Háromszék, 2002. február (14. évfolyam, 3475-3498. szám)

2002-02-12 / 3484. szám

Budapest a világlapok hasábjain A közélgei választások okán Magyarországról számos írás jelenik meg a világlapokban. A vélemények természetesen különböznek, mint ahogy a mai magyar társadalom is megosztott. Összeállításunkban bemutatunk kettőt a múlt héten megjelent kommentárok közül. Kossuth és Széchenyi A Neue Zürcher Zeitung című svájci lap Politika a történelem által megtámasztva címmel közölte szerdán tudósítója, Andreas Ophitka terjedelmes cikkét. A szerző bevezetőjében rámutatott: a magyar pártok szívesen hivatkoznak törtértelmi példaképekre — Kossuth Lajosra, az 1848-as függetlenségi mozgalom vezérére, de ellen­felére, Széchenyi­ grófra is. Kettejük ak­tualizálása kényes, mert mindketten liberális politikusok voltak, miközben Magyarországon ma a „liberális" egyes helyeken szidalomnak számít. Oplatka szólt a Horn Gyula és Orbán Viktor részvételével tartott, közel négy évvel ezelőtti televíziós vitáról, amelyben Orbán joggal hivatkozhatott Széchenyire, hiszen alapozhatott arra, hogy a vita nézői között nincs, aki ne tudná, mit jelent gróf Széchenyi István neve. Kor­mányfőként Orbán Viktor nem foglalkozik a témával túl gyakran, de újra és újra megemlíti — írta a szerző, s példának a Széchenyi-tervet hozta fel. „Elnevezése párhuzamot idéz: amint a XIX. században, a polgári korszak kezdetén, amikor nagy reformpolitikusok tevékenykedtek, ma is új, modern kort alapoznak meg." Ám a kerek évfordulókkal járó tiszte­letadás idén nem Széchenyi, hanem ellen­fele, Kossuth körül forog. Joggal vagy alap­talanul Kossuth neve Magyarországon máig a függetlenségi törekvés emelkedett jelképe, és öt generáció után még mindig elég a vonzereje ahhoz, hogy a politika hatalmába kerítse — írta Oplatka, s részletesen felidézte az SZDSZ évfordulós terveit. „Kissé meglepő, hogy a szabaddemokraták ezúttal milyen vonzalmat mutatnak a nemzeti jelképek iránt, s mennyire fenntartás nélkül azonosulnak egy olyan személyiséggel, akinek nacionalizmusa a történészek körében legalábbis vitatott. Általában e párt vezetői szoktak nemzeti ünnepeken bírálóan üres külsőségekről szólni és óvni a sovinizmustól. A Kossuth jegyében való fellépésről szóló döntés egyik oka valószínűleg éppen az a felismerés volt, hogy a párt hosszú távon nem tanúsíthat büntetlenül demonstratív érdek­telenséget a nemzeti hagyományok iránt. A másik ok, amelyet maga a pártvezetés nevez meg, Kossuth vezető liberális volt. Miután a Fidesz úgy döntött, hogy a jobboldal széles néppártjává lesz, a szabaddemokraták a magyar politikai palettán valóban egyedül tesznek hitet a liberalizmus mellett. Még magában az egyenlőtlen összetételű pártban is eltérnek a vélemények, hogy politikailag meghatározott baloldali vagy a gazdasági felfogás szerint inkább jobboldali liberális vonalról van-e szó.” „A szabaddemokratáknak sok elkeseredett ellenfele van még a korábbi koalíciós partner szo­cialisták körében is, konkrétan a »nemzeti oldalon«. A kifejezés, amely a jobboldalra és a szélső jobboldalra is vonatkozik, teljesen elhibázott — mintha a baloldaliak nem tartoznának a nemzethez —, de Magyarországon így használják. A jobboldali tábort támogató publicisták szótárában azonban a »liberális« a szabaddemokratákra nézve szidalommá züllött. Függetlenül a nyugati szóhasználattól, amelynek értelmében ma Magyarországon liberális demok­rácia van, további nehézség, hogy a példaképként szívesen idézett XIX. századi államférfiak hitet tettek a liberalizmus mellett, de egy olyan liberalizmus mellett, amely akkoriban Közép- Kelet-Európában a nemzetek képződését kísérte, és a szomszédos népekkel szemben csak több­­kevesebb­­é­relmet tanúsított, Magyarország esetében a döntő időkben Széchenyi "többet, Kossuth kevesebbet. Ma politikai állásuk szerint egyesek a XIX. századi nagy elődök liberális, mások magyar­ nemzeti oldalát dicsérik, s a történelmi-tudományos finomságokra nincs kereslet. Mindenesetre sajátságos és figyelemre méltó, hogy Magyarországon a történelemmel és a történelem nevében politizálnak” — írta Oplatka. A cikkíró felidézte a Széchenyi-film körüli vitákat és bírálatokat. Megállapította: „Ám mi­vel a történelemnek popularizált formában megvan a maga súlya, a film közvetlenül az áprilisi választások előtt kerül a mozikba. A nyugati kampánymenedzsereknek szokatlan elképzelés, hogy egy játékfilm alkalmasnak bizonyulhat a hangulat befolyásolására. Eperjes Károly félig Széchenyi szerepében, félig a szabaddemokraták ellenfeleként nemrég arra is kísérletet tett, hogy a XIX. század negyvenes éveinek nagy politikai vitáját a jelenbe vetítse, amennyiben Magyarország 1920-ban elszen­vedett nagy területveszteségeiért az annak idején Kossuth által ápolt nemzeti szellemet okolta. Ám nem valószínű, hogy a politika felmelegítené ma Kossuth és Széchenyi egykori vitáját. Kézenfekvőbb feltételezés,hogy a Fidesz nem engedi át szabaddemokrata ellenfeleinek a Kossuth-évet, hanem felugrik a vonatra és maga is ünnepel.” . Végül Oplatka megállapította: a szocialista baloldal politikusai is igyekeznek eszközként felhasználni a nemzeti jelképeket, s példaként felhozta, hogy Medgyessy Péter, az MSZP miniszterelnök-jelöltje a Pilvax kávéházban ismertette programját. Szólt a kávéház történelmi múltjáról, s m­egál­lapította: „A mai és az akkori kávéházban már csak a név közös, s az 59 éves Medgyessy sem emlékeztet forradalmár ifjoncra, ám programja egyértelműen történelmi példa­képeket idéz fel." A kormányfő rémálma A Kurier című bécsi lap csaknem egész oldalas összeállítást közölt a magyar belpolitikáról tudósítója, Georg Berényi tollából. Az összeállítás egyik cikke Kapuzárási pánik Budapesten, a másik az Orbán Viktor rémálma a választások utánra címet viseli. Az első írás megállapítja, hogy a választási kampány eddigi csúcspontjához ért, amikor a parlamenti vita úgy felhevült, hogy a koalíció a baloldali ellenzéket hazaárulással vádolta. A választás előtti csata egy ideje egyébként is igen éles és a ,,határokon átnyúló" dimenziókkal folyik. „A kormányfő vitathatatlan sikereket tud felmutatni: figyelemre méltó, bár a lakosság széles rétegeiben alig érezhető gazdasági fellendülést, az EU átlagánál gyorsabb növekedési ütemet, az infláció és a munkanélküliség csökkenését stb. Pontot szerzett az Európa-szerte vitatott „státus­­törvénnyel" is, amely az ország 1920-ban leválasztott részeiben élő hárommillió magyar részben nehéz sorsát kívánja könnyíteni képzési és szociális juttatásokkal. Ám ebben rejlik Orbán első számú választási kockázata is: az 1,7 millió magyar lakta Ro­mánia hozzájárulását csak a munkát kereső­ románok esetleges rohamának kockázatosan magas áron tudta megszerezni. Szlovákiával kemény tárgyalások folynak. A baloldali ellenzék úgy látja, a régió stabilitása forog kockán, s e téren is mulasztásokkal vádolja a kormányt” — írta Berényi. Az összeállítás másik cikke a választások utáni lehetőségeket elemezve megállapítja: Orbán Viktor bízik abban, hogy a Fidesz egyedül megszerzi­­a kormányzáshoz szükséges többséget, de alighanem komoly gondot okoz neki az a lehetőség, hogy újra partnerre lehet szüksége a jobbközép koalícióhoz, mert csak az MDF-re számíthat, s kérdés, hogy ez elegendő lesz-e a többséghez. Megemlítve az FKgP hanyatlását, Berényi úgy véli: „A mérleg nyelveként egyedül Csurka István író szélsőjobboldali MIÉP-je kínálkozik. Ez a párt jelenleg jobbodali ellenzékként működik, s már ma is gyakran támogatja tizenkét képviselője szavazatával a kormányt a parlamentben. Orbán a támogatást tudomásul veszi, ám elkerül minden közvetlen együttműködést a radikális nacionalizmus magyarországi pártjával. Alig szalonképes koalíciós partnerként a MIÉP egy jövendő Orbán­­kormányt nem csak az Európai Unióban, hanem világszerte kompromittálhatna. Bár a kormányfő ezt az opciót sem zárja eleve ki. Ám ez a forgatókönyv valószínűleg a legnyomasztóbb rémálma” írta Berényi. Orbán Viktor 4. A párizsi békeszerződés Ötvenöt évvel ezelőtt, 1947. február 10-én írták alá Párizsban a magyar békeszerződést, amelyben a szerződő felek kijelentették a második világháborús hadiállapot megszűnését egymás között, to­vábbá előirányozták, hogy a román békeszerződés életbelépésével Ma­gyarország és Románia között is megszűnik a hadiállapot. Párizsban a magyar békeszerződés aláírásával egyidejűleg megszületett a bol­gár, a finn, az olasz és a román békeszerződés is. A magyar békeszerződés össze- két bécsi döntés szlovákiai cs er­sen 42 cikket tartalmazott összesen nyolc részben, hat melléklettel ki­egészítve. Bevezetője megállapítot­ta, hogy Magyarország „a háború­ért a felelősség rá eső részét vise­li”, de az „Egyesült Nemzetek” ne­vében tekintetbe vették, hogy Ma­gyarország 1944. december 28-án megszakította kapcsolatait Néme­tországgal, Németországnak hadat üzent, és 1945. január 20-án fegy­verszünetet kötött a Szovjetunióval, az Egyesült Államokkal és Nagy- Britanniával. A békeszerződés 1. cikke értel­mében Magyarország határai Ausztriával és Jugoszláviával ugyanazok maradnak, mint amelyek 1938 január 1-jén voltak, Romá­niával és Csehszlovákiával lénye­gében ugyanarra az állapotra állnak vissza, miután az 1938. november 2-án és 1940. augusztus 30-án kelt „bécsi választott bírósági határo­zatok rendelkezései semmisnek és érvénytelennek jelentetnek ki”. (A helyi területeket juttatott német— olasz közreműködéssel Magyaror­szágnak.) A békeszererződés 300 millió USA-dollárban (35 dollár f­­ uncia arany) szabta meg Magyarország háborús jóvátételi kötelezettségét, ebből 200 millió dollár illette meg a Szovjetuniót, összesen 100 mil­lió dollár Csehszlovákiát és Jugo­szláviát. A gazdasági rendelkezé­seket tartalmazó részben szerepelt a következő kitétel: „Magyaror­szág lemond mindennemű olyan, a szövetséges és társult hatalmak el­len a magyar kormány vagy magyar állampolgárok nevében támasztha­tó igényről, amely közvetlenül a háborúból vagy oly cselekményből származik, amelyek az 1939. évi szeptember hó 1 -jét követő európai hadiállapotból folynak, tekintet nél­kül arra, hogy az illető szövetséges vagy társult hatalom abban az idő­ben Magyarországgal háborúban ál­­lott-e vagy sem." A magyarországi választási kampány noha jó­szerével még csak most kezdődik — máris „bekemé­­nyedett”.­­ Noha számtalan kisebb párt is indul — sőt, újak is alakultak, mint az újabb kisgazda-alakulatok vagy a Kupa Mihály nevével fémjelzett Centrum Párt —, teljesen világos, hogy Magyarország két táborra szakadt, a két nagy párt „harca” döntheti el a választá­sokat. ♦ A „trónkövetelő” szocialisták­­ nyilván, a mögöttük álló és az utóbbi esztendőkben a „tűz” köze­lébe sem nagyon kerülő üzletemberek nyomására egyre inkább erőltetik visszakerülésüket az áhított ha­talomba, míg a jelenleg kormányzó Fidesz üzletemberek egy másik táborának hatására sem léphet vissza. Négy esztendő viszonylag kevés idő volt ahhoz, hogy a másik, a „polgári”, a „nemzeti”, a „jobboldali”, a „konzervatív” tábor üzletembe­rei megerősödhessenek, nyilván még kell egy „kis idő”, még leg­alább négy esztendő, egy újabb kormányzati ciklus ahhoz, hogy ez megtörténhessen, s hogy Magyarország a jelenlegi hajcihőnél jóval nyugodtabb körülmények között tér­hessen át az Amerikából ismert s ott olyan kitűnően funkcionáló ún. váltógazdálkodásra... ♦ A szocialisták láthatólag egyre türelmetlenebbek, mindent felhasznál­nak ellenfelük lejáratására. Szándékosan írtunk „ellen­felet”, noha megfelelőbb lenne az „ellenség”, ugyanis az elmúlt időszak botrányos támadásai arra engednek következtetni, hogy az „anyapárt” árnyékától oly ne­hezen szabaduló szocialistáknak semmi sem szent, a kedvezménytörvény ócsárlása közben vígan mennek át akár idegengyűlölet szításába is. ♦ Ezek súlyos sza­vak, de egy, a politikájukkal ez idáig különben bevallot­tan is rokonszenvező budapesti tudósító állapította meg néhány napja a nagy tekintélyű Frankfurter Allgemeine Zeitungban, ahogy azt szombati számunkban részlete­sen ismertettük. ♦ A 23 millió potenciális román munkavállalóval való u szító. Ezen túlmenően, a Medgyessy Péter miniszterel­nök-jelölt lobbyügyében folyó ügyészségi nyomozást megtorlandó, megpróbálják lejáratni a Fidesz élgárdá­ját. ♦ A CIA Internetes adatbázisán még mindig titok­­miniszterként (!) szereplő Kövér László alelnök elleni támadásokat, Pokorni Zoltán néhány keményebb meg­nyilatkozására válaszul, most már Pokorni-ellenes táma­dások is követték, s Orbán Viktorról megjelent egy lejárató könyv is A „Viktor’’ címmel. Senkit sem lephetett meg, hogy szerzője, Kende Péter meghívottként üldögélhetett a szocialisták kongresszusán. ♦ Közben alantasabb támadások is történnek, itt van Selmeczi Gabriella kiffiügye - két órát hallgattak ki egy Tesco Áruházban, mert állítólag lopáson érték, noha a kamerák szerint nem is járt a péksütemények közelében. Vagy itt van Kósa Lajos deb­receni polgármester botránya, akit a Blik szerint orális szexen értek tetten városában, saját autójában (?). Igaz vagy nem igaz?! Nem lehet eldönte­ni, s ha esetleg a debreceni polgármester perelne az ítéletig a magyar igazságszolgáltatás perrendtartási sebességét figyelembe véve­­, nemcsak ez a választási kampány járhatna le, de a négy év múlva következő is... ♦ De mindez nem volt elég, a parlamentben is felizzottak a kedélyek, bekiabálások, szóváltások nyomán a szocialista párt testületileg kivonult, mert állítólag a fejét elveszítő Orbán Viktor „lehazaám­lózta” Keller László szocialista képvi­selőtársát. ♦ Ezután került sor a Vigadóban Orbán Viktor országértékelésére. A miniszterelnök a Trianon óta sajgó magyar fájdalmak kapcsán kijelentette: „egyesek szívesen szórnak sót e nyílt sebre”. ♦ A nyilatkozatot a Vigadóban meg sem jelenő szocialista pártelnök „leköszönő és rosszkedvű búcsúbeszédnek” nevezte... ♦ Nem hinnénk, bár februárban tényleg nehéz eldönteni, hogy savanyú-e a szőlő, s ha igen, kinek?! Magyar tükör Bogdán László rovata VILAGFIGYELO Az oldalt MTI-információk alapján szerkesztette: Mózes László 2002. FEBRUÁR 12.

Next