Háromszék, 2010. október (22. évfolyam, 6100-6125. szám)

2010-10-01 / 6100. szám

NYÍLTTER MÓZES IBOLYA, KÁDÁR ILONA, BENE GABRIELLA, Kézdivásárhely. A helybeli református nőszövetség évek óta ökumenikus szellemben szervezi ki­rándulásait, nem a messzeségbe, hanem a közelben. Idén szeptemberben ötven tag a sepsiszentgyörgyi Írisz Házat láto­gatta meg, és ismerkedett a Makkai Péter árkosi református lelkész által vezetett intézmény tevékenységével, amelynek áldásaiból a hátrányos helyzetűek fele­­kezetre való tekintet nélkül részesülnek. A következő állomás az árkosi kastély és kertje volt, majd az árkosi unitárius egy­ház életébe pillanthattunk bele; minde­nütt avatott, szeretetteljes vezetéssel gazdagítottuk történelmi ismereteinket, élményeinket, és elégedetten, hálásan tértünk haza tartalmas utunkról. Nő­társaink saját kezűleg készített ínyencsé­gekkel vendégeltek meg, az ebédet pe­dig Élőpatak felé, a zöldben fogyasztot­tuk el. Megnéztük a jobb sorsra érdemes hajdani fürdőhelyet is. GYÖNÖS IZABELLA, Sepsiszent­­györgy. Öröm, ugyanakkor szülői és pe­dagógusi elégtétel, hogy vannak még fi­gyelmes és önzetlen fiatalok, akik este 11-kor — amikor már a mikrobuszforga­lom leáll, és a következő vonat csak éjfél után esedékes — nem hagyják az útfélen az idős integetőt, hanem segítőkészen ha­zahozzák. A szívélyes kántor és patikus barátnője a lépcsőházunk előtt tett le — azóta is hálásan gondolok rájuk. Az egy­másra figyelés megszépíti az életet. N. N., Sepsiszentgyörgy. Leírhatatlan felfordulást keltett a cirkusz a Gyöngy­virág utcában, az állatok az út mellett lak­tak, az ürüléket nem takarították megfe­lelően, zajosak, bü­dösek voltak, ablakot sem lehetett nyitni. Nem elég a por, meg hogy éjjel bárkit fejbe üthetnek, olyan sö­tétség van a környéken. FERENCZ BÉLA, Sepsiszentgyörgy. Városunk egyik legszebb épülete a múlt század elején átadott egykori magyar ál­lami tanítóképző, amely ma az azóta be­települt románok Mihai Viteazul nevű főgimnáziuma. Jó lenne tudni, az ott ta­nuló gyerekek vajon milyen felkészítést kapnak, tudják-e, ki miért és hogyan épí­tette ezt a nagy iskolát, és valójában mi történt 1918. december elsején. Vajon megbecsülik-e a készen kapott javakat, méltányolják-e az elődök munkáját, tud­nak-e európai szellemben viszonyulni kortársaikhoz, az építők utódaihoz? Az utca hangja Az oldalt szerkeszti: Demeter J. Ildikó Graffiti és bozót Sepsiszentgyörgy belvárosában. Igényesség és igénytelen­ség... ALBERT LEVENTE FELVÉTELE Előzetes a reményhez Föl kell hívnom figyelmét a tudatlanoknak a Csokonai Vitéz Mihály által is elsiratott csalfa, vak remény lélekmérgező ha­tására. Január elsejétől lehet majd kérni a magyar állampolgársá­got is, lakjék az ember bárhol magyarként. Tájékoztatást min­denki kap az illető hivatalokban. Én csak a magam példáját mondom itt el, és nem riogatásként, hanem hogy a vak reményt megelőzném. Huszonkét esztendőt töltöttem magyarországi emigráció­ban, február másodika óta ismét Sepsiszentgyörgy­ön élek, ahol leunguroznak, miután Magyarországon le­­románoztak. Ez volt, van. Ahhoz, hogy huszonkét évi ottani adózáso­mat, egészségbiztosítási és sok másmilyen adókötelezettsége­met teljesítettem, a romániai egészségbiztosítási állami hiva­talnak csak úgy ad át Magyarország, fedezve törvény szerint a kezelésemet úgy-ahogy, ha Csíkszeredában a magyar főkon­zulátuson leadom a magyar személyi igazolványomat, lakcím­kártyámat. És elvették mindazt, el május 31-én, és én megren­dültem mondottam, hiszen lakásom van Magyarországon, amelyet még el sem ad(hat)tam, és hát ennyi év után magyar állampolgárként maradok személyi nélkül? Lehet, meghatódtak a konzulátuson. Az ő dolguk. Kiderült viszont most, hogy igen ám, de megsemmisítették az úgynevezett TAJ-kártyámat is, mert állandó lakcímem Sepsiszentgyörgyön van! Ama TAJ-kártya a magyarországi állampolgárságom révén biztosította az ottani egészségtelen­ség­­i ellátásomat! Hiszen huszonkét évig fizettem, laktam, s vagyok magyar állampolgár...! Nem, kérem! A főkonzul szerint idén áprilisban hozták ezt a törvényt, csak egy állandó lakhelyem lehet. Tehát nem maradt semmim, csupán egy magyar útlevelem. Itt intek a csalfa, vak reménytől mindenkit. Nehogy azt gondol­ják, amit a kettős állampolgársági ottani szavazás ide­jén állítottak Gyurcsányék, Kuncze Gáborék, hogy ha megkapják a külföldi állampolgárok is az állampolgár­ságot, huszonhárommillió román lepi el a kórházakat, a munkahe­lyeket. Tehát: nem létező kórházakat és nem létező munkahelyeket. Nekem abszolút semmi jogosultságom immár az édesnek soha általam nem mondott Magyarországon, sem családorvo­som nem maradt, sem ellátási jogom, sem személyi igazolvá­nyom, sem semmim! Úgy lettem idegen Magyarország számára, mint amilyen idegen voltam Románia Erdély nevű felében 1988-ig. Lakhatom a Városligetben, a Népligetben a fák alatt vagy másutt, lehetek beteg vagy halott, ez mind Romániára, az itte­ni kórházakra tartozik — magyarhoni huszonkét esztendő után. Vásárolhatom a gyógyszert ott recept nélkül, feketén. Január elseje bizonyára eljön, bizonyára százezrek kérik a másik állampolgárságot, ki tudja, még miket, s reménnyel. Nos, óvakodón kell erre gondolni. És amit még nem mondottam: szavazati jogom sincs amott, hiszen itt van az állandó lakhelyem! Több mint háromezer-ötszáz írásomnak, ami megjelent Magyarországon csak publicisztikai műfajban, kilencven szá­zaléka nemzeti és kisebbségi ügyben íródott. Most meg kell fogadnom egy itteni orvos tanácsát, mely szerint betegségem esetén — melytől Isten őrizzen —jobb, ha kalapkúrát tartok, vagy kiülök a napra kiszáradni, mint hogy itteni kórházba be­feküdjek... Nem lepik el Magyarország kórházait az erdélyiek, felvidé­kiek, délvidékiek, ukrajnaiak, mert oda be sem engednek még engem sem, aki huszonkét évig fizettem az adókat, a betegel­látási, biztosítási pénzeket... Még annyit, hogy több hónap óta egyezkedik a két biztosító a két ország között. A romániai, az itteni egyszerűen nem tud­ja—mondotta—, mihez kezdjen velem. Az ottani, a magyari, lihegi a papírjait felém, s én az őszi, téli szezont tölthetem küszöbön belül. Nos, ezért mondom: két rendszerben éltem két országban, egyik sem volt hazám. Ennyit 2011. január 1. elő­zeteseként. Czegé Zoltán JEGYZET 2010. október 1., péntek A kórházi koszt minő­síthetetlen A megyei sürgősségi kórház be­tege voltam. Egy hétig kezeltek a fül-orr-gégészeti osztályon. Az or­vosok, nővérek, a kisegítő sze­mélyzet tagjai a legnagyobb empá­tiával dolgoztak, egyáltalán nem érződött a hozzáállásukon, hogy nemrég negyedével csökkentették amúgy sem magas bérüket. Bizony sokkal többet érdemelnének. Megdöbbentő viszont az étkez­tetés. Kellene látni, hogy amikor az ételt hozzák, szinte szégyellik mondani, hogy jó étvágyat. Be­tegséget senkinek sem kívánok, de az étkeztetésért felelős személye­ket egy hétig a betegeknek kiosz­tott menüvel táplálnám. A reggeli egy kávéskanálnyi vaj, kb. kétszer annyi túró és cukrozatlan tea (min­dennap), az ebéd egy tányér azo­nosíthatatlan leves, amelyben ma­ximum egykanálnyi valami úszkál (villával összegyűjtöttem), mások SZÓVÁ TESSZÜK diknak három csirkemáj egy hétre, de két alkalommal csak egykanál­nyi üres pityókapüré, vacsorára egy alkalommal túrós puliszka, másik nap májpástétom, a többin pedig ízetlen tejbegríz... Akinek szüksége van rá, a me­gyei kórházban megkap mindent, ami gyógyszer, eszköz, civilizált, tiszta körülmények, emberi szó — de jó, ha tudja, hogy ellátásá­ról saját magának kell gondos­kodnia. Jó lenne, ha a felelős sze­mélyek, intézményfenntartók azon is elgondolkodnának, hogy még mennyire lehet megalázni az egészségügyi dolgozókat azon az alapon, hogy hivatástudatuk alapján úgyis a legjobb tudásuk szerint fogják ellátni a betegeket. Vajon akkor is képesek lesz­nek rá, ha majd a napi megélheté­sük is gond lesz? A gyógyuláshoz pedig nemcsak gyógyszer és em­beri hozzáállás szükséges, hanem a minimális napi kalória is. Nem elég csak kipipálni, hogy kétfo­gásos ebédet kapott a beteg: a majdnem üres leves és pityóka­püré nem a beteg megerősödését, hanem a legyengülését segíti elő. SZAKÁCS BÉLA, Sepsiszentgyörgy Hanyatlik az iskolai sportBoc tízparancsolata A sepsiszentgyörgyi iskolai sportban régóta nem érnek el említésre méltó eredményeket, és nem is nagyon történik semmi. A megyei tanfelügyelőség vezetősége több mint ti­zenhat éve változatlan, és ezalatt csak a független iskolai sportklub felszámolásával, a női és férfi kézilabda hanyatlá­sához való hozzájárulásával dicsekedhet. Utólag rájöttek, hogy a sportklub felszámolása hiba volt, és megint létrehoz­ták, de a rossz már megtörtént. A többi iskolai sportklub ezalatt fejlődött, telepet és mikrobuszt kapott, szállást és étke­zőt épített, miközben a sepsiszentgyörgyi a legszegényebb és legtehetetlenebb maradt az egész országban. Mivel nem va­gyunk egyenlő helyzetben a többi klubbal, nem is versen­günk egyenlő esélyekkel, hanem eleve hátránnyal indulunk. És hogy a minőségi iskolai sportért felelős vezetők még job­ban bebizonyítsák érdektelenségüket, a legjobb eredménye­ket felmutató birkózók, tornászok és atléták órakeretét farag­ták le, értékes tanárokat késztetve távozásra. A befektetett munka iránti megvetést az is jelzi, hogy érdem fokozatot két azonos szakosítású tanár közül az kapott, aki évek óta semmi­lyen sportteljesítményt nem mutatott fel, de sikeresen sétáltatta a papírokat. Kénytelen vagyok megkongatni a vészharangot: ha sürgősen nem történik valami, a már összeroppant iskolai sport sok évvel esik vissza. Pedig a szakemberek egyöntetű véleménye szerint ez az alapja és kezdete a versenysportnak. Helyi szinten a megye és a közösség általános érdekeit kellene szolgálnia, például innen kellene fenntartani és utánpótlással ellátni sikeres kosárlabdacsapatunkat is — ez kevesebb pénzbe is kerülne mindannyiunknak, és könnyen meg is lehetne való­sítani, ha a döntéshelyzetben levők is akarnák. MIRCEA CĂLIN BUHLEA Több tévécsatorna adását nézve, de nap mint nap a saját bőrömön is tapasztalom, hogy ez a Boc-kormánynak nevezett bíróság milyen ítéleteket hoz a pór népre, amelynek a túléléshez már csak a levegő maradt — azt még vehetünk korlátlanul, habár az is szennye­zett. Beszennyezték azok a cinkosai a kor­mánynak, akiket mi érdekvédelmi szervezet­nek tartunk. Akik halálra ítélik a népet Băsescuval együtt. Mielőtt a pap kimondja a végső búcsút sokak fölött, hadd soroljam el az új tízparancsolatot. Ezután már így lesz: 1. Gáz, áram emelt áron. 2. Szubvenciók megvonva. 3. Gyógyszer kevesebb, háromszoros áron. 4. Ne lopj, bízd másra. 5. Életszínvonal a fekete föld. 6. Hús helyett csontot vehetsz. 7. Felvágottból öt dekát ehetsz. 8. Kórházba csak félholtan mehetsz. 9. Levegőt csak gázmaszkkal vehetsz. 10. Itt a koporsó, MEHETSZ! Ezt kapjuk azért, amiért az RMDSZ vá­lasztáskor marékszámra osztja a szóróla­pokat, mondván: szavazz X. Y.-ra, mert tud­ja, hogy amely pártnak ő nyal ott a szék alatt, be van biztosítva. Búcsúzóul annyit: süljön ki a szeme az országvezetésnek! Ez nem kormány, ez szégyentelenség. BOCZ KLÁRA, Sepsiszentgyörgy

Next