Háromszék, 1999. május (11. évfolyam, 2635-2659. szám)

1999-05-01 / 2635. szám

Hogy pénzt hozzon a taps Új fejezet kezdődött április elsejével a Tamási Áron Színház és a Háromszék táncegyüttes történetében. A színház számításai azt mutatják, évi 3,6 milliárdból tudnának szűkösen ugyan, de megélni. Az első negyedévre a régi forrásból, a megyei tanácstól kaptak 668 milliót. A továbbiakban a város költségvetésére bízattak, arra a pénzforrásra, mely az adókból folyik be, s mely az optimisták szerint 50 milliárd, a pesszimisták szerint 30 milliárd lej lesz. Ebből az elkövetkező kilenc hónapra 2,85 milliárdot szánt a polgármesteri hivatal a színháznak, ami azt jelenti, hogy a hátralévő kilenc hónapban ehhez 400 milliót kell hozzákeresniük. Sikerül-e ez vagy sem, fel kell-e valamit is adnia az együttesnek eddig vállalt művészeti elveiből vagy sem, elfogadja-e és eltartja-e színészeit, rendezőit a város? — egyelőre nyitott kérdés. Beszélni róla ellenben kell, s Nemes Levente, a Tamási-színház igazgatója szívesen is teszi. Nemcsak azért, mert töprengő, vívódó művésztípus és nyitott ember, hanem mert igazgatóként tudja, hogy jobban, mint eddig bármikor, a néző felé kell fordítaniuk tekintetüket. Nemes Levente: A színház számára eddig szokatlan, isme­retlen helyzetbe került, bizonyos­ határok között el kellene tartania magát. Struktúrájában, gondolkodásában, szemléleté­ben kereskedelmi alapon működő magánvállalkozásként kell az elkövetkezendőkben viselkednie. Meg kell változnunk, meg kell tanulnunk, hogy a dolog most már saját zsebünkre megy, s egyelőre nem tudjuk eldönteni, hogy ez hajtóerőként n működik­­e majd vagy sem. Valójában ezentúl minket a város, illetve a megye polgárai fognak eltartani. Közvetve­­ adóikból és közvetlenül — színházjegy-, illetve bérletvásárlással. A támo­gatás valójában légzsák, anélkül nem tudunk élni. Saját bevété­telünk lenne a profit. Ha legalább évente egy színházjegyet, jobb esetben egy bérletet nem vásárolnak, lassan kimúlunk. Mi valójában azt kérjük, legyen kultúrigénye, és lássa be, hogy áttételesen ugyan, de a kultúra a gazdaságban is nagyon jelen­tős tényezővé válhat, a turisztikában is, a gyermekének sem mindegy, van-e színház abban a városban, ahol felnő, vagy nincs. Ha a város polgára ezeket végiggondolja, bizonyára áldozni is hajlandó. És ráadásul tőlük függ, hogyan él majd a színész, milyen minőségű előadásokat tudunk színpadra állíta­ni. Ha a polgárok nem járnak színházba, nem veszik meg a jegyet vagy a bérletet, valójában azt jelenti, nincs szükségük ránk. — A Tamási-színház valójában a Székelyföld és Hiassó színháza is volt. A nagyobb régió több nézőt, azaz több pénzt jelent. — Igen, csak ahogyan az a piacgazdaságban megszokott, megjelent a színházpiacon is a konkurencia. Székelyudvar­helyen és Csíkszeredában, bizonyára az ott élő polgárok akaratából, színházak születtek. Ezzel nekünk számolnunk kell, figyelembe kell vennünk. Azok a városok saját intézmé­nyeik építésére fordítják pénzüket. — Ezen Sepsiszentgyörgy, ha jól tudom, 110 évvel ez­előtt átesett. — Még 1898-ban történt. Sepsiszentgyörgy Gödri Ferenc nevezetű polgármestere felépítette a színháztermet, a színpa­dot. Kifejezetten azért, hogy a különböző társulatokat tudja fogadni a város. Ezért akkoriban is nagy áldozatot kellett hozni, 15 000 lakosa ha volt Sepsiszentgyörgynek, és valami­lyen okból, de vállalták ezt az áldozatot. A premiert egy kis helyi műkedvelő csoport tartotta, Erkel Ferenc Három testőr című darabját mutatták be. Gödri Ferenc rigmusokba szedte az eseményt, s elismerte, hogy nem lett ugyan London vagy Párizs Sepsiből, sokba is került az épület, de megérte. Érdekes dolog, hogy pont 100 évig, 1989 decemberéig a városból sugárzott a színházmegtartó erő. Ez tíz éve szűnt meg, most ezt a kapcsolatot kell újraépítenünk. Vallom, hogy a templom és az iskola mellett a színház a harmadik bástya, amit őriznünk kell. A nagy gond az, hogyan juttassuk el ezt az üzenetet a város polgáraihoz. Létre akarjuk hozni a színházpár­toló egyesületet, nem azt kérjük, hogy adományokat adjanak, hanem hogy színházjegyet vegyenek, szokja­nak vissza előadásainkra. Sajnos, pang a gazdasági élet, nagy támogatókra nem számíthatunk, ezért gon­doljuk azt, a városnak kell összefognia, hogy színháza megmaradjon­. Igyekezet van, találkozóra hívtak az üzletemberek, kapcsolatunk van a diákokkal,a főisko­lásokkal, befogadtuk a bábszínházat, hogy a kicsiket ideszoktassuk. Tudjuk, hogy szükség van a párbe­szédre, hogy eljuttassuk ezeket a gondolatokat a pol­gárokhoz. — Minden változik körülöttünk, a közönség is, ezzel számolt a társulat? — Természetesen, mi tudjuk a legjobban, hogy m­i is a mai közönségünk, de a színház is változott. Különbö­zik a tíz évvel ezelőttitől, s be kell vallanom, most már mi sem folyamodnánk a régi módszerekhez, mert ami be­vált a hetvenes vagy nyolcvanas években, nem hiszem, hogy most jó lenne. Főként,mert—meggyőződésem—a nyolcvanas évek második felének szemlélete nagy pusztítást, ízlésrombolást végzett. Akkoriban elhitették a nézővel, hogy a habos, könnyű léhaság a színház. Közben az intézmény lepusztult, eszközökben, művészi erőkben, szervezettségben, a technikai személyzet hozzáállásában és felkészültségében. Pedig úgy kell működnie, mint egy svájci órának. Mi most még csak egy tucatáru orosz órához hasonlíthatjuk magun­kat, de az jár, működik, s kár lenne felhagyni. És nyugodt lelkiisme­rettel mondom, produkcióinknak sikere van Kolozsváron, Marosvá­sárhelyen vagy Magyarországon. Azt gondolom, itthon a sepsiszent­­­­györgyi polgárnak meg kell adnia az esélyt arra, hogy bebizonyítsuk: pontosan tudjuk, mi a feladatunk. Színházat akarunk teremteni értük és magunkért. S állandó keresésben vagyunk, hogy megtaláljuk a feléjük vezető utat, hogy olyan előadásokat hozzunk létre, melyet színházművészetnek lehet nevezni. — Említette, 400 millió, lejt kell megkeresniük, hogy viszonylagos biztonságban élj­ettek. Nézőkre, telt házakra lebontva ez mit jelent? — Jelenleg hét bérletes előadásunk van. Hogy a nézőtér megteljen, faluról, Kovásznáról hozunk be közönséget. Ha évadonként négy előadásban számolunk-, 6­7000 bérletes vagy 26 000 néző tudná az említett összeget a színházba behozni. Sok, kevés? Ki-ki eldöntheti, áldoz-e évadonként 60 000 lejt egy bérletre vagy 20 000 lejt egy színházjegyre. Mert lehet ugyan irodalom, zene, színház, képzőművészet nélkül élni, elmehetnek akár kapálni is a költők, írók, színészek, rendezők, szobrászok, csak mi leszünk még szegényebbek. Lejegyezte: Simó Erzsébet Barabás Zsolt felvétele Csizmához vert garasok Háromszék egyetlen hivatásos néptáncegyüttese attól tart, hogy az új pénzügyi helyzet miatt beszűkülhet a tevékenysége, nem tudják folytatni az egész Erdélyre, sőt, a szórványra is kiterjedő küldetést: rangot adni az igazi értékeknek, megőrizni és továbbadni táncot, zenét, szokásvilágot abból a hagyománytárházból, mely igen nagy társadalmi értéket képvisel. Ezzel a gondolatsorral indítottuk a költségvetésről szóló beszélgetésünket Deák Gyulával, a sepsiszentgyörgyi Háromszék Állami Népi Együttes igazgatójával. — Helyzetünk merőben más, mint eddig. Tíz éven át minden pontjában indokolt költ­ségvetési tervet készítettünk a meglévő prog­ramok alapján. Ha a megyei tanács jóváhagyta, megkaptuk a szükséges pénzt. Most függetle­nül a terveinktől a városi tanács adott összeget biztosít, és erre kell nekünk tervet készíteni­ .Korábban évi hatvan előadást terveztünk, ezt be is tartottuk. Négy-öt előadás volt itthon, a többi kiszállás. Utóbbiak kiadásai sokkal nagyobbak, hisz napidíjat is kell fizetni a szál­lás és koszt mellett. Éppen anyagi meggondo­lásból sokszor családoknál vagy iskolai bent­lakásban szálltunk meg, tehát nem első osztá­lyú szállodákra fordítottuk a pénzt. Bármilyen sokba került, csináltuk, mert ez hozzátartozott és tartozik az együttes ama koncepciójához, hogy nem csak Sep­siszentgyörgy és a Há­­romszék együttese vagyunk, hanem az "egész hazai magyar­ságé. Nekünk az a szerepünk, hogy az egész erdélyi­ ma­gyarság képviselői legyünk, ezzel pár­huzamosan pedig az erdélyi román, né­­­­met és cigány együtt­élést mintázva eze­ket a táncokat is bemutatjuk. Tehát leszűkíteni a Három­szék együttest, hogy csak a városé le­gyen, nem lehet. Az új költség­­vetési helyzet mégis új lépésekre késztet. Olyan helyekre, ahol tapasztalatunk szerint kevesen jönnek el előadásainkra, nem fo­gunk elmenni. Igazán csak két olyan város van Erdélyben, ahonnan mindig pénzt hoz­tunk haza: Kolozsvár és Marosvásárhely. Máshol több a kiadás, mint a bevétel. Ezért a kolozsvári turné mellé olyan helységet választunk, ami közel van a kincses város­hoz. Ugyanígy tettünk Marosvásárhelyen. Úgy néz ki, Lugoson, Temesváron, Aradon, de sok más városban nem fogunk tudni elő­adást tartani. Székelyföldön — kivéve a vá­rosokat — kevesebb a közönségünk, mint szórványvidéken. Úgy kívánjuk elérni az eddigi évi előadásszámot, hogy majd több székelyföldi faluba megyünk el. Ez azt jelenti, hogy összességében sokkal kevesebb néző­nek játszunk. — Egy művelődési intézmény szegénysé­ge igazán akkor bosszantó a néző számára, ha ez látszik a produkción is. Ha régiek,­­ kopottak a ruhák, gyenge a világítás, a hang­­erősítés, poros, kopott a környezet, a szín­pad. Mennyit és mire költ az együttes, mek­kora a sajá bevételük, mire elég az? —■ Tavaly 987 millió lejt kaptunk a me­gyei tanácstól, 111 millió volt a saját bevé­telünk. Ehhez képest az idén 265 millió lejt kaptunk a megyétől az év­ első három hónapjá­ra, és 1,5 milliárd lejt ígért a városi tanács a hátralévő kilenc hónapra. Ez összesen 1,315 milliárd. Hogy mennyi lesz a saját bevéte­lünk? Nem tudni, egyelőre tervezünk. Tulaj­donképpen a pénz legnagyobb részét a fize­tésekre fordítjuk. Tavaly 685 millió lejt köl­töttünk a bérekre, 362 millió volt az anyagi költségünk, és alig 50 millió lej jutott beru­házásra. Ebből számítógépet vettünk, és fel­újítottuk a világosítóberendezést. Egy éve nem emeltünk fizetést. Akármilyen utálatos szó, de így van, éhbérért dolgozunk. Ápri­listól ezen módosítani szeretnénk. — Mi hiányzik a legjobban? — Egy jól működő, jól fűthető autóbusz, hisz ami van, húszéves, és csak az egyik oldala fűthető, füstöl a melegítőrendszere. Sok gondot jelent ez, nemegyszer volt vita, szóváltás az együttesben, ráadásul kicsi a rakfelület, nem férnek el a dolgaink, ezért az együttes mellett működő Lajtha Alapítvány mikrobuszával szállítjuk minden kiszállásra a hangosító- és világosítóberendezéseket. Nincs egy gépjármű, amivel a szervezők azok­ba a falvakba is könnyen eljuthatnának, aho­vá nincs buszjárat. Olykor tíz-tizenöt kilo­métert gyalogolnak. A ruhákkal valamivel jobban állunk, ru­határunk évről évre bővül, és nagyon vigyá­zunk rá. Sok vidék viseletét beszereztük, megvarrattuk, s ha az egyszer megvan, nem feltétlenül fontos egy másik rendet is készít­tetni. Az ellenben gond, hogy a raktárunk egészségtelen, penészes, ez veszélyezteti a ruhákat. Nálunk a ruházat tartozéka a csiz­ma és a cipő, ami hamar kopik, és cserélni kell. Egy pár csizma jelenleg több mint egy­millió lej. Átlagban három-négy évenként kell egy új csizma, de közben többször is kell talpaltatni.­­ Amikor az aprópénz is fontos, szinte nevetséges milliárdos nagyságrendű beru­házásról beszélni. Mégis, az együttes króni­kus gondját, a székház ügyét nem hagyhat­juk ki. Évek óta folyik erről tárgyalás, egyez­tetés. Van-e elmozdulás ez irányban? — Megalakulásunk óta valóban ez a legna­gyobb gond. A Szakszervezetek Művelődési Házában bérelünk néhány termet, összesen 300 négyzetmétert, minden négyzetméterért havi egy dollárt fizetünk. Eddig annyit elér­nünk, hogy a művelődési felügyelőség mögötti kis épületet, ami régebben orvosi rendelő volt, száz évvel ezelőtt pedig istálló, a megyei ta­­nács telekkel együtt ötven évig átutalta a Lajtha Alapítvány nevére. Tehát adott egy hely, aho­vá lehetne építeni valamit. Készíttettünk egy székháztervet, néhány hónappal ezelőtti szá­mítás szerint ötmilliárd lejbe kerülne, ponto­sabban 416 ezer dolárba. Előadóterem, pró­baterem, raktár, irodák, esetleg a tetőtérben szolgálati lakások lennének benne. A teljes terv elkészítése sokba kerül, ennek fedezésére pályázatot nyújtottunk be. Az építésre a pénzt úgy lehetne előteremteni, ha helyi erőkből ren­delkezésre állna a teljes költség legkevesebb ötven százaléka, a többit pályázati úton meg­szerezhetnénk. — Optimista-e ma az együttesvezető? — A városi és megyei vezetőséggel foly­tatott beszélgetések után úgy értelmeztem, ez az év átmenetinek tekinthető, megpróbál­juk túlélni, és bízunk abban, hogy változni fog. Ha ebből indulok ki, optimista lehetek. Ha a saját véleményemre alapozok, pesszi­mista vagyok. Ez az ország nem úgy néz ki, hogy jövőre több pénze lenne. Tehát lehet­séges, hogy lesz egy lelassulás az együttes részéről. Ha nem tudunk továbblépni vagy legalább szinten tartani az intézményt, lesz­nek olyan csapattársaink, akik azt mondják, tovább nem, csinálják. Lejegyezte: Fekete Réka 999.5

Next