Háromszék, 2018. október (30. évfolyam, 8512-8537. szám)

2018-10-06 / 8517. szám

HISTÓRIA 2018. OKTÓBER 6.HÉTVÉGE Háromszék 9 A­z első világháború - ahogy a fran­ciák mondják: a nagy háború - századik évfordulóján érdemes feleleveníteni e szörnyűség járulékát, a spanyolnáthát és annak tömegpusztító következményeit. Kezdetben a háború­zó országok - mint később a csernobili katasztrófát a szovjet központi bizottság - igyekeztek eltussolni, de így csak nö­velték a bajt. Éppen száz éve, szeptember közepén az Egyesült Államok északkeleti részén ismerték el végre hivatalosan is e különleges fertőző betegséget és tettek va­lamit ellene. Egyes kutatók szerint a vírus Kínában született, és az egyik amerikai zászlóalj - amelynek a kantoni térségben volt ki­képzőtábora - hozta poggyászában Bos­ton városába. Mások azt gyanítják, hogy a kiindulási gócot Kansas környékén kell keresni. Egy itteni Loring Miner nevű orvost annyira aggasztott a szokatlanul heves influenza, hogy bejelentette a köz­egészségügyi hatóságnál. Mégis hónapo­kig nem foglalkoztak komolyan vele, de - bár az orvos nem kapott támogatást a kísérletezésre - legalább nyilvánosságra hozták a jelentését. Biztosan állítható, hogy e virulens inf­luenza az Amerikai Egyesült Államokban bukkant fel, innen terjedt szét a csapatok mozgásával, és az is, hogy Bostonból kezd­ték el követni az orvosok, tudósok a H1N1 vírus halálos útját. Nemcsak a katonák, hanem a szállítmányok, az utazók is ter­jesztették a vírust, amely a feltételezések szerint kezdetben a madárról a sertésre, onnan az emberre továbbítódott. Egy má­sik hipotézis amellett kardoskodik, hogy a vírust közvetlenül a madártól kapta el valaki és adta tovább a társainak. A spanyolnátha 1918-19-ben az inf­luenzavírus első legpusztítóbb, viág­­méretű járványa volt, amely a Föld teljes lakosságának közel négy százalékát fer­tőzte meg. Csak 1918-ban több áldozatot követelt, mint az egész első viágháború: annak végétől a trianoni békediktátumig a merészebb becslések szerint 50-70 mi­­lió ember halálát okozhatta. A statisztikák szerint csak Európában több mint kétmil­­lióan haltak meg e járványban, Indiában viszont 17 millióan. Mondhatjuk tehát, hogy a spanyolnátha az emberi történe­lem legtöbb áldozatot követelő járványa volt. A kórokozó vírus hatékonysága és gyors terjedése többszöri mutáció ered­ménye, ezért az áldozatok jobbára védte­lenek voltak vele szemben. A későre bevezetett karantén már alig segített. A betegség átterjedt más konti­nensekre is, így Dél-Amerikára, Ázsiára, Afrikára és a csendes-óceáni­ szigetekre. S mivel az éhínség miatt vidékről sokan a nagyvárosokba tódultak, a zsúfoltság és a szűkös körülmények között különösen nagy lett a fertőződés esélye. Új-Zélandon a járvány 1918 novemberében kezdett tombolni, amikor a csapatok hazatértek az európai frontokról. Mintegy 8600-an haltak meg, kétszer annyian, mint ahány katona odaveszett a háborúban. A kana­dai missziós állomások azt tapasztalták, hogy az őslakosság különösen érzékeny a vírussal szemben. Phaadelphiában csupán egy októberi napon 4597-en estek áldozatul a járványnak. A holttesteket kezdetben kénytelenek voltak a szabad téren tárolni, Montrealban a papok a nyílt utcán osztották az utolsó kenetet. Az első szavahihető hírek a járványról a viszonylag enyhe cenzúra miatt a semle­ges Spanyolországból érkeznek. A hadban álló országokkal ellentétben ők nem hall­gattak. 1918 májusának végén a hírügy­nökségi jelentések szerint ott nyolcmilió­­an fertőződtek meg, és Madridban minden harmadik ember influenzás lett. Még a király és több minisztere is megbetegedett. Ezért ered innen a betegség elnevezése. A francia újságok kénytelenek voltak hozni a Pireneusokon túli sajtó informá­cióit, de igyekeznek eltussolni a valóságot, nehogy a német ellenségnek lelki tápszert adjanak. S mivel a trianoni békeerőszakot Párizs környékén mondták ki, maradjunk a továbbiakban a francia példánál. A be­tegség az amerikai csapatokkal jutott oda. Brest kikötővárosban ütötte fel fejét 1918 áprilisában, és onnan terjedt koncentri­kus körökben mind a katonák, mind a civiek között. Párizst ápr­is végén érte el. A sajtóban természetesen igyekeztek minimalizálni a jelentőségét. A Le Gaulois lap 1918. június 26-án így ködösít: „Ez a betegség - amely nem növekszik, noha a spanyol influenza nevet adták neki - sze­rencsére könnyen elhárítható többszöri orr- és garatfertőtlenítő mosással és egy­két kinintabletta bevételével. (...) Ez egy szezonális betegség, amelyet atyáink szé­nanáthának neveztek.” Egy hónappal a háború vége előtt, 1918. október elejére azonban már több tízezer katona kapta el a fertőzést, így sokan haltak meg „szolgálatban szerzett beteg­ségben” vagy „grippes eredetű tüdőgyul­ladásban”. Nem lehetett tovább tussolni, szépíteni a bajt, hiszen már több mint 22 ezer francia katona esett áldozatul a spa­nyol influenzának, köztük a költő Appoli­­naire is. (Persze a védelmi minisztérium jelentése szerint ő „háborús sebeibe” halt bele.) Az újságok gyászhírei meggyőzőb­bek lettek, mint a lapok vezércikkei. A spanyolnátha egyedi jellemzője, hogy egy éven belül három hulláma is volt: 1918 tavaszán, majd őszén, végül sok helyen 1919-ben is felütötte a fejét. Első alkalommal nem járt sok halálos áldozat­tal, viszont az 1918 őszi, illetve az 1919-es hullám már igen. A betegség gyorsan vérzéses tüdőgyulladássá fejlődött, és alig néhány óra alatt halálhoz vezetett. A vírusos pneumonia különösen a 20 és 40 év közöttieket sújtotta. Ezt egyes kutatók azzal magyarázták, hogy az áldozatok im­munrendszere túlreagálta a fertőzést és elpusztította a tüdőszöveteket. Különös eredményre jutunk, ha összevetjük az influenzát - amely álta­lában a gyerekeket és az időseket veszé­lyezteti - a spanyolnáthával, amely a nyugdíjkorhatár alattiakra volt különö­sen veszélyes. Az úgynevezett „híres” emberek halállistája is ezt igazolja. Ez a betegség vitte el az utolsó magyar ki­rályt, IV. Károlyt, aki különbékével kí­sérletezett, a Nagykárolyban született magyar írónőt, Kaffka Margitot, Ed­mond Rostand francia drámaírót vagy Max Weber kiváló német szociológust. Ha a saját népét így tájékoztatta a hi­vatalos Franciaország, miket hazudhatott össze a titokban előkészített trianoni bé­keerőszakról? I. KIRÁLY BÉLA Párizsi levelek Spanyolnátha, a félrevezetés mintapéldája A földreform végrehajtásánál a földosztó bizottság­­ helyi szervei a döntést teljes önkénnyel, saját mér­legelésük és nem a törvény szerint alkalmazták. A döntéseket nem foglalták írásba, s ezért még az sem volt megállapítható, hogy a törvény melyik szaka­sza szerint jártak el. A román nagybirtokosok tulaj­donait nem sajátították ki. A helyi földosztó bizottságban alig volt magyar nemzetiségű, a járási bizottságnak és a bukaresti Központi Földreform Bizottságnak egyetlen ma­gyar tagja sem volt. A bizottságokban közönséges bűnözők és volt vasgárdisták is részt vettek. A Groza-kormánynak az erdélyi magyarság gazda­­sági javai ellen irányított másik jogfosztó intézkedése a C. A. S. B. I.-rendelet, az Ellenséges Javakat Igazgató és Ellenőrző Pénztár, amely magyar állampolgárságú természetes személyek, illetve magyarnak tekintendő jogi személyek és a „vélelmezett ellenségek” javainak a zárolását végezte. A rendelet szerint „vélelmezett el­lenségnek számítanak, akik 1944. szeptember 10. előtt vagy azután Németországba, Magyarországra vagy e két ország által megszállt területekre menekültek”. Ez­­ alól azok sem voltak kivételek, akik szeptember 12-e után visszatértek lakóhelyükre. Zárolás alá tartozott min-­­­den ingatlan, üzlet, áru, ingóság, értékpapír és értéktárgy. A 6754-es számú, 1945. május 3-ai C.A.S. R. L-rendelet enyhít az előbbi törvényen ugyan, amikor kimondja, hogy csak olyan személyek javai esnek zárolás alá, akik 1945. március 13-a után tértek vissza, ez azon­ban csak a menekültek igen csekély számára vonat­kozott. Egyébként minden menekült a „vélelmezett ellenség” kategóriájába tartozott. A Magyar Népi Szövetség 1945. május 30-án til­takozó emlékirattal fordult a C. A. S. B. I.-ügyben a román kormányhoz, ugyanakkor a kolozsvári Vi­lágosság és a Marosvásárhelyen megjelenő Szabad Szó is foglalkozott a sérelmekkel s a törvény jogelle­nességével. Groza kivizsgáltatta az ügyet és részle­ges enyhítéseket eszközölt ki. ............................. ... -----­Luca László Az állampolgárság kérdé­sének tisztázása körül ugyani­s csak súlyos sérelmek érték az erdélyi magyarságot a Groza­­kormány ideje alatt. Az 1945. március 30-ai új állampol­gársági törvény fondorlatos alkalmazása következtében mintegy 200 ezer romániai magyarnak maradt tisztázat­­l­­an az állampolgársági stá­tusa, és több ezernek kellett elhagynia Erdély területét. A törvény II. szakasza szerint nem tekintendők román állampolgároknak azok az észak-erdélyi lakosok, akik 1940. augusztus 30-ától, a bécsi döntés napjától, illetve Észak-Erdélynek Magyarországhoz való visszacsatolá­sától az új törvény életbelépéséig idegen állampolgár­ságért optáltak, továbbá azok az észak-erdélyi lakosok, akik önként szolgáltak egy Romániával hadiállapot­ban lévő hadseregben, illetve akik egyáltalán idegen­­ katonai alakulatban szolgáltak. Kézenfekvő, hogy ez a rendelet elsősorban az erdélyi magyar férfiak száz-­­ ezreit érintette, s azt is magával vonta, hogy a román pénzügy-igazgatóság nem utalt ki sem nyugdíjat, sem más pénzjárandóságot azoknak, akik 1944. október­­ 11-én - tehát a teljes anarchia és népirtás idején - nem tartózkodtak Észak-Erdély területén. Az állampolgársági törvény fondorlatait, ab­szurd fogalmazását, ellentmondó jellegét nem ne­héz felismerni, azáltal tudniillik, hogy a román­­ fegyverszüneti egyezmény 19. pontja a bécsi döntést­­ semmisnek nyilvánította és Észak-Erdélyt vissza­­­­ítélte Romániának, ezen a területen automatikusan a bécsi döntés előtti jogrendszernek kellett volna­­ visszaállnia, és nem lett volna szükség egy új ál­lampolgársági törvény életbeléptetésére. Az új állampolgársági törvény súlyos következmé­nyeivel a Magyar Népi Szövetség foglalkozott az 1945.­­ június 4-ei ülésén, később az Országos Demokrata Arcvonal észak-erdélyi bizottsága is titakozó jegyzés s­ket nyújtott be a kormányhoz, de kevés eredménnyel.­­ Azután a nemzetiségi miniszter és Luca László, az Or­szágos Demokrata Arcvonal főtitkára járt közben a kormánynál, az ügy azonban továbbra is megoldatlan maradt. Végül is egy 1945. augusztus 17-ei állampol­gársági végrehajtó utasítás kimondta a végső döntést, amely szerint „elvesztették állampolgárságukat mind­azok a személyek, akik az ellenséges hadsereg (a német és magyar hadsereg) visszavonulásakor Észak-Erdély­­ területét önként elhagyták és a visszavonulókkal közös­séget vállaltak”. Ez a rendelet hozzávetőleg 300-400 ezer észak-erdélyi magyar menekültet érintett, olyanokat is, akik az átvonuló front miatt csak ideiglenesen hagyták el lakóhelyüket. Ezek további sorsa a törvény jó- vagy rosszakaratú értelmezőitől vált függővé. Létkérdéssé nőtt az erdélyi magyarság életében a­­ Pátrascanu-féle 645. számú igazságügy-miniszteri, úgynevezett „visszaperlési” rendelet, amelynek értel-­l mében „azok a román nemzetiségű lakosok, akik a bécsi döntés után ingatlanaikat bármi okból kénytele­nek voltak elidegeníteni, pert indíthatnak a jogügylet felbontása érdekében”. Ez az intézkedés azután újabb bonyodalmakra, visszaélésekre adott okot. A jóhisze­­­­mű vevő visszaperelhette ugyan a vételárat, de ez a megváltozott pénzviszonyok következtében még az el­járás költségeit sem fedezte. Arra való tekintettel, hogy a magyar parasztlakosság egy része Dél-Erdélyben otthagyta birtokát, Észak-Erdélyből pedig a román la­­j­kosság áramlott a déli vidékekre, a bécsi döntés jogilag biztosította az „önkéntes birtokcserét”. Itt megjegyzen­­­­dő, hogy a bécsi döntés után több ezer ingatlancsere­­ történt magyarok és románok között. Csereesetekben azonban csak a románok kapták vissza javaikat. A szo­­­­cialista Romániában a jogegyenlőséget, azaz a nemzeti kisebbségek teljes jogait az 1948-as és 1952-es alkotmá­nyok után az 1965-ös új alkotmány szavatolja (1976). (folytatjuk) ■F

Next