Háromszék, 2018. november (30. évfolyam, 8539-8563. szám)

2018-11-01 / 8539. szám

aromsze 2018. NOVEMBER 1.,CSÜTÖRTÖK KÖZELET Nagy erőkkel a romák felzárkóztatásáért ! » Az említett szervezetek egy sor más civil szervezettel együttműködésben arra tö­rekednek, hogy javítsák a ro­máknak szóló szolgáltatásokat, szorosabb együttműködést hozzanak létre az önkormány­zat és a különböző intézmények között. Baja Gergely, a polgármes­­t■iepi hivatal pályázati és prog­­ramirodájának munkatársa lapunknak elmondta: az Őrkő mint marginalizált környezet (fotó) nagyon sok programnak a helyszíne volt már, de ezek többnyire nem több területet is átfogó, integrált beavatko­zások, ezért ők olyan akcióter­vet készítenek, amely minden szempontot figyelembe véve egy irányba próbálja csator­názni a beavatkozási kedvet, pénzt és azt a tapasztalatot, ami már megvan ezen a téren Sepsi­­szentgyörgyön. A 2017. január elsején indult két és fél éves program része az a kísérleti projekt, amely egy 30-40 fős célcsoport munkaerő­piaci integrációját próbálja előse­gíteni. Mivel az őrkői romáknak nagy általánosságban alacsony az iskolázottsági szintjük, így alig van lehetőségük legális munkahelyen dolgozni, olyan képzési programot indított az önkormányzat, mely során első körben azokat a legfontosabb készségeket próbálják fejleszte­ni - írás-olvasás, román nyelv­ismeret, önismeret, önbizalom -, amelyek hiányában nagyon kevés eséllyel helyezkedhetnek el. Hétfő délutántól zajlanak a képzések kisebb, 7-8 fős cso­portokban, ugyanis annyira el­térő képességű, felkészültségű emberek vesznek részt ezeken egyesek analfabéták, mások 8 osztályt is elvégeztek­­, hogy a beavatkozás így tűnik a legered­ményesebbnek. Ennek a képzés­nek a lebonyolítását a Caritas és az Esély Egyesület munkatársai vállalták fel, a program végén pedig gyorstalpaló szakképzés­re is sor kerül: egy akkreditált felnőttképző szervezet olyan szakmákat tanít az érdeklődők­nek, amelyek - képességeiket és a munkaerőpiac által felkínált lehetőségeket figyelembe véve - valóban hasznukra válhatnak. Baj­a Gergely elmondta, egy szent­­györgyi vállalkozókkal folytatott korábbi megbeszélés során nyi­tást tapasztaltak a roma közös­ség irányába, többen is jelezték, hogy nincsenek etnikai jellegű fenntartásaik, és annyira szük­ségük van munkaerőre, hogy szakképzetleneket is felvenné­nek, de írástudatlanokkal azért nem tudnának boldogulni. „Ha már van egy ilyen szerencsés helyzet, megpróbáljuk egymás­hoz igazítani a keresletet és a kí­nálatot” - mondta Buja Gergely, hozzátéve, hogy a munkaerő­elhelyezési ügynökség növekvő munkavállalási kedvet tapasz­tal az őrkőieknél: egyre többen próbálnak vállalkozni, és sokan járnak külföldre dolgozni. Ezek az emberek cirkuláris migrációt folytatnak - jegyezte meg -, hisz általában tavasztól késő őszig idegenben élnek, és a gyerekei­ket is magukkal viszik, aminek az iskolai tanulmányok látják a kárát. Nehéz megváltoztatni a mentalitásukat, hisz Romániá­ban a szociális háló nem a mun­kavállalást segíti elő, inkább a szociális segélyeket osztogatja. Sokan megszokják ezt a fajta ké­nyelmet, és ahelyett, hogy saját kezükbe vennék a sorsukat, a túlélésre rendezkednek be. Buja Gergely hozzátette: Sepsiszent­­györgy önkormányzata nagyon szeretne változást látni az Őr­bőn, amit a Sepsi GÁL Egyesü­let ugyancsak a közelmúltban induló és 2023-ig tartó átfogó fejlesztési programja is igazol, mely a RARE-nál mélyebbre ható, infrastrukturális beruhá­zásokat is tartalmazó integrált projekt lesz, és az Őrkő mellett a Csíki negyedre és Szépmezőre is kiterjed. ALBERT LEVENTE FELVÉTELE Nyerjünk új erőt ! » A történelem firtatásának csak akkor van igazán létjogo­sultsága - folytatja az unitárius püspök ha a kristállyá csi­szolódott múlt tanulsága táplá­lóvá válik a jelen kihívásainak megválaszolásában. Ebben az esztendőben protestáns feleke­­zeteinknek erőt kell kérniük ahhoz, hogy történelmi köte­lességüknek eleget tegyenek. Létünk olyan, mint az elcsigá­zott Illés prófétáé, akinek Isten angyala hoz táplálékot az előtte álló hosszú út megtételére. Szá­munkra, protestánsok számá­ra ez a táplálék nem lehet más, mint a Szentírás tanítása, amely minden korban zsinórmértéke volt a keresztény életnek. El­gyökértelenedett jelenünkben, amikor minden az esetlegesség és a változás jegyében zajlik, egyházainknak szilárdan kell belekapaszkodnia abba az év­ezredes tanításba, ami - hitünk szerint - Isten akaratából, va­lamint a kijelentésre fogékony emberi cselekvés révén áll előttünk. Szomorúan tapasz­taljuk, hogy e széteső társadal­mi valóságban, amikor joggal kérdőjeleződik meg a bizalom a civilizációnk hagyományos struktúráiban, a magára ma­radt ember kétségbeesetten keresi a kapaszkodót és a se­gítséget, hogy léte értelmét megtalálja. Ilyen körülmények között ránk - keresztény egy­házakra - hárul az a feladat, hogy az igaz, a jó, a helyes és méltányos zászlóját magasba emelve hirdessük az évezredes igazságot: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, tel­jes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből! (...) Szeresd felebarátodat, mint magadat!” (Mk 12,30-31). Protestáns közösségeink számára nincs más alapvetőbb és egyértelműbb parancs, nincs más szellemi táplálék és út, mint Jézus kettős parancsolata. Ezt felvésve tudatunk vászná­ra képesek lehetünk arra, hogy egyetemes küldetésünknek mél­tó módon tegyünk eleget. Ennek jegyében kell erőt merítenünk elődeink példájából, felismerni a semper reformanda jelszavá­nak valódi tartalmát, ami nem más, mint az örök érvényű üze­net eljuttatása a mindenkori emberhez. Illésekként nyerjünk új erőt az alapvető tanításunk hirdetéséhez, az ültetéshez, a fejlesztéshez, a gondozáshoz és a jó mellett való kiálláshoz - zárja levelét Bálint-Benczédi Ferenc. (Szekeres) ■■■■■■■ jegyzet Lila virágok ✓"■ k­önyörű színekben pompázik az ősz. Az ég mélykék, I­II / aranysárgák a falevelek, a távoli domboldalak rozs-­­­dabarnák, még távolabb már egészen feketébe borult a világn­alpunk alatt recseg az avar, a kövek-emberek-virágok között ragyog a napsugár. Olyan különös melegség árad a termé­szetből, mintha ölelne bennünket valaki. Imára kulcsolt kézzel leülünk a sír szélére, a lila virágok mellé. Emlékezünk. Szeretteinkre, halottainkra gondolunk. „Úgy lát­szik, én addig élek, amíg a kövek” - mondogatta nagymamám, mi­után elrúgta a százat, mi pedig mosolyogtunk rajta, de összeszorult szívvel gondoltunk arra, hogy egyszer majd ő is eltávozik... Mennyi nagyszerű pillanatot éltem át mellette, milyen jó volt az unokájának lenni. Ma is érzem az „eddmeg levesek”, kalácsok, fűszeres teák ízét és illatát, ezek is hozzátartoztak a gyermekkor ezernyi csodájához... És nagytata, ahogy viccelődött, bökdösött az ujjával, és kalapálni tanított... És a másik nagymamám, aki mindig csodálkozott, ha városi történeteket meséltem neki, aki nyáron mindig a kertben dol­gozott, télen mindig Bibliát olvasott... És a többi családtag, ismerős, jó barát... Milyen fájdalmas volt elengedni őket... Olyan megfoghatatlan, ahogy elmúlik belőlünk az élet, ahogy lassan leépülünk, és végül megnyugszunk a halálos ágyon, pedig egész életünkben a halál ellen dolgozunk... Üvölteni szeretnénk, hogy nem, még annyi mindennek kell megtörténnie, annyi szép napot kell még eltöltenünk együtt... Aztán megszólal a telefon, és tudjuk, hogy már semmit sem tehetünk. Talán még van idő egy imára, gondoljuk, és kilépünk a hideg éjszakába, és menekülünk egy idegen város utcáin át... És hegyeken-völgyeken, rengeteg er­dőkön, Óperenciás tengereken túl végül visszaérünk a gyerekkor­ba, egy homályba merülő kis ágy mellé, melyen ott piheg egy öreg anyóka... „Itt vagyok, mama, ne add fel! A kövek mindig élnek...” De ő már nem válaszol, és az ember kénytelen hazatérni... Hány év is telt már el azóta... Egyre több sírt látogatunk évről évre. Megbékélve a sorssal visszük lila virágainkat, gyertyáinkat, és fejet hajtunk a mindenség törvénye előtt... Jó itt állni a világok határán, érezni a Nap mele­gét, belesimulni az őszi természet ölelésébe. Csak innen láthatjuk tisztán az utat, melyen mi is határozottan haladunk előre az örök titok felé. Itt olyan eleven a múlt, mintha az lenne az igazi valóság, a jelen pedig valami távoli álom, melyet alig-alig érzékel az ember... Egyre több sírt látogatunk évről évre. Meg­békélve a sorssal visszük lila virágainkat, gyertyáinkat, és fejet hajtunk a mindenség törvénye előtt... Egykor nagymamával jártunk ki a temetőbe, és örömteli játék volt vizet hozni, sepregetni a kis seprűvel, gyertyát gyújtani a sírokon... Ma az ő sírját takarítjuk, holnap a miénket takarítják majd az uno­kák. Olyan természetes mindez, és mégis olyan tragikus, fájdalmas, elviselhetetlen. Csak üldögélünk a sír szélén, és kénytelenek vagyunk megfogni egymás kezét, annyira rettentő ez a mély időtlenség... És lassan megnyugszunk abban az érzésben, hogy nem a mi dolgunk, nem a mi felelősségünk ez az egész. Nem mi döntjük el, hogy honnan jöttünk, merre tartunk, nekünk csak játszani kell, és örülni ennek a játéknak, melyben ott vannak velünk a nagy­­szüleink és szüleink, és gyermekeink, és az ők gyermekeik. És örülnünk kell a melegnek, a Nap sugarának, a csodálatos színek­nek, illatoknak... Mert ha az est leszáll, minden szertefoszlik, hűlt helyünk marad a köveken, s csak néhány hervadozó lila virág jelzi, hogy mi is itt jártunk... NAGY B. SÁNDOR

Next