Háromszék, 2016. október (28. évfolyam, 7914-7939. szám)
2016-10-15 / 7926. szám
szétszóratásban_____________zom októbere, szombat___________Háromszék _5 Tanulnak vízen járni Beszélgetés DEÁK ERNŐvel, a nyugati magyarok szövetségének elnökével Betegsége elől menekült el Magyarországról 1956-ban, aztán a nyugati magyarság egyik vezéralakjává nőtte ki magát. Deák Ernővel, a Nyugat-európai Országos Magyar Szervezetek Szövetségének elnökével a magyar emigráció múltjáról és megváltozott jelenéről is beszélgettünk. - Mit gondol, mikor játszotta legfontosabb szerepét a nyugati magyar emigráció? - Egyértelmű, hogy közvetlenül 1956, a forradalom leverése után. Akkor nemcsak létezett magyar kérdés, hanem az ENSZ elé is került, az emigránsok, a menekültek hallatták a szavukat. A forradalmat követő első hetekben-hónapokban nagy tüntetések zajlottak szerte a világban, ami abban is segített, hogy a nyugati államok-társadalmak fokozott figyelemmel kísérjék az eseményeket. A magyar kérdés kivizsgálására létrehozott ENSZ-bizottság 120 menekültet hallgatott ki, többek között annak alapján ítélték el plénumban a Szovjetuniót. Ennek sajnos tragikus következményei is voltak: 1959. november 26-án egy New York-i parkban holtan találták Povl Bang-Jensent, a bizottság titkárát. Halála körülményei mai napig tisztázatlanok, legvalószínűbbnek az tűnik, hogy a magyar ügy melletti következetes kiállása miatt „tették el láb alól”. A dolog azonban lassan kifulladt, bár a menekültek jó része ezt egy ideig csak átmeneti kihátrálásnak tekintette, majd rendeződnek az állapotok Magyarországon, és haza lehet menni. Akkoriban több ezer magyar egyetemista tanulmányútnak tekintette nyugati tartózkodását, arra készültek, hogy a megszerzett nyugati tapasztalatot, tudást majd Magyarország fejlődése érdekében hasznosítják. - Meddig tartott a reménykedés? - Jó ideig, bár arról eléggé hamar kénytelenek voltak lemondani, hogy majd közbeavatkoznak az amerikaiak. Sokáig a totális diktatúra továbbélését sem tudták elképzelni, sem pedig a kádári hatalom megszilárdulását. Azt azonban látni kellett, hogy a Nyugat egyre inkább elhallgat. A befogadó országok - elsősorban Ausztria - ugyan gondoskodtak a menekültek ellátásáról, de arra számítottak, hogy az áradat gyorsan lefolyik, majd elapad, a menekülők egzisztenciát teremtenek maguknak. E szemlélet jegyében oszlatták fel a hatvanas évek elején az innsbrucki magyar gimnáziumot, pedig még bőven szükség lett volna rá, hiszen 1959-ben még több mint 11 ezer „új” magyar menekült élt Ausztriában. Köthető konkrét eseményhez a nyugati magyarok szemléletváltásának kezdete? Csak részben, négy-öt évbe is belekerült, míg az időlegességre berendezkedettek ráébredtek, hogy bizony készülni kell az új életre. Közben jött az 1963-as „amnesztiatörvény”, amelyet megelőzött az az egészen ördögi kádári törvény, miszerint soha senki nem veszítheti el magyar állampolgárságát. A menekültek ezt úgy fogták fel, hogy hazatérés esetén az igazságszolgáltatás ugyanúgy vonatkozhat rájuk, mint az otthon élőkre. Az amnesztiatörvénnyel párhuzamosan kapott lábra a híres kádári kijelentés is: aki nincs ellenünk, velünk van. Az emigráció újra gondolkodóba esett: mi ez, valamiféle új kiegyezés? Aztán az is elsikkadt, de nagyban elősegítette az eltájolódást. Egyre többször hangzott el a „minek kell itt magyarkodni?” kérdés, holott korábban százak-ezrek vettek részt egy-egy megmozduláson. Talán ekkor érkezett el az a pillanat, amikor az emberek visszahúzódtak magánszférájukba, elkezdtek egzisztenciát építeni. - Ön személy szerint honnan és miért menekült annak idején? - Az osztrák határ közelében lévő Peresztegben éltem, s a forradalom első tíz napjában csak nézegettem, mint mennek át a határon az első menekültek. Tizenhat éves voltam, semmiben nem volt alkalmam részt venni. Egy este két gyerekkori pajtásom kihívott az utcára, ők disszidálnak, menjek én is velük. Nem mentem, őket meg - kiskorúak lévén - visszaadták az osztrák hatóságok. A községházán tartották a nyiti tárgyalást, megbélyegezték őket, s az is felmerült, hogy Deák Ernő vajon miért nem ment velük. Én meg patetikusan kijelentettem: mert nem akartam elhagyni a hazámat és az anyámat. Viszont ’56 decemberében súlyos tüdővérzést kaptam, miután egy évvel korábban tébécével nyolc hónapot töltöttem a soproni kórházban. Akkor született meg bennem a gondolat, hátha nyugaton meg tudnak gyógyítani. Néhány óra alatt döntöttem, indultam, Ausztriában tíz hónapot töltöttem kórházban. Közben „furcsa” elhatározás alakult ki bennem: amíg az orosz és Kádár Magyarországon van, én nem megyek oda. Harminchárom évig, Nagy Imre újratemetéséig nem is mentem. - Szinte valamennyi ausztriai magyar szervezet alapító tagja. Mindig mozgalmán típus volt? - Gyermekkoromban is szervezkedő alkat voltam, de Bécsben már egészen tudatos lett ez a szerepvállalásom, bár a felismerés, miszerint hosszabb távra kell immár berendezkedni az új hazában, egy ideig kétségtelenül rányomta bélyegét a diaszpóra szervezett tevékenységére. Az emigráns pszichéjében azonban az óhaza mindig élénken él, a realitás ehhez képest szinte mellékes. Az újabb lökést az erdélyi falurombolás bejelentése jelentette, ami hihetetlenül megmozgatta a magyarságot. Világszerte tüntetések kezdődtek, 1986-ban Bécsben a Károly-templomban rendezett istentiszteletről vonultunk a román nagykövetség elé. Közben Magyarországon megindult az ellenzéki mozgalom, nekik is segítségre volt szükségük. Hozzám, mint történészhez szakmai támaszért fordultak. Az 1980-ban indult Bécsi Napló akkoriban valamennyi számában közölt legalább egy szamizdat szöveget. De megindultunk a népcsoporttá válás útján is, az egyik legnagyobb sikerünknek tartom, hogy az osztrák kormány elismerte a bevándorló, osztrák állampolgárrá váló magyarokat, mint az ausztriai magyar népcsoport részét. Mennyire voltak erősek a „szirénhangok”, a kommunista magyar rendszer beszervezési kísérletei? A Bécsbe ösztöndíjasként érkezők révén szembesültünk leginkább ezzel a jelenséggel. Őket vagy úgy engedték el otthonról a hatóságok, hogy emigránsokkal ne álljanak szóba, vagy épp ellenkezőleg, álljanak szóba velük kipuhatolni, hogy kivel mit lehet kezdeni. Ez alapján kategorizáltak bennünket: a Magyar Népköztársasághoz lojális igazi jó magyarok, illetve „hidegháborús emlőkön nevelkedett gyűlölködők”. Az utóbbiak közé soroltak engem is. Ugyanakkor ment a belső züllesztés is, talán az egészben ez volt a leglehangolóbb. Korábbi emlékem, hogy a hatvanas években végzős egyetemistaként Lőrincze Lajostól kaptam levelet, amelyben közölte, hogy beválasztottak az anyanyelvi konferencia előkészítő bizottságába. Elbizonytalanodtam: lehet, hogy ez lenne a hasznosabb út? Akkoriban került a kezembe azonban a Nemzetőrnek az a lapszáma, amelyben Tollas Tibor feltette a kérdést: hol vannak a fiatalok? És akkor rögtön tudtam, hol a helyem, megköszöntem a megtisztelő felkérést. A rendszerváltás bizonyára újabb elbizonytalanodásra is alkalmat szolgáltatott... - Valóban, kimondatlanul is ott kavargott a gondolat: hazamenni vagy maradni? Az 1990-ben rendezett kufsteini konferencia alapkérdése is ez volt. Számomra egyértelmű és természetes volt, hogy maradok, a rendezvényen azonban kikristályosodott, hogy a magyar emigráció többsége is így gondolkodik. A másik kérdés az volt, hogy milyen célokkal működjenek tovább egyesületeink. Míg korábban politikai természetűek voltak a mozgatórúgók, a továbbiakban a megtartó szerep került előtérbe. Fennmaradásuk immár létszükségletté vált a magyar diaszpóra megtartása szempontjából, a követendő cél pedig kettős: megőrizni magyarságunkat, és partneri kapcsolatot kiépíteni a magyar állammal. A Nyugat-európai Országos Magyar Szervezetek Szövetségének megalakulását a Magyarok Világszövetségének csődje tette szükségessé, nekünk továbbra is meg kell fogalmaznunk magunkat a nagyvilág felé. Nem vitatkozni akartunk, hanem járni a magunk útját, és ma már mi vagyunk a magyar állam partnere. Az 1990-es váltáskor körvonalazódott vízióinak megfelelően alakult-e a nyugati magyarság élete? - Csak kismértékben. Ahány ház, annyi szokás, mindegyik szervezetnek sajátos az útja, ezek néha találkoznak. A világ és benne a magyarság szerepének alakítását azonban sokszor meghaladta az események hihetetlen felgyorsulása, sokszor képtelenek voltunk lépést tartani az eseményekkel. Nem valósult meg egy intenzív nyugati szervezet létrehozásának terve, nem volt rá kapacitás. Részben, mert mi megöregedtünk, részben, mert a személyes karrier, illetve a magyar szervezetekben való párhuzamos szerepvállalás roppant nehéz feladat olyan ember számára, akinek életében éppen az egzisztenciateremtés a prioritás. Erre a munkára továbbra is a robusztus nyugdíjasok lennének a legalkalmasabbak, de több hullám megtört, nem követik egymást a generációk. Egyes súlyos emberi lemaradások miatt személyesen is szégyellem magam. A keretek, az irányzatok, a tevékenységek léteznek, de ki kell mondanunk: a magyar állam támogatása nélkül életképtelenek lennénk. -Lát lehetőséget az újrakezdésre? - Meg kell tanulnunk vízen járni, azaz hinni kell abban, hogy van jövőnk. Erős hittel minden lehetséges. A pénz ebben az esetben sem a leglényegesebb, nem profi futballcsapat vagyunk, világnézetet nem lehet vásárolni. A jelenleg tapasztalható erkölcsi-világnézeti válság áthidalása, egészséges magyarságtudat kiművelése a kulcsfeladat. Deák Ferenc és Kossuth Lajos levelezésében olvastam Deák egyik mondatát: „A siker reménye nélkül is vállalom, mert ezt parancsolják becsület és kötelesség.” Mindannyiunknak ezt kellene vallanunk és vállalnunk. CSINTASAMU DEÁK ERNŐ 1940. június 9-én született a Sopron megyei Peresztegen. 1956. december 9-én hagyta el Magyarországot, azóta Ausztriában él. Innsbruckban érettségizett, a bécsi Tudományegyetem főszakán gazdaság- és társadalomtörténetet, illetve kelet-európai történetet és germanisztikát végzett. A filozófiai tudományok doktora, értekezését a Burgenlandban fekvő Lánzsér-lakompaki uradalom történetéből írta. 1970-1976 között kutató tanársegédként dolgozott a Tudományegyetem Gazdaság- és Társadalomtörténeti Intézetében, majd az Osztrák Tudományos Akadémia Gazdaság-, Társadalom- és Várostörténeti Bizottságához, onnan a Történettudományi Bizottságához (1997) került, ahol 2005. december 31-ig tudományos munkatársként tevékenykedett. Várostörténeti kutatásai eddig két részben jelentek meg az Osztrák Tudományos Akadémia kiadásában németül A magyar korona városai (1785-1918) I. A városok és a városias települések általános meghatározása (1979), II. A városok adattára (1989). A III. rész, A városok struktúrája és tipológiája (előkészületben). Egyetemi tanulmányai megkezdése óta (1961 ősz) aktív szerepet vállal az ausztriai (bécsi) magyarok egyesületi életében. Az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetségének alapításától (1980) a főtitkára, 1991-2014 között elnöke. 1985 januárjától szerkeszti a Bécsi Naplót. Alapító- és vezetőségi tagja az 1982 óta működő interetnikus Nemzetiségi Ügyek Bécsi Munkaközösségének. A Nyugat-európai Országos Magyar Szervezetek Szövetségének elnöke.