Háromszék, 2007. szeptember (19. évfolyam, 5166-5190. szám)

2007-09-06 / 5170. szám

nyár végi ulcik SYLVESTER LAJOS ÚJABB KELETŰ KELETI UTAZÁSOK Lobogókból szabott sátorsír Gallipoli városában Mi jó a földön járni... Azt az élményözönt, amelyet egy olyan alkalom, mint a mi mostani keleti zarándoklatunk Mikes Ke­lemen nyomában, melynek tartóága Ibrahim Müteferrika rodostói szob­rának avatása volt ugyan, de ennek annyiféle ága-boga nőtt, hogy csak úgy lehet otthoni kemencesűtésre al­kalmas kötésbe kötni, ha a meghatá­rozó elemeket kiemeljük. Számomra, többek között, ilyen meghatározó él­mény volt Mikes és sorstársainak első törökhoni állomáshelye, Gal­lipoli — mai nevén Gelibolu ahová mi a bujdosókéval fordított sorrendben érkeztünk, Edirne, azaz Drinápoly irányából, amíg a kurucok törökországi menedékkel élő csapata előbb Gallipoliban kötött ki. Mikes itt datálja első levelét, anno 1717. 10. octombris, amelynek alapján egybevethetjük a mi mostani élmé­nyeinket az övéivel. Édes néném! Hála legyen az Istennek, mi ideérkeztünk ma sze­rencsésen, Franciaországból pedig 15. septembris indultunk meg. A fe­jedelmünknek Istennek hála jó egész­sége volna, hogyha a köszvény bú­csút akarna tőlle venni, de reméljük, hogy itt a török áer elűzi. Édes né­ném, mi jó a földön járni! Látja kéd, még Szent Péter is megijeded volt, mikor a vízben sipadoztak a lábai. Hát mi bűnösök, hogyne félnénk, amidőn a hajónk olyan nagy habok között fordult egyik oldaláról a másikára, mint az erdélyi nagy he­gyek. Némelykor azoknak a tetején mentünk el, némelykor pedig olyan nagy völgyben estünk, hogy már csak azt vártuk, hogy reánk omoljanak azok a vízhegyek. De mégis olyan emberségesek voltának, hogy többet nem adtak innánk, mintsem kellett volna. Elég az, hogy itt vagyunk egészségben. Mert a tengeren is megbetegszik az ember, nemcsak a földön, és ott ha a hintó megrázza, elfárad, és jobb egyepegyéje vagyon az ételre. De a hajóban az a szünte­len való rengetés, bánkódás a főt el­hódítja, a gyomrot felkeveri, és úgy kell tenni, valamint a részeg embe­reknek, aki a bort meg nem emészt­heti. A szegény gyomromnak is olyan nyavalyában kelletett lenni vagy két első nap, de azután úgy kellett en­nem, mint a farkasnak. A fejedel­münk a hajóból még nem szállott vala le, hogy a tatár hám, aki itt exi­­liumban vagyon, holmi ajándékot kiddé és a többi között egy szép lo­vat, nyergelvé. Itt a fejdelemnek jó szállást adtak, de mi ebül vagyunk szállva. De mégis jobban szeretem itt lenni, mintsem a hajóban. (...) Gallipoli, illetve Gelibolu ma tel­jességgel másképp fest. Én nem első ízben vagyok itt, de akinek régi szo­kás szerint kavicsot kell vennie a szá­jába, mert először lépett erre a földre, a harmadik Mikes-zarándoklat fő szervezőjének, Beder Tibornak az er­re a célra kiadott félszáz oldalas fü­zetében lényeges és praktikus infor­mációkat talál. Gallipoli — marad­junk a Mikes korában használt város­névnél — volt görög, velencei, nikeai, katalán, majd ismét görög fennható­ság alatt, de több mint 650 esztendeje a törököké. (1354) A „szép város” — ez nevének eredeti jelentése — straté­giai fontosságát földrajzi fekvésének Lobogókból sátorsír köszönheti: a Dardanellák (Canakkale) európai bejáratánál fekvő, a történe­lem során várvédelemmel többször is megerősített öböl fontosságát bizo­nyítja, hogy országok és világrészek sorsának eldöntő csatái zajlottak a térségben. A 60 kilométer hosszú ten­gerszoros, a Canakkale Bogaz itt mindössze 3 km széles és 50—60 méter mélységű. (A közeli Canakkale­­nál mindössze 1200 méter a tenger­­szoros szélessége, ezért a hatalmas európai—ázsiai szárazföldi forgalom lebonyolítói az itteni komphajós átke­lőt kedvelik.) Szóval, a tengerszoros, Gallipoli és az itteni harcok! Karaca Bey, a Vén Zászlótartó A több mint százfős zarándokcsa­patban a törökországi élményözön­­ből is kiemelkedően rögzült az az élmény, amely a Karaca Bey sírem­lékénél fogad. Pedig nemcsak a Gallipoli-öböl magasságából elénk tárulkozó, szépséges tenger hívott a testet aszaló hőségben a tengervíz­ben való megmártózásra, hanem a mögöttünk hagyott hosszú utazás is taszított abba az irányba, és mégis, egy síremlék, egy lengő-lobogó zászlókból „épített” kripta — nehéz megnevezésére szavakat találni — annyira fogva tartott mindannyiun­kat, hogy a társaságot noszogatni kellett a környék elhagyására. Karaca Bey török katona volt. Azokban az iszonyatos vérveszte­séggel járó, a szemben álló felek részéről félmilliós emberi áldozatot követelő harcokban, melyeket főleg ebben a térségben vívtak az első vi­lágháborúban, hogy az angolszász, ausztrál és francia csapatok támadá­sai ellen a tengerszorost a törökök megvédjék — az angolok ember­veszteségét 100 000 főre becsülik —, Karaca Bey, mintsem a rábízott zászlót, a győzelem szimbólumát az ellenség kezére juttassa, megette azt. Felettesei nem hitték el: ő gyomrát felvágva győzte meg kato­nai elöljáróit, hogy a zászlót meg­mentette. Bayrakh­ Baba, ahogyan később Karaca Beyt nevezték, síremléke — a Vén Zászlótartó sírhelye (ugye számunkra is milyen jól hangzik a név?) — a Gallipoli-öböl meredek oldalában található. Zászlókkal dí­szített lépcsőzet vezet hozzá. Felülről nézvést egy vérvörös, lán­goló sátornak vélnek. Közelébe jut­va látjuk, hogy a kősír fölé fémvá­zas szerkezetet építettek, arra he­lyezik a zászlókat, amelyeket a meg­honosodott szokás szerint a sok ezer sírhoz zarándokló odavisz. Ez is meglepetés volt. De az iga­zi ezután következett. A település bírója és kísérete, akik ez alkalom­mal bennünket jelenlétükkel meg­tiszteltek, figyelmeztettek arra, hogy idegen zászlóval nem lehet belépni a szélben vörösen lángoló kriptába, a mi fogalmaink szerint szentélynek nevezhető zászlósírbolt belsejébe. A csapatnál volt magyar koro­nás zászló, és volt székely zászló is, amely két sepsiszentgyörgyi fi­atalember, András Zoltán és Kórodi János jóvoltából jutott hozzánk. Ez a zászló a mi zarándoklatunkat megelőzően itthon az Óriáspince­­tetőn, a Háromszéki Magyarok Világtalálkozóján lobogott, s ami­kor János és Zoltán megtudta, hogy másnap indulunk Török­országba, és a Mikes-zarándokla­­tot székely zászló nélkül kell lebo­nyolítanunk, pedig egy székely származású elődünknek állítunk Rodostóban szobrot, nekünk ado­mányozta a Napot és a Holdat kék színű alapon ragyogtató lobogót. Amikor Gelibolu első embere meglátta a székely zászlót, szólott Beder Tibornak, hogy ez a lobogó felmutatható a szentély előtt, mert jelképei azonosak a törökökével. „Mi testvérek vagyunk” — erősí­tette meg. Beder Tibornak a mostani zarán­doklatra kiadott könyvecskéjéből idézek: ,,Közös szimbólumai révén a ma­gyar nemzet részét képező székely­­ségnek van a leglátványosabb kap­csolata a török néppel, amelyet a legjobban a székely kapuk jelké­prendszere fejez ki. Ennek megérté­séhez az idő vonalán ismét vissza­utazunk a múltba. Előbb a törökök eredetmondájából idézünk egy részt. A párizsi Nemzeti Könyvtárban őrzött 13. századi ujgur írással és régi török nyelven írt eredetmonda, az Oguz kán Desztani szerint a napok egy napján Ay Kagánnak fia született. A fiú, amint a világra jött, azonnal beszélni kez­dett, ostort, húst és bort kért. Negyven nap múlva ifjúvá senkiit, lovagolt, vadászott, sárkányokat győzött le, s népé­nek hőse lett. Első feleségét az Ég küldte fénysugáron, és olyan szép volt, hogy ha mosolygott, a Nap kisütött, ha síd, a felhőkből eső hullott. A lány hárm fiút skill Oguz kánnak. Az első Gün (Nap), a második Ay (Hold), a harmadik Yildiz (Csillag) nevet kapta. A Nap, a Hold és a csillagok mellett, melyek a török felség­­jelekben és a Székelyföld fa maragványaiban mindenütt jelen vannak, a másik szim­bólum a tulipán, amelyet mindkét nép nemzeti világának tart. ’’ Az előző évekből is van még egy markáns törökországi emlékem. Dri­­nápolyban voltunk, hatalmas belvárosi forgalom közepette loholt a tömeg, köztük mi is. Nyüzsgés, kavalkád, tül­kölés, minden. És egyszer csak felhar­sant egy katonazenekari szólam, s a forgalom metorpant és megmereve­dett, a katonák és rendőrök tisztelegve emelték sapkájukhoz kezüket, s ez a hatalmas tömeg vigyázzban énekelte a török állami himnuszt. A Vén Zászlótartó — Bayrakk­ Baba — zászlós kriptájától levonul­tunk a szépséges öböl kristálycukor­­szerű homokos tengerpart kéklő vizé­be, fölöttünk türkizkéken ragyogott Gün, azaz az Ég, s én most szégyell­ném a magam és az olvasó hangulatát azzal elrontani, arra utalva, hogy köz­ben itthon — ezalatt a Kárpát-meden­cét értem — hol, kik, mit művelnek nemzeti szimbólumainkkal, a zászlók­kal, bármifélék is legyenek azok, ma­gával a Szent Koronával, minden a törökökével egy idős vagy még régeb­bi nemzeti gyökérzetű hagyománnyal, s a szégyent, amit érzek, a szépséges Gallipoli-Gelibolu és annak áttetszően tiszta tengervize sem tudja arcomról lemosni. Zarándokok Bayrakli Baba sírjánál Beder Tibor (középen) megkoszorúzza Bayrakli Baba sírját 2007. szeptember 6., csütörtök

Next