Háromszék, 2019. január (31. évfolyam, 8585-8608. szám)

2019-01-23 / 8602. szám

mszé 2019. JANUÁR 23., SZERDA Egy néző vallomásai Nemes Levente színművész laudációja Eugenio Barba nemzetközi hírű rendező megfogalmazása szerint „a színház mint művé­szet legfőbb alapanyaga a néző és előadó/performer közötti energia/viszony”. Ez alkalom­mal mint egy színházba járó, hűséges néző szeretném kö­szönteni Nemes Levente szín­művészt. A nézőnek abban a kivált­ságban van része, hogy több évtizeden át követhette e nagy­szerű színész pályáját. A legelső megrendítő élmé­nye valamikor az 1960-as évek végén történt, amikor Székely János Dózsa-monológját nézte és hallgatta végig Nemes Le­vente előadásában. A dermesz­tő csendben, amely az előadást követően ülte meg a termet, valami furcsa kettősség érzete lepte el a nézőt: az a szenve­dély, amelynek nemcsak tanú­ja volt, de ami ellenállhatatla­nul magával is sodorta, abban a korban az erdélyi magyarság több létkérdésével szembesí­tette. A székely-magyar Dózsát idéző előadó egy helyen így fa­kadt ki: „Azt mondom én, hogy vé­günk van, mivelhogy / Máig se tudjuk, mért viaskodunk. / Illetve hát - hogy pontosabb legyek - / Csak azt tudjuk, mi ellen és kik ellen, / De sejtel­münk sincs róla, hogy MIÉRT.” Ezt a felkavaró, zaklató szentenciát nem szívesen hall­gatta a néző, mert úgy gondol­ta, hogy azok a köztéri szobrok, festmények és grafikák, ame­lyeket magyar képzőművészek alkottak azokban az években, ha átvitt értelemben is, de ki­fejezték az igazságtalanság és megalázottság elleni küzde­lem valamikori sikerébe vetett reményt. Csakhogy Nemes Levente érzékeny értelmezésében az is kihallatszott a drámai szö­vegből, ami mindennek ellent­mondani látszott: „És közben nincs hús, köz­ben nincs kenyér, / Közben egészen kimerült a tájék, (...) Közben lassanként nincsen már sereg sem. (...) Nem értem. / Nézd, valami szörnyű nagy / Hibának kell a dolgok mélyén lenni, / Ha nem bízunk már ön­magunkban sem.” E felrázó mondatok több százszor hangzottak el, és nem maradtak visszhangtalanul az erdélyi magyar közönség körében. A költő Székely János gondolatainak súlyát az előadó mérhetetlenül nagy szenve­déllyel és meggyőző erővel tudatosította. Ebben a szellem­ben születtek a többi, nagy kö­zönséget vonzó, más színész­társakkal együtt létrehozott pódium-előadások is, amelyek­nek során Ady Endre, Radnóti Miklós, József Attila vagy Pe­tőfi Sándor versei hangzottak el. Majd mindezek után Arany János elbeszélő költeményé­nek, a Toldinak felejthetetlen művészi interpretációja követ­kezett Nemes Levente egyéni előadásában. A „lázas hetvenes évek” színházi előadásaiból a dikta­túrában élő néző számára a sok áthallással megírt és eljátszott szerepek maradtak emlékeze­tesek. Ezek között Sütő András Csillag a máglyán és A szuzai menyegző című drámáinak Kálvin, illetve a görög tudós és történetíró, Kalliszthenész alakja maradt meg. Ugyanak­kor a kedvelt történelmi szín­darabok sorában mégiscsak a Bánk bánban szereplő Petúr sziklatömbszerű, kemény jel­leme ragadta meg a nézőket jobban, aki felháborodva sé­relmezte az idegenek arcátlan elterpeszkedését a legfőbb méltóságokban. Később Nemes Levente számára a Bánk bán tragédia más szerepet is kínált. A né­zőnek úgy tűnik, Tiborc érde­kes alakját talán ő játszotta el Katona József elképzeléséhez a leghűségesebben: a kissé ide­alizált, legendás öreg paraszt­­ember személye alkalmas volt arra, hogy ne csak a maga, de az egész magyar nép nevében kérje a segítséget a szenvedé­sek enyhítésére. A nyolcvanas évek második felének - román kifejezéssel élve - „vizionat” (szabad átköl­­tésben: cenzúrázott) előadá­saiból nem véletlenül él még mindig a néző emlékezetében Mrozek Emigránsok című drá­mája, amelyben az egyik név nélküli szereplő Nemes Le­vente volt. A darab két, hazá­ját kényszerűen elhagyó férfi meddő töprengéséről, a létük felett való elmérgesedő vitat­kozásról, majd a mindenről való lemondásról szólt. Ez tör­tént akkor, amikor tömegesen hagyták el a szülőföldjüket az erdélyi magyarok. A cenzúra úgy vélhette és sugallni akar­ta, hogy lám csak, milyen rossz máshol. Az előadók pedig a né­zőkkel együtt úgy értelmezték mély keserűséggel a darabot, hogy nem jó már élni sem itt, sem ott. A sűrű kilencvenes években az e sorokat rovó néző egy ide­ig hivatalnoki pályára tévedt, és a színész-igazgató Nemes Leventével gyakran megosz­tották a gondolataikat. Első­sorban a mindennapi életben végtelenül eluralkodott bürok­ráciáról, amelynek útvesztői­ben előfordult, hogy úgy érez­ték: még egy ilyen győzelem, és végképpen elvesztek. , Csak bámulni tudta a hiva­talnok néző azt a kikezdhetet­len, okos és szenvedélyes érve­­lésözönt, amellyel az igazgató a színházat és a színésztársait igyekezett színvonalas életben tartani. Ugyanakkor méltá­nyolni lehetett azt az emberi bölcsességet és szakmai igé­nyességet, amelynek folytán sikerült a Gyergyószentmik­­lóson hírnevet szerzett Figura Stúdió Színház rendkívül tehetséges tagjait Sepsiszent­­györgyre csábítani. Aztán a megújult társulat­tal létrejöttek a jobbnál jobb előadások. Az egyik interjúban így vall az igazgatást átadó és a színészi munkára teljes energi­ával visszatérő Nemes Levente: „Jó szívvel emlékszem A csoda címmel játszott Énekes madár­ra, aztán az Ilja próféta vakjára, az Yvonne, burgundi hercegnő királyára, A nyugati világ baj­nokában az öregre...” Ugyanitt afelett örvend, hogy mekkora élmény volt számára Beckett drámájában, a Godot-ra várva című nagy sikerű előadásban együtt játszani a fiatal pályatár­saival. A nézőben visszacseng olykor, amint Pozzo szerepét játszva mondta egy helyütt a da­rabban: „A helyzet az, barátaim, hogy nehezemre esik, ha hosszú időn át nélkülözöm a hozzám hasonlók társaságát.” És végül volt még egy na­gyon biztató kijelentése Nemes Leventének: „A Lear király éle­tem talán egyik legnagyobb ki­hívását jelentette, ma másként csinálnám meg, talán az erőm is meglenne még hozzá.” A hűséges és az őt érteni szerető néző nagyon bízik ab­ban, hogy ez is hamarosan megtörténik, és akkor, mint korábban sokszor, sok hálás nézővel együtt az előadás vé­gén felállva újra hosszan fog tapsolni neki. JANÓ MIHÁLY ALBERT LEVENTE FELVÉTELE Nemes Levente a tegnapi díjátadón KÖZELET Nemes Levente színművész kapta az elismerést­ ­ » FEKETE RÉKA» A kultúra az adott nemzet arca - indította a magyar kultúra napját köszön­tő beszédét Kovászna Megye Tanácsának elnöke. Egy nem­zet nem attól lesz erős, hogy jók a statisztikai adatai, hanem attól, hogy becsben tartja kul­túráját, elismeri kiemelkedő sportolóit, alkotóit, művészeit - hangsúlyozta Tamás Sándor. A megyei önkormányzat elnö­ke szerint az ügyeletes feljelen­tők ellenére, akiket zavarnak nemzeti szimbólumaink, újból lehetünk büszke székelyek, ma­gyarok, akik érezzük az anya­ország támogatását, és tudjuk, nem lehet tőlünk sem elvitatni, sem elvenni kultúránkat, nem­zeti öntudatunkat, tudásunkat, emlékeinket, álmainkat. Erre alapozva tudunk olyan jövőt építeni Székelyföldön, ahol mindannyian otthon érezzük magunkat magyarként - mon­dotta. Tamás Sándor beszélt arról is, hogy a megyei önkor­mányzat kiemelt költségvetési pénzt fordít a tánc- és színház­­művészetre, képzőművészetre, könyvkiadásra, népművészet­re, mert hisz abban, hogy nem elég csak utat, hidat építeni, szükség van a közösségépítés­re, hogy a kulturális, szellemi erőtér kiteljesedjen. A díjazottat Jánó Mihály művészettörténész méltatta, aki Egy néző vallomásai című írásá­ban fogalmazta meg személyes hangvételű, de Nemes Levente pályafutását számos részletében összefoglaló gondolatait, miköz­ben a vetítővásznon fényképek pörögtek a kitüntetett szerepei­ről, egyfajta fotós színháztörté­neti vázlatot mutatva. A díj átadásakor Tamás Sán­dor kiemelte, Nemes Levente színművész arca, hangja jelleg­zetes, alakításai emlékezetesek. Kiemelkedő módon jelenítette, jeleníti meg erdélyiségünket, példát mutatva arra, hogy ke­vesebbel sohasem szabad beér­ni, mindig a legjobbra kell töre­kedni. Nemes Levente stílusosan egy Tompa László-verssel kö­szönte meg a kitüntetést, indo­kolva, hogy azért választotta Az elmaradt lovas számvetése című költeményt, mert a „figyelnek, lásd, a térség jegenyéi” költői képpel kívánta megköszönni az irányában tanúsított figyelmet. A díjátadást követően Vetési László református lelkész, egy­házi író, szórványkutató vetített képes előadást tartott Nyelvi, vallási együttélésünk érdekes­ségei Erdélyben címmel, ame­lyet Imreh István, a Kovászna Megyei Művelődési Központ igazgatója azzal vezetett fel: a témaválasztás egyik oka, hogy Kovászna megye közel egy évti­zede ápol rendszeres kapcsola­tot a szórvánnyal, Vetési László pedig 2007-ben éppen a magyar kultúra napján ugyanezen a helyszínen beszélt a szórvány­magyarság emlékhelyeiről. A Háromszék Kultúrájá­ért Díjat Kovászna Megye Ta­nácsa alapította 2013-ban az említett művelődési központ kezdeményezésére, a korábbi kitüntetettek: Szilágyi Zsolt nemzetközi hírű tenor, a Vox Humana kamarakórus ala­pító karnagya, Gazda József író, művészettörténész, a kéz­­divásárhelyi Kosztándi festő­művész házaspár, Egyed Ákos történészprofesszor, Niculina Ţînţar szociológus és Hasz­­mann Pál helytörténész. A tegnapi ünnepségen köz­reműködött az Egyed Ágnes ve­zette baróti Bujka énekegyüttes, a Himnuszt Balázs Gergő, a Szé­kely Mikó Kollégium harmadik osztályos tanulója, a Százlá­bacskák Néptáncegyüttes tagja felvezetőjével énekelte a nagy­számú közönség. A MAGYAR KULTÚRA NAPJA KÉZDI VÁSÁRHELYEN Örökségünk őrei kiállítás a Vigadóban A magyar kultúra napja alkalmából a Kézdivásárhelyi Ifjúsági Szervezet (KVISZ) és a Nagy Mózes Elméleti Líceum Örökségünk őrei csapatai közös fotókiállítást szerveztek a Vigadó Művelődési Ház emeleti előcsarnokában. SOCHOM ISTVÁN » Mint ismere­tes, az Örökségünk őrei prog­­ramba három kézdivásárhe­­lyi csapat is bekapcsolódott, a céhes város több épületét fo­gadták örökbe. A Nagy Mózes Elméleti Líceum tizedik osztá­lyos tanulói az egykori székely katonaneveldét és a minorita rendházat fogadták örökbe, ezeket próbálják közösségünk­kel és a nagyvilággal minél szélesebb körben megismer­tetni. A fotókiállítást Szöllősi Ta­más, a KVISZ elnöke nyitotta meg, aki arra emlékeztetett, hogy Kölcsey Ferenc 169 év­vel ezelőtt ezen a napot fejezte be a Himnuszt, amely azóta is közösségünk megtartóereje. „Hisszük, hogy akkor van jövő Erdélyben, ha a fiatalok itthon érzik magukat, sajátjuknak tekintik épített örökségünket” - hangsúlyozta. Fejér László Ödön szenátor beszédében azt emelte ki, hogy a magyar kultúra napját ezzel a tárlattal méltóképpen, ünne­pelik meg, hiszen a város két műemlék épületét mutatják be. A szenátor bejelentette: ta­vasszal elkezdődik a minorita rendház felújítása. Az eseményen közremű­ködött Borcsa Imola író, aki készülő kötetéből egy Kézdivá­­sárhelyhez kötődő novelláját, a Naplementét olvasta fel.

Next