Háromszék, 2019. augusztus (31. évfolyam, 8757-8782. szám)

2019-08-01 / 8757. szám

Háromszék 2019. AUGUSZTUS 1., CSÜTÖRTÖK KÖZÉLET Jönnek a nindzsák, kezdődik a maszkabál”­ ­ » NAGY D. ISTVÁN » A beszélgetés el­sődleges tárgyát a magyar feliratok és a székely szimbólumok használata miatt az elöljárók ellen indított perek jelentették, ezekből egyedül Dan Tá­­nasa és egyesülete több mint kétszázat jegyez - derült ki Kovács-Bíró Blanka, a Krónika napilap újságírója, a beszél­getés moderátora felvezetőjéből. Az eszmecsere azonban főként a korrup­cióellenes ügyészség tevékenységét s a román államnak a magyar közösség el­len az erőszakszervezeteken és az iga­zságszolgáltatáson keresztül indított hadjáratát járta körbe. Nem véletlenül, hiszen a meghívottak közül ketten -An­tal Árpád, Sepsiszentgyörgy, valamint Ráduly Róbert, Csíkszereda polgármes­tere - alapos tapasztalattal rendelkez­nek e tekintetben. Előbbi elöljáró ellen 41 hónap vizsgálat után a múlt héten bűncselekmény hiányában vádemelés nélkül zárta le az ügyészség a vizsgá­latot, Ráduly Róbert pedig 2015-ben a fogdát is megjárta. Gálfi Árpád székely­udvarhelyi, valamint Nagy Zoltán gyer­­gyószentmiklósi polgármesternek nem volt hasonló tapasztalata, bár utóbbi­nak a Mezei János volt gyergyószent­­miklósi elöljáró elleni eljárás során al­kalma nyílt átélni, milyen is egy ilyen hatósági intézkedés. A legnehezebb pillanatok Antal Árpád és Ráduly Róbert is el­ismerte, nehéz válaszolni arra a kér­désre, hogy melyik volt a legnehezebb pillanat, abban azonban egyetértet­tek, hogy a legsúlyosabb felismerések időszaka az volt, amikor Mezei Jánost kiengedték a fogdából és találkoztak. Ekkor vált egyértelművé, hogy az az erődemonstráció, amit akkor Mezeivel szemben felmutatott a karhatalom, őket is eléri. Antal Árpád ennek kapcsán részletekkel is szolgált, szerencsésnek mondva magát, hogy hozzá csak csend­őrök és nem a maszkosok jöttek. Azt is elárulta: nem attól tartott, hogy vele mi lesz, hanem attól, amit a gyerekei éltek volna át a maszkosokkal való találko­záskor. Ráduly Róbert nem volt ennyire szerencsés, hozzá a maszkosok jöttek, a gyermekei pedig végigélték az egészet. Meggyőződése, hogy a nagyobbik lánya döntésében, miszerint Magyarország­ra megy egyetemre, döntő jelentősége volt a hajnali rohamosztagos ébresztő­nek. Mezei ügyének robbanásakor fo­galmazták meg: nem az a kérdés, hogy elviszik-e őket is, hanem hogy melyikü­ket viszik el hamarabb. A karhatalom ezt a sejtést azóta többször megerősítet­te - mutatott rá. Gálfi Árpád ugyan nem élt át hason­lókat - bár bevallása szerint a napok­ban kapott utalásokat arra, hogy ő sem ússza meg, ezért „nyitva tartja az ajtót, ne kelljen berúgniuk”­­, a zászlóperek miatt viszont már állandósult a kap­csolata a karhatalommal és az igazság­szolgáltatással. Nagy Zoltán mondhatni közvetlen tapasztalatokkal bír, hiszen alpolgármesterként végigélte Mezei János meghurcolását, kezdve a hajnali üzenettől, mely a rohamosztag érkezé­sét jelezte: „megjöttek a nindzsák, ma nem jövök be dolgozni”. Mind a négy elöljáró úgy látja: a meghurcoltatások a hivatalok és a kö­zösség szintjén is komoly rombolást vittek véghez, gyakorlatilag megszűnt a korábban jellemző bizalmi alapú döntéshozatal. Ezt a hatást ugyan csök­kentették azóta, de a gyökeres változás még mindig érezteti következményeit. Szóba került továbbá ezen ügyeknek a magánéletre kifejtett hatása, a család­tagok részéről megnyilvánuló féltés bármely lépésük esetén, a még mindig jelentkező szorongások. A meghurcol­tatások, az állandó veszélyérzet, majd a megbukott bűnvádi eljárások ugyan­akkor megerősítették őket abban, hogy folytatniuk kell, főként mert általában azt tapasztalták, hogy a közösség mö­göttük áll. Hibrid háború a sajátjaid ellen A beszélgetés viszonylag hamar irányt váltott Antal Árpád azon meglátása nyomán, hogy ezek a történetek nem róluk szólnak, hanem a román állam visel sajátos hibrid háborút saját ál­lampolgárai, az ország egyik közössége ellen. Sorra kerültek elő az eddig már többször hangoztatott vélemények, me­lyek szerint a korrupcióellenes ügyész­ség alatt a román államot kell érteni, amely most éppen az igazságszolgál­tatást használja a magyar közösség ellenében. Ennek kapcsán egy üzenet is elhangzott azok irányába, akik az ügyészséget védik minden körülmé­nyek között, olyan alapon, hogy min­den politikus korrupt, és igenis jó, ha megfigyelik, lehallgatják őket. Utóbbi jelenségekről a beszélgetés második felében Antal Árpád, Ráduly Róbert, de még Nagy Zoltán is megosztott pár meg­döbbentő és egyben nevetséges történe­tet, egyebek mellett az egyetlen szónyi üzenetről készült jegyzőkönyvről a több mint 11 ezer oldalnyi csomagból (Tamás Sándor és Antal Árpád közötti üzenetváltás, mely ennyit tartalmazott, hogy „oké”), a KRESZ és jegyzőkönyvek fordítójának azonosságáról (ezt Ráduly Róbert fedezte fel), vagy éppen a célt té­vesztett megfigyelésekről (fél évig Nagy Zoltán édesapjának használaton kívüli telefonját hallgatták le). Egyetértés volt annak kapcsán is, hogy a lehallgatások ideje sokkal hosszabb, mint ami a dossziékból ki­tűnhet, sőt valószínűleg szó sincs arról, hogy a titkosszolgálati megfigyelés ab­bamaradt volna. Elhangzott az is, hogy nem alakulhatott volna ki, nem izmo­sodhatott volna meg ez a rendszer, ha nincs az a tíz év, amely alatt egy Traian Basescu nevű kalandor vezette az orszá­got, ami egybeesett azzal az időszakkal, amikor az Amerikai Egyesült Államok Törökország után Romániát szemelte ki bázisként a térségben - ennek nyomán az országnak ma sincs önálló külpoli­tikája, és sem a parlamentnek, sem a kormánynak nincs valós beleszólása a tulajdonképpeni vezetésbe. Arra is rá­mutattak: a háború a román politiku­sok ellen is zajlik, annyi különbséggel, hogy esetükben nem vicces kitalációk vagy nem létező cselekmények nyo­mán indul eljárás, habár példa ilyen­re is van. A rendszer célja annak meg­akadályozása, hogy valaki túlságosan beágyazódjon valamely tisztségbe, az ügyek gyártásához pedig előszeretettel használnak fel félrelépésen ért hivatal­nokokat. A hibrid háború része ugyan­akkor az a retorika, mely a Székelyföld szegénységét szajkózza, ami az elöl­járók elleni hadjárattal párosítva azt a célt szolgálja, hogy a közösség meg­félemlítésével párhuzamosan a térség településeinek dinamikus fejlődését megakadályozza, és ezzel megtörje az erdélyi magyarság életképességét. Együtt élni a rendszerrel A lehetséges megoldásokat, ellenlépé­seket firtató kérdésekre az elöljárók egyöntetűen azt a választ adták: mivel nem lehet változtatni, együtt kell élni a rendszerrel, az azonban nem mindegy, hogyan. Ebben a székely furfang segít­het, erőt adhat az, hogy tudjuk: az ellen­ségeink támadnak (nem csak külső, de a közösség soraiból is), de a legfontosabb, hogy se a vezetők, se a közösség ne en­gedjen a rendszer nyomásának, fogja­nak össze, álljanak ki egymásért - ami önkormányzati szinten pár éve már működik. Ha a rendszer kiszolgálói azt látják, hogy „éket üthetnek közénk, a rést csak tovább fogják feszíteni”. Mind­ezzel párhuzamosan legalább ennyi­re fontos meggyőzni a hatalmat arról, hogy sem az anyanyelvhasználat, sem a közösségi jelképek használata nem provokáció, hanem jog. Az elöljárók ugyanakkor úgy vélték: ezek a jelképek a folyamatos támadások nyomán felér­tékelődtek a közösség számára is. Antal Árpád arra is felhívta a figyelmet, hogy a magyarság irányába a román hatalom jószántából soha nem tett gesztusokat. Ahhoz, hogy valamilyen ügyben előre­lépés történjen, mindig külső nyomásra volt szükség. Most is el kell érni, hogy mind Amerika, mind az Európai Unió központi szervei nyomást gyakorolja­nak. Bukaresttel azt is meg kell értetni, hogy nem szétfeszíteni akarják ezt az országot, a Székelyföldet pedig belőle kiszakítani, hanem mindössze annyit, hogy a magyar közösség saját szülőföld­jén békében, boldogságban és minél na­gyobb gazdagságban élhessen. ,­­ Nagy Zoltán, Kovács-Bíró Blanka, Ráduly Róbert, Gálfi Árpád, Antal Árpád ■ kármentő ■ Gyermekek a diófa alatt ég nem látott ismerőssel találko­zom, és beülünk egy teraszra be­szélgetni. Körülöttünk cserélőd­nek az emberek, sok bepótolnivalónk van. Gyerek­, fiatalkoromban elég sok időt töltöttünk együtt, jóban voltak a szüleimmel, valamivel fiatalabb náluk, de nagyon jól kijöttek, én is szerettem. Aztán valahogy megszakadt a kapcso­lat. A szomszédos asztalhoz népesebb társaság érkezik gyerekekkel. Egyből hangosabb lesz a terep, de minket nem zavar. Szokva vagyok a gyerekekkel, ismerősöm pedig gyakorló nagymama. Az unokáiról is mesél. A legnagyobb nemrég nősült más városban, meghívták őt is. Ment is, természetesen, bár nem kis erőfeszíté­sébe került összerakni az útiköltséget meg az ajándékravalót. Évek óta egye­dül él, de nem panaszkodik. A nyugdíját kisebb munkákkal pótolja, az itthon élő gyereke családját is segíti, ahogyan tudja, sokat van az unokáival. A távol­ban élő lánya nem szorul segítségre. Az elmúlt évek alatt egyre ritkáb­ban jártak haza, az unokák unták a kisvárost, nem tudtak mit kezdeni magukkal. Amíg kicsik voltak, még eljátszadoztak az udvaron, a szom­szédból is kikerült pár barát. Aztán elkezdtek kifogásokat ta­lálni, hogy pont miért nem érnek rá. Mindig közbejött valami halaszthatat­lan fontos dolog, program. Ismerősöm ment volna hozzájuk, de nemigen hív­ták. Pontosabban csak akkor, amikor a másik nagymama hosszabb időre külföldre utazott. Ilyenkor szükség volt rá. Hosszú idő óta először jött a meg­hívás. Esküvő. De persze csak akkor menjen, ha ráér, ha nem fárasztó, megterhelő olyan messzire utazni. Ha nem, hát megértik. Ismerősöm csoma­golt és ment. Nem kell megijedni, nem következik semmi különösebben rossz. Mármint nem fogadták ki, sőt nagyon kedvesek voltak. Nem ültették az elegáns étteremben külön asztalhoz, ott lehetett a rokonsággal. Mindenki szóba állt vele, és a legutóbbi külföl­di kiruccanásaikról is pontos képet kapott. Még azt is megkérdezték, hogy nem zavarja-e a hangos zene? Amikor ide ér a történetben, el­kacagja magát. „Azért én nagy bulis voltam, ki se nézik belőlem.” Végül a lánya felajánlotta, hogy ha kifáradt, nem kell végigülnie az egész cécót, hívnak egy taxit, az majd hazaviszi a szállásra. Holnap pihenjen, ők is azt teszik majd, estefelé utánajönnek, és elviszik vacsorázni. Az ebéd meg­oldható a panzióban, benne van az árban. „B.-től most búcsúzz el, holnap már nem tudtok találkozni. Indulnak Németországba, majd onnan Olaszor­szág. Ez még tőlünk ráadás az aján­dék mellé. Nem mondom, hogy nem lesz fárasztó, de hát menjenek csak, nem igaz?” „Amilyen szétszórt tudok lenni, hát elég rég ismersz, a taxiban vettem ész­re, hogy oda sem adtam az ajándékot.” Közben kifújja az orrát. Nem érzéke­nyült el, csak meghalt. „A légkondi a panzióban. Próbáltam kikapcsolni, de hát így sikerült. (Megint kacag.) Te, ne haragudj, de nekem most már mennem kell. Jönnek a K. gyerekei, ma ott ebé­delnek. Remélem nem fog megint esni. Szeretnek a diófa alatt enni.” LÁSZLÓ ZSUZSA II. A régi ismerős ne próbálja ma­gát felismerni, a nevek kezdőbetűi sem valósak...

Next