Háromszék, 2018. április (30. évfolyam, 8362-8384. szám)
2018-04-14 / 8371. szám
ROMÁN SZEMMEL 2018. ÁPRILIS 14.HÉTVÉGE áromszék_5 Kelet-Európa szemmel láthatólag emancipálódik. Orbán Viktor pedig a jelenség központi alakja. Az egyaránt bírált és imádott Orbán Viktor megkerülhetetlenné vált. A mondialista liberalizmus démonnak tekinti, s most a nemzetek Európája konzervatív ellenállásának új hősének tűnik. Alakja túlmutat a regionális nyugtalanság szintjén, ami abból is kitűnik, hogy Mark Zuckerberg a személyi adatokkal kapcsolatos botrány kontextusában a magyarországi választást is megemlítette, holott nem lenne helyes azt gondolnunk, hogy a közösségi hálózatoknak köszönhető Orbán népszerűsége. A Fideszre szavazó többség elsősorban konzervatív, konkrét szolidaritásokban gyökerező. Végül rögtön a választás után a Lengyelországban tartózkodó Frans Timmermans európai biztos arra célozgatott, hogy fennáll bizonyos diktatúrák EU-n belüli létrejöttének a veszélye, ami nyilvánvalóan Orbán Viktorra történt ellenséges utalás volt. Ez nem akadályozta meg Hors Seehofer szövetségi belügyminisztert abban, hogy gratuláljon a magyarországi kormányfőnek, Európa szemére vetve azt az „arroganciát és paternalizmust”, amellyel eddig egyes keleti országokat kezelt. Legalább egy dolog egyértelmű: Orbán Viktornak sikerült az európai vita kellős közepére helyezkednie, és senki sem tekint rá közömbösen. Elég sok bukaresti elemző kitért arra, hogy Románia sem nézi ezt reakció nélkül, és elképzelhető, hogy a szociáldemokrata kormány politikájára is hatással lesz a közép-európai eurokritikus légkör megszilárdulása. Korábban már írtunk arról, hogy milyen rendkívül bonyolult módon viszonyul Románia Magyarországhoz: a jobboldal inkább Európa-párti, és elutasítja az Orbán-modellt, míg a baloldalt vonzza a szuveranista hangvétel, de szocialista típusú hajlamai akadályozzák egy szélesebb körű együttműködés kialakulását a budapesti politikusokkal. Ilyen körülmények között Magyarország befolyása korlátozott marad majd, annál is inkább, mert az összes román csoportosulásban még mindig egy magyarokkal szembeni anakronisztikus ellenségesség az uralkodó, ami a bizalmatlanságot táplálja. Ebből nyilvánvalóan Brüsszel húz hasznot, és nem kizárt, hogy szemet huny majd magyarellenes epizódok felett, amennyiben ezzel szorosabban a maga oldalán tarthatja Bukarestet. Úgy 12 évvel ezelőtt, a csatlakozási tárgyalások idején nehezen hihető lett volna, hogy a bizottság jelentéseiben említés nélkül maradjon egy magyar tannyelvű középiskola felszámolása (még „törvényes” érvek kíséretében is). Ez az új „európai” közömbösség az RMDSZ szemléletváltásához is nagymértékben hozzájárult, amely - bár hosszú ideig körültekintően viszonyult a Fideszhez - végül a magyarországi szervezet lelkes szövetségesévé vált. Végül bármlyen jelentéktelen is lesz Románia szerepvállalása, Európa nagy feszültségei továbbra is megnyilvánulnak. Ezek forrása pedig a politikáról alkotott európai és nemzeti perspektíva közötti ellentmondás, de ez nem annyira banális és könnyen érthető, mint amiyennek tűnik. Hiszen bár Orbán Viktort sokan elavult, ha nem éppenséggel veszélyes nacionalistának tekintik, Franciaország és Németország sem mondott le a politika nemzeti perspektívájáról, ami sok zavart és feszültséget okoz. Ulrich Beck német szociológus, aki2015-ben idejekorán bekövetkezett halála előtt) rendkívül befolyásos értelmiségi volt, éles szemmel világított rá arra, hogy a nemzeti perspektíva még azokban a kérdésekben is megjelenik, ahol a legkevésbé lehetne várni, mint például a minimálbérben. Míg a németek szemében jogtalannak tűnik a keleti és a nyugati németek között meglévő bérkülönbség, ez tökéletesen jogossá válik, ha egy másik országról, például Romániáról vagy Lengyelországról van szó. Márpedig ezt kizárólag az magyarázza, hogy a politikát spontán módon nemzeti szemszögből közelítik meg. Ugyanez a perspektíva vezetett oda, hogy többek között a német szociáldemokraták és szakszervezetek is szót emeltek - egy másik kontextusban - a Kelet és Nyugat közötti bérkülönbségek („szociális dömping”) ellen, azt követelve, hogy ugyanazt a bért fizessék az ugyanott végzett munka után, hiszen a bérkülönbségek a „nemzeti” munkahelyeket fenyegették. Ez számunkra ismerősen hangzó vita, amely csak Ulrich Beck eltűnése után, Emmanuel Macron dolgozók kihelyezése elleni offenzívájával egyidejűleg kapott figyelmet. De Beck érdeme marad, hogy felhívta a figyelmet erre a „módszertani nacionalizmusra”, ami miatt az európai egyenlőtlenségek jogosoknak tűnnek, míg a nemzeti egyenlőtlenségeket elfogadhatatlanoknak tartják. Ulrich Beck - nyilvánvalóan - semmilyen intellektuális rokonságban sem állt egy olyan politikussal, mint Orbán Viktor, de segít jobban megértenünk ez utóbbi sikerét és azt a vonzerőt, amelyet még egyes baloldali pártokra is gyakorol a saját országán belüli szegényekkel szemben mutatott közömbössége ellenére. Európa - anélkül, hogy tudatosulna benne - a nemzetállam perspektíváját konzerválja, figyelmen kívül hagyva vagy éppenséggel indokolva a kontinens szintű egyenlőtlenségeket. „A nemzeti mentalitás - írta Ulrich Beck - akár baloldali, akár jobboldali irányultságú, lett légyen a kapitalizmus melletti vagy e rendszerrel ellentétes, mindig vak a külföldi jóléttel vagy szegénységgel szemben.” (Újra feltalálni Európát. Egy kozmopolita elképzelés, 2007) Az utóbbi évek Romániájában például az itt befektetett európai tőke exponensei a versenyképesség elvesztésére figyelmeztetve bírálták a minimálbér és általában véve a bérek növelését. De állandóan ugyanez történt Magyarországon is, Lengyelországban is és Keleten mindenfelé, ahol az embereknek implicit módon azt tanácsolták, hogy nyugodjanak bele egy véget nem érő egyenlőtlenségbe. Ilyen körülmények között könnyen érthető, hogy a Kelet„emancipációja”-legalábbis pszichológiai reakcióként - elkerülhetetlen. (DW/Főtér) HORATIU PEPINE Orbán Viktor megkerülhetetlenné vált Jaj, Magyarország sorsára jutunk!...” - hallatszik az elfojtott mormogás az internet mélyéről, miután Orbán Viktor határozott győzelmet aratott a választáson. Egyetlen dologról feledkeznek meg, akik Liviu Dragneát Orbán Viktorhoz hasonlítják, attól félve, hogy a szegény magyarok sorsára jutunk: arról, hogy Magyarországon építkeznek, míg Romániában csak szájalás van. Az Orbán-kormány konkrét nyomokat hagy maga után, míg a Dragnea-kormány után csak a semmi marad. Orbán olyan ígéretekkel került hatalomra, amelyeket aztán be is tartott. Bucharest not Budapest, bár egy részünk talán nem is bánná. Utazzanak csak Magyarországon, és a saját szemükkel láthatják. Magyarország Lengyelországhoz, Szlovákiához és Csehországhoz hasonlóan sokkal inkább nyugati, semmint egy volt kommunista országra hasonlító. A magyarok felfogták, hogy az autópályák jólétet hoznak, így gyors ütemben építették őket. Miközben mi a tolvajok miatt a gödröket kerülgettük, a magyarok összekötötték az országot a befektetők által elvárt tranzitútvonalakkal, a városokat pedig körgyűrűk veszik körbe, amelyek ipari parkok létrehozását tették le PETRE M. IANCU Nyugi, Dragnea nem Orbán, Bukarest pedig nem Budapest (részletek) hetővé. A nagy infrastruktúra, valamint az egyetemek és a helyi hatóságok a munkapiac igényeihez való igazodása már a 90-es években nagy külföldi - elsősorban német - befektetőket hozott, akik ott megtalálták azt, amit Romániában nem: jól képzett és olcsóbb munkaerőt és egy jó szállítási hálózatot a megtermelt javak exportálásához, valamint adózási stabilitást. A Daimler Kecskeméten nyitott meg egy Mercedes-Benzgyárat, miután sikertelenül próbált Romániába jönni. Az Audi Győrben terjeszkedett, az Opel Szentgotthárdon, és a világ minden sarkából érkező alkatrészgyártók és szolgáltatók egész csillagzata jelent meg a nagy autógyártási központok körül. A nagy német nevek mellett Magyarországon, Esztergomban gyárt gépkocsikat a japán Suzuki is. A magyar autógyártó-ágazatot összesen több mint 700 cég képviseli, amelyeknek a tavalyi év végén több mint 154 ezer alkalmazottjuk volt - írta tavaly a ZF a magyar autóipari csodáról. Nálunk a FORRÁS: FŐTÉR Dacia-Renault alkalmazottai tavaly tüntetésbe kezdtek egy... autópályáért. Ha emlékeznek még, a kormány leszidta és hazafiatlansággal vádolta őket. A magyarok, kormányaik politikai irányultságától függetlenül, megértettek valamit, amit a románok nem fogtak fel: rendelkezniük kell egy országprojekttel, amely valamiképpen versenyképessé tud tenni a világban, építkezniük kell, hogy gazdasági növekedést arathassanak, mert különben ez - mint nálunk - csak egy könyvelési trükk marad. Felfogták, hogy erős külföldi cégeket kell bevonzani, amelyek segítségével újraiparosíthatják az országot. Orbán nekiment a kiskereskedelmi cégeknek, a bankoknak, a távközlésieknek, de nem bántotta az autóipart, amely 10 százalékkal járul hozzá a GDP-hez. Nálunk a SZDP-SDSZ-kormányzat kaotikusan és értelmetlenül nekiment az összes multinak, páros lábbal tapostak bele az IT-ágazatba (amely a GDP 7 százalékát biztosítja), gazdasági manetezést végeztek, hogy dögöljön meg az ellenség, és megkapták érte a tévéstúdiókban ücsörgő büszke románok tapsát, hogy aztán semmit se érjenek vele. Orbánnal ellentétben Liviu Dragneának nincs ideológiája. Az utóbbi másfél évben tanúbizonyságot tett kártékonyságáról, amikor sikerült kisiklatnia azt az országot, amely nemrég talán az EU és a NATO legszilárdabb partnerének számított Kelet-Európában. Bedöntötte a gazdaságot, megfosztotta azt a hamarosan következő válsággal szembeni ellentestektől. A pártklientúra igényeinek kielégítésére elkobozta az állami cégek beruházási pénzét: a Ceauşescu által felépített Romániának 30 év után lejár a szavatossága, és beruházások híján ránkomlik. A közéletet a tévéi által hirdetett propaganda, manipulálás és gyűlöletbeszéd uralta mérgező közeggé változtatta. Semmit sem épített, az iskolák, a kórházak, az utak mind porhintések. Liviu Dragnea dumakormányzást folytatott, olyan analfabéta kormányfővel, aki elakad a kormányprogram felolvasása közben, amit egy olyan népnek készítettek, mely büszke arra, hogy a kert végében van a budi. Tehát Dragnea nem Orbán, bár fenntartások nélkül csodálja. Románia nem Magyarország, mint ahogy Bukarest sem Budapest. Nálunk az Európa-ellenes, Brüsszel-ellenes diskurzus nem őszinte, hanem a megyei kiskirályok azon frusztrációjából fakad, hogy körmöst kapnak, ha belenyúlnak az európai mézesbödönbe. Ez nem doktrína, nem ideológia, nem szuverenitási gesztus, hanem a tolvaj szolga ostoba büszkesége. És látni fogják, amikor Magyarországra érnek: nincsenek hegyeik, nincs tengerük, de van idegenforgalmuk. És nagyobb a tisztaság. Mi a szegénységünket, a bajainkat, a népségünket védjük Brüsszeltől, ők - Brüsszel pénzéből - mellékhelyiségeket építettek. (Republica/Eurocom-ERS)