Háromszék, 1999. május (11. évfolyam, 2635-2659. szám)
1999-05-01 / 2635. szám
Hogy pénzt hozzon a taps Új fejezet kezdődött április elsejével a Tamási Áron Színház és a Háromszék táncegyüttes történetében. A színház számításai azt mutatják, évi 3,6 milliárdból tudnának szűkösen ugyan, de megélni. Az első negyedévre a régi forrásból, a megyei tanácstól kaptak 668 milliót. A továbbiakban a város költségvetésére bízattak, arra a pénzforrásra, mely az adókból folyik be, s mely az optimisták szerint 50 milliárd, a pesszimisták szerint 30 milliárd lej lesz. Ebből az elkövetkező kilenc hónapra 2,85 milliárdot szánt a polgármesteri hivatal a színháznak, ami azt jelenti, hogy a hátralévő kilenc hónapban ehhez 400 milliót kell hozzákeresniük. Sikerül-e ez vagy sem, fel kell-e valamit is adnia az együttesnek eddig vállalt művészeti elveiből vagy sem, elfogadja-e és eltartja-e színészeit, rendezőit a város? — egyelőre nyitott kérdés. Beszélni róla ellenben kell, s Nemes Levente, a Tamási-színház igazgatója szívesen is teszi. Nemcsak azért, mert töprengő, vívódó művésztípus és nyitott ember, hanem mert igazgatóként tudja, hogy jobban, mint eddig bármikor, a néző felé kell fordítaniuk tekintetüket. Nemes Levente: A színház számára eddig szokatlan, ismeretlen helyzetbe került, bizonyos határok között el kellene tartania magát. Struktúrájában, gondolkodásában, szemléletében kereskedelmi alapon működő magánvállalkozásként kell az elkövetkezendőkben viselkednie. Meg kell változnunk, meg kell tanulnunk, hogy a dolog most már saját zsebünkre megy, s egyelőre nem tudjuk eldönteni, hogy ez hajtóerőként n működike majd vagy sem. Valójában ezentúl minket a város, illetve a megye polgárai fognak eltartani. Közvetve adóikból és közvetlenül — színházjegy-, illetve bérletvásárlással. A támogatás valójában légzsák, anélkül nem tudunk élni. Saját bevétételünk lenne a profit. Ha legalább évente egy színházjegyet, jobb esetben egy bérletet nem vásárolnak, lassan kimúlunk. Mi valójában azt kérjük, legyen kultúrigénye, és lássa be, hogy áttételesen ugyan, de a kultúra a gazdaságban is nagyon jelentős tényezővé válhat, a turisztikában is, a gyermekének sem mindegy, van-e színház abban a városban, ahol felnő, vagy nincs. Ha a város polgára ezeket végiggondolja, bizonyára áldozni is hajlandó. És ráadásul tőlük függ, hogyan él majd a színész, milyen minőségű előadásokat tudunk színpadra állítani. Ha a polgárok nem járnak színházba, nem veszik meg a jegyet vagy a bérletet, valójában azt jelenti, nincs szükségük ránk. — A Tamási-színház valójában a Székelyföld és Hiassó színháza is volt. A nagyobb régió több nézőt, azaz több pénzt jelent. — Igen, csak ahogyan az a piacgazdaságban megszokott, megjelent a színházpiacon is a konkurencia. Székelyudvarhelyen és Csíkszeredában, bizonyára az ott élő polgárok akaratából, színházak születtek. Ezzel nekünk számolnunk kell, figyelembe kell vennünk. Azok a városok saját intézményeik építésére fordítják pénzüket. — Ezen Sepsiszentgyörgy, ha jól tudom, 110 évvel ezelőtt átesett. — Még 1898-ban történt. Sepsiszentgyörgy Gödri Ferenc nevezetű polgármestere felépítette a színháztermet, a színpadot. Kifejezetten azért, hogy a különböző társulatokat tudja fogadni a város. Ezért akkoriban is nagy áldozatot kellett hozni, 15 000 lakosa ha volt Sepsiszentgyörgynek, és valamilyen okból, de vállalták ezt az áldozatot. A premiert egy kis helyi műkedvelő csoport tartotta, Erkel Ferenc Három testőr című darabját mutatták be. Gödri Ferenc rigmusokba szedte az eseményt, s elismerte, hogy nem lett ugyan London vagy Párizs Sepsiből, sokba is került az épület, de megérte. Érdekes dolog, hogy pont 100 évig, 1989 decemberéig a városból sugárzott a színházmegtartó erő. Ez tíz éve szűnt meg, most ezt a kapcsolatot kell újraépítenünk. Vallom, hogy a templom és az iskola mellett a színház a harmadik bástya, amit őriznünk kell. A nagy gond az, hogyan juttassuk el ezt az üzenetet a város polgáraihoz. Létre akarjuk hozni a színházpártoló egyesületet, nem azt kérjük, hogy adományokat adjanak, hanem hogy színházjegyet vegyenek, szokjanak vissza előadásainkra. Sajnos, pang a gazdasági élet, nagy támogatókra nem számíthatunk, ezért gondoljuk azt, a városnak kell összefognia, hogy színháza megmaradjon. Igyekezet van, találkozóra hívtak az üzletemberek, kapcsolatunk van a diákokkal,a főiskolásokkal, befogadtuk a bábszínházat, hogy a kicsiket ideszoktassuk. Tudjuk, hogy szükség van a párbeszédre, hogy eljuttassuk ezeket a gondolatokat a polgárokhoz. — Minden változik körülöttünk, a közönség is, ezzel számolt a társulat? — Természetesen, mi tudjuk a legjobban, hogy mi is a mai közönségünk, de a színház is változott. Különbözik a tíz évvel ezelőttitől, s be kell vallanom, most már mi sem folyamodnánk a régi módszerekhez, mert ami bevált a hetvenes vagy nyolcvanas években, nem hiszem, hogy most jó lenne. Főként,mert—meggyőződésem—a nyolcvanas évek második felének szemlélete nagy pusztítást, ízlésrombolást végzett. Akkoriban elhitették a nézővel, hogy a habos, könnyű léhaság a színház. Közben az intézmény lepusztult, eszközökben, művészi erőkben, szervezettségben, a technikai személyzet hozzáállásában és felkészültségében. Pedig úgy kell működnie, mint egy svájci órának. Mi most még csak egy tucatáru orosz órához hasonlíthatjuk magunkat, de az jár, működik, s kár lenne felhagyni. És nyugodt lelkiismerettel mondom, produkcióinknak sikere van Kolozsváron, Marosvásárhelyen vagy Magyarországon. Azt gondolom, itthon a sepsiszentgyörgyi polgárnak meg kell adnia az esélyt arra, hogy bebizonyítsuk: pontosan tudjuk, mi a feladatunk. Színházat akarunk teremteni értük és magunkért. S állandó keresésben vagyunk, hogy megtaláljuk a feléjük vezető utat, hogy olyan előadásokat hozzunk létre, melyet színházművészetnek lehet nevezni. — Említette, 400 millió, lejt kell megkeresniük, hogy viszonylagos biztonságban éljettek. Nézőkre, telt házakra lebontva ez mit jelent? — Jelenleg hét bérletes előadásunk van. Hogy a nézőtér megteljen, faluról, Kovásznáról hozunk be közönséget. Ha évadonként négy előadásban számolunk-, 67000 bérletes vagy 26 000 néző tudná az említett összeget a színházba behozni. Sok, kevés? Ki-ki eldöntheti, áldoz-e évadonként 60 000 lejt egy bérletre vagy 20 000 lejt egy színházjegyre. Mert lehet ugyan irodalom, zene, színház, képzőművészet nélkül élni, elmehetnek akár kapálni is a költők, írók, színészek, rendezők, szobrászok, csak mi leszünk még szegényebbek. Lejegyezte: Simó Erzsébet Barabás Zsolt felvétele Csizmához vert garasok Háromszék egyetlen hivatásos néptáncegyüttese attól tart, hogy az új pénzügyi helyzet miatt beszűkülhet a tevékenysége, nem tudják folytatni az egész Erdélyre, sőt, a szórványra is kiterjedő küldetést: rangot adni az igazi értékeknek, megőrizni és továbbadni táncot, zenét, szokásvilágot abból a hagyománytárházból, mely igen nagy társadalmi értéket képvisel. Ezzel a gondolatsorral indítottuk a költségvetésről szóló beszélgetésünket Deák Gyulával, a sepsiszentgyörgyi Háromszék Állami Népi Együttes igazgatójával. — Helyzetünk merőben más, mint eddig. Tíz éven át minden pontjában indokolt költségvetési tervet készítettünk a meglévő programok alapján. Ha a megyei tanács jóváhagyta, megkaptuk a szükséges pénzt. Most függetlenül a terveinktől a városi tanács adott összeget biztosít, és erre kell nekünk tervet készíteni .Korábban évi hatvan előadást terveztünk, ezt be is tartottuk. Négy-öt előadás volt itthon, a többi kiszállás. Utóbbiak kiadásai sokkal nagyobbak, hisz napidíjat is kell fizetni a szállás és koszt mellett. Éppen anyagi meggondolásból sokszor családoknál vagy iskolai bentlakásban szálltunk meg, tehát nem első osztályú szállodákra fordítottuk a pénzt. Bármilyen sokba került, csináltuk, mert ez hozzátartozott és tartozik az együttes ama koncepciójához, hogy nem csak Sepsiszentgyörgy és a Háromszék együttese vagyunk, hanem az "egész hazai magyarságé. Nekünk az a szerepünk, hogy az egész erdélyi magyarság képviselői legyünk, ezzel párhuzamosan pedig az erdélyi román, német és cigány együttélést mintázva ezeket a táncokat is bemutatjuk. Tehát leszűkíteni a Háromszék együttest, hogy csak a városé legyen, nem lehet. Az új költségvetési helyzet mégis új lépésekre késztet. Olyan helyekre, ahol tapasztalatunk szerint kevesen jönnek el előadásainkra, nem fogunk elmenni. Igazán csak két olyan város van Erdélyben, ahonnan mindig pénzt hoztunk haza: Kolozsvár és Marosvásárhely. Máshol több a kiadás, mint a bevétel. Ezért a kolozsvári turné mellé olyan helységet választunk, ami közel van a kincses városhoz. Ugyanígy tettünk Marosvásárhelyen. Úgy néz ki, Lugoson, Temesváron, Aradon, de sok más városban nem fogunk tudni előadást tartani. Székelyföldön — kivéve a városokat — kevesebb a közönségünk, mint szórványvidéken. Úgy kívánjuk elérni az eddigi évi előadásszámot, hogy majd több székelyföldi faluba megyünk el. Ez azt jelenti, hogy összességében sokkal kevesebb nézőnek játszunk. — Egy művelődési intézmény szegénysége igazán akkor bosszantó a néző számára, ha ez látszik a produkción is. Ha régiek, kopottak a ruhák, gyenge a világítás, a hangerősítés, poros, kopott a környezet, a színpad. Mennyit és mire költ az együttes, mekkora a sajá bevételük, mire elég az? —■ Tavaly 987 millió lejt kaptunk a megyei tanácstól, 111 millió volt a saját bevételünk. Ehhez képest az idén 265 millió lejt kaptunk a megyétől az év első három hónapjára, és 1,5 milliárd lejt ígért a városi tanács a hátralévő kilenc hónapra. Ez összesen 1,315 milliárd. Hogy mennyi lesz a saját bevételünk? Nem tudni, egyelőre tervezünk. Tulajdonképpen a pénz legnagyobb részét a fizetésekre fordítjuk. Tavaly 685 millió lejt költöttünk a bérekre, 362 millió volt az anyagi költségünk, és alig 50 millió lej jutott beruházásra. Ebből számítógépet vettünk, és felújítottuk a világosítóberendezést. Egy éve nem emeltünk fizetést. Akármilyen utálatos szó, de így van, éhbérért dolgozunk. Áprilistól ezen módosítani szeretnénk. — Mi hiányzik a legjobban? — Egy jól működő, jól fűthető autóbusz, hisz ami van, húszéves, és csak az egyik oldala fűthető, füstöl a melegítőrendszere. Sok gondot jelent ez, nemegyszer volt vita, szóváltás az együttesben, ráadásul kicsi a rakfelület, nem férnek el a dolgaink, ezért az együttes mellett működő Lajtha Alapítvány mikrobuszával szállítjuk minden kiszállásra a hangosító- és világosítóberendezéseket. Nincs egy gépjármű, amivel a szervezők azokba a falvakba is könnyen eljuthatnának, ahová nincs buszjárat. Olykor tíz-tizenöt kilométert gyalogolnak. A ruhákkal valamivel jobban állunk, ruhatárunk évről évre bővül, és nagyon vigyázunk rá. Sok vidék viseletét beszereztük, megvarrattuk, s ha az egyszer megvan, nem feltétlenül fontos egy másik rendet is készíttetni. Az ellenben gond, hogy a raktárunk egészségtelen, penészes, ez veszélyezteti a ruhákat. Nálunk a ruházat tartozéka a csizma és a cipő, ami hamar kopik, és cserélni kell. Egy pár csizma jelenleg több mint egymillió lej. Átlagban három-négy évenként kell egy új csizma, de közben többször is kell talpaltatni. Amikor az aprópénz is fontos, szinte nevetséges milliárdos nagyságrendű beruházásról beszélni. Mégis, az együttes krónikus gondját, a székház ügyét nem hagyhatjuk ki. Évek óta folyik erről tárgyalás, egyeztetés. Van-e elmozdulás ez irányban? — Megalakulásunk óta valóban ez a legnagyobb gond. A Szakszervezetek Művelődési Házában bérelünk néhány termet, összesen 300 négyzetmétert, minden négyzetméterért havi egy dollárt fizetünk. Eddig annyit elérnünk, hogy a művelődési felügyelőség mögötti kis épületet, ami régebben orvosi rendelő volt, száz évvel ezelőtt pedig istálló, a megyei tanács telekkel együtt ötven évig átutalta a Lajtha Alapítvány nevére. Tehát adott egy hely, ahová lehetne építeni valamit. Készíttettünk egy székháztervet, néhány hónappal ezelőtti számítás szerint ötmilliárd lejbe kerülne, pontosabban 416 ezer dolárba. Előadóterem, próbaterem, raktár, irodák, esetleg a tetőtérben szolgálati lakások lennének benne. A teljes terv elkészítése sokba kerül, ennek fedezésére pályázatot nyújtottunk be. Az építésre a pénzt úgy lehetne előteremteni, ha helyi erőkből rendelkezésre állna a teljes költség legkevesebb ötven százaléka, a többit pályázati úton megszerezhetnénk. — Optimista-e ma az együttesvezető? — A városi és megyei vezetőséggel folytatott beszélgetések után úgy értelmeztem, ez az év átmenetinek tekinthető, megpróbáljuk túlélni, és bízunk abban, hogy változni fog. Ha ebből indulok ki, optimista lehetek. Ha a saját véleményemre alapozok, pesszimista vagyok. Ez az ország nem úgy néz ki, hogy jövőre több pénze lenne. Tehát lehetséges, hogy lesz egy lelassulás az együttes részéről. Ha nem tudunk továbblépni vagy legalább szinten tartani az intézményt, lesznek olyan csapattársaink, akik azt mondják, tovább nem, csinálják. Lejegyezte: Fekete Réka 999.5