Háromszék, 2022. szeptember (34. évfolyam, 9568-9589. szám)
2022-09-02 / 9569. szám
8 w Háromszék 2022. SZEPTEMBER 2. PÉNTEK KULTÚRA KÁDÁR ELEMÉR István, az örök király István, a király székelyföldi nagyprodukció „Kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának.” (Kodály Zoltán) Multimédiás, könnyen és gyorsan fogyasztható tartalmak tengerében még inkább, mint korábban bármikor, nagyon fontos, hogy ezt a fentebb idézett intelmet ne tévesszük szem elől. Egészséges európai magyar identitás elképzelhetetlen a valós történelmi és kulturális mérföldköveink ismerete és tisztelete nélkül. Az iskolai történelemoktatásban elhangzó száraz mondat azonban, hogy I. István esetenként vitatható eszközökkel, idegenek segítségével jól elverte saját népén a port és bevitte az országot korának európai uniójába, nem túl érdekes, felszínes és nem is igen szerethető. Az István, a király rockopera attól óriási műalkotás, hogy a történetet nem valamiféle „jó és rossz harcaként” mutatja be - legyen bármelyik főhős az egyik vagy másik -, hanem vívódó, töprengő és a maga szempontja szerint való igazáért hittel a végsőkig harcoló felek konfliktusaként, komoly jellemfejlődéssel, esetenként tragikus következményekkel, „hűséggel, jósággal, szeretettel”, a felelősség vállalásával és lélekemelő végkicsengéssel. A székely változat Amikor Orza Călin először beszélt nekem arról, hogy felkérést kapott az István, a király megrendezésére Sepsiszentgyörgyön, és számít a segítségemre, én inkább bosszankodtam, mint örültem, mondván: ez egy régi lemez, miért kell folyton ehhez nyúlni vissza, miért nem alkotunk újat, eredetit? Ő azonban meggyőzött: újat és eredetit fogunk alkotni, ez a miénk nagyon más lesz, mint amit eddig mások csináltak, s az én dolgom pont az lesz, hogy ehhez hozzam az ő dramaturgiai és rendezői elképzeléseit erősítő formai elemeket. És rávetettük magunkat az anyagra, főleg a drámára, én főleg a történelmi és művészettörténeti szakirodalomra, és agyaltunk, sokat. Közben szépen zajlottak az események, alakult a társulat, terveztünk, vitatkoztunk, elvetettünk mindenféle magokat, melyek egy része sziklák közé, más része azonban jó földbe esett és szépen termett. A fent idézett bölcs mondatok fényében nagy gondot fordítottunk arra, hogy milyen szimbólumokat mutatunk, mit kívánunk a majdani nézők retinájába, memóriájába beégetni. Egyszerű, de erős látványelemek E tekintetben is kiemelt jelentőségű lett a LED-falakon kivetített képanyag, melynek nagy veszélye, hogy ha rosszul alkalmazzuk azt, eltereli a figyelmet a színpadon történő eseményekről, megfelelően használva azonban igen erős képi összetevőként tudja a színen zajló cselekményt erősíteni. Rancz András látványtervező e téren igen kiváló munkát végzett, rendre a megfelelő helyen hozta képbe a latin keresztet, a rakamazi turult, a magyar kettős keresztet, és az őselemeket idéző képhatásokat, várkastély- vagy jurtabelsővé varázsolván a színpadot aszerint, hogy épp mire van szükség. „Bizánc jele” ugyan csak a kellékek egyikén, Réka kendőjén jelenik meg, de megjelenik, a jelmezeket alkotó György Eszterrel való remek együttműködés következtében. Eme együttműködés szülötte továbbá Koppány Saroltnak szánt jegyajándéka, a prémes-rátétes palást, valamint Géza koporsójának ahhoz sok elemében hasonló kárpitja is. Kard és szablya Nem kevésbé jelentős a kardok szerepe. István kardja egy normann kard replikája, melynek eredetije ma Prágában van, s mely a szakemberek szerint valóban lehetett István királyé vagy Imre hercegé. Ez a keresztény Európához való tartozás szimbóluma, mely a mi változatunkban Gézánál még fegyver, István kezében azonban kereszt, megfelelő szögben tartva pedig a Szent Korona ferde keresztje. Koppány „véres kardja” egy szablyareplika, melynek eredetije Bécsben van, s ott Attila kardjaként tisztelik és csodálják: évszázadokig szerepelt a német-római császárok koronázási kellékei között, s arról mára teljes bizonyossággal kijelenthető, hogy egy honfoglalás kori magyar fejedelmi szablya, mely a dinasztikus kapcsolatokat erősítő kölcsönös ajándékozás útján került tőlünk nyugatra. Agancsok, vastrón Az útmutató, vezérlő csodaszarvas számos helyen, számos módon felbukkan (van, hogy nem is egy, hanem hét szarvas van a színpadon). Vezérfonala ez a történetnek, az összes segítő szkíta-hun-magyar és egyesített szelleme, mely vigyázza s nem hagyja veszni azt, ami igazán fontos. Mai keresztény terminológiánkkal talán leginkább isteni gondviselés lehetne a neve... Géza trónusa egy vastrón. Az időben közelebbi popkultúrás motívumok közül nem a Trónok harca vastrónja, s nem is kimondottan korhű, bár formáját tekintve azért középkori jellegű. Az ülést farkasprém borítja, kétoldalt a szarvasősre utaló hatalmas agancsok, fent középen a nap és a hold, a székely címer elemei, ősi magyar jelképek, melyek az elhangzó dalok egy részében is jelen vannak. Ám ami fontos: képileg harmonizál a tornyokkal és a kerékkel, amiket az események során a színpadon sokféle funkcióban használunk, s amiket igen bravúrosan mozgatnak a korábbi rendezésekhez képest ezúttal valóban komoly szerepet játszó kiváló táncosok. Táncos szertartások Koreográfiát ezúttal ugyan nem készítettem, de a koreográfusokkal való konzultálások során igyekeztem a tánctörténeti szempontokat is érvényesíteni némiképp, ami a régi zenéstáncos szertartások ismert és hatásos formáit illeti. És ezeket nagyrészt sikerült is az amúgy rockoperához méltó modern, nem ritkán akrobatikus elemeket is tartalmazó, de a mai szemünknek ismerős és kedvelt néptáncos mozgásvilágból ihletődött koreográfiákba organikusan beleszőni, amiért Cseke Ágnesnek, Tüzes Csillának, Kocsis Lillának és Hunornak, valamint Tőkés Zsoltnak, de tulajdonképpen minden táncos kollégának nagyon hálás vagyok. Élő Szent Korona Érdekes és elég hosszas elmélkedés során született meg a Szent Korona képe is. Célunk volt ugyanis, hogy Európa legrégibb, ma is ép koronája ne csak egy csillogó, kalapnyi tárgy formájában jelenjen meg a történetben. Hiszen a mi koronánk az egyetlen a világon, mely olyan jelentőséggel bír, hogy akit azzal nem a megfelelő helyen és nem a megfelelő módon koronáztak meg, azt a nemzet nem is tekintette királyának. Nemcsak egy hatalmi szimbólum ez, hanem szakrális és jogi személy is, melyen keresztül az országot és népet oltalmazó isteni kegyelem kiárad. Ezért végül azt a formát választották, amelyet a táncosok az előadás során használt rituális hangszerekből építenek fel István alakja köré, az ő teremtő szavai hatására, s amelyre a keresztet maga a szent király teszi föl, maga fölé emelvén a királyi kardot: „Felnégyelni!” A legnagyobb kihívás számomra Koppány felnégyelésének képi megjelenítése volt. Főleg úgy, hogy az eredeti műben szerepel a felnégyelés, de közben tudjuk, ez egy kései adat a krónikáinkban, a korai tudósítások ilyesmiről nem beszélnek. Tehát nekem Koppányt fel is kellett négyelni, meg nem is. A rendező ötletmagját ilyenképpen továbbfejlesztve, a gyakorlati kivitelezés mindenféle részleteinek kidolgozásával végül ezt is sikerült egy igen hatásos, erős képben megvalósítani. A csapat Rendkívül jó csapat jött össze ennek a rendkívüli vállalkozásnak a megvalósításához, akikkel igen nagy öröm és megtiszteltetés volt együtt dolgozni! Nagyon remélem, hogy ez az előadás még számos helyszínen és itthon is még számos alkalommal újra meg újra színpadra kerül, hiszen az államalapítás minden nemzet történetében alapkő, melyre méltóképpen emlékezni a nemzeti öntudat és önérzet szempontjából rendkívül fontos, s ami ilyen színvonalú és erejű műalkotások révén sokkal inkább lehetséges, mint bármilyen más eszköz által. Nem kevésbé remélem, hogy a létrejött, kipróbált és bevált társulat még más hasonló jelentőségű műveket is színre visz a jövőben! Addig is, ahogyan a Sepsi Arénában minden előadás végén szívből énekli majd’ háromezer ember Kölcsey szavaival, Erkel Ferenc dallamán: „Isten, áldd meg a magyart, jó kedvvel, bőséggel!”