Háromszék, 1999. május (11. évfolyam, 2635-2659. szám)

1999-05-29 / 2658. szám

I BEMUTATÓ A SZÍNHÁZBAN Pazarolni kell, avagy hogyan fest a „királykék”? Maroknyi ember a játék hatalmában. Maroknyi ember meg akar­ja győzni az előttük, körülöttük ülőket, hogy a játék az egyedüli megváltó. A Tamási Áron Társulat legfrissebb bemutatójáról van szó. Foglyokként a kimondhatatlan, a mítosz, a mese és a játék közötti lebegésben tudomásul vesszük, hogy amivel szembetalálko­zunk, nem több, nem kevesebb, mint a bukaresti színművészeti főiskola másodéves rendezőhallgató­ja, Béres László vizsgaelőadása. A színpad világának örök kiváltsá­ga, amivel a végtelenségig élhet: a kör­nyező világ játszi átértelmezése. Ezút­tal sincs másként, a műsorfüzet szerint Sebestyén Rita forgatókönyve Hans Christian Andersen A császár új ruhá­ja című meséje alapján készült. Ügye­sen szőtt posztot kapott kézbe Béres László, hiszen a dramaturg csak annyi szöveget hagyott meg, hogy éppen egy­máshoz tudja fűzni az epizódokat, ne­hogy szétszéledjenek. Komoly segít­ség ez a befogadó­ nézőnek is, hiszen nem kell találgatnia, honnan kerülnek elő, s miként sorakoznak a különféle motívumok. Persze, ha nem unatkozik, és ha kibírja az előadás szokatlan (nem konvencionális) fergeteges forgatagát. Mi tagadás, a művészek látható él­vezettel játszanak, nem idegenkednek a nyitott, szuggesztív színpadi stílus­tól, a közönség képzelőerejét, képi kul­túráját többször is kihívják. S ebben természetesen arra alapoznak, amit — ha számításaink nem csalnak — ides­tova hat esztendős a színpadon —­ kifogásokra, fintorgásokra rá sem he­­derítve — teremtettek. Dicséret után jöhet a bírálat: az előadás nem kerek és tökéletes, he­lyenként döccenők zavarják meg elég­gé kellemetlenül a játék folytonosságát. Annak ellenére, hogy rit­musban, lendületben, színben akadnak hiányosságok, a felszaba­dult pillanatok sem ritkák, valóban indukálják a posztmodern (azaz kortárs) rendezések szinte kötelező és feltétlenül szükséges célját, a megváltás érzetét. És amikor már ide elérkezünk — legalábbis a színházban, mert más pászmákon ritkán sikerül ily kifogástalanul az üdvösség —, a közönség felszabadulhat, feledheti a dühöngést, haragot, mérget önnön tehetetlensége és kicsinyessége felett, hogy nem tud mit kezdeni a felelőtlen engedmények láncolatával, me­lyeknek köszönhetően egy-egy szatrapa gátástalanul űzheti az eszét bárhol e sárgolyón, amit otthonunknak tudunk. Térjünk a tárgyra: a rendező igyekszik eredeti megoldásokat találni a groteszket su­galló építkezésben, sikerül is fokról fokra haladnia egészen a vége feléig, ahol azonban tétovázni kezd, s egyszerűsítés helyett bonyo­lít: minden egyes szereplőnek alkalmat ad a virtuóz kibontakozásra (s ez csak puszta feltételezés: így akarja megköszönni, hogy vállal­koztak egy vizsgaelőadás eljátszására). Az alakítások jók és nagyon jók, hogy ne kelljen kimagyarázhatatlan osztályozásokba kevered­nünk, figyelemre méltónak mondjuk valamennyi színész részvételét e gya­korlatban, megjegyezvén, hogy a kü­lönféle életkorú „játékosok” keverése nem feltétlenül elvetendő. No de mert mégsem lehet az ember felületes a le­leményesebbekkel szemben: minden­képpen dicsérő szót érdemel Pálffy Tibor alakítása (a malentendát megjátszó sze­mély szerepében, aki imigyen hivatott a vétkes udvar cselszövéseit meghiúsí­tani), no meg az „alattvaló páros” (Bartha Boróka és Szakács László), akik ponto­san „adagolva” az engedelmesség összes rugóját, csapágyát, rávilágítanak arra, hogy is lehet valakit behálózni anélkül, hogy az áldozat észrevenné: nem az ő akarata érvényesül. A (még) főiskolai hallgató Mátray László, kit Marosvá­sárhelyről invitáltak szentgyörgyi szín­­padra, játéka pontos, kimért, tartózko­dó, nem lépett ki az Őfelsége szerep­körének szabványából, ritmusából. A Rózsa István tervezte díszletről, jelme­zekről, bár a díszletmegoldás okozott némi ijedelmet az egyik-másik szereplő bevezetésére szolgáló mechanizmus­nak köszönhetően — a padlásról alá­hulló heverő, amire valamiféle paplan­fogást illesztettek —, a ruházat (minden bajnak forrása) kiadásán kárpótol, kép­zeletgazdagságra, kézügyességre vall. Részünkről Béres László rendezője­lölt sikeres vizsgát tett. Erről nem mi döntünk, persze. Mert nehéz dolog rendezőt „gyártani”, sok mindent bele kell adnia mesternek, tanítványnak egyaránt. Talán egyetlen pászmán sem ily találóak, mint a színházban. J. J. Rousseau oktató szavai: „A nevelésben beosztani sosem lehet, pazarolni kell.” Sugár Teodor OLVASÓLÁMPA 1. Gellért Sándor — akiről az elkövetkezőkben új köny­ve, A magyar Kalevala énekei kapcsán szó lesz — kétségkí­vül a legendákban, tragikus alakokban, elmagányosodott ősbölényekben, derékba tört sorsokban, életművekben már­­már tobzódó romániai magyar irodalom egyik legkülönö­sebb alakja. Már életében legendák hőse volt! Bizonyos verseivel, viselkedésével, tetteivel ő maga is segítette táp­lálni eme őstehetségről szóló, legyűrhetetlen őserőről pur­­parlézó, férfierejét dicsérő, hódításait számba vevő legen­dákat!... 2. De tudnunk illene, hogy ezekbe a legendákba a költő magánya is belejátszott. Évtizedekig az Isten háta mögött élt, Mikolában, s noha rengeteget írt, évtizedekig készítet­te például nagy huszadik századi eposzát, A magyarok háborúját, élete legtartalmasabb időszakában (1958 és 1973 között) tizenöt esztendeig nem jelent meg kötete (!). Állandóan ki volt szolgáltatva gyanakvásoknak, rágal­maknak, vidéki kiskirályok packáztak vele, költő mivoltát föl sem fogó félanalfabéta szekustisztek zaklatták. Ha néha elszabadult szeretett falujából — ami bizonyos tragi­kus hangú számvetéseinek tanúsága szerint börtöne is volt egyben —, igyekezett rá is játszani a róla szóló legendák­ra. Nagy játékos (is) volt Gellért Sándor, ahogy ez ebből a bizonyára valamikor a hetvenes évekbeli kiadásra előké­szített, Mikolából kicsapó kalandozásainak emléket állító, anekdotákban, történetekben tobzódó könyvéből is vilá­gosan kiderül! Akkor ez a könyve sem jelenhetett meg. A cenzúra 1958-as, Angyal Bandi nyomán című könyve után következetesen dobta vissza a verseit, noha az irodalmi folyóiratokban eléggé rendszertelenül jelent volt, a hatva­nas évek végén például sorozatban jelentek meg Gyula fiának címzett verses intelmei az Utunkban, köteteknek álmodott dossziéi csak gyűltek az omladozó mikolai ház könyvesszekrényében, nem akadt kiadó sem a verseire, GELLÉRT SÁNDOR sem a finn—magyar kapcsolatokat ápoló, izgalmas levele­zésére, sem tanulmányaira, sem nyelvészeti cikkeire, emlé­kezéseire, sem egybe­­gyűjtött verseire. 3. Pedig szomjú­­hozta a sikert. Aki hallotta kissé orrhan­gon kántáló, de ta­gadhatatlanul szug­­gesztív saját előadásá­ban a verseit, az soha nem felejti el. 1983- ban tört meg végre a jég, és a Romániai Magyar Írók sorozat­ban megjelent Ú1 ma­gány szikláján sokat­mondó címmel egy válogatás. Akkor több találkozón is részt ve­hettem vele­ mellette, láthattam, milyen ak­kurátusan javítgatja dedikáció után köte­teiben a sajtóhibákat, milyen csillapíthatat­lan érdeklődéssel íz­lelgeti olvasói neve­it, s a maga kissé da­­rabosan­ vágáns, anekdotizáló stílusá­ban is milyen izgalommal fordul az olvasók felé, milyen könnyen teremt kapcsolatokat, mennyire rá tud érezni a másik emberre... 4. Ami a Versről vallott nézeteit illeti — ismerkedésünk elején szinte hajba kaptunk Kosztolányin, akit ő afféle kávéházi varázslónak tartott, míg ellenben Sinka szinte Ady mellett trónolt kedvtelései égboltozatján —, csak későre jöttem rá, hogy a polgárpukkasztó elemeket leszámítva, egy nagy vallomásos líra elfogadtatását akarnák elősegíteni. Ez, a kritika feladata lett volna, de Sándor bácsinak nem voltak illúziói, Arany Jánossal vallotta: magad, uram, ha szolgád nincs!... 5. A nyolcvanas években élete nagy él­ménye lehetett, hogy Sára Sándor megszó­laltatta főművének, A magyarok háborújának témakörében a doni ve­reséget bemutató film­eposzban, s így elmond­hatta — itthon éles fel­tűnést, szekus nyugta­lanságokat keltve — be­nyomásait az őt mind­végig foglalkoztató má­sodik világháborús ma­gyar (be)szereplésről. 6. Vajon lesz-e ki­adó, aki nekilát félbe­­szerbe hagyott életmű­ve kiadásának? Versei (egy hasonlattal élve) olyanok, mint a homok, melyben aranyszem­csék találhatók; olyan kincs ez, ami megéri a végeérhetetlen ver­sezetek olvasását. Végeérhetetlen rigmusaiban ugyanis ott bujkál szemérmesen Gellért Sándor, a Költő... Bogdán László A magyar Kalevala énekei A Gulyás Pál bűvlámpája (részlet) A Gulyás Pál bűvlámpája nagy fényt lök, ha meglóbálja. Nézd csak, Sanyi, nézz már oda, nyitva áll egy szép pagoda. Valóban a kályhasutba lótuszülésben ül Buddha, háttérben a Himalája mozdulatlan hókucsmája. A bűvlámpán újra lóbál s kinn vagyunk a Piac­ utcán, itt kü­zsdöl az áros néppel nagy Méliusz Juhász Péter. Most meg a nagyerdő fáit látom és a lelkem fázik, átkozódik minden fából Csokonai, Oláh Gábor. A holdban egy farkas áskát. Mit is mondott még Gulyás Pál? Hogy az embert égi jussa, megmenti a géniusza. Elaludt a bűrlámpája. Kiléptem az éjszakába, olyan ez, mint a temető, hull belé a hideg eső. Rám nyerít egy nyitott kanca, de nem hegyez már a hangra, nem hegyez, csak visz az úton csődöröm, a géniuszom. Irodalmi életfa Hatvanban Kézdivásárhely egyik anyaországi test­vérvárosa Hatvan. Az évek során a két város között élő és működő kapcsolat bontakozott ki mind politikai, mind művelődési téren. A hatvani Ratkó József és a kézdivásárhelyi Molnár Józsiás Közművelődési Egyesület közti viszony akár példa értékű is lehetne, hiszen a két testvéregyesületet az együtt­működésnek a szó szoros értelmében virágzó szálai fűzik egymáshoz. A Ratkó József Közművelődési Egyesü­let már 1997-ben felhívást tett közzé, támo­gatókat keresve elgondolásuk megvalósítá­sához, hogy méltó emléket állítsanak az idők során Hatvanban járt határon innen és túli íróknak és költőknek. Az Ady Endre városi könyvtárban és közösségi házban végzett kutatások nyomán kiderült, hogy bizonyít­hatóan több mint százötven neves alkotó for­dult meg a Mátra hregység lábánál, a Zagyva folyó partján fekvő városban Balassi Bálint­tól Thomas Mannig, Ady Endrétől a fiatalon elhunyt Ratkó Józsefig, járt Hatvanban Pe­tőfi Sándor, József Attila, Radnóti Miklós, Veres Péter, s számos más kortárs anyaor­szági és erdélyi költő, író neve is felkerült a listára. A felhívás nem maradt visszhang nélkül, sokan vállalták az irodalmi életfa fel­állításának anyagi támogatását. Kocsis István könyvtárigazgató, az egyesület titkára az életfa kivitelezésével István Sándor kézdivásárhelyi fafaragót bízta meg. A két kopjafa között feszülő kiterjesztett szárnyú turulmadár tes­tére kerültek fel az írástudók nevét tartalma­zó, rézből készült falevelek. A két és fél méter magas és 185 centi széles életfa egy hét alatt készült el Hatvanban Tóth István helybeli asztalosmester közreműködésével. Az életfán több tucat erdélyi író és költő neve is szerepel. Az irodalomkedvelők jelké­­pes összeg fejében egy-egy irodalmárt „örök­be” fogadhattak. A kézdivásárhelyi Molnár Józsiás Közművelődési Egyesület Markó Bé­lát, Szabó Szende, a kézdivásárhelyi közmű­velődési egyesület elnöke, a Vigadó igazgató­ja pedig Magyari Lajost fogadta „örökbe”. Sochom István 1999. MÁJUS 29.5 ­

Next