ban tört meg végre a jég, és a Romániai Magyar Írók sorozatban megjelent Ú1 magány szikláján sokatmondó címmel egy válogatás. Akkor több találkozón is részt vehettem vele mellette, láthattam, milyen akkurátusan javítgatja dedikáció után köteteiben a sajtóhibákat, milyen csillapíthatatlan érdeklődéssel ízlelgeti olvasói neveit, s a maga kissé darabosan vágáns, anekdotizáló stílusában is milyen izgalommal fordul az olvasók felé, milyen könnyen teremt kapcsolatokat, mennyire rá tud érezni a másik emberre... 4. Ami a Versről vallott nézeteit illeti — ismerkedésünk elején szinte hajba kaptunk Kosztolányin, akit ő afféle kávéházi varázslónak tartott, míg ellenben Sinka szinte Ady mellett trónolt kedvtelései égboltozatján —, csak későre jöttem rá, hogy a polgárpukkasztó elemeket leszámítva, egy nagy vallomásos líra elfogadtatását akarnák elősegíteni. Ez, a kritika feladata lett volna, de Sándor bácsinak nem voltak illúziói, Arany Jánossal vallotta: magad, uram, ha szolgád nincs!... 5. A nyolcvanas években élete nagy élménye lehetett, hogy Sára Sándor megszólaltatta főművének, A magyarok háborújának témakörében a doni vereséget bemutató filmeposzban, s így elmondhatta — itthon éles feltűnést, szekus nyugtalanságokat keltve — benyomásait az őt mindvégig foglalkoztató második világháborús magyar (be)szereplésről. 6. Vajon lesz-e kiadó, aki nekilát félbeszerbe hagyott életműve kiadásának? Versei (egy hasonlattal élve) olyanok, mint a homok, melyben aranyszemcsék találhatók; olyan kincs ez, ami megéri a végeérhetetlen versezetek olvasását. Végeérhetetlen rigmusaiban ugyanis ott bujkál szemérmesen Gellért Sándor, a Költő... Bogdán László A magyar Kalevala énekei A Gulyás Pál bűvlámpája (részlet) A Gulyás Pál bűvlámpája nagy fényt lök, ha meglóbálja. Nézd csak, Sanyi, nézz már oda, nyitva áll egy szép pagoda. Valóban a kályhasutba lótuszülésben ül Buddha, háttérben a Himalája mozdulatlan hókucsmája. A bűvlámpán újra lóbál s kinn vagyunk a Piac utcán, itt küzsdöl az áros néppel nagy Méliusz Juhász Péter. Most meg a nagyerdő fáit látom és a lelkem fázik, átkozódik minden fából Csokonai, Oláh Gábor. A holdban egy farkas áskát. Mit is mondott még Gulyás Pál? Hogy az embert égi jussa, megmenti a géniusza. Elaludt a bűrlámpája. Kiléptem az éjszakába, olyan ez, mint a temető, hull belé a hideg eső. Rám nyerít egy nyitott kanca, de nem hegyez már a hangra, nem hegyez, csak visz az úton csődöröm, a géniuszom. Irodalmi életfa Hatvanban Kézdivásárhely egyik anyaországi testvérvárosa Hatvan. Az évek során a két város között élő és működő kapcsolat bontakozott ki mind politikai, mind művelődési téren. A hatvani Ratkó József és a kézdivásárhelyi Molnár Józsiás Közművelődési Egyesület közti viszony akár példa értékű is lehetne, hiszen a két testvéregyesületet az együttműködésnek a szó szoros értelmében virágzó szálai fűzik egymáshoz. A Ratkó József Közművelődési Egyesület már 1997-ben felhívást tett közzé, támogatókat keresve elgondolásuk megvalósításához, hogy méltó emléket állítsanak az idők során Hatvanban járt határon innen és túli íróknak és költőknek. Az Ady Endre városi könyvtárban és közösségi házban végzett kutatások nyomán kiderült, hogy bizonyíthatóan több mint százötven neves alkotó fordult meg a Mátra hregység lábánál, a Zagyva folyó partján fekvő városban Balassi Bálinttól Thomas Mannig, Ady Endrétől a fiatalon elhunyt Ratkó Józsefig, járt Hatvanban Petőfi Sándor, József Attila, Radnóti Miklós, Veres Péter, s számos más kortárs anyaországi és erdélyi költő, író neve is felkerült a listára. A felhívás nem maradt visszhang nélkül, sokan vállalták az irodalmi életfa felállításának anyagi támogatását. Kocsis István könyvtárigazgató, az egyesület titkára az életfa kivitelezésével István Sándor kézdivásárhelyi fafaragót bízta meg. A két kopjafa között feszülő kiterjesztett szárnyú turulmadár testére kerültek fel az írástudók nevét tartalmazó, rézből készült falevelek. A két és fél méter magas és 185 centi széles életfa egy hét alatt készült el Hatvanban Tóth István helybeli asztalosmester közreműködésével. Az életfán több tucat erdélyi író és költő neve is szerepel. Az irodalomkedvelők jelképes összeg fejében egy-egy irodalmárt „örökbe” fogadhattak. A kézdivásárhelyi Molnár Józsiás Közművelődési Egyesület Markó Bélát, Szabó Szende, a kézdivásárhelyi közművelődési egyesület elnöke, a Vigadó igazgatója pedig Magyari Lajost fogadta „örökbe”. Sochom István 1999. MÁJUS 29.5