Háromszék, 2018. november (30. évfolyam, 8539-8563. szám)
2018-11-01 / 8539. szám
aromsze 2018. NOVEMBER 1.,CSÜTÖRTÖK KÖZELET Nagy erőkkel a romák felzárkóztatásáért ! » Az említett szervezetek egy sor más civil szervezettel együttműködésben arra törekednek, hogy javítsák a romáknak szóló szolgáltatásokat, szorosabb együttműködést hozzanak létre az önkormányzat és a különböző intézmények között. Baja Gergely, a polgármest■iepi hivatal pályázati és programirodájának munkatársa lapunknak elmondta: az Őrkő mint marginalizált környezet (fotó) nagyon sok programnak a helyszíne volt már, de ezek többnyire nem több területet is átfogó, integrált beavatkozások, ezért ők olyan akciótervet készítenek, amely minden szempontot figyelembe véve egy irányba próbálja csatornázni a beavatkozási kedvet, pénzt és azt a tapasztalatot, ami már megvan ezen a téren Sepsiszentgyörgyön. A 2017. január elsején indult két és fél éves program része az a kísérleti projekt, amely egy 30-40 fős célcsoport munkaerőpiaci integrációját próbálja elősegíteni. Mivel az őrkői romáknak nagy általánosságban alacsony az iskolázottsági szintjük, így alig van lehetőségük legális munkahelyen dolgozni, olyan képzési programot indított az önkormányzat, mely során első körben azokat a legfontosabb készségeket próbálják fejleszteni - írás-olvasás, román nyelvismeret, önismeret, önbizalom -, amelyek hiányában nagyon kevés eséllyel helyezkedhetnek el. Hétfő délutántól zajlanak a képzések kisebb, 7-8 fős csoportokban, ugyanis annyira eltérő képességű, felkészültségű emberek vesznek részt ezeken egyesek analfabéták, mások 8 osztályt is elvégeztek, hogy a beavatkozás így tűnik a legeredményesebbnek. Ennek a képzésnek a lebonyolítását a Caritas és az Esély Egyesület munkatársai vállalták fel, a program végén pedig gyorstalpaló szakképzésre is sor kerül: egy akkreditált felnőttképző szervezet olyan szakmákat tanít az érdeklődőknek, amelyek - képességeiket és a munkaerőpiac által felkínált lehetőségeket figyelembe véve - valóban hasznukra válhatnak. Baja Gergely elmondta, egy szentgyörgyi vállalkozókkal folytatott korábbi megbeszélés során nyitást tapasztaltak a roma közösség irányába, többen is jelezték, hogy nincsenek etnikai jellegű fenntartásaik, és annyira szükségük van munkaerőre, hogy szakképzetleneket is felvennének, de írástudatlanokkal azért nem tudnának boldogulni. „Ha már van egy ilyen szerencsés helyzet, megpróbáljuk egymáshoz igazítani a keresletet és a kínálatot” - mondta Buja Gergely, hozzátéve, hogy a munkaerőelhelyezési ügynökség növekvő munkavállalási kedvet tapasztal az őrkőieknél: egyre többen próbálnak vállalkozni, és sokan járnak külföldre dolgozni. Ezek az emberek cirkuláris migrációt folytatnak - jegyezte meg -, hisz általában tavasztól késő őszig idegenben élnek, és a gyerekeiket is magukkal viszik, aminek az iskolai tanulmányok látják a kárát. Nehéz megváltoztatni a mentalitásukat, hisz Romániában a szociális háló nem a munkavállalást segíti elő, inkább a szociális segélyeket osztogatja. Sokan megszokják ezt a fajta kényelmet, és ahelyett, hogy saját kezükbe vennék a sorsukat, a túlélésre rendezkednek be. Buja Gergely hozzátette: Sepsiszentgyörgy önkormányzata nagyon szeretne változást látni az Őrbőn, amit a Sepsi GÁL Egyesület ugyancsak a közelmúltban induló és 2023-ig tartó átfogó fejlesztési programja is igazol, mely a RARE-nál mélyebbre ható, infrastrukturális beruházásokat is tartalmazó integrált projekt lesz, és az Őrkő mellett a Csíki negyedre és Szépmezőre is kiterjed. ALBERT LEVENTE FELVÉTELE Nyerjünk új erőt ! » A történelem firtatásának csak akkor van igazán létjogosultsága - folytatja az unitárius püspök ha a kristállyá csiszolódott múlt tanulsága táplálóvá válik a jelen kihívásainak megválaszolásában. Ebben az esztendőben protestáns felekezeteinknek erőt kell kérniük ahhoz, hogy történelmi kötelességüknek eleget tegyenek. Létünk olyan, mint az elcsigázott Illés prófétáé, akinek Isten angyala hoz táplálékot az előtte álló hosszú út megtételére. Számunkra, protestánsok számára ez a táplálék nem lehet más, mint a Szentírás tanítása, amely minden korban zsinórmértéke volt a keresztény életnek. Elgyökértelenedett jelenünkben, amikor minden az esetlegesség és a változás jegyében zajlik, egyházainknak szilárdan kell belekapaszkodnia abba az évezredes tanításba, ami - hitünk szerint - Isten akaratából, valamint a kijelentésre fogékony emberi cselekvés révén áll előttünk. Szomorúan tapasztaljuk, hogy e széteső társadalmi valóságban, amikor joggal kérdőjeleződik meg a bizalom a civilizációnk hagyományos struktúráiban, a magára maradt ember kétségbeesetten keresi a kapaszkodót és a segítséget, hogy léte értelmét megtalálja. Ilyen körülmények között ránk - keresztény egyházakra - hárul az a feladat, hogy az igaz, a jó, a helyes és méltányos zászlóját magasba emelve hirdessük az évezredes igazságot: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből! (...) Szeresd felebarátodat, mint magadat!” (Mk 12,30-31). Protestáns közösségeink számára nincs más alapvetőbb és egyértelműbb parancs, nincs más szellemi táplálék és út, mint Jézus kettős parancsolata. Ezt felvésve tudatunk vásznára képesek lehetünk arra, hogy egyetemes küldetésünknek méltó módon tegyünk eleget. Ennek jegyében kell erőt merítenünk elődeink példájából, felismerni a semper reformanda jelszavának valódi tartalmát, ami nem más, mint az örök érvényű üzenet eljuttatása a mindenkori emberhez. Illésekként nyerjünk új erőt az alapvető tanításunk hirdetéséhez, az ültetéshez, a fejlesztéshez, a gondozáshoz és a jó mellett való kiálláshoz - zárja levelét Bálint-Benczédi Ferenc. (Szekeres) ■■■■■■■ jegyzet Lila virágok ✓"■ könyörű színekben pompázik az ősz. Az ég mélykék, III / aranysárgák a falevelek, a távoli domboldalak rozs-dabarnák, még távolabb már egészen feketébe borult a világnalpunk alatt recseg az avar, a kövek-emberek-virágok között ragyog a napsugár. Olyan különös melegség árad a természetből, mintha ölelne bennünket valaki. Imára kulcsolt kézzel leülünk a sír szélére, a lila virágok mellé. Emlékezünk. Szeretteinkre, halottainkra gondolunk. „Úgy látszik, én addig élek, amíg a kövek” - mondogatta nagymamám, miután elrúgta a százat, mi pedig mosolyogtunk rajta, de összeszorult szívvel gondoltunk arra, hogy egyszer majd ő is eltávozik... Mennyi nagyszerű pillanatot éltem át mellette, milyen jó volt az unokájának lenni. Ma is érzem az „eddmeg levesek”, kalácsok, fűszeres teák ízét és illatát, ezek is hozzátartoztak a gyermekkor ezernyi csodájához... És nagytata, ahogy viccelődött, bökdösött az ujjával, és kalapálni tanított... És a másik nagymamám, aki mindig csodálkozott, ha városi történeteket meséltem neki, aki nyáron mindig a kertben dolgozott, télen mindig Bibliát olvasott... És a többi családtag, ismerős, jó barát... Milyen fájdalmas volt elengedni őket... Olyan megfoghatatlan, ahogy elmúlik belőlünk az élet, ahogy lassan leépülünk, és végül megnyugszunk a halálos ágyon, pedig egész életünkben a halál ellen dolgozunk... Üvölteni szeretnénk, hogy nem, még annyi mindennek kell megtörténnie, annyi szép napot kell még eltöltenünk együtt... Aztán megszólal a telefon, és tudjuk, hogy már semmit sem tehetünk. Talán még van idő egy imára, gondoljuk, és kilépünk a hideg éjszakába, és menekülünk egy idegen város utcáin át... És hegyeken-völgyeken, rengeteg erdőkön, Óperenciás tengereken túl végül visszaérünk a gyerekkorba, egy homályba merülő kis ágy mellé, melyen ott piheg egy öreg anyóka... „Itt vagyok, mama, ne add fel! A kövek mindig élnek...” De ő már nem válaszol, és az ember kénytelen hazatérni... Hány év is telt már el azóta... Egyre több sírt látogatunk évről évre. Megbékélve a sorssal visszük lila virágainkat, gyertyáinkat, és fejet hajtunk a mindenség törvénye előtt... Jó itt állni a világok határán, érezni a Nap melegét, belesimulni az őszi természet ölelésébe. Csak innen láthatjuk tisztán az utat, melyen mi is határozottan haladunk előre az örök titok felé. Itt olyan eleven a múlt, mintha az lenne az igazi valóság, a jelen pedig valami távoli álom, melyet alig-alig érzékel az ember... Egyre több sírt látogatunk évről évre. Megbékélve a sorssal visszük lila virágainkat, gyertyáinkat, és fejet hajtunk a mindenség törvénye előtt... Egykor nagymamával jártunk ki a temetőbe, és örömteli játék volt vizet hozni, sepregetni a kis seprűvel, gyertyát gyújtani a sírokon... Ma az ő sírját takarítjuk, holnap a miénket takarítják majd az unokák. Olyan természetes mindez, és mégis olyan tragikus, fájdalmas, elviselhetetlen. Csak üldögélünk a sír szélén, és kénytelenek vagyunk megfogni egymás kezét, annyira rettentő ez a mély időtlenség... És lassan megnyugszunk abban az érzésben, hogy nem a mi dolgunk, nem a mi felelősségünk ez az egész. Nem mi döntjük el, hogy honnan jöttünk, merre tartunk, nekünk csak játszani kell, és örülni ennek a játéknak, melyben ott vannak velünk a nagyszüleink és szüleink, és gyermekeink, és az ők gyermekeik. És örülnünk kell a melegnek, a Nap sugarának, a csodálatos színeknek, illatoknak... Mert ha az est leszáll, minden szertefoszlik, hűlt helyünk marad a köveken, s csak néhány hervadozó lila virág jelzi, hogy mi is itt jártunk... NAGY B. SÁNDOR