Háromszék, 2012. június (24. évfolyam, 6604-6629. szám)
2012-06-01 / 6604. szám
11 NYÍLTTÉR Háromszék FERENCZ VALÉRIA, Sepsiszentgyörgy. Olvastam a városban folyó út- és járdajavításokról, a villanyhálózat felújításáról, és az igen tisztelt polgármester úr figyelmébe ajánlom, hogy a Szorgalom sétányon 32 éve készült el az út és a járda is. Az út közepét még javították közben, de a szélét soha, a járda a 34-es tömbház Az utca hangja tól a 25-ös tömbházig járhatatlan, a lámpaoszlop a közepében van, és sötét az utca. Az iskolaudvar és a lépcsőlejárat is rossz. 81 éves vagyok, 34 éve lakom a 30-as tömbházban, és akárcsak sok kortársam, attól félek, hogy egyszer leesem a lépcsőn. Reménykedve várjuk a helyzet jobbra fordulását... VASS IMRE: Szentkatolna. Szép volt, hagyományőrző és szükségszerű a háromszéki huszártoborzó. Múltunk, a régi szép idők felelevenítése, a magyar büszkeség jelképe nem tetszett Európának! Néhány helyszínen megnéztem a felvonulást, Szentkatolnán részt vettem a záróünnepségen is, felemelő volt. Kritika helyett csak annyit: aki úgy érezte, hogy ott a helye, és aki tehette, az ott volt a közemberek és a vezetők soraiból is. Dicséret a szervezőknek, résztvevőknek a kitartásukért, bátorságukért. Külön dicséret Jakab Jolán tanárnőnek a melegszívű vendégfogadásért, üdvözlőbeszédéért. Csak így tovább! B. K., Sepsiszentgyörgy. A Kék Hold táncklub a múlt hét végén az Imreh Marton páros irányításával a kultúrpalotában tartott évadzárón jól megszervezett, színvonalas műsorral lepte meg közönségét, ahol a zene ritmusától elragadtatva mindannyian jól szórakoztunk. A telefon megalázott ősi maradványai napjainkban a megyeszékhelyi Kender utcában. HUSZÁR SZILAMÉR FELVÉTELE Hűségünk ára Amit megérdemeltünk, megkaptuk, mert mi vagyunk a hibásak mindazért a sok rossz intézkedésért, amit az RMDSZ-es elvtársak segítségével az ország rablói végeztek. Azért vagyunk hibásak, mert bedőltünk évek hosszú során a hazug ígéreteknek, bíztunk és még ma is bíznak egyesek a fent említettekben, és áldásunkat, szavazatainkat adtuk a leszegényedésnek, megnyomorításnak. Jómagam is nagy lendülettel szerveztem a rendszerváltás után az RMDSZ-t a községünkben, álmomban sem gondoltam volna, hogy hova jutunk több mint két évtized után, mert rosszabb a helyzet, mint ’89 előtt. Mit érünk a szólásszabadsággal, ha senki sem hallgat meg? Mit érünk a szabad utazással, ha üres az erszényünk? Mit ér a fiataloknak a külföldi munkavállalás, ha keresetük nagy részét el kell használniuk a megélhetésre és a hazautazásra? Soha nem volt ennyire kizsákmányolva a melós, mint most, éhbérért tizenkét órát dolgoztatják, és ha nem tetszik, mehet a szeme világába, szólni kuss. Mindezt a sok nyomorúságot az RMDSZ rovására is lehet írni, mert tizenöt évet a hatalom emberei voltak, és saját meggazdagodásukon kívül jóformán semmit sem tettek a magyarságért, maradtunk az ígéretekkel. A magyar becsületességre hivatkozva nem léptek ki a DLP-s kormányból, habár mindenki látta, hova viszik az országot, ők is - de maradtak mindaddig, amíg szégyenszemre kitették a szűrüket, és lesütött fejjel távoztak, amikor mehettek volna hamarabb felemelt fővel és büszkén. És ezek az opportunisták merik rágalmazni Tőkés Lászlót, akinek volt mersze ’89 előtt szembeszállni a Ceauşescu-gépezettel, amikor Markó elvtárs és társai a diktátor szekerét tolták, és huszonkét év után segítették a rablókat, hogy ide jussunk, ahol vagyunk. Azt hiszem, nem kell felsorakoztatnom a sok megvalósítást, amit elértek, a tények beszélnek, de azt hallom, látom és olvasom, hogy huszonkét év után is elutasítanak szülőföldünkről a habzó szájú nacionalisták, és nincs, aki visszavágjon nekik, nincs, aki szemükbe mondja a valóságot, hogy mi valamivel hamarabb itt voltunk, mint ők. Most, amikor a választásokra készül az ország, a talpnyalók hevesen ugatnak, kérkednek, ígérnek fűt-fát, ha van, akinek? És még mindig van! Mert az emberek nem ébrednek rá a sok csalásra, azzal tiltakoznak sajnos, hogy nem mennek szavazni, és ezzel ismét, még négy évre az ördögnek adják a lelküket, tudva vagy tudatlan, figyelmen kívül hagyva a saját nyomorúságukat. Éppen ezért szeretném tanácsolni minden józan gondolkodású embernek, hogy tegyék félre a nemtörődömséget, és menjenek szavazni lelkiismeretük szerint egy emberségesebb jövőre, magyarságunkra, autonómiánkra. Nagyon gondoljuk meg, hova ütjük a pecsétet, és ne ismételjük a múltat, mert saját rovásunkra tesszük, és ne feledjük: mi alakítjuk a sorsunkat! BARTHI FERENC, Zabola Ez lenne az út? Kíváncsian figyelik a székelyek messzi földről érkezett új pásztorukat. Szó, ami szó, gyanakvó természetű ám a székely, főleg, ha csíki. Láttak ők már karón varjút eleget, de ekkora nagy embert nem. Faggatják is nagy buzgósággal a szószólóját: - Aztán honnan jött? - Szórványból! - Ott már megoldott minden gondot, s akarna rajtunk segíteni? -Az ám! Hatalmas nagy ember, ilyen kellene nekünk több is. Igaz református, magyar ember a javából. Ő csinálta a forradalmat, püspök volt, az Európai Parlament alelnöke, brüsszeli képviselő, kitűnő szónok, aki képes egyesíteni az erdélyi magyarságot minden pártjával a sajátjába, amit most alapított. Az autonómiáról nem is beszélve... - Képes egyesíteni Csíkot Gyergyóval, Szász Jenőt Borboly Csabával? - Ő igen! Előtte minden ajtó megnyílik Európában, s az autonómiát rögtön napirendre tűzik! - Na, ezt elhiszem! De mit szól hozzá a mi papunk? - Azt mondta, nem ismeri, nem látta még a csíksomlyói búcsún... - De miért kellett harmadik pártot alapítani, ha úgyis egyesíti őket? Nem lett volna könnyebb kettőt egyesíteni, mint hármat? - Te ezt nem érted, de a politikában így csinálják. Ő tud harcolni érdemlegesen a jogainkért, az autonómiánkért! Ő egy igazi forradalmár! - Hát ez elég baj. Nagyapáink azt mondták, a forradalmárok soha semmi jót nem hoztak a fejünkre, csak ellenséget, akik leverik a forradalmat, és beverik a fejünket. A végén pedig mivel maradunk? Innen a közmondás: mondd meg az igazat, beverik a fejed. Ez történt a madéfalvi veszedelem idején: becsülettel kimondtuk, hogy nem leszünk a császárné katonái, mert mi szabad székelyek vagyunk. Hát nem lemészároltak, és elcsángult a székelység hatalmas része Moldvába? Most itt van Marosvásárhely esete: harcoltunk, tüntettünk, kiverték a szemünket, és kivándorolt a város magyarságának jó része. És még nincs vége, mert mi addig harcolunk, amíg ki nem vándorol az utolsó magyar is Marosvásárhelyről, és akkor, de csakis akkor kiírják három nyelven a város végére, hogy ez volt a székelyek fővárosa. Ez a mi győzelmünk. Pedig más nemzet elöljárói másképpen cselekednének hasonló helyzetben, például úgy, hogy eladnák a székelység által termelt összes pityókát és tejterméket, ha lehetne, uniós áron, amitől megnőne az autonómiánk, jobban, mint azt egyesek gondolnák. És lenne remény az itthon maradásra. Tanulhatnánk a román testvérektől is, akik jóval 1918 előtt megszervezték a gazdasági életüket a balázsfalvi gyűléseken anélkül, hogy három pártot kellett volna alapítaniuk négymillió román számára. Vezetőik a nemzetük érdekeit képviselték, alázattal, ahogy ezt Kós Károlynak az Astra 1911-es balázsfalvi gyűléséről írott, megrázó levelében olvashatjuk. CSISZÉR LŐRINC ÁBEL, Sepsiszentgyörgy 2012. június 1., péntek Y KÁRMENTŐT Esik Esik. Mégpedig olyan mennyiségben és ideig, amitől elszoktunk az utóbbi évek (évtizedek?) alatt. S minél többet esik, annál dühösebb a gyalogos. Az ugyanis, ami az elmúlt években futó záporok vagy tavaszi hóolvadás idején bosszantott, most napokig tart. A pocsolyák, gödrök, tavacskák a járdákon, utakon. S nem a régen készült, porban is gödrös utakról van szó, hanem amelyeket csak nemrégen építettek újjá. Észrevették, kedves polgártársak, hogy a mai útépítők képtelenek olyan aszfaltot (vagy bármilyen felületű utat) produkálni, amely egyenes, racionálisan lejt (azaz a csatornatorok felé)? Először soksok évvel ezelőtt, a város fő útjának teljes felújítása után figyeltem fel erre: talán egy hét sem telt el, hogy a munkát befejezték, jött egy zápor, s a zebrán képtelenség volt átmenni még az eső elállta után fél órával is, ugyanis pont ott, ahol a fehér sávok szolgálják a gyalogost, mint Szent Anna-tó díszelgett. Na, ez nem kivétel, hanem általános. S nemcsak az úttesten való átkelés teszi próbára a gyalogos cipőjét, ruházatát, hanem az egyszerű járáskelés is. Mert folyamatosan jönnek, száguldanak a járművek, fötyülnek arra, hogy ha egy ilyen tócsába teljes (megengedett) sebességgel belehajtanak, tetőtől talpig fürösztik meg a többnyire nagyon keskeny járdán közlekedőket. Mert már miért vennék elő a jóérzést a padlásról? Hiszen törvényt nem sértenek, ahogyan az egyik felelősségre vont ismerős csodálkozó, ártatlan szemekkel rám nézve mondta, miután jóvoltából az úton tusoltam: de hiszen még a megengedett ötvennel sem mentem?! S most ne részletezzük a járdák kérdését. Csak annyit jegyzek meg: az öt-hat évvel ezelőtt elkészült piskótaköves járófelület ma már annyira foghíjas, hogy ember legyen a cipőjében, aki épen megússza. Hogy most ne térjek ki a babakocsisokra, akik már panaszkodtak lapunkban is e téma kapcsán. Na már most! Ezeket a munkálatokat szerződés alapján végzik el. Nem lehetne a szerződést úgy megkötni, hogy az ilyen hibáknak a kijavítása is benne szerepeljen? S mondjuk az átvételt közvetlenül az első nagyobb eső után megoldani? Ez így nagyon naivnak hangzik, de megbocsássanak, én egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy külföldön hogyan lehet asztalegyenes útburkolatot készíteni, s nálunk miért nem? S hogy ne legyen eső után köpönyeg, idejében szólok az illetékeseknek: a Mihai Viteazul téren megint úgy építették meg a járófelületeket és a kerékpárutakat, hogy bizonyos részeken az elmúlt napokban tavacskák alakultak ki. Most már (legalábbis az újabb esőig) nincs bennük víz, de az iszap mutatja helyüket. A legnagyobb a gyógyszertár alatti lépcső tövében, átfogva mind a járdát, mind a bicikliutat, a másik mély „gübbenő” pedig a kultúrpalota jobb első sarkával egy irányban alakult ki a bicikliúton. Ebben bokán felül ért a víz. Még nem késő. Most lépjen, akinek dolga! Páljános Mária Kicsengetés és kártyája Izgalmasan telhettek az idei tavasz utolsó hetei az érettségi vizsgára készülő diákoknak, főleg a közelmúlt felmérésének eredményei ismeretében. Most a ballagás napjára kell összpontosítaniuk, szüleikkel együtt. Mert egyfajta családi ünnep a maturandus gyermek utolsó középiskolai napja az osztály és az iskola közösségében eltöltött tizenkét esztendő után. De míg ünnepi ruhában, vállukon a jelképpé vált faragott kopjával-tarisznyával elindulnak az iskola csengő hívó szavára, addig is kerül gond bőven: meg kell címezni a művészi kivitelű kártyákat a rokonoknak, barátoknak, kiválasztani a legsikerültebb fényképet, és postaládába dobni vagy személyesen kézbesíteni... Kezemben a Mikes Kelemen Főgimnázium száztíz végzős diákjának kicsengetési kártyája, a XII. B-ből, természettudományok osztályából küldik. Első oldalának alján kis ezüstbetűkkel a fő mottó egy Oscar Wilde-idézet: „Eddig fiatalok voltunk, ezután más mentséget kell keresnünk.” Ajándék kártyám hozzánk közelebbi szerzőt, Az alkimista íróját, Paulo Coelhót szólaltatja meg: „Nem az van hatással a jellemre, amit a múltban tettél, hanem amit a jelenben teszel, az teszi jóvá a múltat és változtatja meg a jövőt.” Okos választás egy egyetemre készülő maturandustól! FERENCZY L. TIBOR Az oldalt szerkeszti: Demeter J. Ildikó