Háromszék, 2012. december (24. évfolyam, 6760-6780. szám)

2012-12-29 / 6780. szám

SZILVESZTER 2012. december 29., szombat DEMETER J. IIXHKÓ A FIÚ, AKI Csak eg­­ náthának kínz Egyed Sándor: Egyszerű meghűlésnek tűnt kezdetben az egész - az lett gyanús, hogy a kínzó fejfájás ellen semmi nem hatott. Szilágyi Éva orvos barátunk mondta, hogy menjünk neurológiai vizsgálatra Brassóba. Ott derült ki, hogy kisagyi daganata van a gyereknek, amit azonnal műteni kell. Mikor a felvételt meglát­tam, leblokkoltam. Elkezdtünk eszeveszetten kutatni, hogy mihez kezdjünk. Nem is gondol­tunk külföldre, de többen mondták, hogy vi­gyük ki innen, legalább Magyarországra, és került egy másik agyműtétes beteg, aki Bu­dapestre irányított. Czirják Sándor professzor urat ajánlotta, de legalább öt órát telefonáltam a klinikára, amíg egyszer - merő véletlenség­­ből, mert nem ő szokott a készülékhez menni - felvette, és beszélni tudtam vele. Látatlanban odahívott, és elindultunk hármasban a felesé­gemmel. Előbb rendezni kellett az okmá­nyokat, mert a Péter útlevele már lejárt, sze­mélyi igazolványa még nem volt - másnap töltötte a 14 évet. Bementem a lakossági nyil­vántartóhoz, beadtam az iratcsomót, azt mond­ták, jöjjek két vagy három hét múlva, ennyi az eljárási idő, de pár napra lerövidíthetik. Mondom, ez nem lesz jó. De mi olyan sürgős? Agyműtétre megyünk, válaszoltam, mire a fia­talember szó nélkül elvette a papírokat, és ott rögtön kiállította az igazolványt. Péter akkor már olyan állapotban volt, hogy valaki meg­kérdezte a helikopteres szállítást, de erre gon­dolni sem mertünk, a műtétre is minden csa­ládi, baráti kölcsönt igénybe vettünk. Ahogy felértünk, rögtön műtötték is — ez június 24-én volt -, utólag mondta Czirják professzor úr, hogy négy-öt napos késést nem élt volna túl. De nagyon gyorsan gyógyult, kifizettük a másfél millió forintot, és tíz nap múlva már it­thon voltunk. Elmentem táborozni a tanít­ványaimmal Katrosába, oda telefonáltak a második napon, hogy megvannak az eredmé­nyek, meduloblasztómáról van szó, ami az egyik legrosszabb indulatú daganat. Ott­hagytam a tábort, futottunk megint tovább. Itthon nagyon kevés esélyt adtak a gyereknek, nem nyugodtunk bele. Felhívtam Hermann barátomat Németországban, ő a lakhelyétől 80 kilométerre levő münsteri klinikával vette fel a kapcsolatot, ahol látatlanban 60 százalékos túlélési esélyt mondtak. A kezelési költséget is közölték: 90 000 euró. Érdeklődtünk Hei­­delbergben is, ott 120 000 eurót számoltak ki. Ezek olyan elérhetetlen összegek számunkra, hogy lemondtunk a külföldi gyógyulásról - másnap azonban telefonált Hermann, hogy menjünk, mert ő betáblázta a házát, kölcsönt vett fel, és be is fizetett a münsteri klinikára, így mertünk elindulni júliusban. a programot - a láz- és vérnyomásmérést, ilyesmit - a beteghez igazítják, van játékte­rem, zeneszoba, telefon, tévé minden ágynak külön, bérelhető laptop, és még iskola is léte­zik a kórházban. Velünk az történt, hogy a be­fektetéshez szükséges háromféle vizsgát - amit három különböző napon szoktak elvé­gezni, de emiatt ki kell fizetni a 15 eurós szál­lást éjszakánként - Strater professzor egy napra kérte, azután pedig egy napra időzítette azt a háromfé­le műtétet is, ami következett: mintát kellett venni a környe­ző szövetekből, gerincvelő­­csapolást kellett végezni, hogy van-e áttét, és be kellett ültetni a kemoterápiához szükséges eszközt a mellkasra, a bőr alá. Pár óra alatt minden megvolt. Az volt a legnehezebb pillanat, amikor másodszor vitték be műtétre , de ekkor mellénk lé­pett egy fiatal orvosnő, aki Ma­gyarországról telepedett ki: ő volt az altatóorvos, és Péter nagyon megnyugodott, hogy lesz, kivel beszélni. Egészen megváltozott az arca... A mű­tét után átvitték az intenzív osztályra, hozzánk pedig kijött ez az orvosnő, Linda, elmond­ta, hogy ő választotta Pétert a neve alapján, elbeszélgetett velünk, és húsz perc múlva át­adta a lakáskulcsát nekünk, ismeretleneknek. Nagy segítség volt, mert sokra ment volna a 15 eurós éjszakázás is... Ott is lakott a hét hé­tig tartó sugárkezelés alatt a fiam és a felesé­gem, aki végig vele maradt. Nekem haza kel­lett jönnöm, hiszen a másik két fiam itt volt, dolgozni, élni kellett. Nagyon nehéz volt, mi mindig együtt voltunk öten, de bizakodó vol­tam, mert a második műtét után Strater - aki a szabadsága első napján még bejött, hogy megvárja az eredményeket - közölte velem: 80 százalékos esélyt lát a fiam meggyógyulá­sára. Meg kellett várni, amíg a seb begyógyul, egyéves tervet készítettek, és ennek minden lépését közölték velünk és Péterrel is, mivel elmúlt 14 éves. Minden injekció előtt bele­egyezésünket kérték, és mindent apróra elma­gyaráztak, ami félelmetes dolog. Életem talán legszörnyűbb órája volt, amikor a kezelés mellékhatásait tudatták velem... Pétert a tar­kóján sugarazták, és a mellén jött le a bőr, ki­alakult egy perifériás neuropátiája is - üvöltött a fájdalomtól, ha csak hozzáértünk a lábához -, hetekig tolószékbe került, a haja elhullott, és az 51 kilójáról 37-re fogyott. Az auschwitzi foglyokról készült képek között láttam ilyen csont-bőr alakokat. Naponta beszéltünk szá­mítógépen, nem panaszkodott, nagyon hősie­sen viselkedett. Egy év alatt csak háromszor éreztük azt, hogy elkeseredett, és nagyon ele­ge van... A hathetes sugárkezelést - amelynek csak az előkészítése egyheti mérnöki munka, rajzokkal, mérésekkel, maszkot készítettek a fej rögzítésére, és mindennap újra megrajzol­ták a hátán a vonalakat, hogy egy millimétert se tévedjenek - egy héttel meghosszabbítot­ták, mert rosszul bírta, ezzel együtt pedig megkezdődött a kemoterápia, amiből nyolc úgynevezett blokkot kapott, hathetenként. Ez 48 hét lett volna, de ezt is rosszul bírta, 54 hét lett belőle. A sugárkezelés alatt Lindánál volt a főhadiszállás, a kamóra és a különböző vizs­gálatokra már Hermann barátunktól jártak be. Ez is hihetetlenül könnyen megoldódott, noha a feleségem nem tud vezetni, és persze autója sem volt. Hermann évtizedek óta tevékenyke­dik egy segélyező egyesületben, elmondta a csoportjának, hogy mi a gond. Húsznál több család fogott össze, egymás között felosztot­ták, és hozzák-vitték Julit a gyermekkel. Másfél évig laktak Hermannál ketten, egy kü­lön szobában, amelyhez saját fürdő is tarto­zott. A házigazdák mindent megtettek értük, Péter több ajándékot kapott a születésnapjára, mint a saját unokájuk, mert most neki kell. A nem­­­árt segítség - Nem tudom elmondani, mit éreztem ez­alatt. Azt a kínzó tehetetlenséget, ami ben­nünk volt, a vergődést remény és kétség között. Nehezen hagytam ott őket, de itt volt a két kicsi fiam, mentem volna gyakrabban, de a repülő drága, autóval hat nap az út oda­­vissza, és a pénz egyre jobban aggasztott. Két lelkész-tanári fizetésből, három gyermekkel 90 000 eurót visszaadni lehetetlen. De várat­lanul megtapasztalhattuk, hogy az emberek­nek van egy olyan oldaluk is, amit nagyon ritkán mutogatnak. Hermann felvett 70 000 eurót a házára, de itthon is mozgolódni kezdtek. Incze Zsolt szemeljai lelkésztársam az első percben kérdés nélkül odaállt, számlát nyitott, szervezett, gyűjtött. Az egyházkerület nagyon sokat segített, tanártársaim is mozgó­sítottak: az első, sepsiszentgyörgyi jótéko­nysági koncerten - amelyet hét másik követett -120 millió lej gyűlt össze, de jöttek egyen­ként is, vállalkozók, szülők, ismeretlenek ke­restek fel Oltszemen itteni mérce szerint óriá­si, pár száz lejes, eurós adományokkal... Tanár kollégáim maguktól is elvonva, több száz lejt gyűjtöttek össze havonta, ebből éltünk itthon hárman. Péter Németországban is hír­zett, mert az már rendkívüli eset, hogy valaki a házát is elzálogosítsa másért, ezért bekerült az újságba, ott is kezdtek gyűjteni, és most már megvan 80 000 euró. Nagyon elevenen érez­tük, hogy a bajban tényleg ott állnak az em­berek mellettünk, és ez nagyon jó volt. Néha mégis féltem, hogy nem bírom... Próbáltam helytállni, jó apa lenni, de nem tudtam jól aludni, amióta Péter megbetegedett. A fáradtságnak és idegességnek köszönhetem a balesetem is, azon az úton, ahol tizennyolc éve járok naponta, hármat fordult velem a kocsi, és teljesen összetört, csak ott maradt ép, ahol én ültem. Azt már csak a rend kedvéért mondom el, hogy próbáltunk a hazai egészségbiztosítótól is támogatást kérni, de azt mondták, hogy mi­nek vittük el, itthon is ugyanazt a kezelést kapta volna. Hát... de hagyjuk. Örülök, hogy Péter hazajött, hogy ilyen bátor, ilyen erős az én kicsi fiam. Tudom, hogy a honvágy és a testvérek hiánya is megviselte, de arra is csak akkor jöttünk rá, hogy a haját mennyire saj­nálta, amikor kitörő örömmel fogadta, hogy az új mennyit nőtt. A másik két fiam is - Tamás 13, Ábel 6 éves - férfiasan állta a sarat. Tavaly karácsony után kimentünk, az új évet együtt köszöntöttük, hazafelé némán jöttünk, nyel­tük a könnyeinket befelé... Tartanom kellett magam, nagyon nehéz volt, de hálás vagyok Istennek, hogy együtt lehetünk mindannyian. LEGYŐZTE AZ AGYDAGANATOT A hosszú németországi esztendő - Ismét hárman mentünk, autóval. Úgy ér­keztünk a münsteri klinikára - ami egy hatal­mas, kisebb városnyi egyetemi központ Hollandia közelében -, mint privát betegek, ami azt jelenti, hogy külön ápoló kísérget, és a kórház vezérigazgatója az orvosod. Ez tízszer annyiba kerül, mint a rendes ellátás, de nem volt német biztosításunk. Egy professzor vál­lalta a kezelést, elbeszélgettünk, és rájött, hogy csórók vagyunk, ezért ő maga nyomta­tott ki vagy ötven cédulát azzal, hogy Egyed Pétert kölcsönből kezelik, és ezt mindenfelé felragasztgatta a kórházban. Döbbenetes volt, hogy a merevnek és ridegnek mondott néme­tek mennyire nyitott, betegközpontú kórházat működtetnek: nincs szabott látogatási idő, nem kell pizsamában ülni, válaszható az étel. re RIPORT Vissza a normális életbe­ ­ Most már vissza kell térni a normális életbe, hiszen a fiam leletei nagyon jók, csak hát egy ilyen beteg tíz év múlva számít gyó­­gyultnak. Addig bennünk lesz az a szörnyű félsz, időnként vizsgálatok, ellenőrzés, ag­gódás... Meg kell erősödnie, hiszen nagyon gyenge, különösen a háta fárad hamar, mert a gerincét is sugarazták. Azt már tudjuk, hogy emiatt nőni többet nem fog, szerencsé­re a 170 centimétert már betegsége előtt elér­te. Egy hangmagasságot nem érzékel, és nem tudjuk, hogy nemzőképes lesz-e; a pajzsmi­rigye sem működik rendesen, de itt van kö­zöttünk, és teljes életet élhet. Még évet sem veszített, a tanfelügyelőség megengedte, hogy magánúton készüljön. Jelenleg a Re­formátus Kollégium kilencedik osztályába jár, és folytatni tudja a zongoraórákat is. A kávénak szalámiszaga Dőlt Az oltszemi parókia udvarán hatalmas hó­ember, mögötte szánkónyomok. Szürkül már, bent leckeírás, mesehallgatás folyik. Péter bő tréningben jön ki a testvérei közül, de csak a vékonysága mutatja, hogy beteg volt. Mo­solyog, szabadkozik, csak azt tudja elmonda­ni, amit a német újságíróknak. Hogy nagyon nehéz volt a távollét. Hogy nagyon jó volt annyi segítséget kapni ismeretlenektől is. A legrosszabb a sugárkezelés volt, az nagyon legyengítette, tolókocsiba került hetekig. A kemoterápia az étvágyát nagyon elrontotta - sosem volt nagyevő, de azóta mindennek más íze van. Kezdetben jó volt a német koszt, sok finomsággal, azután már csak azért aggódott, hogy eleget gyúrjon le a torkán, ne kelljen mesterségesen táplálni. Nem tiltottak semmit, volt kólakorszak, virslikorszak, sajtkorszak, cibereleves-korszak, mikor mi csúszott. A vízre most próbál visszaszokni, édesanyja ká­véjának szalámiszaga volt. Megtanultam né­metül - mondja -, angolul is jobban beszélek, mint régebb. Minden kívánságomat lestek. Hermannéknál vigyáznom kellett, hogy mit"­­ dicsérek meg, mert másnap ott volt előttem. . Egy osztálytársammal leveleztem végig, és az internet segítségével tanultam, ez is nehéz volt. Németország - már amennyit a két húsz­­emeletes, amúgy nem szép kórháztorony egyikéből és az autóból láttam belőle - na­gyon gondozott, zöld, például üregi nyulak élnek a városban. A tél nem olyan szép, mint itthon, sokat esik, nincs hó. Furcsa volt, hogy karácsonykor nem állítottak fát, de azért szép volt, Hermann egész családja összegyűlt, be­szélgettek az asztal mellett, akkor megkíván­tam az ételt is. Sok mindent tanulhatnánk a németektől, de azért itthon jobb, nagyon tet­szett az első napom, miután hazajöttem, na­gyon örülök a hónak is. És nagyon szépen köszönöm mindenkinek, aki hozzájárult ah­hoz, hogy meggyógyuljak, és itthon lehessek a családdal karácsonykor.

Next