Háromszék, 2010. október (22. évfolyam, 6100-6125. szám)

2010-10-02 / 6101. szám

HÉTVÉGE 2010. október 2.,szombat MARÉK VERONIKA Mese a csillagról, amelyik túl közel merészkedett a Holdhoz Kuncog a csillag: Csökken a Hold! Már csak egy kifli, Már csak egy pont. Nevet a csillag: Sötét a Hold! Fekete égen Fekete folt. Figyel a csillag: Dagad a Hold! Kövérebb lett, mint Amilyen volt! Zokog a csillag: Teli a Hold! Hatalmas fénye Csillagot­olt! SZABÓ LŐRINC A szél meg a nap Licskes-lucskos öreg bácsi, Hujj, hujj, én a szél vagyok! Kék udvarban seprűjével Megkergette a napot. Szél mondta: Hujj, bujj, bujj! Nap mondta: bújj, bújj, bújj! Szél kergette, utolérte, jól megverte a napot, megkergette, utolérte, jól megverte, összetörte, kék udvarból kiseperte, kendőjébe bekötötte, mondjátok meg, hová tette? Zsebre tette a napot. Zsebre tette? Zsebre­­! Azért van most rossz idő. Az oldalt szerkeszti: Forró Eszter Egy kis malac Egy kis malac, röf-röf-röf, trombitálgat, röf-röf-röf, trombitálja víg ormánya, földet túrja, döf-döf-döf. Jön az öreg, meglátja, örvendezve kiáltja, rajta, fiam, röf-röf töf-töf, apád is így csinálja. Most már együtt zenélnek, kukoricán megélnek, röf-röf-röf-röf, röf-röf-röf-röf, ezek ám a legények!­ ­­gy kis ■ ma - lac, röf - röf - röf. *» n n tram­-bi * tál - gat.n­j i tfy af- wf. Tram - bi - la - ja, vig or - ma-nja. 4'* n I j I fii - del túr-ja. Mf - tróf - dzs. MÓRA FERENC A holdvilág ruhái Sohasem tudtam elgondolni, mi keresnivaló­ja van a holdvilágnak minden éjszaka a patak­ban. Ha kel, ha nyugszik, mindig bele-belebá­­mul, mintha egyéb dolga se volna neki. Észre se veszi, hogy a felhőbárányokat ezalatt szanaszét kergeti a szél az égi mezőkön. A madarak közt uhu-huhu a legtudósabb te­remtés, a fülesbagoly. Ő akkor is virraszt, ami­kor minden jóravaló állat lefogja már a szem­pilláját. Őtőle tudakoltam meg, hogy mit keres a holdvilág a patakban. — Huhuhu! — kacagott a tudós madár. — Erre engem sem tanítottak meg az iskolában. Hanem majd megkérdezem a vízparti fűzfától: mit keres a holdvilág a patakban. Eit a fűzfa sem tudta, hanem ő megkérdezte a locsogó haboktól. A habok ellocsogták a fűz­fának, fűzfa elsusogta a bagolynak, bagoly el­­hudukolta nekem, én meg elmondom nektek: mit keres a holdvilág a patakban? Mikor, mikor se, de hajnalon innen, éjfélen túl, hogy a kaszáscsillag megszólította a holdvi­lágot: — Hallod-e, te holdvilág, hogy nem szégyel­­led te magad, mennyei pásztor létedre ilyen ág­­rólszakadtan járni? Mit ér, hogy csupa ezüstből van a szűröd, ha akkora lyukak feketéiknek raj­ta, mint a tenyerem? Oka­ foka van annak, mint a csányi baltának — mondta a holdvilág. — Szél fúj­ja, vihar tépi, csillagtüske hasítja az én szű­römet. — Varrathatnál már helyette újat — tanácsolta neki a kaszáscsillag. — Hej haj, nagy baj — sóhajtotta nekikeseredve a holdvilág —, nem teremtett még az Isten olyan szabót, aki nekem gúnyát tudna varrni. — Javaslok én neked egyet — fe­lelte a csillag. — Odalent lakik a patakban. Rák szabónak hívják. Mondhatom, ügyes mesterember, öröm nála dolgoztatni. Kapott a szón a holdvilág, s még azon este meglátogatta a patakban a rákot. Rák mester nagy ollócsattogtatással köszöntötte. — Miben lehetek szolgálatodra, csillagok pásztora? — Tudnál-e nekem új szűrt szabni e helyett a viselt helyett, amelyiken már több a folt, mint a posztó? — Akár kettőt is — készségeskedett a szabó, s mindjárt lecsattantott az ollójával egy nádleve­let, hogy mértéket vegyen a holdvilágról. Bizony, alig érte körül gömbölyű termetét a mérték. — Mához két hétre nyakadba akaszthatod az új szűrt. Ezüst lesz a posztója, arany a cif­rája. Két hét múlva be is állított a hold­világ a Rák sza­bó műhelyébe. Ott volt már a fogason az új szűr, majd ki­verte a szemét ra­gyogásával. Hanem az volt a baj, hogy a Rák szabó nem akart ráismerni a holdvilágra. — Mi járatban van az úr? — Eljöttem a szűrömért. Én va­gyok a holdvilág. — Hiszi a piszi — csattogtatta Rák szabó az ollóját —, hát hova lett azóta a gömbölyűséged? Szegény holdvilág csakugyan lesoványodott az alatt a két hét alatt, akár egy vajas kifli. — Hej, az ollóját neki — mérgeskedett Rák szabó —, most már újra kell szabnom a szűrt. No, gyere, holdvilág, hadd veszek most már új mértéket rólad. Leszakított egy fűzfalevelet, biz az majd kétszer körülérte a lefogyott holdvilág derekát. — Szétfejtem a szűrt: egy hét. Újraszabom: másik hét. Összevarrom: harmadik hét. Mához három hétre új szűrben legeltetheted a nyá­jadat. Három hét múlva megint jött a holdvilág, de úgy ki van gömbölyödve, akár egy hordó. Be sem fért a keskeny műhelyajtón, csak a küszöb­ről kérte az új szűrt, amelyikre éppen akkor varrta rá Rák­szabó az utolsó tulipánt. Ahogy felpillantott, és meglátta, hogy mennyire meg­hízott a holdvilág, mérgesen összecsattantotta orra előtt az ollót. — Keress magadnak más bolondot, kedves holdvilág. Ha bőre szabom a gúnyád, lesová­­nyodol, ha szűkre veszem, megkövéredel. Én ugyan szóba nem állok veled többet! Rák szabó azzal úgy kiszaladt a hátulsó aj­tón, hogy azóta sem jött vissza. De még a patak­ból is kibujdosott haragjában, s azóta nincsen rák a patakban. A holdvilág azonban mai napig is keresi új szűrét, de míg meg nem találja, ab­ban jár, amit még a jó Isten adott neki. Aki nem hiszi, nézzen föl az égre, higgyen a maga sze­mének. Akkora fekete foltok vannak a holdvi­lág ezüstszínűn, mint az öklöm. Fejér Rebeka, Egerpatak Soós Szabolcs, Sepsiszentgyörgy A Nap és a Hold (cigány mese) Valamikor régen nem volt Nap, és nem volt Hold. Le voltak láncolva a világ túlsó végén, sárkányok között és óriások kö­zött. És nem engedték szabadon sem a Napot, sem a Holdat. Élt akkor két ember. Ebben a két emberben igen nagy erő lakozott, azt tartották róluk, ők a földkerekség legbátrabb és legerősebb emberei, akik nem ret­tennek meg semmitől. Ők tudták csak, hol van leláncolva a Nap és a Hold, és el is indultak a kiszabadításukra. Men­tek, mendegéltek, ván­doroltak hat teljes hóna­pig, sárkányok földjén keresztül, óriások föld­jén keresztül. És elérkeztek a Nap­hoz és a Holdhoz. Harcba léptek a fene­vad sárkányállatokkal és a rettenetes óriásokkal, akik láncok között tartották a Napot és a Holdat, megvereked­tek velük, és győzelmet vettek rajtuk. Mondta ekkor az egyik ember: — Én fogom vinni a Napot! Mondta a másik ember: — Én pedig viszem a Holdat! A Nap és a Hold útra szánta magát, ők meg leoldozták róluk a láncokat. És visszaindultak a világ túlsó végéről, sárkányok földjén keresztül, óriá­sok földjén keresztül. Ahogy jöttek, jődö­­géltek, útközben olyan tüzesre felizzott a Nap, hogy aki hozta a hóna alatt, azt az embert telje­sen sötétre égette. Azért barna bőrűek a cigá­nyok, mert annak az em­bernek a leszármazott­jai. A másik embernek pedig, aki a Holdat hoz­ta a hóna alatt, minden nemzetsége fehér lett, őtőle a fehér emberek erednek... (Bari Károly gyűjtése és fordítása) Nagy Károly, Gidófalva KISCIMBORA Hároifiszél

Next