Háromszék, 2011. április (23. évfolyam, 6252-6275. szám)

2011-04-21 / 6269. szám

EMLÉKEZET 2011. április 21.,csütörtök Marosvásárhely fekete márciusa Sütő András: Szemet szóért (részletek) T­alán egy óra is eltelt ilyenformán, gyöt­­relmes várakozásban és bizonytalan­kodásban: ki fogja közölni velünk az alkalmas pillanatot az indulásra? Avagy a vissza­­menekülésre, föl a padlásra. Ahonnan kis idő múl­tán már nem jött le többé senki sem. Társaim gya­nút fogtak, nem hittek Judea ezredes rókaszavai­nak, miszerint „ha egyszer a teherautó elmegy, többé nem jön vissza”. Nagy és fölöttébb gyanús buzgalmában azt sem gondolta meg, hogy 79 sze­mélyt s a melléjük, védelmükre állított katonák csapatát az a 30-35 személy befogadására alkal­mas gépkocsi egyszerre el sem szállíthatná. De csak mondta a magáét a padlásfeljárat tövéből, vérszomjas „gyermekecskéinek” sűrűjéből. Később így szólt hozzám a tábornok: - Nehéz lesz a háborgó tömeget lecsillapítani. - Pláne, hogy meg sem kísérli senki - mond­tam, miközben újabb gyanúm támadt ennek az embernek kiléte-miléte felől. Korábban barátságosnak tűnő vonásai most a kedélyes alamusziság jeleiként árulkodtak pudvás jelleméről. A figyelmes szemlélőben ilyen kérdés támadt: egyáltalán férfi-e? Abból, ahogyan „meg­mentésünket” a megye legfőbb embereként intéz­te, csak példátlan tehetetlensége és gyávasága de­rült ki. Ez minden, csak nem tábornok, vélhettük. Egy nadrágot öltött aggmenházi szakácsné, aki ál­lamhatalmi funkciót nyert az országos szerencse­­játékban. Rendkívüli szellemi alultápláltságának újabb jeleként így szólt hozzám: - Mit szólna ön ahhoz, ha úgy vezetnék ki innen magukat, mint akik le vannak tartóztatva? És meg­bilincselve. - Én? Mi? - Igen. - Szó sem lehet róla! - mond­tam fölháborodva. — Kérem...­­ a tábornok vállat vont, mint akinek mindegy, mi tör­ténik, miután a tervét elvetettem. Holott ez a terv része volt a pog­romszervezők taktikai ravaszkodá­sainak. Nem volt nehéz elképzel­nem, hogy mit írtak volna később a helyi szócsövükben: „Marosvásárhely magyarjai összeesküdtek a román állam területi épsége ellen!” „Az összeesküvők mesterkedéseit elunták a Görgény-völgyi román parasztok. Bevonultak a városba a hazát megmenteni.” „ Az összeesküvés főkolomposai az udeméris­­ták (RMDSZ-esek) voltak.” „Március 19-én este letartóztatták őket. Bilincsbe verten próbálták néhányukat elszállíta­ni a rendőrségre, de sajnos a jogosan felháboro­dott hazafias tömeget az önbíráskodásban már nem lehetett megakadályozni. Erdély elszakításá­­nak kezdeményezőit agyonverték.” A tábornok csalódottan vette tudomásul, hogy nem nézheti végig az összeesküvők hely­színi fölkoncolását. A bilincs ugyanis bűnünk letagadhatatlan jele lett volna, és egyúttal báto­rítás az önbíráskodásra. De más tervük is volt a pogromszervezőknek. Újabb elismeréssel mon­dom: változatokban gondolkodtak. Egyik vál­tozat így szólt: „Legjobb megoldás az lenne, ha azt a látszatot sikerül megteremtenünk, misze­rint Sütőt saját emberei, »cinkostársai« verték agyon, mivel súlyos ellentét támadt köztük a padláson. A legtöbben ugyanis nem akarták őt követni a bizonytalan kimenetelű távozásban.” A fasiszta román újságok utólagos hazugságai a történtekről minden bizonnyal előzetes tervek, változatok árulkodó jelei voltak. Az sem vélet­len, hogy a tábornok meg az ezredes, testi épsé­günk „garantálói” épp azokban a percekben „voltak kénytelenek másfelé figyelni”, egyéb­bel foglalkozni, mikor engem, tőlük néhány méternyire, leütöttek. A főügyészhez írott, or­­cátlanul hazudozó följelentésében Scrieciu tá­bornok nem csupán azt állítja, hogy a Bolyai téren románellenes, uszító beszédet tartottam, hanem azt is, hogy fogalma sincs, miként sérül­hettem meg. Semmit nem látott, nem hallott a történtekről. Cinkosa pedig, az ezredes, miután több ízben is ultimátumszer­­leg szólított föl en­gem a távozásra, a személyéhez méltó újságok­ban azt veti a szememre, hogy nem hallgattam rá, így vesztembe rohantam, értelmetlen várakozásban már azon is gondolkodni kezdtem: miként le­­hetne visszajutni a padlásra? A vér­szomjas tömeg a boltozatos kapunak mindkét végében erősödő morajjal türelmetlenkedett. Valaki, mintha gondolataimban olvasott volna, így szólt: „Mindjárt fölgyújtják az épületet.” Kirendelhették volna a tűzoltókat is. Nem tették. Leültem a kőlépcsőre. Zúgó-zakatoló feje­met a karomon nyugtatva próbáltam a helyze­tünket újból számba venni. Képzeletem odava­rázsolt egy kisebb páncélautót, szakasznyi fegyveres katonát is, akik megvédelmeznének. Szállító járművet be lehetett volna farolni a ka­pu alá is. Odakint a ponyvás teherautót máris körülfogták, az őrjöngő tömeg fel is boríthatja. Odafentről pedig a lángok közül nincs hová ug­rani. (...) Nem! A padlásra vissza nem szabad menni! Hanem csak kifelé! Bár az sem lehetséges. Önkívületben nyáladzik már a kínrímes jelszava­kat üvöltő tömeg. Meghalunk, harcolunk, ám Erdélyt oda nem adjuk! Bozgorok, ne feledjétek! Ez az ország nem a tiétek! Ha Udvarhely ma még székely, román lesz az, semmi kétely! Hej, te bozgor, ne feledd! Egyetlen nép sincs veled! Tőkés László, jegyezd meg, elevenen nyúzunk meg! Mi vagyunk az őslakók, ki veletek, magyarok! Kétoldalt egymás kezét fogták a katonák. Bújj, bújj, zöld ág, zöld levelecske! Ennyit ért az. De köztük üres volt a teherautóhoz vezető útszakasz. Valaki szólt: menni kell. Vagyis lehet! Aztán csönd lett, nagy csönd. A Bolyai téren is, a hátsó bejáratnál is. Nem isteni sugallatra tör­tént. Valakik ezt is intézték h arman, négyen indultunk a teherautó felé? Nem tudom. Arra emlékszem, hogy amikor kiléptem a járdára, amelyet erős villanyégő világított meg, a tömeg HE diadalordítása fogadott. Mint amikor kedvenc csapata gólt rúg bajnoksági futballmérkőzésen. Valaki, mintegy jelt adván a gyilkosoknak, azt kiáltotta: — Bátrínul! Az öreg! A jeladásra következő szavakat már nem hal­lottam, de szem- és föltárnak vallják, hogy a kapu sarkában álló, korábbi sovén uszításairól közis­mert katonatiszt ezt mondta pribékjeinek: -Itt vannak! Vegyétek őket kezelésbe! Valaki jobbról husánggal vagy fémtárggyal sújtott le rám. Iszonyatos tarkóütés volt. A járdára zuhantam. Talán fél percig tartó tudatvesztés után kezdtem újból érzékelni, hogy mi történik velem. A tehergépkocsi mögött térdre esetten, annak túl magasan fekvő platójába kapaszkodva próbáltam fölemelkedni. Aztán újabb semmi és sötétség, majd annak zavaros emléke, hogy vadul tülekedő emberi tömeg szorításában azt kiáltozom romá­nul: „Miért gyilkoltok meg, jóemberek?” „De ce mă omorîţi, oameni buni?” Közvetlen közelem­ben valaki mély, erős hangon mintha ezt kiáltotta volna: „Mit csináltok? Meg vagytok őrülve?” Halvány emlékem maradt arról is, hogy a te­herautó tetőponyváját, akár egy vászonföggönyt, láthatatlan kezek széthúzták, leszaggatták. Hogy több fényt kapjanak a gyilkoláshoz? Hogy egyszerre minél többen ugrálhassanak föl a gépkocsira. Vízbe esettek vad tülekedése egy mentőcsónak körül. Kharón ladikjának ostroma a tudatlanok és agyavesztettek éjszakáján. Omen! A horrorfilm Antikrisztussal, emberi szemet ki­szaggató ragadozó madarakkal, széles pofájú kutyákkal. Egy titok­zatos temető kerítése mögött ugat­tak vadul a sátán fekete kutyái, s mindent halmoz ilyenkor egymásra a riadt emlékezet! Talán épp riadtságában őriz meg valóságos állapotukból kibillent képeket. Szélfútta nádasban nád­szálként hajladoztam ott magam is, miközben azon a bariton han­gon föl-fölkiáltott valaki: „Őrül­tek! Megőrültetek?” Pedig akkor már nem haj­ladozhattam. A letiport nádszál állapotában voltam. A padlón feküdtem. Bostoni, sikertelen szemműtétem után, Ameri­kából hazakerülve fölkeresett otthonunkban egy katona, aki azon az estén a közelemben tartózko­dott. Nevét még nem tehetem közzé, a pogrom­vezető maffia mindenkire lecsap, akinek vallo­másától, tanúskodásától tartania kell. A katona, aki szemtanúja volt a teherautóra fölugráló falka vérengzésének, a következőket mondotta: ami­kor engem számára ismeretlen személyek esz­méletlen állapotban a teherautó platójára földob­tak, arcom a bal szememből patakzó vértől fölis­­merhetetlen volt, így tehát ő nem látott engem áll­omban, kiáltásomat sem hallhatta, hiszen a padlón feküdve csak fokozatosan elhaló hörgés hagyta el a torkomat. Ilyen állapotban rohantak meg újból a táma­dók, és kezdtek el bottal, fejszével ütlegelni és rugdosni. Ekkor törött el négy bordám, repedt meg arc- és homlokcsontom; ütlegelés vagy ba­kancstaposás következménye volt bal kezem összeroncsolása is. A katona, látván, hogy a gyil­kosokat senki sem próbálja ténykedésükben meg­akadályozni, odakiáltott társainak, akik a teherau­tó közelében bámészkodtak: - Gyertek már föl! Nem látjátok, mi történik itten? Azzal fölém hajolt, hogy védeni próbáljon. Ekkor őt is ütlegelni kezdték, meg félrelök­­dösni, hogy engem darabokra szaggathassanak. Fejsze, dorong, kés és lánc után ekkor kezdték „bevetni” az új fegyvert is: a kénsavas rongylab­dákat. Készítőik ezeket vakításra szánták, de még mielőtt a szemem közé nyomkodták volna, a kiskatonák lelökdösték őket. Életem megmen­­tőjének is szerencséje volt; a kénsav csak ruháza­tán égetett jókora lyukakat. Érthetetlen volt, hogy a kormánynál ülő gépkocsivezető miért nem in­dít, mire várakozik. A katona rákiáltott: - Indíts már, az isten szerelmére! Mindjárt meghal itt az öreg! Ezt fölemlegetve, szelíd mosollyal hozzátette még: - Ugye, nem haragszik, András bácsi, hogy így mondtam? Meghal az öreg. - Az igazság nem lehet sértő - mondtam, majd azután, hogy ugyancsak rokonszenves feleségé­vel távozott, bántam magamban, hogy köszönő szavaim bizony soványak voltak a szívemet, egész lényemet betöltő hálám kifejezésére. Aztán végre elindult a kocsi. A gyilkosok ré­szint leugráltak önszántukból, másokat letaszigál­­tak a katonák. A tömeg belekapaszkodott a teher­autóba, megpróbálta visszatartani. Mondják, hogy a felbontását is megkísérelték. Ami ezután történt, arról más alkalommal fogok beszámolni. Mondandómat orvos barátaim, családtagja­im s a legnehezebb órákban segítségemre siető kollégák emlékezésével igyekszem majd hite­lessé tenni. Ugyanis utólag kellett megállapíta­nom, hogy leütésem pillanatától kezdve másnap este feléig gyakran kerültem öntudatlan állapot­ba. Különös változások, suhanások, süllyedések és látomások emlékfoszlányai gomolyognak az emlékezetemben. Ezeket viszont képtelen va­gyok az említett huszonnégy órának bármelyik szakaszához igazítani. N­em emlékszem, hogy miként kerül­tem Marosvásárhelyt a sürgősségi kli­nikára. Azt sem tudom, hogy mikor hallottam a Styxen túli nádsuhogást, amelyből Éva hangja szállt fe­lém: , A szeme! A szeme!” S mint hajdan álmom­ban, újra kezemben tartottam azt a fehér fejű ma­darat, amelyet az ifjúság vadászmohóságával lőt­tem meg a Duna-deltában. Dankasirály volt? Kacagó csér? Nem tudom, nem kacagott, de élt még, iszonyodva néztem, hogy a szeméből bíbor gyöngyszemek bugyognak a fehér tollazatára. Áldom sorsomat, hogy elsősegélynyújtás vé­gett áldozatkész, kitűnő orvosok kezére kerültem. Följegyzéseimben róluk is szólok majd. Ám addig is nagy sietősen vetem papírra ama drámai nap befejeztéről szóló híradást. Szem- és fültanú szerint ez így szól: „Éppen hármasban csevegtünk, a két főtiszt meg én, amikor a homlokzat felőli ablaktól falfehéren odarohant egy, a rendőrségnél szolgáló kiskato­­na: Uram, Istenem! Valamennyit megölték. Addig ütötték őket, amíg még mozogtak!... Kétségbeesésével sikerült kivívnia Judea úr nemtetszését, aki az arcába nyúlva taszította odébb a hírhozót: Miket beszélsz, te ökör?!” Az ezredes ingerültségén nincs mit csodálkoz­ni. Halálom, halálunk megindoklását a pogrom­szervezők másként tervezték el. A kiskatona ri­­adtsága és közlése egy sátáni önigazolás lehetősé­gét zavarta meg. A Bolyai teret betöltő tömeg pedig szinte per­cek alatt csöndeseden el. A gyilkolás kéjes érzetét ernyedtség váltotta föl. - Győztünk, hazamehetünk! - így szólhatott a vezérek utasítása. A tömeg eloszlott, nyomában vér és csönd ma­radt a Bolyai téren. Hetven és valahány társam pedig bántódás nélkül távozhatott a padlásról, a feldúlt és kirabolt székházból. (folytatjuk) - Á. Arie Mi

Next